9-10 évesek meséi

A Tekergő Meseösvény Egyesület meseíró pályázatára érkezett mesék, amiket 7-8 éves gyerekek írtak

 

Tekergő ösvény

Egyszer volt, hol nem volt, a Dunán innen, Tiszán is túl, az üveghegyen is túl, ahol a kurta farkú malac túr, s még három tyúklépéssel arrébb, meg egy sánta kisarasszal tovább, ha ott nem volt, hát valahol bíz csak volt, egy távoli ország.

Abban az országban volt egy falu,egy nagy erdő mellett.Onnan indult ki egy tekergő ösvény,amelyen még senki sem ment keresztül. Hát, történt egyszer, hogy egy legény elhatározta,hogy végigmegy rajta.Mind próbálták lebeszélni erről, mert még senki sem tért vissza onnan. Nem tudták lebeszélni erről és az édesanyja útravalót adott neki és felkészítette a nagy útra. Az erdő szélén pedig elbúcsúztak.

A legény útnak indult.Ahogy ment, egyre sűrűbb lett az erdő. Idővel már az ösvény is kezdett”elhalványulni”. Már két hete ment,mikor elérte az ösvény végét.De nem volt ott semmi.Tovább vágott bicskájával,amíg egy ajtóhoz nem ért. Az ajtó nyitva volt és bement.
Ott olyan szép virágok voltak,amilyeneket még álmában sem látott. Egyszercsak előjött egy gyönyörű lány és bemutatkozott.A lány a virágok tündére volt és azt mondta,hogy meg kell oldania egy feladványt és ha nem sikerül,húsevő növények vacsorája lesz.Szólt neki, hogy eddig még senkinek sem sikerült megfejtenie. A kérdés ez volt:
– Szarva van,de nem döf, nincs lába, de nem kígyó, nyálkás, de nem giliszta és a házát a hátán hordja. Mi az?

A legény helyesen válaszolt. A válasza az volt, hogy: csiga.
A kérdést megfejtette és kapott egy virágot. A virág neve: gyémántvirág. Ha ellopják tőle, többet már nem terem. A termése gyémánt.
A legény hazavitte és gondoskodott róla. A gyémántok gazdag emberré tették és nagyon híres lett. Sok ember akarta megvásárolni, de ő nem adta el.

Egyszer egy tolvaj ellopta a virágot és hazavitte. Leszedte a gyémántokat és várta, hogy újakat teremjen, de a növény nem termett soha többé. Itt a vége, fuss el véle!

Adorján Czirjék Dániel


Lilla és a pillangó

Az első őszi reggelen, Lilla nagyon várta, hogy végre beléphessen az iskolába. Most az egyszer nagyon gyorsan megreggelizett és felöltözött, hogy odaérjenek. Lilla nagyon megörült, amikor észrevette az iskolát. Puszit nyomott anyukája arcára és bement.
Amint belülről meglátta a sulit, nagyon elszontyolodott. – Szürke falak, semmi játék? – kérdezte magában, de egyszer csak megszólította valaki.
– Gyere ide, már rég várunk. – a tanítónéni volt.
Egy ajtóhoz vezette, amin az állt: I.A. Lilla leült egy padhoz, és meglátta, hogy egy másik kislány is egyedül ül. Megkérdezte:
– Miért ülsz itt egyedül?
– Mert félek. – válaszolta a kislány.
– Ülünk egymás mellé? – kérdezte Lilla.
– Igen, persze.
– Mi a neved?
– Én Hanna vagyok. És te?
– Az én nevem Lilla.
Ekkor csendet intett a tanító néni és így szólt:
– Sorra mindenki aki szeretné, elmondhatja egy nyári élményét.
Lilla rögtön felcsapta a kezét és elkezdett mesélni:
– „ Volt egyszer egy pillangó, aki fehér volt és nem olyan szép színes mint a többi. Egy napon azt gondolta, hogy elmegy világot látni és addig vissza nem jön, míg tarka nem lesz. Szállt virágról virágra, míg egyszercsak egy kanyargós ösvényre tévedt, ahol még soha sem járt. Ekkor vettem észre és elkaptam egy lepkehálóval, mivel ezen az ösvényen szoktam én pillangókra vadászni. Hazavittem és otthon betettem egy dobozba, amit szépen kidíszítettem. A pillangónak nem tetszett az új háza. Nagyon elszomorodtam és azt mondtam neki, hogy elengedem, keresek majd új pillangókat. Amikor a kis lepkét elengedtem, rászállt az asztalomra. Odamentem hozzá és véletlenül ráborítottam a festékeket, amiket ott hagytam. Ekkor nagyon megijedt és gyorsan kirepült az ablakon, olyan gyorsan, hogy észre sem vette, hogy már sokkal színesebb mint bármelyik másik pillangó. Ahogy repült, egyszer csak az otthonára talált. Ott nagyon megcsodálta őt mindegyik pillangó és még egy tücsök is lefényképezte. Azóta minden héten meglátogat engem. Így történt, hogy megismertem a kis pillangót.”
Miután a többiek is mind sorra elmondták a saját élményüket, a tanító néni azt mondta:
– Nagyon szépeket meséltetek, de most már vége van az iskolának. Holnap újra várlak benneteket és eltekergünk egy kicsit a nyári élményektől.
Lilla amikor hazaért, már ott várta őt a kis pillangója, el is mesélt neki mindent, ami a suliban történt.

Ambrus Panna


Tekergő ösvény

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy tekergő ösvény. Egy szép tavaszi napon, odaszólt az ösvény a kerítésnek.
-Te nem unod, hogy minden évben megfestenek?
-De, unom, nagyon unom!
-Na akkor gyere menjünk el.
-Jó.
És még most is mennek, ha meg nem kapták a helyüket.

