11-16 évesek meséi

A tekergő ösvény

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kismamut. Ez a kismamut az egyenes ösvény végében lakott Egyenesiában, egy tisztáson a családjával.
Egy nap megkérdezte anyukáját, hogy elmehet-e régi barátjához, Teodórhoz, a tatuhoz.
–Persze, Márk, csak vacsorára hazagyere! – így hát Márk elindult. Ahogy ment, mendegélt, észrevette, hogy Teodórék háza eltűnt. Ugyanis már régóta mendegélt és már ott kellett volna lennie, de Teóék házát sehol sem találta.
–A fene essen bele! Eltévedtem volna? De az nem lehet! Ez egy teljesen egyenes ösvény, itt még a hülye sem tud eltévedni! Mindegy, visszafordulok és hazamegyek, majd anya megmondja, miért nem találtam meg Teóék házát.
Így is tett. Hazafele menet találkozott Borival, a boával.
–Szervusz, Márk! Mi baj, miért vagy olyan feldúlt?
–Képzeld, nem találtam meg Tatu Teóék házát! Hiába mentem az ösvényen, Teóék háza nem volt ott!
–Ez igazán furcsa! De ha belegondolok, velem is történt a minap ilyesmi. Tíz percig mentem, mire elértem a boltba, pedig máskor alig szokott három percig tartani. Elég különös, nemde?
–Az… De most mennem kell, anyukám vár vacsorára és már így is el vagyok késve. Szia!
–Szia, Márk! – mondta Bori, majd továbbcsusszant. Márk is lassan megérkezett a házukhoz, ahol már az udvaron találkozott apukájával, aki postásként dolgozott minden kedden és pénteken. Rögtön el is újságolta, mi történt vele.
–Képzeld, Márk, velem is pont ez történt. Csak én a hazafele vezető úton jártam így. Én is nagyon csodálkoztam a dolgon. Gyere meséljük el édesanyádnak is, hátha ő tudja, mi történt az ösvénnyel.
–Rendben, apa. – mondta a kismamut, majd bementek a házba. Mikor elmesélték mamutmamának, ő is nagyon megdöbbent, mivel az egyenes ösvényről mindenki tudta, hogy egyenes és egyetlen egy mellékútja sincsen.
–Nem tudom, mi történhetett – tűnődött mamutmama. – De gyertek, egyetek, mielőtt kihűl a töltött káposzta meg a húsvéti sonka!
Aznap különös hírt közöltek a tévében:
“Megszakítjuk adásunkat! Rendkívüli dolgok történtek az egyenes ösvénnyel! Hirtelen kanyarogni és tekeregni kezdett. A tudósok máris vizsgálni kezdték az esetet, de kérünk minden Egyenes ösvényi lakost, hogy őrizze meg nyugalmát és addig ne mozduljon ki a lakásából, amíg a hatóságok nem adnak rá engedélyt! Megértésüket köszönjük!”
–De kár! Pedig holnap lett volna az éves Töltött káposzta és sör fesztivál! – lógatta az orrát mamutpapa.
–Ne szomorkodj, drágám! Biztos elhalasztják! Senki sem mehet el otthonról, még a szervezők sem.
–Remélem… Akkor most lefekszem, elfáradtam a mai nap a sok menetelésben. Gyere te is, Márk. Holnap korán kelünk.
–De miért? Nem is lesz holnap iskola, ha nem szabad kimenni a házból!
–Nem, de nekünk más dolgunk lesz. Majd holnap megmondom, mit fogunk csinálni. De most gyere, feküdjünk le!
–Menjetek csak. Elpakolok és én is megyek. – mondta mamutmama.
Éjjel Márk azt álmodta, hogy kiment a házból, holott nem lett volna szabad, és eltévedt. Reggel nagyon zavartan ébredt. Amikor lement a nappaliba, az apukájával találta szembe magát, aki rejtőzőruhába öltözve várta.
–Gyere, fiam! Most megfejtjük, miért bolondult meg az ösvény.
–De apa! Anya mit fog szólni? Meg amúgy is azt mondták, hogy nem szabad kimenni.
–Édesanyád a föld alatti vészjáraton átment a szomszédba Nagyanyádékhoz. Nem ülhetünk itt tétlenül… Gyere! Vagy így, vagy úgy, de megoldjuk, hogy ne ficánkoljon annyit az az ösvény. Döntse el, hogy most egyenes lesz vagy tekergő. Nem lehet mindkettő! Öltözz, a kapuban várlak! – mondta.
Márk felöltözött és elindultak. Mamutpapának az volt a terve, hogy fognak egy kötelet, azt kikötik egy fához és elindulnak vele. Majd mikor elég messze érnek, elkezdik jó erősen húzni a kötelet, hátha kiegyenesedik az ösvény. A terv nem sikerült. Az ösvény ahelyett, hogy kiegyenesedett volna, kör alakot vett föl.
–Apa! Ez reménytelen! Inkább próbáljuk meg azt, hogy ha tekeregve is, de minden pontra eljusson… – mondta Márk.
–Igazad van, fiam! Gyere, fogd meg az egyik végét az ösvénynek, én meg megfogom a másik végét és húzzuk ki úgy, hogy minden ponton végigmenjen. – mondta.
Így is lett. Megfogták és úgy húzták ki az ösvényt, hogy bár az tovább tekergett, minden pontra eljutott.
Így született meg a világ legelső tekergő ösvénye. Aki nem hiszi, járjon utána, tekeregjen el Tekergiába, mert minden ösvény oda vezet!

Ambrus Kata


A kréta

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, az Üveghegyeken is túl, ott ahol a kurta farkú malac túr, vagy talán még azon is túl, volt egy nagyon szegény család. A szegény ember napszámosként dolgozott, mert a felesége beteges volt, és nem tudott pontos munkaidős dolgot vállalni. Így, ha szükség volt, otthon maradt a felesége mellett.
Hosszú ideig nem lett gyermekük. Sokat imádkoztak esténként a lámpa mellett, amíg meghallgatta végre az Úr az imádságukat, és egy gyermekkel ajándékozta meg őket. A Fanni nevet adták neki. Ahogy nőtt a kis Fanni, látta, hogy milyen nagy szegénységben élnek, s úgy gondolta, besegít az édesanyjának a házimunkákban.
Aztán eljött az idő, amikor a kis Fanninak iskolába kellett mennie. Szorgalmasan tanult, hogy ezzel is örömet szerezzen a szüleinek. Az iskolában a leckét a tanító néni krétával felírta a táblára, a tanulók onnan másolták le a füzetbe, majd megtanulták otthon. Az osztályban mindig gond volt azzal, hogy ki törülje le a táblát, és ki rakja el a krétákat. A tanulók mindig eltörték a krétákat, és a krétadarabokkal dobálták egymást. Ezért a tanító néni nagyon haragudott az osztályra. Fanni rendre összeszedte a krétákat, helyrerakta, és mindig letörülte a táblát, hogy a tanító néni ne szidja meg őket. Majd eldugta a krétákat a tanító néni szekrénye alá, hogy a pajtásai ne tördeljék el őket. Így megszűnt az osztályban a krétaháború.
Történt egyszer, hogy Fanni édesanyja megbetegedett, és Fanninak kellett elvégeznie a házimunkát. Szegény addig dolgozott, hogy mikor leült tanulni, a lecke mellett elaludt. Így nem tudta megtanulni számtanból a 7-es szorzótáblát. Másnap a tanító néni feleltetett. Fanni úgy gondolta, hogy megússza, de nem így történt. A tanító néni felszólította. A táblára fel volt írva, hogy 3×4, 4×4. Ő szépen rendre oldogatta a feladatokat, majd bekövetkezett, amitől félt. A táblán az következett, hogy 7×8, és ő ezt nem tudta. De amikor írni akart, a kréta nem írt, csak sercegett a táblán. Mert a kréta tudta, hogy Fanni nem jó választ akart írni, s ezért nem írta le. A tanító néni rászólt Fannira:
– Írjad már, vagy tán nem tudod a megoldást?
–De, tudom, csak a kréta nem akar írni – hebegte Fanni ijedten.
A tanító néni odament, kivette a Fanni kezéből a krétát, és felírta, hogy 56.
–Ugye, te is ezt akartad írni?
–Hát igen – mondta Fanni elpirulva.
A tanító néni megdicsérte Fannit, de ő tudta, hogy a kréta mentette ki őt a bajból azért, mert rendbe tartotta őket. Otthon bepótolta leckét, és azután mindig idejében tanult, hogy a tanulással is és a munkával is rendben legyen.
Ha nem hiszitek, járjatok a végére.

Ünige Ágnes


A tekergő ösvény

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Koronka nevű falu.
Ebben a faluban volt egy nagy erdő.
Ebben az erdőben van egy hosszú tekeredő ösvény.
Egyszer egy ember járogatta az erdőt , és rátalált egy ösvényre.
Gondolkozott magában, hogy menjen-e keresztül az ösvényen, s eldöntötte, hogy másnap keresztülmegy.
El is indult, ment, mendegélt árkon-bokron keresztül, és egyszer kiért egy tisztásra.


Kereste az ösvényt, de nem találta.
Addig kerülgette körbe-kasul a tisztást, míg megtalálta az ösvényt.
Elindult rajta, s addig ment-mendegélt, amíg egyszer talált egy embert. Ekkor azt mondta:
– Szia.
– Szia.
– Te is az ösvényen járkálsz?
– Igen, de még senki nem ért a végére.
– Nem?
– Akkor keressük meg együtt, jó?
– Jó.
Mentek-mendegéltek, míg megpillantottak egy táblát, amelyen az állt, hogy:
SZÉKELYBOÓS
Mentek tovább, mentek-mendegéltek, de látták, hogy az ösvénynek még nincsen vége.
Ahogy mendegéltek, megláttak egy rókát,de elszaladt.
Tovább mentek-mendegéltek, míg megláttak egy táblát. Az állt rajta:
AZ ÖSVÉNYNEK VÉGE:
JEDD.
– Na gyere, menjünk vissza. Az ösvénynek vége, úgyis mi vagyunk az elsők, akik megtalálták az ösvény végét.
ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE.
AKI NEM HISZI, JÁRJON UTÁNA.

Appa Ervin Levente


Tekergő ösvény

Egy nap éppen János Vitéztől jöttem hazafele, amikor egy keresztúthoz értem. Amint előre tekintettem, azt láttam, hogy az egyik út egy tekergős ösvénybe torkollt, aztán egy hatalmas erdő felé fordult. A másik út kellős közepén egy nagy tölgyfa volt kidőlve, amit bizonyára Süsü döntött ki, mert amint hallottam, mostanság a bolhákkal küszködik. Ezért a tekergő ösvényen bandukoltam hazafele.
Ahogy mendegéltem, hamarosan egy takaros kis házikót pillantottam meg. Bent, egy tetőtől talpig pirosba öltözött kislányt meg egy kedves öreg nénit láttam. Bizony, a Piroska nagymamájának a házához értem. Mivel siettem, nem maradhattam velük egy kis tereferére. Mentem, mendegéltem és egyszer csak énekhangra lettem figyelmes. Körülnéztem és hét pici színes sapkát láttam mozogni a bokrok mögött. A hét törpe igyekezett haza a bányából. Nem álltak meg, mert éhesek voltak és attól tartottak, hogy kihűl a finom vacsora és Hófehérke vörös lesz a méregtől. Így csak integettek és dalolva vonultak el mellettem.
Alig léphettem vagy tízekét lépést amikor egy parányi csizmácskát pillantottam meg a fűben. Fel akartam venni, de ekkor egy hangot hallottam, amint azt mondja „Csak semmi hirtelen mozdulat, hölgyem! Nem szeretnék macskaviadalt kegyeddel!” Megfordultam és rögtön felismertem Csizmáskadúrt. Mivel látta, hogy én nem akartam ellopni a csizmáját, megbékélt és elkezdtünk beszélgetni. Elmesélte milyen kalandos napjai vannak mostanság, mert a kisgazdája elég ügyetlen legény és ő kell vagyonos feleséget kerítsen neki. Mesélt, mesélt, de én ekkor az órámra pillantottam és nagyon megijedtem. Már fél nyolc is elmúlt és én kilencre otthon kellene legyek, különben a szüleim nagyon fognak haragudni. Elbúcsúztam Csizmás barátomtól, aki nagyon sajnálta, hogy nem hallgatom meg milyen terveket szövöget a gazdája érdekében.
Most már tempósabban haladtam előre, néha neki is iramodtam az útnak, de az mintha nem akarna fogyni. Hirtelen valamiben megbotlottam, pedig biztosra állítom, hogy a lábam alá néztem és semmi sem volt ott egy pillanattal azelőtt. Megfordultam és Hétszűnyű Kapamányi Monyókot láttam, ahogy nevetve eliramodott a sövényszerű bokrok között. Most fájó térddel bicegtem tovább.
Már esteledett, amikor megpillantottam a város első tömbházait a tekergő utacska végénél. Örvendtem, hogy Időapó velem tartott és nem sietett túlságosan. Így pontban kilenckor léptem be a lépcsőház szürke, kopott kapuján. Miközben a lakásunk ajtaját nyitottam, azon gondolkoztam, hogy micsoda kalandos délutánban volt részem. Milyen kár, hogy senkinek sem mesélhetem el amit láttam, hallottam, hiszen még a meseírók sem hinnék el, hogy rátaláltam a tekergő meseösvényre!