Bajtalan Ünige


A Tekergő ösvény

Volt egyszer egy erdő, amelyben nagyon sok állat élt. Egyszer az történt, hogy az állatok, a bagoly, a nyuszi és a mókus kivételével, eltűntek.
– A Vörös Varjú varázsló rabolta el az állatokat. – mondta Bölcs bagoly. Belőlük egy varázsitalt fog késziteni, amit a varázspálcájára önt. Aztán elmond egy varázsigét és az egész világ az övé lesz.
Tanakodni kezdtek, hogy tudnák megmenteni az erdő állatait. Bölcs bagoly igy szólt:
– Csak úgy tudtok eljutni a Vörös-várhoz, ha követitek a Tekergő ösvényt.
Miki mókus és Nyafi nyuszi elindultak a Tekergő ösvényen. Útközben megláttak egy patakot és egy leszakadt hidat. Gondolkodni kezdtek, hogy jussanak át.
– Miki, gyere segits! Készitsünk egy kis tutajt ezekből az ágakból! – kiáltotta Nyafi nyuszi.
Miután elkészültek, áteveztek a túlsó partra, ahol találkoztak egy emberrel. A szekere felborult és a zöldségek kigurultak belöle. A két jóbarát gyorsan segitett a szekeret helyreállitani és a zöldségeket összeszedni. Az ember meg akarta köszönni az állatoknak a segitséget, és megkérdezte hogy hálálhatja meg nekik.
– Csak úgy tudsz segiteni rajtunk, ha egy kalitkába zárod Vörös Varjút, azt a gonosz madarat, aki elrabolta az erdő állatait.
– Szivesen segitek!
Újra útra keltek. Mikor odaértek , az ember kalitkába zárta a madarat és kiszabaditotta az állatokat.
Mivel az embernek nem volt háza, az állatok épitettek neki egyet a Tekergő ösvény mellett. Lehet hogy még ma is létezik a Tekergő ösvény. Aki nem hiszi, járjon utána!

Baki Vanessa


Merre induljak?

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény mackócsalád. Élt benne egy anya, apa és öt mackógyerek.
Egy meleg napsütötte nyári napon a mackócsalád nagyon éhes lett, de mivel szegények voltak, nem volt amit egyenek. Elhatározták, hogy mackópapa menjen el málnáért.
Mivel mackópapa öreg volt, nem szeretett volna egyedül menni, magával vitte a családból a legkisebb gyermeket, vagyis Karcsit. Mentek- mendegéltek, de nem találtak málnát. Egyszer egy ösvény elé érkeztek. Nem szerettek volna bemenni, de éhen halni sem. Így hát bementek.
Mentek- mendegéltek hegyen át, völgyön át, fel a hegyre, le a völgybe míg egyszer odaérkeztek ahonnan elindultak. Nagyon megijedtek. Féltek, hogy rájuk sötétedik és nem is lesz amit egyenek. Tűnődni kezdtek, ki akartak eszelni egy tervet. Miközben tűnődtek Karcsi észrevesz ott egy újabb ösvényt, ami kétfelé ágazik. Elhatározták, hogy szétválnak. Az öreg mackópapa azt tanácsolta, hogy ha eltévednének, vagy málnára bukkannának, ordítsanak egyet.
Karcsi beleegyezett. Ő a bal felőli ösvényt, mackópapa a jobboldalit választotta. Karcsi ment- mendegélt, balra fordult és meglátott egy nagy málnavészt. Akkorát sikított örömében, hogy mackópapa hamar odaszaladt. Nagyon megörültek a finom eledelnek, és annyit szedtek, hogy egy esztendőre is elegendő. Hazaértek még sötétedés előtt. Már nagyon várta a többi családtag. Ahogy beértek a barlangjukba a mackók apraja- nagyja nekiláttak a málnaevésnek.
A mackócsalád elhatározta, hogy ezután mindig a tekergő ösvényhez fognak menni málnáért. Ha te is málnát akarsz enni, keress egy tekergő ösvény, amely a málnavészhez fog vezetni.

Balló Szilvia


Tündérszó

Egyszer egy bányász aranyat keresett, de helyette valami pikkelyeket talált. A pikkelyek csillogtak és világítottak. Mikor megmutatta a favágónak, az a folyóba ejtette a baltáját és elkezdett szédelegni, majd azt mondta:
– Ezek a tengeri sárkány farokpikkelyei!
-A tengeri minek a pikkelyei??- kérdezte a bányász.
– Hát a baziliszkuszé, ami egy kígyó.
– Akkor miért hívják tengeri sárkánynak?
– Nem tudom, de azt mondják, aki megtalálja ezt, az álmában találkozik vele, és mindene fájni fog.
– Na nekem annyi!
Ekkor megjelent nekik egy tündér, és azt mondta:
– Ha az Óceán szigetre mentek és a hínárerdő közepén beledobjátok a Méreg- tóba, az rögtön kék színt ölt.
– És akkor mi lesz?
– Hát megszabadulsz az átoktól.
– Akkor hát irány a sziget!
– Nincs hajónk…
– Akkor csinálunk!
Aztán a favágó belenyúlt a folyóba és kihúzta a baltát, hogy fát vágjon a hajóhoz.
– Menj el élelemért, mert hosszú az út- mondta a bányásznak.
Azzal elment a szekere után. A bányász közben almát szedett.
Kimentek a partra és nekifogtak összerakni a hajót. Két hónapon át építették. Mikor elindultak, a tündér újra megjelent nekik és azt mondta:
– Mit kértek? Egy kardot, vagy egy kulaccsal az élet vizéből?
A kardot választották.
Lepihentek és később arra ébredtek, hogy kannibálok viszik őket egy szénbarlanghoz. Egy tó partjára érve azt mondta a vezér:
– Hozzunk áldozatot a sárkánynak!- és kiderült, hogy a Méreg-tó partján vannak. A tó felett elkezdték fejjel lefele rázni őket, mire a pikkelyek a bányász zsebéből a tóba hulltak. Beledobták őket is, és a víz alatt a Szén-barlangba jutottak. Ott volt a sárkány. Meg akarta ölni őket, de a bányász előhúzta a tündértől kapott kardot és kivédte vele a támadást, majd kimenekültek.
Tanakodni kezdtek, hogy meg kéne ölni a sárkányt, de eltört a kardjuk. Nem baj, szereznek másikat! De honnan? A kannibálok vezére látva milyen bátrak, elvitte őket egy kovácshoz.
A kovács készített nekik új kardot és páncélt, aztán elindultak megölni a sárkányt. Amikor beértek a barlangba, a sárkány a barlang falát ütögette. A fal beomlott és egy csomó vipera jött ki a falból. A bányász elkezdte őket leszúrni, de egyszerre mérgező lett a tó vize, és ők kimenekültek. Kérdezték a vezértől, nem-e tudja, hogyan kell visszaváltoztatni a tó vizét?
– A sátán ott lakik a Sashegy bal felén, van ott egy laborja és a barlangban a teszteli a mérgeket. Ő biztosan tudja, hogy mit kell tenni.
Elindultak a hegyhez és amikor odaértek, kérdezték a sátánt, hogy mit kell tenni.
– Tudom mit kell tenni, de kell hozza egy pirája vére.
– Azt hol találunk?
– A Tej-folyóban.
El is indultak. Elmentek egy horgásztóhoz, ott vettek egy horgászbotot és egy halat, majd azzal fogtak egy piráját. Azt leszúrták és a vérét elvitték a sátánnak. Ő elkészítette a varázsitalt, amit a tóba öntöttek, mire a vize kitisztult.
– Na most bemegyek a sárkányt legyőzni.- mondta a bányász.
– Ne menj még, nem hallod a sziszegést?
Hát látják, hogy egy nagy zöld kígyó kúszik be a barlangba.
– Ez a Föld- kígyó!
– Hátha legyőzi a sárkányt!
– De az nagyon erős!
– Akkor majd te legyőzöd!
– Vajon mi a gyenge pontja?
Megjelent ismét a tündér és súgta nekik, hogy a feje.
Bentről halk nagy puffanás hallatszott, és a sárkány legyőzte a kígyót. Bementek óvatosan a barlangba.
– Hűha! Ez megnőtt!- a sárkány három métert nőtt, a föld kígyó pedig eltűnt. A sárkány megette.
– Most öld meg, amíg alszik!
És a bányász megölte a sárkányt. Amikor kimentek beomlasztották a barlangot.
Amikor kiértek, a birodalom királyával találkoztak, aki hálából, hogy megölték a sárkányt, nekik adta a birodalmát.
A bányászból király lett, és lovaggá ütte a favágót. Szobrot is állítottak nekik, a többi favágó pedig egy hintót készített neki.

Bántó Tamás


A kutyák és a macskák barátsága

Egy gyönyörű napon, a Napsugár farmon a macskák épp egy rendezvényt tartottak, ahol a cicusok elmondták panaszukat a farm Macskabírójának. Egy pár éve választották Dundit a bírónak, mert ő volt a legokosabb és a legbölcsebb. A farm macskalakossága nem volt valami nagy, csupán tizenkét macskából állt, a bíróval együtt. Viszont még ennek a pár macskának is vannak ám siralmas panaszai. Haladt a sor bizony, Foltos, Cirmi, Kormos, Hófehér, Cili, Finci, Ella, Gréta, Mimi és Müzli már elmondta szerencsétlen panaszát. Picur következett.
– A kutyák ismét a területünkön tartózkodnak, nem is keveset.
– Értem. – mondta Dundi bíró, s egy nagyot sóhajtott. Holnap pirkadatkor a tölgyfán várok mindenkit, ott majd megvitatjuk, hogy mi legyen ezzel kapcsolatban. Miután az esemény befejeződött valamennyi cicus elvonult aludni a saját fájára. Másnap mindenkit a kakas keltett pitymallatkor. Egytől egyig a tölgyfára siettek, mivel Dundi ki nem állhatja, ha valaki késik. Mindenki ügyesen elhelyezkedett, s a gyűlés elkezdődött.
– Üdvözlöm minden kedves macskatársamat! – köszöntötte a többieket. Pont amikor belekezdett volna fontos mondanivalójába betoppant Finci.
– Bocsánat a késésért, csak a reggelim elszaladt a kukoricaföldre, és utána kellett mennem. – esedezett Finci. Dundi felhúzott szemöldökkel és egy gyilkoló nézéssel lesújtotta Fincit, s végigmérte a többieket, nem-e hiányzik valaki. Szerencsére mindenki jelen volt a gyűlésen. – Azért gyűltünk ma itt össze, hogy megvitassunk egy nagyon fontos dolgot. Tegnap fültanúi lehettetek annak a ténynek, hogy a kutyák folyton a területünkön tartózkodnak, és nem kívánják elhagyni azt. Valakinek van valami hozzáfűzni valója ehhez a tényhez?
Foltos félénken felnyújtotta mancsát.
– Igen, Foltos?
-Tegnap Bodri megharapott! – siránkozott.
– Értem. Hogy történt? Mert magától nem esik neked.
– Megkértem, hogy hagyja el a területünket.
– És aztán? – kíváncsiskodott a bíró.
– Azt mondta, hogy nem megy el, ezért megkarmoltam… És aztán megharapott. – Értem. Nem gondolod, hogy kiérdemelted?- Foltos csak hallgatta Dundi bölcs szavait.- Mit vártál? Majd kapsz tőle egy egeret? Értem, hogy a mi területünkön van, de ezt kulturáltan is meg lehet beszélni. Úgy, mint most mi. Hófehér, kísérd el Foltost Bodrihoz. Szépen megbeszélitek a dolgot. És hívjátok a többi kutyát a csűr mögé. – mondta Dundi Hófehérnek. Mondd, hogy a macskák beszélni szeretnének velük.
Hófehér bólintott egyet, s elindultak. A bíró is elindult, s szorosan követték az előkelő macskatársai. Mire a csűrhöz értek, a kutyák már várták. Kutyákból sem volt nagy népesedés, csupán négyen jelentek meg. Mint minden állatfajnál, nekik is volt egy bírójuk: Ali bíró. Ravasz s erős, mint egy medve. A többi társa pedig Lia, az egyetlen és leggyorsabb lány a kutyák közt. Bodri, aki pedig bohókás, de legalább megteszi azt, amire kérik (félsikerrel). És a játékos Bétó. A állatfők tanácskozni kezdtek. Ezalatt értem: Hófehért, Ellát, Grétát, Liát és persze a bírókat. A többi macska és kutya türelmetlenül várta már a döntést.
– Megtudhatnám, hogy mit kerestetek a területünkön? – kérdezte Dundi.
– Mindketten tudjuk, Dundi. – mondta mély, komoly hangján.
– Nem tudom mire célzol.
– Az egérre, akit felbéreltetek, hogy egye meg a tartalék ételünket, melyet elraktároztunk.
– Tudom, hogy ezt most nem hiszed el, de nem mi voltunk. Ali felhúzta szemöldökét, s ekkor Finci megszólalt.
– Egész véletlenül hallottam, amit az előbb mondtak. – mondta Finci félénken. Milyen egér is volt?
– Nagyon hosszú farka volt, és az egyik füle hiányzik.
Finci nagyra nyitotta szemét, s éppen akkor korgott egyet a hasa. Ez mindenkinek egy árulkodó jel volt.
– Azt hiszem, megettem!
S azóta is barátságban élnek együtt a kutyák és a macskák a Napsugár farmon, békében és szeretetben. Itt a vége, fuss el cicával véle!