Bábi Timea


Az új falu felfedezése

Egyszer egy régi-régi falucskában két székely bécsi fogadást tett. A fogadás tétje az az volt ,hogy aki hamarabb eléri a tekergő ösvény végét, annak adja a másik minden vagyonát .
El is indultak ketten két felé.
Egy kis idő elteltével az egyik székely bácsi már majdnem fel is adta, így szólalt:
– Egy életem -egy halálom én az ösvényt meg nem találom! Megpihent és mégiscsak új életerőre kapva megint megpróbálta.
Egyszer csak az egyik zajt hall ,mintha közeledne hozza egy nagy óriás, megijedve, de továbbment … . Ahogy haladt még jobban hallatszott az a bizonyos hang. Erre a hangra még jobban megijedt és visszafordult. Egy kis idő elteltével még jobban kezdte hallani azt a furcsa hangot .Nem tudta elképzelni ,hogy akkor merről jön az “óriás”. Egy kis időt megpihent, utána pedig tovább haladt. Megint hallott valamit, valami érdekes susogást, mintha a nevén szólítanák vagy ilyesmi, először azt hitte, hogy Pista (a másik székely) szólítja de kiderült, hogy nem! Nem tudta elképzelni, hogy mi lehetett. Ezután is tovább haladt, újra hall valami érdekeset, valami muzsika féle gondolja, de nem az volt inkább, mintha valaki sírna. Ettől nagyon megijedt. Nem kellett több neki visszafordult s azzal hazáig futott. Hazaért és elmesélt mindent a családjának. A családja nem vette komolyan őt, kiröhögték.
Közben a másik székely tovább ment. Nem gondolva arra, hogy vajon János (aki hazafutott (székely) mit csinálhat, csak saját magára tudott gondolni és a vagyonra apit majd kap.
János eközben gondolkodik, hogy mik lehettek azok a hangok. Nagyon mély gondolkozásba kezdett és rájött arra, hogy ő legjobb akarata ellenére sem tudott volna eljutni a tekergő ösvény végére, mivel az ösvény igazából nem egy egyenes volt aminek van vége, hanem tekergett, tehát egy helyre háromszor négyszer is visszavitt .
Nem tudta mit csináljon hirtelen, sírjon vagy kacagjon. Pistával vajon mi van most, gondolta …de visszamenni már nem volt mersze .
Eltelt egy év semmi hír nincs Pistáról. Azt hitték örökre eltávozott már. De egy téli estén kb 6 órakor kopogtat valaki Jancsiéknál… Jancsi kinyitja az ajtót, látja régi barátját Pistát. Kérdi: Pista, te vagy? Erre Pista: én, én hát ki más lennék. Erre Jancsi nagyon megörült, azt sem tudta mit kezdjen örömével. Jancsi behívta a házba Pistát. Elkezdtek beszélgetni, de a beszélgetés közben, megint kezdte hallani amit az ösvényen hallott, nagyon megijedt. Megkérdezte Pistától, hogy ez mi? Erre Pista válaszolt: János komám ez egy falu a tekergő ösvény kellős közepén! Egy falu? – kérdezi János, erre Pista rávágja: Igen János ez egy falu!
János nagyon elszégyellte magát, hogy miket képzelt ő. Végül bebizonyosodott, hogy a tekergő ösvény legendája nem igaz! (Ha a tekergő ösvénybe jársz, kiutat nem találsz, így halálodig vársz!)
Ezúton bebizonyosodik, hogy a tekergő ösvény végét senki sem találta meg, így mindenkinek maradt a vagyona. Büszkék lehetnek magukra ,hogy “felfedeztek egy új falut”, bár naiv kis gyermekek módjára, mivel feladtak mindent egy fogadásért! Ezért egy életre megtanulták, hogy gondolkoznak mielőtt beszélnek!

Baczoni Enikő


VARÁZSERDŐ

avagy

Az ösvény meséje

Van egy erdő: Varázserdő. Én csak tudom, hiszen rajtam jár-kel, nyílik, hervad, csúszkál, mászkál, csicsereg, születik az erdő népe. Én vagyok az Ösvény. Engedjétek meg, hogy elmeséljem e hatalmas fahadsereg történetét.
Egy tavat látok az öreg tölgyes közepében. Felszíne szikrázik az itt besütő napsugaraktól, s hogyha néhanapján egy-egy szépkorú levelecske ráesik, az olyan, mintha akarattal vitorlázott volna a sima tó egyik szegletébe.
Egy gomba üldögél a tóparton, és elgondolkodva nézi a vízben fürdő vízirigót, aki tollaival szétszórja az ezüstszínű vízcseppeket.
Továbbkanyarogva megpillantok két ágról-ágra ugráló mókust, akik valamiféle elemózsia reményében vették errefelé útjukat.
Itt a fák kérge rücskös, de ez szinte észrevehetetlen, majdhogynem selymes tapintásukhoz képest. Minden egyes fa több száz éves ebben az erdőben, mindegyikük ezernyi titkot rejt magában és rengeteg életnek ad otthont. Az egyik levélen például hétpettyes katicabogár mászkál, lakását, társait keresgélve. Elmaradt tőlük, mivel torkosságában bekapott még két szemtelenkedő levéltetvet.
Továbbtekeregve egy vastag ágon álmos erdei fülesbaglyot pillantottam meg ücsörögni. Talán egy egérre várt, vagy csak azt akarta elhitetni a többi állattal, hogy őt egyáltalán nem érdekli a világ. Ezután pedig ásított egy nagyot, s lehunyta egyik sárga szemét.
Egy másik facsoporthoz érkeztem, és egy sünit vettem észre, amint kidugta kis fejét a zizegő avarból, és úgy nézett a tájra, mintha tényleg egy varázslatba csöppent volna.
A mellette lévő bokron egy feketerigó apuka etette négy éhes fiókáját, majd továbbrepült, újabb ételszállítmány után.
A tegnap hajnalban egy sűrű agancsú szarvast láttam átszökellni fölöttem. Éppen a tóhoz indult szomját oltani. Ahogy kecsesen átugrott rajtam, egy fehér csillagot fedeztem fel a homloka közepén. Káprázatosan nézett ki, mögötte a fénylő, ragyogó, felkelő nappal.
Ezeket látom én minden nap, hallgatom a madarak énekét, beszélgetek a zuzmóval és a mohával.
Hamarosan be fog köszönteni a következő évszak, az ősz, aki ezerszínű arcával néz rá az erdőre, és színt varázsol a tölgyfiúk, -lányok hajába.

Csont-Kelemen Mátyás


HÓFEHÉRKE TANÁRNÉNI

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, volt egyszer egy tanár néni, aki nagyon szép, kedves és megértő volt,hiszen ő volt a mesebeli Hófehérke, akinek az osztályába beiratkozott a hét törpe, akik tanultak abból, hogyan szedte rá őket háromszor is a gonosz mostoha. Elhatározták hát, hogy ők lesznek Meseország legműveltebb lakói, de igen nehezükre esett fegyelmezetten viselkedni. Hófehérkét könnyen fel lehetett bosszantani, hiszen a törpék nem hallgatták a magyarázatát, otthon sem tanultak, keveset olvastak, folyton csak számítógépeztek.
Egy napon, amikor Hófehérke bement az osztályba, hatalmas volt a zaj, és mindenki eszeveszetten futkározott, kiabált. A tanár néni nagyon mérges lett, mit volt mit tennie, kijelentette :
-Most felelés következik, halljam, mit tudtok! Mindenkinek elakadt a szava.
Sorra szólította a törpéket, de csak a néma csend válaszolt. Kukát, a szétszórt szeleburdit kérdezte először,majd Szendét, aki többnyire csendben van, ugyanis minden órán elalszik, Morgót, aki mindig buffog, felesel, és házi feladatot sem ír soha, Vadászt, aki nagyon jól ismeri az erdőt, szereti az állatokat,de újabban csak fészbukozik, végül Herceget, aki mindig azt állítja hogy tanult,de semmire sem emlékszik, mert csak a telefonja érdekli. Most már nagyon dühös lett Hófehérke kisasszony. A törpék osztálya olyan műveletlen maradt, hogy a boszorkány megint rászedheti őket ! A felmérő, amit írtak, mindenkinek nagyon rosszul sikerült. A jószívű Hófehérke tanár néni elkeseredetten ment ki az osztályból. Ezek a törpék szégyent hoznak Meseországra!
A diákok kissé megkönnyebbültek a csengőt hallva, de tudták hogy ez nem marad ennyiben. Hazafele lépkedve senki sem szólt a másikhoz, hiszen mindannyian érezték, milyen csalódást okoztak Hófehérkének, aki mindig jó volt hozzájuk. Ahogy beléptek a ház ajtaján, mindenki elvonult egy-egy sarokba, könyveket vettek elő, hiába nézett rájuk csábítóan a telefon és a számítógép.
Másnap mindenki félve lépte át az iskola kapuját, minden szünetben ismételték az otthon tanultakat, még órák előtt is. Szüneten Szende elmesélte hogy milyen rémálma volt a tanárnővel és az egész iskolával, de nem csak ő volt így. Amikor becsengettek, mindannyian arra gondoltak, hogyan szerezhetnék vissza a tanárnőjük bizalmát, hogyan láthatnák ismét mosolyogni Hófehérkét.
Az óra előtt a kisasszony elpanaszolta az öreg, morcos, zsémbes Királynő igazgatónőnek, hogy a törpék, azaz a diákok nem tanulnak, és már megunta, hogy csak fenyegetni kell őket. Együtt mentek be az órára, hát csodák-csodájára mindenki tudta a leckét, sőt nagyon csendben voltak. Hófehérke boldog volt, hiszen a törpék ezután mindig tanultak, olvastak, így csupa tízeseket kaptak.
Ha a diákok észhez nem tértek volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Dénes Rebeka


Tekergő ösvény

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis falu. Ennek a kis falunak az volt a neve, hogy az Elveszett Falu. Azért, mert se oda nem lehetett menni, se onnan elmenni. Csak azok élnek ott, akik egyszer nagyon régesrég, amikor még volt oda-vissza vezető út, betelepedtek. Egyetlen út volt oda, amit úgy neveztek, Tekergő Út. Ugyanis ez az út egyik percben itt, a másikban ott volt. Egy boszorkány átkozta el, ugyanis, mikor egyszer rajta akart haladni, a falu népe kicsúfolta hosszú orráért, és elátkozta, hogy onnan többet ne tudjanak kijönni.
A szomszédos falu királyának a fia megtudta, hogy abban a faluban egy gyönyörű szép lány lakik. Nagyon megörült, és elhatározta, hogy feleségül veszi őt. Csakhogy ez nem volt olyan egyszerű, mivel nem volt oda vezető út. De a királyfit ez nem érdekelte, elhatározta, hogy majd ő maga csinál egy utat, ásóval és táblákkal. A táblákat kihelyezte, és az utat megásta. Hat napba tellett, és a hetedik nap megpihent. Mikor odaért és meglátta a lányt, mindkettőjüknek szerelem első látásra lett.
Elvitte az ő falujába és nagy lakodalmat csaptak. Boldogan éltek míg meg nem haltak.