Benedek Árvácska


Kanyargó ösvény

Egy gyönyörű őszi napon az állatok takaritottak, játszottak, miközben a mosolygó napsugarak simogatták őket. A mókusok kidobták a száraz leveleket, hogy az újaknak is legyen helyük, mert télen bizony már nem találnak. A nyuszik kirázták a szőnyegeket. A sünök összeszedték a leesett, finom gyümölcsöket.
Történt egyszer, hogy hatalmas fekete felhők érkeztek az erdő fölé.
– Hűha, itt az idő amikor az erdő hamuvá fog válni!
Az állatok futottak amerre a szemük látott, de villámcsapás érte a fákat, mire azok meggyúltak. Szaladtak a kanyargó ösvényen, de kiutat nem találtak.
– Mi lesz most velünk?-kiabálták.
Egyszer csak a közeli házakból emberek érkeztek sietve. Hivták a tűzoltókat, akik eloltották a félelmetes erdőtüzet.
Az állatok megmenekültek, ételt és italt kaptak az emberektől, s azóta hálásak nekik. A rókák többé nem esznek tyúkot, a farkasok nem támadják meg őket és nem eszik meg a juhokat, a nyulak nem esznek répát és nem teszik tönkre a veteményest, a sünik nem lopják el az incsi-fincsi gyümölcsöket. A mókusok meg nem költöznek a fákba.
Igy az állatok és az emberek még mai napig is jóban vannak. Igy volt, mese volt, igaz volt.

Bondor Brigitta


Megtörik az átok

Hol volt, hol nem volt, egy sűrű erdő közepén volt egy palota. Abban élt egy bánatos királylány.
Ez a királylány gyönyörű volt és szerény, de nagy bánat nyomta a szívét, mert egy boszorkány, aki irigy volt a lány szépségére, elátkozta a palotát. Az elátkozott palotába senki sem tudott bemenni, mert egy táncoló fakanál mindenkit elűzött. Az erőben sem járt senki régóta, mert az ösvények is begyepesedtek. Csupán a fakanál szabott magának egy tekergő ösvényt, amiről szemmel tarthatta a környéket.
A királylány egy nap éppen a palota melletti patakban pancsolt, amikor egy arra járó királyfi véletlenül rátévedt a tekergő ösvényre, s meglátta a gyönyörű, cérnaszálderekú hajadont. Be akart menni a lányhoz, de a táncoló fakanál nem engedte.
A királyfi búslakodva leült egy almafa árnyékában levő kőre. Amikor bele akart harapni egy érett almába, egy vakondtúrásból előbukkant egy vakond és ezt kérdezte:
– Te királyfi, miért szomorkodsz?
– Hogy ne búslakodnék, mikor nem tudok lemenni a gyönyörűszép királylányhoz, még csak meg sem közelíthetem! – sóhajtott a királyfi.
-Hiszen ezen segíthetünk! – válaszolt a vakond. A kő alatt, amin ülsz, van egy páncél, azzal legyőzheted a pörgő fakanalat.
Úgy is lett. A páncél megvédte a királyfit, ő pedig a kardjával miszlikbe vágta fakanalat. Abban a pillanatban a tekergő ösvény kiszélesedett és a nap is beragyogott a fák közé. A királylány nagyon megörvendett és a királyfi is.
Akkora lakodalmat csaptak, hogy két hétig még a madarak is mulattak. Én is ott voltam, s egy nagy töltött káposztát kaptam.

Bordi-Kacsó Szidónia


A bűvös erdő

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy bűvös erdő. A bűvös erdő szélén volt egy házikó.
A házikóban Pöttöm László és családja éltek, nagy szegénységben.
A bűvös erdőben nagyon furcsa dolgok szoktak történni: a mókusoknak szárnyuk nő, a bokrokban manók élnek és az erdő közepén egy bűvös patak folydogál.
Ehhez a patakhoz szokott lejárni Pöttöm László és testvére, Pöttöm Peti. A patak fölött egy híd állt. Arról a hídról horgásztak Lászlóék, mert a patakban nem akármilyen halak úszkáltak, azok is bűvös halak voltak, akárcsak az erdő.
A fiúk édesanyja, Pöttöm Éva, megtiltotta a fiúknak, hogy átmenjenek a híd túlsó oldalára, mert az a része az erdőnek túl veszélyes lenne számukra.
Egyik nap, amikor Lászlóék a hídon horgásztak, Peti meglátott egy ösvényt a híd túlsó oldalán. Az ösvény is különleges volt, akárcsak a bűvös erdő, mert csillogó, csábító volt, s szemükkel, ahogy követték egyre jobban hívogatta őket.
László próbálta bizonygatni testvérének, hogy veszélyes átmenni a másik oldalra. Peti azonban nehezen, de meggyőzte testvérét, hogy kövessék a csillogó, tekergő ösvényt.
Miközben mentek furcsa hangokat hallottak. Féltek is, de kíváncsiak is voltak, hogy hová vezet ez az ösvény. Az ösvény hol jobbra, hol balra kanyarodott, s észre sem vették, hogy besötétedett, hisz az ösvény csillogása világított nekik. Úgy gondolták, hogy egy bokorban meghúzódnak éjszakára. A bokorban azonban furcsa meglepetés várt rájuk: egy manócsalád élt abban a bokorban. Ők megengedték a fiúknak, hogy az éjszakát ott töltsék. Együtt vacsoráztak, sokat beszélgettek, s manópapa egy titkot is elárult nekik: a tekergő ösvény végén egy mező található, amelyen aranybúza terem.
Kora reggel a fiúk elindultak, mert a manók fél napi járásra mondták a mezőt.
Eközben a fiúk apja, Pöttöm János, elindult megkeresni a gyerekeit. A hídnál megtalálta a fiúk horgászbotjait. Az apa is átkelt a hídon, rátalált az ösvényre, a manócsaláddal is találkozott, akik útbaigazították, hogy megtalálja fiait.
Közben a fiúk is a mezőre érkeztek. Megtöltötték a zsákokat aranybúzával, amelyeket még a manóktól kaptak. Ezután érkezett meg az apjuk is. A fiúk nagyon megörültek. Megmutatták az aranybúzával tele zsákokat, s örömmel mesélték el, hogy többé nem kell szegénységben élniük. Ha kissé félve is mentek a csillogó, tekergő ösvényen, de megérte.
Elindultak hazafele, de útközben megköszönték a manócsaládnak a sok segítséget. A hídon még ott voltak a halászbotjaik, azokat is magukhoz vették, s hazáig meg sem álltak.
Hazaérve elmeséltek mindent az aggódó édesanyának, de megígérték, hogy soha többé nem mennek el kérdezés nélkül. Nagyon boldog napok következtek, hisz többet nem kellett nélkülözniük.
Itt a vége, fuss el véle!

CZÉCZEI MÁRK GYÖRGY


A tekergő ösvény

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy beszélő róka. Elhatározta, hogy bejárja az erdőt, s azokra a helyekre is elmegy, ahol még nem járt.
Az erdő mélyében egy keskeny ösvényt pillantott meg, ami nagyon érdekesnek tűnt számára.
Gondolta magában megnézi hová vezet ez ez ösvény. Az ösvényen haladva mind beljebb és beljebb került az erdőben. Rájött, hogy eltévedt. Próbálta megkeresni a kifele vezető utat az erdőből, de nem találta.
Tovább haladva találkozott egy farkassal. Megtudta tőle, hogy ő is eltévedt ezen az ösvényen. Így ketten indultak tovább, s a kiutat keresték. Nagy örömükre egy kunyhót pillantottak meg. Már nagyon éhesek, szomjasak és fáradtak voltak. Bekopogtak a kunyhó ajtaján.
Egy erdész nyitott ajtót, aki befogadta és megvendégelte őket. Szállást is kaptak, de sajnos az ösvény kifele vezető útjáról az erdésztől nem tudtak meg semmit, mert ő maga sem ismerte, hisz soha nem hagyta el a kis házát.
Másnap reggel korán útnak indultak, de előtte megköszönték az erdész jóságát. A róka és a farkas egész álló nap csak mentek. Tekeredett az ösvény előttük mikor jobbra, mikor meg balra, végül újra rájuk esteledett. Tábortüzet raktak és lepihentek. Később egy nyúl tévedt hozzájuk, s kiderült, hogy ő is eltévedt.
Kora reggel újra elindultak, s mivel az ösvény úgy tekeredett akár egy kígyó csaknem találták meg a jó utat. Mindhárman nagyon szomorúak voltak. Este tüzet raktak, hogy megmelegedjenek, majd élelmet is kerestek. Később az eső is esni kezdett, s eloltotta a tüzet. Nagyon fáztak s várták már, hogy reggel legyen.
Nagy szerencséjükre nem kellett reggelig várakozniuk, mert egy törpe jelent meg egy kis lámpással a kezében. Elmondta, hogy merre kell menjenek, hogy kiérjenek a jó útra, de azonnal induljanak el, mert ha megvirrad akkor a tekergő ösvényről nem lehet kijutni. Ezért nem sikerült eddig nekik, hisz ők nappal mentek, éjszaka pedig pihentek. Gyorsan elindultak, betartva a törpe által mondott útvonalat. Mire hajnalodott sikerült a tekergő ösvényt elhagyni.
Nagyon boldogok voltak. Még egy ideig együtt mentek, majd hárman három felé vették az irányt, s mindegyik ment a saját családjához. Megbeszélték, hogy barátok maradnak és minden nap találkozni fognak. Úgy is lett. Minden nap találkoztak, s többször felidézték azokat a napokat, amikor a tekergő ösvényen nem találták a kiutat.
Így volt, igaz volt, mese volt!