Gáll Róbert


A dicsekvő rózsa

Egyszer volt, hol nem volt , még az Óperenciás tengeren is túl, ott ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy király, aki nagyon kevély volt. Úgy tartotta, hogy az ő palotája a legszebb a világon. Ennek a királyi palotának a kertje tele volt gyönyörű, a szivárványt is megszégyenítő, pompázatos színű és illatos virágokkal: liliommal, árvácskával, ibolyával, tulipánnal, violával, kéknefelejtsel, hóvirággal és rózsával.
A virágok szerették a palota kertjét, büszkék voltak, hogy ők díszítik a világ legszebb palotáját. A királykisasszony kedvenc időtöltése az volt, hogy öntözgette, ápolta csodálatos virágait, hallgatta ahogy egymás közt beszélgettek, vetélkedtek, találgatták, hogy melyiküket miért szeretik az emberek. A liliom az őszinteségéről, az árvácska az ártatlanságáról , az ibolya a szelídségéről, a tulipán a gyöngédségéről, a kéknefelejts az emberek hűségéről beszélt, úgy gondolták ezek a legfontosabb tulajdonságok, amelyek még értékesebbé teszik őket! Végül a legdicsekvőbb, a magát legértékesebbnek tartó virág, a rózsa szólalt meg. Ő a külsejével dicsekedett :
-Én vagyok a legkarcsúbb, legszebb és legillatosabb valamennyi virág közül, a virágos kertek királya ! Engem szeretnek a legjobban az emberek !
Minden virág ámulva figyelte a dicsekvő rózsa szavait, és bizony, veszekedni kezdtek a hencegő miatt.
-Nem is igaz te rózsa, hiába hencegsz, téged nem szeretnek az emberek! –jelentette ki a hóvirág.
-Igaza van a hóvirágnak! Neked tüskéd van, és megszúrod az embereket! -vélte a tulipán.
-Nem igaz, én nem szúrok meg senkit! A kisherceg is tudja, hogy csak így védhetem magam a rám leselkedő veszélyektől ! -kiáltotta a rózsa.
Végül megszólalt a liliom:
– Ne veszekedjetek! A vitatkozás árt a szépségnek, egyébként ezzel a rózsa csak az önzőségét bizonyítja, az pedig eltaszítja tőlünk a barátainkat! Élhetünk a legszebb palota legszebb kertjében, ha nincs barátunk, a szépség semmit sem ér! Tanulhatunk a királykisasszonytól, aki a legszebb lány a világon, de a legszerényebb is!
Ezen minden virág elgondolkodott.
-Igaz, mi együtt vagyunk a legszebbek, egyenként kevesebbet érünk! -mondta a viola.
A rózsa megszégyellte magát! Zavarában elpirult, s így azóta is vörös a színe!
A király kertjében ettől kezdve együtt tündököl minden virág, szépségükkel elkápráztatva az oda látogató szomszéd királyfit is, aki feleségül vette a legszebb virágszálat, a királykisasszonyt.
Ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

Kádár Hanna


Tekergő ösvény

– Klea! El se hiszed majd, mi történt! – rohant Maja barátnőjéhez. Csodaországban esőre állt az idő, de még pont kellemesen hűvös volt ahhoz, hogy kint beszélgessenek a szabadban. Klea és Maja már régóta barátok voltak, nagyon jól ismerték egymást. – Mi történt?- sápadt el Klea, arra gondolva, hogy Maja valami rossz hírrel érkezett. – Találtam egy hirdetést!- nevetett, ezzel megnyugtatva a lányt- Azt írja: „Most nagyon egyszerű módon nyerhetsz 30.000 tallért! Válassz egy barátot, akit a legjobban ismersz, és jelentkezz!” Klea felhúzta a szemöldökét – Úgy gondolod, van esélyünk nyerni?- Rápillantott a teljes hirdetésre- De ez egy tévéshow! – Igen, tudom… Az ilyenekben nehéz nyerni. De nézd ezt itt- mutatott rá a nagy nyereményre. – 30.000 tallér! És nincs két olyan barát, akik így ismerik egymást! Pont nekünk találták ki ezt a műsort. – mondta kicsit szomorúan, most, hogy tudta, barátnője egyáltalán nem lelkesedett úgy az ötletért, mint ő. – Ahogy mondod: nehéz nyerni. Az ilyeneket mindig varázslatokkal szórják tele, én ebbe nem megyek bele! – mondta ingerülten Klea. Maja lehuppant a fűre és a rámosolygó fűvel kezdett el játszani. Klea nagyon utálta, amikor a barátnője ilyen volt, ez az olyas fajta „csendes duzzogás”. – Na jó… Benne vagyok!- adta fel Klea.
˘˘˘
– Indul a show!- szólalt meg a műsorvezető – Nagyon izgalmas lesz! Itt van az összes vállalkozó tündérke. Megmutatták a verseny helyszínét, amely egy elvarázsolt zord erdőre hasonlított. Hagytak egy kis időt, hogy a versenyzők átöltözhessenek és letegyék varázspálcájukat, utána pedig jött a bemutatkozás ideje. Egy visszhangzó tisztásra vezették a versenyzőket. Voltak itt félős kisebbek és elszánt nagyobbak. – Az én nevem Klea, és ő itt a legjobb barátnőm, Maja. – mutatkoztak be. – Én tizenhárom éves vagyok, Klea pedig tizennégy. Nagyjából tíz-tizenegy éve ismerjük egymást. – Azta!- hüledezett a tarajos sapkás tündérvezető a mélyen gyökerező barátságukon. – Köszönjük lányok! Ki a következő? Két mimóza tündér lépett fel a színpadra. – Én Amber vagyok, ő pedig Odett. Néma csend lett. A jól szigetelt falakon át is lehetett hallani a tücskök ciripelését. Amber oldalba vágta Odit, ám az mintha meg sem érezte volna, ásított egy nagyot. – Ennyi?- kérdezte a tündérvezető. – Természetesen nem! Én tizenhét éves vagyok, ő pedig… – megint csend. Amber nem tudta, hány éves lehetett Odett. – Hány éve ismeritek egymást? – Egy hónapja, nagyjából. – felelte Odi. – Le akarsz járatni a tévé előtt?- súgta oda Amber –Tudom, hány éves a legjobb barátnőm, nem lehet több tizenháromnál! Olyan gyerekes, mint a bánat. A tündérek nevetésben törtek ki, sőt még a kamera mögül is látszódott az operatőr nevetése. Mikor megnyugodott mindenki, a tündérvezető rákérdezett – Szóval… Hány évesek vagytok?
– Tizenöt és tizenhét. – mondta Odett. – Klassz! Lemehettek. Ezután még 8 lány mutatkozott be, és 6 fiú. A műsorvezető elmagyarázta a Barátszív verseny szabályait. – Csak a legjobb barátság mutathatja meg a tekergő ösvényen át a helyes utat a barátság gyémántszívéhez. A játékhoz fontos, hogy a csapattársak közel álljanak egymáshoz. – És… Este akár meg is támadhatnak az erdőben a vadak?!- mérgelődött az egyik mimóza tündérke. – Na jó, gyerekek! Ez egy verseny, mégpedig elég kecsegtető jutalommal. Nem garantálom, hogy sétagalopp lesz… Mert nem lesz könnyű!- emelte fel a hangját a műsorvezető.
˘˘˘
Klea és Maja elindultak egy ösvényen, azon gondolkodva, jó irányba mennek-e. Hosszú út állt mindenki előtt. Vajon oda érnek-e? És ha igen akkor épségben? Ezek a kérdések játszódtak le bennük, amikor látták, hogy a többiek leszakadozva eltűnnek a szemük elől. Az egyre sötétedő ösvényen hirtelen egy méregzöld színű béka ugrott eléjük. – Mi a kedvenc színe Majának? – ugrott a két tündér közé, úgy, hogy azok ne láthassák egymást. – Méregzöld! – vágta rá gondolkodás nélkül Klea. Ahogy a béka közéjük ugrott, úgy el is tűnt. Az ösvény pedig csak egyre sötétedett. – Honnan tudtad? Erről sosem beszéltünk! – Ne viccelj! Ennyi idő után már a gondolataidat is ismerem. – mosolygott rá barátnője. Ahogy léptek a száraz, zörgő avaron, egy gomba rázta meg piros pöttyös kalapját. – Mit játszotok a legszívesebben együtt? – kérdezte mogorván. – Szivárványok festését! – vágták rá tökéletesen egyszerre a tündérek. Gomba uraság pökhendien továbbállt. Addigra már teljes sötétségbe borult az ösvény. – Én már nagyon félek ebben a sötét erdőben. – mondta Klea. Maja tudta, hogy barátnője legnagyobb félelme a sötétség, ezért kezei közé fogott egy világító bogarat. Abban a pillanatban kivilágosodott az ösvény, melynek végén ott tündöklött a barátság gyémántszíve. A műsorvezető tündér egy szempillantás alatt ott is termett, és elismerően veregette vállon a két meglepődött lányt. – Gratulálok, kiálltátok a próbákat. – nyújtotta át nekik az ígért 30.000 tallért. – Mondjátok el a nézőknek, mit kezdtek a nyereményetekkel? Az operatőr a lányok arcára közelített, és izgatottan várta mindenki a válaszukat. – Először is, mi történt a többiekkel? Ők is épségben beérkeztek? – kérdezte Maja aggódóan. – Ők addig fognak az erdőben még bolyongani, amíg meg nem erősödik a barátságuk. Minden rendben lesz velük, figyelünk rájuk.
˘˘˘
A két lány boldogan kacagott és szivárványt festettek együtt az égre, mellyel a többieknek mutatták a kivezető utat… a barátsághoz.