CZÉCZEI SÁNDOR ROLAND


Tekergő ösvény

Hol volt, hol nem volt, egy gyönyörű erdőben, melynek neve Zöldes-Földes, élt egyszer egy őzcsalád. Az őzpapát Agancsnak hívták, az őzmamát Foltoskának, a kis gidát pedig Gidinek.
Ez a mi Gidi gidánk nagyon kíváncsi természetű volt. Meg akarta ismerni, hogy kik laknak rajtuk kívül az erdőben. Gondolta, felfedezőútra indul. Annyira izgatott lett emiatt, hogy elfelejtett szólni a szüleinek, hogy mire készül.
Nagyokat ugrálva egyszer csak valami különlegesen furcsa dologra lett figyelmes. Egy tekergően tekergő ösvény tekergően csalogatta, hívogatta. Ettől kezdve kalandos utazás várt rá.
Ment, mendegélt, tekeregve, mikor egyszer csak talált egy kis bagolyfiókát, aki egy fa tövében sírdogált. Megszólítja:
– Szia! Mi a baj? Hogy hívnak?
– Szia! Huhó a nevem. Az anyukám tanított engem és a testvéreimet repülni, de lezuhantam. Azóta nem találom őket. A
– Semmi baj! Gyere, tarts velem! Tekeregjünk együtt!
– Oké!
Elindultak. Nemsokára találkoztak egy kis mókuskával, aki egyfolytában, össze-vissza ugrált. Megszólították:
– Szia! Hát te meg mit csinálsz?
– Szia! Pofi vagyok. Makkot gyűjtögettem a családommal és most nem találom őket.
– Ne ess kétségbe! Csatlakozz hozzánk, tekeregjünk együtt, és segítünk neked!
– Köszi szépen, előre is!
Haladtak tovább. Gidinek már kezdtek hiányozni a szülei. Ahogy így haladtak, összetalálkoztak egy aggódó apanyuszival. Megkérdezik:
– Szia! Te ki vagy? Miért vagy ilyen feldúlt?
– Szia! A nevem Tapsi. Élelmet kerestünk a kisfiammal, Bogánccsal, az erdőben, de meglátott egy pillangót, utána ugrált és elveszett. Olyan tekergő ez a gyerek! Ti mi járatban vagytok?
– Hát, az az igazság, hogy én is eltekeregtem, hogy felfedezzem az erdőt. Találtam egy hívogatóan tekergő ösvényt, amin elindultam ugrálva. Találkoztam barátaimmal, és most … itt vagyunk. Nem tudjuk a hazafelé vezető utat.
– Azt hiszem én tudok segíteni nektek! Van egy térképem az egész erdőről. Mintha láttam volna a szüleidet, Gidi. Valahol a Bokor utcánál. A térkép segít, hogy olyan úton jussunk oda, ahol nincsenek ragadozók és vadászok.
– Nagyon szépen köszönjük!
– Szívesen!
Egy csapatba verődve folytatták tovább útjukat a tekergő ösvényen, immár jó irányba. Útközben egyszer csak szembe jött velük Bogáncs, Tapsi kisfia. Nagy volt az öröm! Ezután, Tapsi hazakísérte Gidit, mert közel lakott. Amikor végre találkozott szüleivel, Gidi bocsánatot kért, és megígérte, hogy többé soha nem lép a tekergők ösvényére. A szülők megköszönték Tapsi úrnak, hogy hazahozta kislányukat.
Ez után Tapsi még haza kísérte a mókuskát és a kis baglyot. Végül ők is haza értek.
Minden jó, ha a vége jó!
Ha az őzike el nem ment volna, és az ösvény sem tekergett volna, az én mesém se erről szólna!

Deák Viktória


Csodaösvény

Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, volt egyszer egy kis fiú, akit úgy hívták, hogy Dániel. Az apukája elküldte gombászni. Ment mendegélt, és talált egy különös gombát nem tudta, hogy, milyen fajta és megkóstolta. Amikor beleharapott egy másik világba került. Meglátott egy tekergő ösvényt, ami az erdőbe vezetett. Elindult de, egy ideig nem látott egy állatot sem, de még egy embert sem. Az ösvény két fele ágazott és ő elindult jobb fele. Egy kis idő múlva meglátott egy manót. Odaszaladt hozzá és így szólt:
– Hé, kis pajtás, szia! Dániel vagyok, valamiféle fura gombától kerültem ide és haza szeretnék jutni. Tudsz segíteni?
Felnézett a manó és így szólt:
– Szia, engem Mendi Manónak hívnak! Úgy gondolom te varázs gombát ettél.
– Ó ez remek, de haza szeretnék jutni, mert az apukám már vár, ugyanis gombászni küldött, de idecsöppentem és nem tudom, hogy, juthatok haza.
– Nem hiszem, hogy, sokat tudok segíteni, de ha egyenesen mész addig, míg meglátsz, egy nagy házat oda kopogj, be ugyanis ott lakik a manókirály, ő talán tud segíteni.
Dániel megköszönte az útba igazítást és ment addig ameddig meglátta a nagy házat, na, oda bekopogott. A manókirály beengedte Dánielt és így köszöntötte:
– Szia, én a manókirály vagyok, mi járatban vagy a Csodaúton?
-Szia én Dániel vagyok, egy furcsa gombától kerültem ide. És Mendi Manó azt mondta, hogy ide jöjjek, mert te tudsz segíteni.
– Igen tudom, hogy, hogy kerülhetsz vissza a világodba, de még senki sem tudott átmenni az ajtón, ugyanis a két világ között van egy ajtó. Amit csak egy kulcs nyithat ki. Ha felmész a Nagy Darts hegyre ott van egy nagy barlang, és ott lakik egy óriás, állítólag ő őrzi a kulcsot.
Dániel megköszönte az útbaigazítást és addig ment, míg meglátta a Nagy Darts hegyet és megállt előtte.
Egy pillanatra síri csönd lett, aztán nyelt egyet és tovább ment. Amikor beért a barlangban meglátott egy hatalmas óriást, és elbújt egy szikla mögött. Eltöltött a szikla mögött pár percet és utána körbeszaladt a barlangban ,de sehol sem talált egy kulcsot sem. Amikor észrevette, hogy az óriás elment a barlang ajtója elől, észrevétlenül kiosont. Szomorúan ment vissza a manókirály házába. Ott elmondta, hogy nem talált semmiféle kulcsot. És örökre itt kell maradjon. A manókirály és Dániel elmentek sétálni az erdőbe egy kis idő múlva megláttak egy nyitott ajtót. Dániel át nézett az ajtón és a másik világot látta. Akkor rájöttek, hogy a bátorság a kulcs, mert senki nem mert bemenni az óriáshoz, inkább abban a világban maradtak. Dániel megfogadta, hogy soha sem beszél senkinek a Csodaösvényről. Ha nem hiszed, harapj bele egy különös gombába, de ne felejtsd el a mese lényegét, mert véletlenül bent maradsz a mesében.