Kozma Panni


Tekergő ösvény

Egyszer volt, hol nem, volt egy tekergő ösvény, aki nagyon barátságos, kedves, és bátor volt. Neki volt egy kis barátja, akit nagyon szeretett, hiszen vele nőtt fel, úgy hívták, hogy Pityu. Ő egy megértő kis madárka volt, nagyon szerették egymást.
Egy napon a Tekergő ösvény eldöntötte, hogy elmennek egy más erdőbe, de Pityu nem nagyon akart, mert itt nőttek fel és sokat jelentett számára. De végül elmentek egy új erdőt keresni.
Mentek-mentek és egyszer megláttak egy sérült békát, odamentek, megkérdezték mi történt vele. A kis béka meg ezt válaszolta.
– Jajj, hát megszöktem, mert egy nagy gólya meg akart enni engem.
Meglepődve nézték a kis békát és Pityu így válaszolt:
– Ne törődj semmit, eljössz velünk!
A kis béka beleegyezett. Mentek és egyszer Pityu beleragadt egy mocsárba és kezdett süllyedni. Nem tudták, mit csináljanak, de egyszer Tekergős ösvénynek eszébe jutott, hogy egy bottal kisegítik, sikerült is, de attól nagyon meg voltak ijedve, mivel egy sötét, mocsaras helyen jártak. Egész éjjel mentek, nagyon elfáradtak már, egyszer csak összetalálkoztak egy kis fenyőfával, szegény nagyon szomorú volt, mert csúfolódtak vele, hogy nem nő nagyobbra. De Pityu vele is megbeszélte és mentek négyen tovább. Egyszer csak elvesztették Tekergő ösvényt. Pityu nagyon félt, hogy mi lesz vele. Tekergő ösvény is megijedett ám. Tekergett minden fele, egy sötét erdőben, egy kis faluban, mindenhol, nem találták sehol sem egymást. Egyszer csak Tekergő elkezdett sírni és ezt meghallotta egy kis bokor, oda is ment és megkérdezte, hogy mi a gond. Elkezdtek beszélgetni, és eldöntötték, hogy megkeresik a barátját. Mentek erre is, arra is, de nem tálalták, de eközben Pityuék sem tálalták Tekergőéket. Pityu már nagyon félt, nem tudta, mire gondoljon. Tekergő ösvény eközben megtalálta Pityunak a tarisznyáját és követték a nyomokat. Amikor Pityuék lefeküdtek, hát meg is érkezett Tekergő és Bokor. Felébresztették Pityuékat, akik azt sem tudták, mi van. De amikor meglátták egymást nagyon-nagyon megörültek egymásnak. Másnap már mentek is tovább, béka kapott egy tavat, ahol nem volt gólya, elköszöntek a kis békától és tovább mentek. Amikor egy szép erdőbe értek, ahol törpe fenyőfák voltak, otthagyták a kis fenyőt. Mentek-mentek, amikor egy szép helyre értek, Bokor is elköszönt tőlük és elment. Tekergő ösvény és Pityu is találtak egy szép erdőt és ott maradtak.
Ott laktak, amíg meg nem haltak, és ha oda ne értek volna, az én mesém is tovább tartott volna.


A tekergő ösvény és a szegény ember

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember,s annak annyi gyermeke volt, mint a rostalikán, s talán még eggyel több. Egyszer azt mondja az ember a családjának:
– Én most elmegyek szerencsét próbálni.
– Menj! Isten veled! – mondta a felesége.
Ahogy ment mendegélt, leült egy tölgyfa alá, mert elfáradt. Egyszer hallja, hogy jön valami. Nézett jobbra, nézett balra, de nem látott semmit. Visszaült a fa alá, s hát látja, hogy jön egy fura ösvény.
– Szervusz te szegény ember! Mi járatban errefelé, ahol még a madár sem jár?
– Szervusz, te ösvény! Megyek szerencsét próbálni.
– Gyere velem, én szívesen elviszlek – mondta az ösvény.
A szegény ember ráállt az ösvényre és gyorsan elsuhantak. Az ösvény elvitte a szegény embert egy királyi palota elé és a kapu előtt letette. A szegény ember bement és megkérdezte, hogy van-e szükség inasra. Felelték, hogy épp jókor jött. Felvezették a király színe elé, aki azt mondta:
– Szervusz! Lenne itt a királyi udvarban egy felügyelő munka. Elvállalod?
– Adjon Isten király uram! – köszönt illendően a szegény ember . Hát hogyne vállalnám el- folytatta épp olyan illedelmesen.
– Mikor három évet szolgálsz, akkor mehetsz haza – mondta a király.
– Jó, felséges királyom. A három évet megszolgálom.
Telt – múlt az idő, a hetek, a hónapok és az évek, s egyre nagyobb pozícióba került a szegény ember. A harmadik év végére udvarbíró lett.
Amikor eltelt a három év, akkor azt mondta a király:
– Jól végezted a munkád, ezért megkapod a munkád jutalmát.
– Köszönöm felséges királyom – válaszolta a szegény ember.
Kapott egy zsák aranyat és egy zsák gyémántot. Azzal elindult hazafalé. Amint ment hazafelé, újra találkozott azzal a fura ösvénnyel. Megkérdezte, hogy miféle teremtés ő, hogy ilyen jó és szerencsés útra terelte őt. Az ösvény válaszolt:
– Láttam nyomorúságos sorsodat, ezért jó irányba tekergettem. Ugyanis én vagyok a tekergő ösvény, ami annyit jelent, hogy aki rám áll, annak a sorsát érdemei szerint alakítom. Olyan irányba tekergőzik a sorsa, amilyent megérdemel.
A szegény ember megköszönte az ösvénynek a jóságát és folytatta útját hazafele. Boldogan vitte haza munkájának jutalmát. Otthon örvendett minden gyermeke a sok kincsnek.
Építettek egy szép nagy házat, földeket vásároltak és boldogan éltek, míg meg nem haltak. Itt a vége, fuss el véle, csapjon meg az ostor vége.

Márkó Anna


Tekergő ösvény

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis faház. Abban lakott Sára néni és János bácsi. Olyan szegények voltak, hogy semmijük sem volt, egyetlen kincsük a fiuk volt.
János bácsi néha kiment halászni, s amit fogott az lett az ebéd, a vacsora több napon át. A mező szélén volt egy kis földjük, ott búzát termesztettek, s amikor az megérett, lett belőle finom fehér liszt, abból pedig friss kenyér.
Nőtt, növekedett a kis legény, s amikor felnőtt, az apja elküldte, menjen és próbáljon szerencsét, hiszen öreg szülei már a végüket érezték.
El is indult a legény, hosszú tekergő úton haladt. Hét mérföld után úgy elfáradt, hogy szállást keresett egy fa tövében és ahogy lehajtotta a fejét, rögtön el is aludt. Reggel újra elindult és mire beesteledett, újabb hét mérföldet tudhatott maga mögött. A harmadig nap aztán már elunta a sok gyalogolást és elkeseredve leült.
– Már huszonegy mérföldet is bejártam és még mindig nem történt semmi, nem találtam semmit, mondta félhangosan bánatában.
– Majd fogsz, csak légy türelmes és kitartó, meglátod majd!- hallott egy mélyen zengő hangot.
A legény összerezzent és igyekezett felfedezni a hang forrását.
– Ki vagy te?- kérdezte ijedten, de nem látott senkit, pedig a hang a közeléből jött.
– Én vagyok az, az Ösvény, amin eddig is haladtál. Láttam lábad minden nyomát, hát mond, mi járatban vagy erre, ahol a madár sem jár?
– Én bizony szerencsét próbálni indultam, de három nap elteltével sem találtam semmit, nem hogy a szerencsémet leltem volna meg. – válaszolta búsan a legény.
– Pedig jó helyen jársz, te legény! – mondta az Ösvény – Menj csak bátran tovább!
A legény újra elindult és hamarosan egy furcsa fához ért. Furcsa, lila gyümölcsök függtek az ágain.” Mi a csuda lehet ez?”- elmélkedett a legény, mire az Ösvény azt mondta:
– Erőgyümölcs ez! Ha megeszed, nem fáradsz el soha! A fiú szedett a gyümölcsből és el is fogyasztott belőle vagy kettőt. Olyan erőre kapott, hogy akarata ellenére is már-már szaladt előre az ösvényen. Hét nap és hét éjjel menetelt megállás nélkül. Közben sok furcsa dolgot látott, de a lába nem akart megállni. Egyszer átszaladt előtte egy háromfejű macska, aztán egy hét lábú lovat kellett kikerüljön, mert az éppen cipőt próbált húzni a hatodik lábára is, de a fűzőre lépett a negyedik lábával és most összeakadt valamennyi lába. Hamarosan átkelt a visszafele folyó patakon is, de csak menet közben csodálkozhatott, mert a lába nem engedelmeskedett a megállásra. Hamarosan elért egy hatalmas kastélyhoz, amelynek minden fala, ablaka, ajtaja színaranyból volt. Amikor az őröket meglátta, elcsodálkozott a színarany páncéljukon. Az egyik meg is szólította az ámuló legényt:
– Mi járatban vagy errefelé te legény?
Ekkor vérfagyasztó sikoltás rázta meg a levegőt. A hangtól kitört egy ablak aranyüvege, aztán azt látta, hogy valaki esik lefele. A legény odaszaladt, elkapta a hulló alakot és akkor látta, hogy egy csodaszép királykisasszonyt tart a karjai között. A lány hálásan nézett megmentője szemébe és nyomban megszerette. Ekkor kicsapódott a palota kapuja és a király rohant ki lihegve, nyomában három aranypáncélos őrrel. Amikor a lányát élve találta megmentője mellett, nem is tudta mit tegyen hamarabb. Ölelte, a kezét rázta és százszor is megköszönte, amiért megmentette a királylányt.
– Hálám jeléül, neked adom a fele királyságom, a lányomat pedig feleségül.
A legény megköszönte a király ajándékát, rögtön papot hívtak és olyan lakodalmat csaptak, hogy hét nap, hét éjjel szólt a zene, folyt a bor, sütötték a jobbnál jobb falatokat. Ezután boldogan éltek, amíg meg nem haltak.
Örömében az Ösvény még jobban kanyarogni kezdett és addig kanyargott, tekergett, míg el nem hozta nekem ezt a szép történetet.

Moréh Beáta


Kiss titok

Hol volt, hol nem volt, a Kerek erdő szélén élt egy törpe Kiss család. Négy tagú volt – Kiss Árpi, a törpeapuka, Henci, a legidősebb törpefiú, Bonci, a középső törpefiú és Kaló, a legfiatalabb törpefiú.
A Kerek erdő szélén, annyi törpe élt, mint a Hegyes óceánban a hal. Mi, az emberek a 2017. évnél tartunk, viszont ők már a 9856. évnél. Nagyon sokáig éltek ott a törpék. Legtovább 600 éves korukig.
A Kiss családnak volt ott, a Kerek erdő szélén a legtöbb titka. Az egész család tartotta a száját ezekről a dolgokról, de volt egy , amit csak Árpi , az apuka tudott.
Árpi , már nagyon öreg volt, 597 éves. 9856. június 19 – én töltötte be az 598. évet. 9856. szeptember 18 – án felment a szíve Istenhez. Egyedül maradtak a Kiss fivérek. Egy idő után már besokallták azt, hogy apjuk nem mondta el a család egyik titkát és ezért úgy döntöttek, hogy utánajárnak, mi az.
– Derítsük ki, hogy mi volt édesapánk titka! – szólalt meg Kaló.
– Előbb azt , hogy miért nevezett így el minket! – vágott közbe Henci.
– Igen! Mindent ki fogunk deríteni sorjában! Arra nem is gondoltatok, hogy az a titok, hogy miért nevezett el minket így? – világosította fel őket Bonci.
– Nem , nem és nem! Ez egy lehetetlen dolog!
– Ajj! Kedves fivéreim. Mennyünk el Laci bácsihoz ő biztosan tudni fogja a választ.
Elmentek Laci bácsihoz, mivel ő volt a Kerek erdő szélén a legokosabb.
– Mit kerestek ti itt az én házamban? – kérdezte az apró teremtéseket Laci bácsi.
– Jó napot Laci bácsi! Úgy hallottuk, hogy itt maga a legokosabb törpe. – válaszolt Henci félénken.
– Igazán megtisztelő, hogy épp engem tartatok a legokosabbnak. Ezért segítek nektek.
– Azt szeretnénk kideríteni, hogy mi volt apánk titka, amit nem mondott el senkinek, illetve azt, hogy miért nevezett el Így minket.
– Igen , igen. Gondoltam, hogy miután édesapátok eltávozott engem fogtok nyaggatni evvel. Sebaj, mert most jókor jöttetek és jókedvem van úgy, hogy segítek nektek!
– Viszont azt el kell mondanom, hogy mivel tényleg nagyon őrizte ezt a titkát apátok, ezért még én sem tudom, de azért annyit tudok, hogy a neveitekkel van kapcsolódva. – mondta búsan Laci bácsi.
– Azért ismer valakit, aki tudja erre a választ? – kérdezte Bonci, búsan.
– Igen! A Hegyes óceán és a Szivárvány lakta után találni fogtok egy öregembert, Halambuszt. Tudni fogja erre a választ. Vigyázzatok mert a Tekergő ösvény nagyon veszélyes, igaz csak egy „ellenséggel” fogtok találkozni.
Elindultak a Kiss fivérek. Bár Hencinek eszébe jutott, hogy lehet, hogy azért emelte ki a Tekergő ösvényt, mert ott lesz a legveszélyesebb „ellenfél” és, hogy azért nem szólt róluk, hogy ne ijessze meg őket. Odaértek a Hegyes óceánhoz. Ott találkoztak Szellővel, a sellővel, aki épp a körmét festette. Szerencséjük volt, mivel Szellő kedves sellő. Gyors megvarázsolta nekik a csodautat és így átkeltek a Hegyes óceánon. Egyszer csak azt veszik észre a fivérek, hogy valahol nagyon nagy Színnapjuk van valakinek, vagy valakiknek?
– Ez meg mi? – szólt ijedten Henci.
– Elértünk a Szivárvány laktára! – kezdett örvendezni Kaló.
Megkeresték a Szivárvány csoport vezetőjét, Pirit. Gyors Bonci elmondta neki, hogy mi történt velük és nagy szerencséjükre Piri átengedte őket a Szivárvány Csuszin, ami igazából egy hatalmas szivárvány színű gumis csúszda.
Elérkezett a rémálmuk. A TEKERGŐ ÖSVÉNY. Ami azért volt a rémálmuk, mert féltek attól, amit mondott nekik Laci bácsi. Nehéz volt ugyan nekik , de beléptek a Tekergő ösvénybe. A „ veszély” egy francia akcentusú törpe volt, Musique.
– Joh napoht kihvánok! – köszöntötte őket Musique.
– Adjon Isten! – köszöntötte a fura törpét Henci.
A fivérek már kezdtek el indulni tovább, de megállította őket Musique.
– Áá! Nhem mehettek thovább amíg nhem bheszélthek úhgy, mhint éhn!
Gondolta magában Kaló „Mindent a családért!” hát meg próbálkozott a francia ahcentussal.
– Joh naphot kihvánohk uhram! Szerehtnéhnk ehlujtni Halambhusz thörpéhez!
– Johl van. Ehlengehdleg tihteket. Jáhrjatohk szehrencséhvel!
Tovább mentek a Tekergő ösvényen és az ösvény végén összetalálkoztak Halambusszal. Könnyen megtalálták, mert nagy szakálla volt.
– Jó napot Halambusz úr! – köszöntötte a törpét Kaló.
– Sziasztok! Ti jöttetek Kiss Árpi titka megfedésére, igaz?
– Igaz!
– Édesapátok nagy titka az volt, hogy néptáncos volt. Ezt azért tartotta titokba, mert ott, a Kerek erdő szélén ez egy tiltott cselekvés volt. Méghozzá azért lett a nevetek Henci, Bonci és Kaló, mert az három népi tájegység rövidítése: Hencida, Bonchida és Kalotaszeg. Árpi ajándékul régi csizmáját adja nektek.
Ahogy kimondta a törpe utolsó szavait eltűnt. Megnézték a csizmát. Talpára egy idézet volt írva:
„ÖRÖKÖSE VAGY ŐSEID KINCSÉNEK ÉS RAJTAD A SOR MEGŐRIZNI ŐKET!”

Nagypál Zsófia


A törpecsalád

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy törpe. Úgy hívták, hogy Panna. Ennek a Pannának volt egy anyukája és egy apukája. Törpeapát úgy hívták, hogy Álmos, mert mindig rengeteget aludt. Törpeanyát meg úgy, hogy Gizike. Ez a család boldogan élt, mert nagyon szerették egymást. Panna elment a sarki boltba venni a teadélutánra egy kis innivalót és süteményt. Mikor hazaért, nem volt megterítve az asztal. Panna gondolta, hogy valami nincsen rendben. Megkérdezte volna édesanyját, ha nem az ágyban feküdt volna betegen. Nagyon megfázott.

Panna kihívta Dr. Kukkot. Az orvos megvizsgálta és csak legyintett. Panna tudta, hogy anyja nincsen jól és csak ő segíthet rajta. Döntenie kellett: mivel az apukája mindig aludt, kénytelen volt az erdő őrétől segítséget kérni. Barnabás bácsi mindenhez értett: ismerte a fákat, a füveket, mindent, ami meggyógyíthatta az édesanyját. Panna fel is kereste Barnabást, és elpanaszolta neki a bánatát. Az erdőőr megnyugtatta őt, hogy nem lesz semmi baj, mert majd ő segít neki. Útnak is indultak. Egyre beljebb mentek a mély, rengeteg erdőbe. Barnabás minden bokrot, füvet, virágot ismert. Lassan egy sötét ösvényhez értek: itt megálltak és megpihentek. Panna érezte, hogy már közel járnak, hiszen Barnabás is nyugtatta őt. Elindultak, és egyre beljebb mentek az ösvényen. Az ösvény közepén egy fehér virágú fa állt. Gyönyörű volt. Panna a száját tátotta. Barnabás rászólt, hogy vegye elő a kosárkáját, mert erről a fáról kell leszedni 3 virágot. Abból kell majd teát főzni, hogy az édesanyja meggyógyulhasson. Így is tettek. Panna felmászott a fára, leszedett 3 virágot. Visszaindultak. Barnabás kissé ideges lett, mert már besötétedett, és az ösvény már nehezen járható volt.

De az angyalok velük voltak: épségben hazaértek. Mire hazaértek, Panna apja is felébredt: segített neki teát főzni. Mikor elkészültek, segítettek az anyukájának felülni, hogy megihassa a gyógyító teát. Így is lett: Gizike néni már az utolsó korty után sokkal jobban érezte magát. Álmos bácsi és Panna nagyon megörültek. Elhatározták, hogy amiért Barnabás bácsi segített megmenteni az anyukája életét, ezért mindig segíteni fognak neki ők is. Ettől a naptól kezdve Panna minden szabadidejében elkísérte Barnabást az ösvényhez, hogy még több gyógyvirágot gyűjtsenek. Gizike anyuka pedig megfőzte a gyógyteát. Álmost apuka magára vállalta a főzetet szállítását. Vitt mindenkinek, aki kért. Ettől a naptól kezdve a törpecsalád falujában senki sem volt beteg: hála Barnabás tekergő ösvényének!

Orosz Marietta Vivien


Tekergő ösvény

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer két jó barát, Mackó Lackó és Tappancs, a kutyus. Olyan jó barátok voltak, hogy aki csak látta őket, azt is gondolhatta volna, hogy testvérek.
Történt egyszer, hogy a két barát elindult szerencsét próbálni, tudva, hogy a mesék alapszabálya szerint a hősök mindig jól járnak, hiszen kincset találnak valahol.
Mentek, mentek, mendegéltek és hosszú ideig nem történt semmi különös. Egyszer csak megpillantottak egy csapdába szorult őzikét. Odasiettek, hogy kiszabadítsák. Jó ideig dolgoztak a csapda szétszedésével, mert az egy nagyon furfangosan megszerkesztett zárban végződött. Addig gondolkodtak, addig fűrészeltek, kalapáltak, amíg hirtelen szétpattant a szerkezet és a kis őz kiszabadult. De akkor… lássatok csodát! Az őzike hirtelen átváltozott egy gyönyörű tündérré. Megköszönte Mackó Lackó és Tappancs segítségét és ezt mondta:
– Hálából, hogy megmentettetek, teljesítem egy kívánságotokat! Most hát gondolkodjatok egy kicsit és mondjátok meg, mi a szívetek leghőbb vágya?
Mackó Lackó és Tappancs összenéztek és egyszerre mondták:
– Szeretnénk egy térképet, aminek a segítségével megtaláljuk a legnagyobb kincset!
A tündér gondolt egyet, kettőt suhintott a varászpálcájával és a Tappancs kis mancsai között megjelent egy térkép. Lackó Mackó akarta legelsőnek megfejteni a titkot, ezért el akarta kapni társa kezéből a tündér ajándékát, de Tappancs sem hagyta magát és addig-addig huzakodtak, míg a térkép kettészakadt. Erre egymásnak estek és csihi-puhi, a barátságnak is vége lett. A huzavonának, csihi-puhinak köszönhetően egy keresztúthoz gurultak, és így, miután lerázták magukról a port, egyik erre, a másik arra indult.
Mentek hát mendegéltek ketten kétfele, de egyikük sem volt boldog. Eleinte dühösen masíroztak előre, aztán lassítottak – talán a fáradtságtól, de egyre lassabban vonszolták lábaikat, mintha a lelküket nyomó bánat a lábaikba költözött volna. Vissza-visszafordították tekintetüket a keresztút felé és vágyakozva keresték az elveszített barátot. Már érezték, hogy nem a térkép miatt bánatosak, hanem a régi barátságot sajnálták.
Az út kanyargott, hol jobbra, hol balra és, bár ellenkező irányba mentek, mondhatni egyszerre érkeztek meg egy csodaszép tisztás két, ellentétes bejáratához. A tisztás közepén egy kristályvizű patak vízesését látták, virágos fák árnyékában. Lackó Mackó arra gondolt, hogy milyen jó lenne most Tappanccsal játszani a friss patak vizében, úgy ahogy azt otthon is megtették nem egyszer.
Tappancs, amint megpillantotta a vízesést, ugyancsak arra gondolt, hogy be szívesen játszadozna itt barátjával a hűsvizű patakban, vagy a virágos fák árnyékában. Ekkor meglátták egymást és talán még soha ennyire nem örvendtek semminek ennyire. Megölelték egymást és boldogan indultak hazafelé. Most már mindketten tudták, hogy a térkép elvezette őket a legnagyobb kincshez: a barátságukat lelték meg újra.
Otthon megfogadták, hogy többet soha nem fognak sem veszekedni, makacskodni, hiszen a legfontosabb dolog a világon az igazi barátság.

Ötvös Tímea


Az eprésző ösvény

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ösvény, amely nagyon szeretett tekeregni a természetben.
Egy napon ez az ösvény gondolt egyet és elment eprészni. Egy szép kis kosarat vitt magával. A kosár sötétbarna volt.
Amikor odaért az eprekhez, elkezdte szedni a szép, piros és édes epreket. Amikor a kosárka félig megtelt, leült egy árnyékos fenyőfa mellé. Ott pihent egy keveset és megint elkezdte szedni az epret. De a nap nagyon melegen kezdett sütni. Így hát leült a fa alá és elkezdte enni az epret. Addig ette, amíg egy szem eper sem maradt a kosárkában. Újra hozzálátott az epergyűjtéshez. A kosarát most teleszedte finom és illatos eperrel. De a háta mögé osont egy nyuszi és megijesztette és az eper mind kiborult a kosárkából. Az ösvény elszomorodott és elkezdett sírni.
A nyuszi megsajnálta és elkezdte vigasztalni:
– Ne sírj! Segítek neked epret szedni.
– Jó, akkor gyere! – mondta boldogan az ösvény.
Elkezdték ketten szedni az epret. Estére meg is telt újra a kosárka. Az ösvény megköszönte a nyuszinak a segítséget. Elbúcsúztak egymástól és mind a ketten haza mentek.
Az ösvény nagyon boldog volt és elégedetten feküdt le ágyába.
Ha az ösvény tovább tekergett volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Pál Zsombor


Tekergő ösvény

Egyszer volt, hol nem, az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy szegény ember és egy asszony. Azoknak volt egy fia. Szép és magas volt. A fiú, felnőtt és így szól szüleihez:

– Anyám és édesapám én felnőttem, és világot akarok látni!