ÉGEI BOGLÁRKA


A meseösvény

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ösvény. De nem akármilyen ösvény volt ez, hanem egy meseösvény.
Ez a meseösvény nagyon társaságkedvelő volt, szerette megosztani tudását az emberekkel. Mindig keresett valakit, akinek séta közben elmondhatott egy-egy jóízű mesét. Számtalan mese volt a tarsolyában és mindenkinek más-más mesét mondott, adott elő.
Egyszer egy napon egy vándor arra vetődött és sok érdekes mesét hallott a meseösvénytől. Ezért arra döntött, maradt a meseösvénnyel, amíg meg nem érkezik a városba, ahová igyekszik. Az út során a vándor nem érezte a gyaloglás fáradalmait a sok érdekfeszítő történet miatt. Megkönnyítette számára a meseösvény az utat színes mesevilágával, ízes beszédével, így gyorsan és tartalmasan teltek a percek, órák. Szinte szomorúság töltötte el a vándort, amikor céloz értek. Megköszönte az ösvénynek a társaságot és fájdalmas búcsút vett.
Nem volt választása az ösvénynek, továbbment és el kezdte szórni a meséit mindenfele, amerre járt. Ezért van a világon ma mindenütt mese. Ha a mese nem lenne, akkor én még folytatnám, de így itt a vége, fuss el véle, csapon meg a mese vége!

Elekes Domokos


A nyuszi kalandja

Egyszer kinn a réten egy nyuszi pattogott. Meglátott egy falat, egy bástyát majd egy egész várat.
A nyuszi ledöbbent, majd elindult, csak úgy porzott utána a föld. Mire odaért jól kifáradt, de megérte, mert a vár hatalmas volt. Épp arra jött egy szekér, felpattant és elindult a szekérrel. Leengedték a hidat, kinyitották a kaput, a nyuszi lepattant és befutott egy régi kutyaólba. Ott meghúzódott éjszakára. Reggel eldöntötte, hogy bejut a várba. A terve meghiúsult, mert az őrök észrevették és a nyuszit úgy elzavarták, hogy az erdőig futott. Ott megállt és lepihent. A pihenés után elindult menedékért. Kapott is egy kedvére való házikót, bement és üres volt. Felment a lépcsőn és egy daliás herceg várta. Mind a ketten meglepődtek. A nyuszi szólalt meg először:
-Szia!
-O… ö… szia válaszolta meglepetten a herceg
-Hogy hívnak?
-Cesar -mondta, és leindult a konyha felé
-Hé várj meg! -kiáltott utána a nyuszi, majd hozzátette: Miért vagy ilyen mérges?
-Mert elküldtek!
-Ki? -kérdezte a nyuszi.
-Áh, az hosszú történet! – válaszolta mérgesen Cesar és elfordult.
-Mondd na el, légyszi!
-Jó na, hát én igazából király vagyok és egy nagy… sőt hatalmas kastélyban lakom, legalábbis laktam, mert kiskoromban eltévedtem és egy csősz befogadott, felnevelt és itt hagyott.
-Az nem baj, mert én visszaviszlek – bólintott bíztatólag a nyúl.
-Ó köszönöm!
Mikor visszaértek mindenki örült és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Farkas Bence


A pásztorfiú három próbája

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy pásztorfiú. Egyszer elment az erdőbe fát vágni, s rátért egy tekergő ösvényre.
Ment, ment, találkozott egy jó tündérrel. Azt mondja a tündér:
– Menj tovább! Ha elértél egy gyémánt palotához, menj fel a negyedik emelet első szobájába! Ott várni fog téged egy király.
Azt teszi a pásztor, amit a tündér mondott. Megtalálta a palotát, s felmegy a negyedik emelet első szobájába. Ott várt rá a király.
– Felséges királyom, jó napot! Miben állhatok a szolgálatára?
– Jó napot, pásztorfiú, feladok neked három próbát. Ha kiálltad mind a hármat, neked adom a lányomat. Az első próba, – mondja a király – menj el a pokol kapujához. Oda egy tekergő ösvény vezet el. Ha odaértél, menj be a kapun! Keresd meg az ördögöt és győzd le!
– Igenis, királyom. – mondta a pásztor.
– De mielőtt elindulnál, adok neked egy kardot és egy lovat, amivel biztos, hogy győzelmet aratsz.
A pásztorfiú elindult, elért a pokol kapujához, bement, és ott volt maga az ördög.
– Mit keresel itt, te pásztor?
– Jöttem, hogy végezzek vele!
A pásztor hamar végzett az ördöggel. Visszament a királyhoz.
– Legyőztem az ördögöt, felséges királyom!
– Jól van. A második próba az, – mondja a király – hogy a malomból éjszakánként valaki mindig ellopja a lisztet. Már nagyon sok mindenkit odaállítottam, de senki nem kapta el a tettest.
A pásztor elment a malomhoz. Lefeküdt az ajtó mellé és várt. Egyszer csak lépteket hall, figyel, és a kéklő holdfényben meglátta a tettest. A bíró volt az. Szalad a királyhoz, jelenti, ki lopja a lisztet.
– Felséges királyom, a bíró lopja a lisztet!
Másnap a király hívatja a bírót.
– Te bíró, azt csiripelték a madarak, hogy te lopod a lisztet a malomból!
– Dehogyis! – mondta a bíró.
– Ne hazudj nekem! – mondta a király, s aztán a bírót a tömlöcbe vetette. – A harmadik próba következik. – mondta a király a pásztornak. – A faluban van egy tó, a legmélyén van egy láda, a ládában van egy kulcs, a kulcs nyitja a hercegnő szobáját.
A pásztor elment a tóhoz, leúszott a legmélyére, felhozta a ládát is, s kivette a kulcsot. Elvitte a királynak. Kinyitották a szobaajtót. A pásztorfiú és a hercegnő megpillantották egymást, és azonnal szerelembe estek.
Rögtön megtartották a lakodalmat. Máig is élnek, ha meg nem haltak.