– Rendben van gyermekem! – mondták a szülők.

Az anyja sütött kenyeret és adott kolbászt a tarisznyájába. Elköszöntek egymástól és elváltak. Ment, mendegélt a fiú, és egyszer csak megpillantotta a híres Tekergő ösvényt. Rátért és folytatta útját. Az ösvény olyan volt, mint egy labirintus. Egyszer csak meglátott egy kis házat, kopogott és benyitott. Amikor benézett egy öregember volt ott. Köszönt is illedelmes módon.

– Adjon Isten öregapám!

Az öreg így felelt.

– Szerencséd, hogy így szólítottál, mert ha nem, letéptem volna a fejed.

A fiú szállást kért estére. Az öreg pedig megengedte, de azzal a feltétellel, hogyha ad a kolbászból és a kenyérből. A legény szívesen adott. A vacsora után nyugovóra tértek. Reggel az öreg mielőtt a fiú elindult volna, adott neki egy kardot és azt mondta:

– Az ösvény végén lesz egy nagy kastély, ami tele van arannyal, de vigyázz, mert azt egy hétfejű sárkány őrzi, és csak ezzel a fegyverrel lehet legyőzni.

A legény eljutott a kastélyhoz. Ott találkozott a hétfejű sárkánnyal. Nagy küzdelem volt, de a fiúnak sikerült sorba leverni mind a hét fejét. Megtalálta az aranyat is.

Hazament és elhívta a szüleit a kastélyba. Végül nagy király lett, és sikerült rátalálnia igaz szerelmére és boldogan éltek még meg nem haltak.

Pálinkás Róbert


A tekergő ösvény

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy kisfiú. Ezt a fiút úgy hívták, hogy Balázs. Ő nagyon huncut volt, szemtelen, bátor, figyelmes és eszes.Nagyon szerette a kalandokat, főleg az ijesztőbb kalandokat, emiatt a szülei sokat is szidták.
Egyszer egy szép nyári napon Balázs elment sétálni az egyik lánybarátjával. Ahogy mentek sokáig, megpillantottak egy olyan utcát , amelyet eddig még nem láttak.
Odamentek, hogy nézzék meg közelebb. Az utca neve Tekergő ösvény volt, és még írta, hogy nem ajánlatos a bemenés.
Ez Balázsnak nagyon megtetszett, viszont a barátnőjének egyáltalán nem volt szimpatikus, mondta is, hogy menjenek vissza. Balázs visszament vele, de később ő csak visszament, mert nem tudta elfelejteni.
Visszament, és bement a Tekergő ösvény nevű utcába.
Ment, ment és meglátott az utca vége fele még 10 ösvényt. Azonban nehéz volt választani, hogy melyik fele menjen. Végül a 3-ba ment, ott volt egy gomb, megnyomta.
Ekkor olyan dolog történt, amit nem éppen akart.
Hirtelen kezdett forogni körülötte a világ, össze-vissza kavarodott minden, aztán megállt, de nem számított látvány fogadta. Körülötte minden játék és édesség volt.
Minden édességből volt. Azt sem tudta, hogy sírjon vagy örüljön, de végül nagy öröm töltötte el. Ott találkozott egy fiúval, akit Gábornak hívtak. Jó barátok lettek.
Annyi édességet ettek, amennyit otthon Balázs egy év alatt sem evett. Viszont ez csak a kezdet volt. Ezután jöttek a játékok: hullámvasút, hinta, és egy csomó ijesztő játék. Felült egy játékra is, ami bevisz egy épületbe és minden sötét volt, közbe jelentek meg ijesztő dolgok.
Balázsnak tetszett, csak a vége felé, megint megállt Balázs körül minden, aztán forogni kezdett.
Megállt és megint egy másik helyen volt, ami teli volt állatokkal. Nem akart elszomorodni, ezért próbált arra gondolni, hogy a következőn ilyen haza viszi. Igy hát kiakarta élvezni, ezt a világot is.
Eltelt egy óra és tényleg igaza volt, megint kezdett forogni minden, azonban nem otthonra kötött ki, hanem megint az édességvilágba.
Na ez már sok volt neki, kezdett sírni, nagyon elkeseredett, odament hozza a barátja és kérdezte, hogy mi a baj? Balázs elmesélte, hogy hogyan jutott el idáig. S ekkor a barátja Gábor, mondta neki, hogy várja meg a következő forgást, mert akkor több mint valószínű, hogy a boszorkányokhoz fog jutni, és akkor az egyik boszorkány feltesz egy kérdést, s ha kitalálja haza mehet, de ha nem, akkor örökre ott kell maradjon.
Ez annyira nem tetszett Balázsnak, mert nem akarta, hogy ottragadjon, Meg is jött a következő forgás.
És igen, ahogy Gábor mondta, a boszorkányokhoz lyukadt ki. Örült is, meg, nem is, mert borzasztóan izgult és nagyon ijesztő hely volt.
Odament az egyik boszorkányhoz, és elmesélt mindent.
A boszorkányok összebeszéltek és végül meglett a kérdés.
Így szólalt az egyik:
– Egy nagyon logikus dolgot kell, hogy kitalálj, ha kitalálod haza térhetsz, s ha nem itt maradsz nekünk.
Balázs kíváncsian nézte az ijesztő lényeket. Beleegyezett.
De csak egy fél óra gondolkodási ideje volt.
Sétálva gondolkodott:
-Logikus, logikus de vajon mi lehet?
Ekkor jutott eszébe, hogy logikus az lehet az is, ahol ő van, vagyis az utca neve!
De nem jutott eszébe a név.
Ekkor megpillantotta a táblát.
-Tekergő ösvény! Mondta és szaladt vissza a boszorkányokhoz.
-Meg van! Kiáltotta,
– Jó, akkor mondjad, de ha elszúrod tudod mi lesz a végzeted?! Kérdezte az egyik boszorkány.
-Igen! – mondta Balázs.
-Tekergő ösvény, ez a megfejtés!
És ekkor hirtelen minden fekete lett, aztán mikor kinyitotta a szemét, otthon volt a házukban.
Elmondhatatlan érzés töltötte el.
Nagyon örült, hogy újra otthon lehet, a szüleivel és a barátokkal.
Megfogatta, hogy többet nem megy ilyen utcákba.
Itt a vége fuss el véle. Aki nem hiszi járjon utána.

Péli Dorottya


Varázssípot kaptam

Képzeljétek mit álmodtam! Egyszer egy varázssípot kaptam! Történetem itt kezdődik, mikor énem álomországba ugrik. Egy varázshelyen ébredtem, pontosabban egy varázsösvényen. Furcsa egy hely volt ez, így nem tudtam, hogy mit kezdjek. Na de, hogy ti is értsétek a mesét, kezdjük is el a sztorit.
– Jó éjt kicsim!
– Jó éjt anya! Álmodj szépeket!
– Köszönöm te is!- szólt miközben leoltotta a lámpát. És akkor, amikor lehunytam a szemem elkapott az a szörnyű szédülés és PUFF, már egy varázsösvényen csücsültem. Csak egy átlagos ösvény volt. Nem is azért tettem oda a ,,varázs” jelzőt. Hanem azért ami mellette volt. Na, az volt a varázslatos. Nem átlagos fák voltak és útszéli kiszáradt bokrok! Nem bizony! A fák törzse cukorból, a lombja pedig zöld színű léggömbből. Azon arany rigók éltek, gyémánt almák teremtek és a gyökerénél pedig ezüst rókák vitték a kölykeiknek a bronztyúkot. A bokrok selyemcukrot teremtek, amit pedig az ananászmanók öntöztek. A hétfejű sárkány aki pedig a vadőr volt, nyugodtan sétált el a rókalyuk mellett a sétáló puskájával. Szerintem Vuk irigy lenne erre a rókacsaládra. Aztán pedig volt ott sötétben világító nyuszi aki épp a zöldkockás vadászkopóval piros pecsenyézett. Hát köpni, nyelni nem tudtam. És ezzel nem voltam egyedül. Ők is meglepődtek és szerintem kicsit meg is ijedtek mert a puska rám célzott a vadásszal a kezében, az ananász manók a bokrok mögül egy-egy marék selyemcukorral készültek megdobni, a rigók gyémántalmákat adtak le a rókáknak a kik betöltötték a tyúkokba és azt célozták rám. A nyúl-kopó páros összehívták a társaikat és egész hadsereg állt előttem. Mind ez másodpercek leforgása alatt történt.
– Jól begyakorolhatták!- gondoltam magamban. Láttam rajtuk, hogy elégedettek a teljesítménnyel mikor körbe mertek nézni. És akkor történt az, hogy megpillantottam a repülő banánon érkező víziló hadnagyot. A fagyi kardjával, számológép pajzsával és papír páncéljával. Elfogott a kacaghatnék, de mertem kacagni, mert még a végén megdobnak egy selyemcukorral. De amikor megszólalt a víziló hadnagy akkor viszont tényleg elnevettem magam. Az a rettentően vékony és lányos hangja igazán nem illett a nagy kigyúrt parancsnokhoz.
– Jól teljesítettetek! Ki ez a személy? És miért nem etettétek meg? Tiszta sovány szegény pára!
– Csak a hadnagyúrra vártunk! – szólt végül a legbátrabb lény, egy ananászmanó.
Ez menthetetlen egy… maga végül is micsoda?
– Én egy ember vagyok – szóltam döbbenten. Ha így beszélek rólam, amikor itt vagyok, mit mondhatnak a hátam mögött? Na, mindegy.
– Tehát ez egy nagyon sovány ember! Vigyék gyorsan a tündérkirálynőhöz! Banánon szeretnél utazni, vagy esetleg gyalogolsz kedves?
– Ööö hát…
– Tehát repülni szeretnél. Remek így legalább gyorsabb lesz! Indulhatunk is. De nehogy elkezdd meghámozni a banánt, mert különben kiraklak a gonosz boszorkánynál- szólt a hadnagy szigorúan. Mire észbe kaptam már ott is voltunk a… nem tudtam eldönteni, hogy egy hatalmas torta, vagy egy csodás kastély előtt állok. aztán beléptem és rögtön meg tudtam állapítani, hogy egy kastély alapú torta. De komolyan! Mint a Jancsi és Juliskában! és akkor megjelent előttem egy kövér ember. De eszméletlenül kövér volt. Mint három hordó akkora volt a hasa, csak a hasa. De mindene nagy volt. Már a lépcsőről halottam, hogy gurul le.
– Üdvözlöm… felség? – szóltam bizonytalanul.
– Szia, nyugi nem én vagyok a tündérkirálynő. Én a lánya vagyok. Bár én jobb lennénk királynőnek, már az alkatom miatt is. Anyu tiszta csont és bőr! Vékony láb, pici csípő, ugyan már! A nagyi hiába mondta neki, hogy egyen de ő nem is foglalkozott vele. Én legalább hallgattam rá.
– Hogy mondtad kicsim?- szólt a tündér királynő. Egyáltalán nem volt mérges, csak zavarba ejtő stílussal mondta.
– Semmi anyuci semmi… – hebegte zavartan a lány.
– Akkor ön lenne a tündérkirálynő? – kérdeztem bár feleslegesen, mert alkata magáért beszél. Minden legkisebb fiú, szegénylegény és hős megmentő álma egy ilyen hölgy lenne.
– Igen én lennék- szólt kedvesen.
– Üdvözlöm.
– Én is téged. Kitalálom, Víziló Vilmos hadnagy küldött ide, mert túl soványnak gondolt.
– Azta! Honnan tudta? Egyébként, igen ő küldött.
Az anyám törvényei szerint jár el érthetetlen okból. Ezért néz ki az egész udvarház úgy, mint egy jó nagy hortobágyi palacsinta, teli hússal. Jó sok hússal. De hallgatlak, hogy kerültél ide?
– Hát az én történetem rövid. Mikor lefeküdtem aludni, jött egy nagy szédülés, és már egy varázsösvényen csücsültem.
– Értem. Eddig, akik idekerültek mind egy nagy hortobágyi húsos palacsintára hasonlítottak. De had kérdezzek valamit: megkóstoltál valakit, vagy valamit, míg az ösvényen voltál?
– Nem én felség. Éppen megcsodáltam őket, jött a víziló a repülő banánjával, felültetett rá, és már itt is voltam. De amúgy sem kóstoltam volna meg senkit és semmit. Én sem örülnék ha valaki lepuffanna nálam, és elkezdené felzabálni a hűtőt. Vagy engem.
– Tudod az összes hordó nagyságú ember, aki ide került, elkezdte felfalni az ösvény lakóit. Ezért lettek ilyen ellenségesek. Eleinte a tekergő ösvény tele volt különleges lényekkel. De a falánk emberek elkezdték őket felfalni. Mert te tisztelettudó és mértéktartó voltál, ezért megjutalmazlak. Egy varázssípot adok, aminek TE választhatod ki az erejét. De vigyázz, mert csak egyszer választhatsz, többször nem változtathatod meg- szólt óvaintően.

Mit választhattam volna? Hogy a kaja repüljön a számba? Vagy a király legkisebb fiát? Ugyan már, ő is csak egy kiskirály. hanem kívánságom az volt, hogy tündérke legyek akkor. Ha sípszó hagyja el a számat, itt lehessek álomországban. Tündérkirálynő számára kérésem parancs volt, így sípot kapta jutalmul. Azóta is itt álmodok, s várok minden esti napot. Az udvarház is rég lefogyott és nyugodtan élhetnek az édességmanók. Itt a mese vége, majd álomországban találkozunk.

Pünkösd Bettina


Tekergő ösvény

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember. Ennek a szegény embernek volt három fia. A két nagyobbik semmirekellő, lusta, naplopó volt. De biz a legkisebb! Arra nem lehetett panaszkodni. Egyszer a szegény ember azt mondja a fiainak:
– No, fiaim eredjetek, keressetek magatoknak munkát, amiből megélhettek.
Elindultak. De mihelyt kiértek a ház elé, a két nagyobbik leheveredett egy fa alá, és elaludt. A legkisebb legénynek sem kellett több, otthagyta a testvéreit. Ahogy ment, mendegélt, fejébe pattant az ötlet, hogy megkéri a király legkisebb leányát. Csak egy volt a probléma! Nem tudta, hol lakik a király.
Ahogy töri a fejét egy nagy – nagy labirintushoz ért. Bement hát a Tekergő ösvény nevű igen kanyargós labirintusba, de akkor jöttek ám a nem várt akadályok. Először le kellett győznie a háromfejű sárkányt. Másodszorra a hétfejű sárkányt, harmadszorra pedig a tizenkét fejű sárkányt. Az első kettőt sikeresen legyőzte, de a harmadik sárkánnyal már nagyon megkínlódott. A negyedik próbán el kellett szavalnia egy nyelvtörőt. A szegény legény rá is kezdett:
– Mit sütsz kis szűcs? Sós húst sütsz kis szűcs?
A manó, aki a nyelvtörőt kérte, majd megpukkadt mérgében, hogy más is tudott nyelvtörőt nem csak ő. Nagy zsörtölődve átengedte a szegény legényt. Az ötödik s egyben az utolsó próbán találkozott egy banyával, aki azt mondta neki, hogy teljesíti három kívánságát, ha megmondja, hány ránc van az arcán.
A szegény legény el is kezdte számolni. Három nap, s három éjjel számolta, mire megszámolta, hogy a boszinak 365 ránca van. Akkor a szegény legény kérte a banyától a három kívánságot. Csakhogy az azt mondta neki, hogy meg kell mondania hány éves, s ha téved, búcsút mondhat a három kívánságának. A szegény legény rögtön rávágta, hogy 125. A boszit rögtön megütötte a guta.
A szegény legény első kívánsága az volt, hogy legyen királyi gúnyája. A második, hogy legyenek lovai és királysága. A kívánságai teljesültek. A harmadik kívánsága pedig az volt, hogy legyen a király palotája előtt. Hirtelen ott is termett. Bement a palotába megkérni a legkisebbik lány kezét. A királykisasszony igennel válaszolt.
Hej, lett ott nagy mulatság! A szegény legény szüleit és testvéreit is meghívták, sőt még engem is. Mulattunk hét éjjel s hét nappal. Még ma is mulatnánk, ha a zenészek el nem fáradtak volna.

Rózsa Heléna


Tekergő ösvényen

Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, az Üveghegyeken is túl, de a magas erdőn innét, volt egy kis csendeske falu. Ennek a falunak volt egy királya. A király nagyon búsult, mivel a nagy, gonosz és ronda sárkány elrabolta mind a három lányát.
A király megkérdezte udvari tanácsadóit, hogy mit tegyen annak érdekében, hogy visszakaphassa lányait. A tanácsadók három nap és három éjjel gondolkoztak azon, hogy mit tudjanak tanácsolni a kétségbeesett királynak, míg végül az egyik megszólalt:
– Mondjuk meg a királynak, hogy hirdesse ki az országban, hogy aki visszahozza az ő szeretett lányait a galád sárkány karmai közül, az megkapja az egész királyságot és az egyik lánya kezét.
– Rendben. – helyeseltek a többiek. Akkor most menjünk és mondjuk el tanácsunkat a királynak. – javasolta a legöregebb tanácsadó.
El is mentek. Elmondták a királynak, hogy ők mire jutottak. Ennek hallatára a király azonnal követeket küldött szerte az országban. Jöttek mindenféle hercegek, grófok, bárók, de senki nem akadt a sárkány rejtekhelyére.
Az erdő szélén egy ifjú juhász éppen terelgette a juhokat. Meghallotta a hírt és gondolta, hogy elmegy szerencsét próbálni. Hazahajtotta a juhokat gazdájának, és azzal elindult a királyi palota felé. Ott bejelentkezett a királyhoz, aztán bement és így szólt:
– Adjon Isten jó napot, királyatyám!
– Adjon Isten, de mondja, mi járatban van itt?
– Felséges királyatyám, én azért jöttem, hogy szerencsét próbáljak.
– Háh! Még hogy te!? Na, ne viccelj velem! – mondta a király nevetve.
– Igen én, és megfogadom, hogy addig vissza nem térek, amíg a lányait ki nem szabadítom.
– Jól van, te juhász! Akkor most eredj el innen, de ha nem tartod be a szavad, akkor én azonnal fejed vétetem!
– Rendben van, felségem!
Azzal a juhász kiment a palotából, hazament, felhúzta bocskorát, feltette templomba járó kalapját, átdobta vállán a tarisznyát, kezébe fogta botját és útnak is indult. Ment, mendegélt árkon-bokron át, tekergő ösvényen keresztül, míg végül elért egy nagy-nagy romos várat. Bement, tisztességesen köszönt:
– Adjon Isten jó napot!
– Mit akarsz itt, te semmirekellő? – dúlt-fúlt mérgében a sárkány.
– Jöttem, hogy munkát kérjek.
– Rendben. Akkor menj és takarítsd meg egyenként az aranyérméimet!
A juhász megtette és megmutatta a sárkánynak.
– Rendben. Most pucold ki a pincét, de úgy, hogy az utolsó ajtón be ne nyiss!
A juhász elment, elvégezte a feladatát, a végén benyitott az utolsó ajtón. Hát, mit látott? A király három lánya volt ott. Gyorsan szólt nekük, hogy másnap este kiszabadítsa őket, és hazaviszi apjukhoz. Azzal a juhász elsietett, majd megmutatta a sárkánynak az elvégzett feladatát.
– Jól van, te juhász! Most eridj és takarítsd ki az istállót, etesd meg a lovakat, de az utolsó lónak ne adj semmit!
A juhász elmegy, kitakarítja az istállót, megeteti a lovakat, de az utolsónak nem adott enni. Egyszer csak megszólal az utolsó ló:
– Te juhász, adj nekem egy kis zabot, és akkor kiszabadítlak innen a három királylánnyal együtt.
Úgy is lett. A juhász megetette a lovakat, és nyomban egy szép hétlábú ló lett belőle. A ló azt mondta:
– Te juhász, most a sárkány éppen alszik. Eridj, fogd meg a három lányt, fuss velük ide, én majd elvágtázok veletek.
A juhász megfogadta a ló tanácsát és megtette a parancsát. Amikor a lóra felültek volna, éppen akkor ébredt meg a sárkány. Kinézett az ablakon és látta, hogy a juhász a királylányokkal éppen menekülni próbál. Gyorsan utánuk nyargalt Fekete Bíbor nevű lován. De a legény észrevette, leugrott a nyeregből, megforgatta a botot és elhajította. A bot úgy kupán vágta a sárkányt, hogy az egyszerre szörnyethalt. Visszapattant a nyeregbe, és meg sem álltak, amíg a király udvarára nem értek. Ott bevezette a királylányokat apjuk elé. A király nagyon megörült és ezeket mondotta:
– Juhász, amiért visszahoztad nekem a lányaimat, tied az egész királyságom és az egyik lányom keze, ahogy ígértem azt.
A három lány egymás mellé állt, hogy a juhász választhasson közülük. Mind a három szép volt, de a legkisebbik volt a legszebb. El is vette feleségül.
Nagy lakodalmat csaptak. Meghívtak mindenféle hercegeket, grófokat, bárókat. Nagyon jó mulatság volt. Én is ott voltam, ettem, ittam, táncoltam, de nagyon elfáradtam. Ha el nem fáradtam volna, akkor a mese még most is folytatódna.
Itt a vége, fuss el véle, sújtson meg a botnak vége!

Sánta András Attila


A tekergő ösvény

Egyszer volt, hol nem volt, volt még a régi Budán egy tekergős-ösvény. Arra járt a szegény ember a lovával.
Egy szeptemberi reggel, a bíró magához hívatta a szegény embert. A szegény ember el is ment, de bár ne ment volna, mert a bíró egy parancsot adott neki, amit ha nem csinál meg fejét veteti.
– Adjon Isten bíró uram!- lép be a kupaktanács helyére a szegény ember.
– Isten áldja szegény ember! Arra kérem, szántsa fel a tekergő-ösvényt! Hadd legyen belőle szántó föld! Mert ha nem, fejét vetetem!– mondta a bíró.
Pedig a Budán élő nép a tekergő ösvényen keresztül ment át a szomszédos falvakba, ahol a szüleik, nagyszüleik, és a rokonaik éltek. De a bíró nem volt egy nagyon jószívű ember, csak a kárnak örült, és a haszont elítélte. Éppen ezért fájt a szíve a jóságért és nagyon zavarta, hogy a népe boldogan megy el, és boldogan jön vissza. Fejét lehajtva kullogott ki a szegény ember a bíró ura kupaktanács terméből, hogyan szántsa ő fel a budai tekergő- ösvényt? Hisz a tekergő-ösvény egy gödrös, köves út. Búsult is a szegény ember, elvette az ekét, megfogta a lovát és nekikezdett a munkának. De hiába tolta, nyomta, ütötte ekéjét, csak nem mozdult meg. Nappaltól- estig, estétől- nappalig szántotta a szegény ember, de semmit sem haladt vele.
Egy hétig szántotta a tekergő-ösvényt, de mindhiába. A hetedik nap a szegény ember szomorúan ment a bíró úrhoz. A bíró tudta, úgysem tudja felszántani, hisz lehetetlen.
– Isten áldja bíró uram!– mondja a szegény ember.
– Felszántotta a tekergő-ösvényt? Ilyen hamar?- kérdezi a bíró cinikusan.
– Bíró uram, akár bele is halhatnék, a tekergő-ösvény szántásába, de azt az ösvényt nem lehet felszántani.– mondja a szegény ember kalapját szorongatva.
Bizony volt híre a faluban, hogy a szegény embert kivégezi a bíró. Még a kurta farkú kis malac is azt csámcsogta. Eljött a kivégzés ideje, de a bíró mivel “szereti” a népét, rájuk bízta a sorsát. Kivitte a szegény embert Buda legjártabb utcájára és oda gyűlt az egész nép.
– Na kedves népem, mi legyen vele?- kérdezte a bíró. A népben apró zúgolódás kelt és akkor egy furfangos ember így szólt:
– Bíró uram, ha maga fel tudja szántani a tekergő-ösvényt, kivégezheti a szegény embert, de ha nem, a szegény ember lesz a bíró!
Mivel a nép megszavazta, a bíró fejét vakarva elment a tekergő- ösvényre és szántani kezdte. De csak nem tudta. Az egész falu nézte, amikor a bíró mérgében elfutott és a szegény ember lett a bíró. Szerette is a nép.
Így lett, így volt, hogy a bíró elszaladt, de a tekergő- ösvény volt, lesz, és marad.

Sikó Tankó Amanda


János, Jani és a kívánságok

Valahol a nagy világban, egy kicsiny kis falucskában éldegélt két szegény ember egymás szomszédságában. Az idősebbet Jánosnak, a fiatalabbat Janinak hívták.
Egy szép napon János besegített Janinak kukoricát darálni. Ahogy ott darálgatnak, egyszer csak megszólal az egyik cső kukorica:
– Ne daráljatok le, kegyelmezzetek! Teljesítem a kívánságotokat!
János kért először:
– Szeretnék eljutni az Északi hegyre. Úgy hallottam, hogy azon túl Mátyás király birodalma fekszik, ahol könnyebb az élet.
– Jó, hát legyen. Itt egy térkép, amely odavezet.
Amint meghallotta ezt Jani, ő azt kívánta, hogy Jánossal mehessen.
Másnap el is indultak s vitték magukkal a kukoricát is. Mentek, mendegéltek, mígnem egy hatalmas erdőhöz nem értek. Ebben az óriási erdőben volt a Tekergő ösvény, a világ legcsodálatosabb ösvénye. Aki valami jót tett az ösvényen járva, azt az ösvény nyomban megjutalmazta. Követték hát a kanyargós ösvényt egészen egy kis fahidacskáig. A híd azonban el volt törve, nem tudtak volna átkelni a patakon. János és Jani nyomban nekiláttak megjavítani azt. Kivágtak egy fát, kalapáltak, fűrészeltek, addig-addig dolgoztak, amíg úgy helyrepofozták a hidat, hogy az szebb volt, mint új korában. Az ösvény jótettükért megajándékozta őket egy kaviccsal, ami tejesítette három kívánságukat. János és Jani úgy döntöttek, hogy csak akkor kívánnak, ha már megérkeztek az Északi hegyhez.
Hosszú vándorút után meg is érkeztek. Letekintettek a hegyről és látták a völgyben meghúzódó Mátyás király birodalmát. Rögtön azt kívánták, hogy bárcsak itt élnének. Kértek maguknak házat, földet és vagyont. Amikor már a családjaik is megérkeztek az új otthonukba ledarálták a kukoricát.
Ha a kukoricát le nem darálták volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Szilágyi Mátyás-Sándor


Tekergő ösvény

Van egy hosszú ösvény, amely tele van veszéllyel, rejtéllyel, boldogsággal, szomorúsággal és titokzatos helyekkel, amiket valakinek fel kell fedeznie. Ez a valaki Lucy, egy átlagos texasi lány…

Egy nyári napon az erdőben ébredtem. A fák között kikandikált a nap fénye, és épp csak annyira láttam ki a fejemből, hogy észrevegyem, hogy két szarvas áll fölöttem, és ijedten néz rám. Amennyiben olyan kócos és ronda voltam, mint a hétköznapokban lenni szoktam, akkor nem csodálkozom azon, hogy berezeltek, de rendesen. Felkászálódtam a földről, és bemutatkoztam, de mikor a szarvasok válaszoltak, vaksötét lett, és még az is lehet, hogy elájultam… Miután észhez tértem, újabb sokk ért, mert az erdő teljes lakossága állt körülöttem.

Megjelent Nagy Bagoly,és engem keresett. Tudatta velem, hogy létezik egy Tekergő ösvény, amit végig kell járnom. Amikor elment, értetlenül álltam, és nem tudtam felfogni, mi lehet az a Tekergő ösvény. Másnap, amikor felkeltem, teljesen egyedül voltam. Nemsokára ismét megjelent a Nagy Bagoly, és eljuttatott az ösvény első elágazásához. A két táblán ez állt: Zöldtorony és Álmatlanság. Nagy Bagoly elmondta, hogy most választanom kell: ha az Zöldtoronyba megyek, meg kell küzdenem a sárkánnyal, de ha az utam Álmatlanság felé vinne, szembe kell szállnom a gonosz Eliot hercegnével. Kicsit gondolkodtam, és elindultam a hercegnéhez.

A kaput benőtte a gaz, a kastély pedig hamuszürke volt. Átléptem a kastély küszöbét, és máris szembetaláltam magam a hercegnével. Ő valószínűleg már várt rám, és varázserejével rögtön a falnak csapott. Erőt vettem magamon, kinyújtottam az egyik ujjamat, és rendkívüli képességemmel -amelyet Nagy Bagolytól kaptam -áramot vezettem a hercegné egész testébe. Ettől ő lerogyott a földre, és a nyakában lógó amulett pedig szétrobbant.

A feladat teljesítése után a második elágazáshoz értem. Itt már három tábla fogadott ezekkel a feliratokkal: Szeretet, Boldogság, Hazugság. Úgy döntöttem, hogy a Szeretet ösvényén fogok haladni. Az út végén egy gyönyörű királynő várt hófehér báli ruhában, kék szemeiből szeretet sugárzott, ami átjárta az egész testemet és lelkemet. Beszélgetésünk után ígéretet tettem, hogy a belőle merített szeretetet továbbadom. Varázspálcája erejétől visszakerültem az erdőbe, ahol az állatok szorgosan dolgoztak, mert amire én visszaértem, a füllesztő nyári meleg már nem volt sehol, és beköszöntött az ősz.

Csak a Nagy Bagoly állt meg egy percre, gratulált nekem. Majd kezét a szememre tette, de előtte még elmondta ,hogy az a Tekergő ösvény, amelyet bejártam, maga az élet. Nehézségekkel, megpróbáltatásokkal teli, ugyanakkor boldog és titokzatos. Idézem: „Minden út vezet valamerre, de nem mindegy, hogy hová!”

Szolga Rebeka


Az Ösvény

Volt, valamikor réges-régen, túl minden képzeleten, egy csodálatos, boldog korszak. Békében éltek az állatok, ők sem vadásztak egymásra, s rájuk sem vadászott senki, s ha ez még nem lett volna elég, egy ösvény adott nekik otthont, ami mind amellett, hogy gyönyörű, biztonságos is volt, ezért is lett Tekergő Ösvény a neve. Sok zsákutca, és rengeteg bejárat alkotta az ösvényt, ám csak egyetlen egy vezetett az állatokhoz, az úgynevezett főkapu. Biztonságban tudhatták életüket, hisz sem jó- sem rosszindulatú teremtmény át nem léphetett azon a bizonyos bejáraton a vének, avagy a bölcsek engedélye nélkül. Évtizedek, sőt évszázadok teltek el békében, de ahogy mondani szokás, az ördög nem alszik.
Történt egyszer, hogy bár egy újabb gyönyörű s vidám nap ígérkezett, mégis életük legborzalmasabb napjává lett, ugyanis valahogy megtört az ösvényt óvó bűbáj. Nem tartotta többé távol a gonoszt, és az állatok sem úgy viszonyultak egymáshoz, mint azelőtt. Elég hamar rákényszerültek a bujdosásra, s ezt pedig az egymásra való vadászás tetőzte, a ráadás pedig a kétlábú idegenek megjelenése volt. Tudni illik, az ösvényt őrző bűbáj a legnagyobb kövekben volt elrejtve, amiből mindössze négy volt az ösvény legszélsőbb pontjain. A vének nem nézhették jó szemmel, hogy az otthonuk szó szerint elpusztítja önmagát, hogy az ösvény már többé nem nyújt biztonságot, ezért cselekedtek. Megoldást keresve első dolguk a kövekhez vezetett, de miután semmi változást nem találtak, újabb lehetséges problémákat vizsgáltak meg.
Ahogy kerestek, kutattak, az egyik vénnek szemet ütött valami egy ősi bűbájkönyvben.
– Attól tartok, az apróbb betűs rész felett évszázadokkal ezelőtt átsiklottunk. – szólt gondterhelten. – Azt írja, a bűbáj csak ránk, állatokra vonatkozik, s ezalól a kétlábú idegenek, itt emberként tesznek említést róluk, kivételt élveznek.
Miután e lényegesen fontos információ a birtokukba került, orvosolni próbálták. A lehető legtöbb helyen utána néztek az embernek, jegyzeteltek, tervet szövögettek, amíg oda kint egyre nagyobb káosz uralkodott. Az emberek többdszöri látogatása után remény csillant fel a vénekben, ugyanis figyelve őket, rájöttek, hogy mi célból érkeztek nyugodt otthonukba. Őket akarják, az állatokat, s nem a hatalmas múlttal rendelkező ösvényt akarják a földdel egyenlővé tenni.
– Két lehetőség van, ami közül választhatunk: vagy a lehető legtöbbünket menekülésre intjük, vagy harcolunk az otthonunkért. – vázolta a helyzetet az egyik vén, bár a kétségbeesés fénye látszott szemeiben.
– Itt élünk évszázadok óta, több generáció öregedett már itt meg. Annak köszönhetően pedig, hogy nem kellett az életünkért küzdenünk soha, nincs meg bennünk már rég az ösztön, hogy a megélhetésért küzdjünk, mint a vadonban. Egyenként legalábbis nem, együtt viszont még nem lenne minden veszve.
Hosszas tanácskozás után döntöttek. Megvédik az otthonukat, a múltukat, s harcolnak, hogy lehessen jövőjük. Miután összetoborozták az állatokat, s megtörtént a felkészítés, vártak. Két nap telt el kisebb-nagyobb összezördülésekkel ugyan, de tudták, mi a tét, és bár már nem a régi semmi sem, a jól megszokott család még valahol mindenki szívében élt.
Elérkezett a pillanat, s a hatalmas tekergő ösvény minden pontjában állatok foglalták el helyüket. Azok az emberek messze híresek voltak a kiképzeltségükről, ám az erejükkel nem voltak tisztában. Mivel szétszóródtak, mondván, hogy ők erősek, s legyőzhetetlenek, sokkal könnyebb volt elijeszteni illetve megfélemlíteni őket remélhetőleg végleg. Soha nem került harcra sor, ám akkor, abban a pillanatban a több száz állat egyként harcolt, aminek meg is lett az eredménye: az embereket visszaszorították, s új főkaput avattak, ami rejtettebb volt, mint az előző.
Sok mindenre megtanította őket ez a sorsdöntő pillanat. Félre is állhattak volna, dönthettek volna úgy is, hogy lezárják az addigi életüket, mindent és mindenkit hátra hagyva új életet kezdenek. Ők viszont harcosok voltak, harcoltak aztért, ami az övéké, harcoltak magukért, és harcoltak egymásért, ezt az érzést pedig soha sem vehetik el tőlük. Ez az érzés az övéké marad örökre, ha nem hiszed, járj utána!

Tompa Beatrix-Erzsébet

 

Értékeld az oldalt!

Comments are closed.