Farkas-Csamangó Gréta Hann


Tekergő ösvény

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy kislány, akit úgy hívtak, Éva. Éva, mint minden kislány iskolába járt, és sokat játszott. Úgy élt, mint minden más gyerek: boldogan és gondtalanul.
Egy napon azonban iskolába menet villogó fényességre lett figyelmes. Követte a fényességet, amely egyre erősebb lett. Egyszer csak a fény ragyogni kezdett, és mintha hangokat is hallott volna. Tudta, hogy nem lenne szabad belépni, de a kíváncsisága erősebb volt. Egy erdőben találta magát, ahol kis állatok vették körül.
-Ő lenne a mi hősünk? – kérdezte az egyik.
A kislány nagyon megrémült, mi történik vele.
– Biztos! Hisz ide küldték! – felelte a bagoly.
– Ti tudtok beszélni? – kérdezte meglepetten Éva. Hol vagyok? – sírta el magát.
Az állatok nagyon meglepődtek, ugyanis a jó Tündér segítségét kérték, mert a hős királyukat elrabolták. A Tündér azt ígérte, küld nekik egy jóságos embert, aki megmenti Meseországot a gonosz Trolltól. A gonosz Troll mindent elkövetett, hogy ő legyen Meseország királya, és úgy tűnt, ez most sikerült is.
– Téged küldtek, hogy megmentsd Meseországot és a mi jó királyunkat – mondta a bagoly.
– Engem? – kérdezte a kislány riadtan.
Az állatok mindent elmeséltek a kislánynak arról, hogy a gonosz Troll miként rabolta el az ő hős királyukat. Eddig ellenálltak, de már csak ennyien maradtak.
A jó király megjósolta, jön majd egy hős, aki megtalálja a Tekergő ösvényt, és végigmegy rajta. Ha elhozza a jogart, akkor megmenekül Meseország.
Éva nagyon megsajnálta őket, és szeretett volna segíteni nekik.
– Hol van ez az ösvény? – kérdezte.
– El kell menni a Tisztánlátó tóhoz. Ha tiszta a szíved, a tó odavisz téged.
Az állatok elindultak a tóhoz. Közben az eső zuhogott, villámok csapdostak.
– Sietnünk kell! Tudja, hogy itt vagy! – figyelmeztetett az oroszlán.
– Ülj a hátamra!- biztatta.
A kislány felpattant, és egy szempillantás alatt ott is teremtek.
– És most mit tegyek? –kérdezte.
– Csak nézz a tóba! – mondta az oroszlán.
Belenézett a tóba, és mintha beszippantotta volna, egy ösvény előtt találta magát.
Mit csináljak, mit tegyek? Még csak 10 éves vagyok!- gondolta magában.
Ekkor egy hangot hallott: csak kövesd, amit a szíved diktál, és nem lesz baj, megtalálod a helyes utat!
Elindult az úton. Szíve a torkában dobogott. Még a dolgozatoknál sem izgult így, pedig azt gondolta, annál nincs félelmetesebb.
Amikor válaszúthoz érkezett, a szíve mintha megsúgta volna a választ.
A Tekergő ösvény kicsit sem volt barátságos: szárai csipkedték a kezét, és próbálták útját állni. Megállíthatatlan volt Éva. Nem érdekelte, hogy a ruhája már szétszakadt. Ám kitartásának köszönhetően mégis végére ért az ösvénynek.
Már csak a jogar megszerzése volt hátra. A jogart a tó tündérétől kellett elkérni, aki már nagyon várta Évát. A visszaút már sokkal gyorsabb volt. Ahogy megfogta a jogart, már ott is termett az állatoknál. Együtt indultak el a gonosz Troll palotájába. A Troll már várta őket félelmetes seregével, és próbálta megszerezni Éva kezéből a jogart, de nem sikerült. Éva ráemelte a jogart: a király egy pillanat alatt köddé vált. A Tekergő ösvény közepébe került, ahonnan számára lehetetlen volt a kijutás, mert csak tiszta szívvel lehet megtalálni a kifelé vezető utat. A gonosz sereg fejvesztve menekült, a hős király pedig kiszabadult a fogságból.
– Hogyan köszönjük meg, Éva? – kérdezte a király.
– Nem tartoztok köszönettel; szívesen segítettem. De most már mennem kell, hisz így is elkéstem az iskolából.
– Nyugodj meg, egy percet nem késel! Oda viszünk vissza, ahonnan elhoztunk.
– Köszönöm! Eljöhetek még hozzátok?
– Persze! Itt ez a karkötő, megnyomod ezt a gombot, és már itt is leszel. Ennek segítségével jutsz haza most is.
Éva elköszönt új barátaitól, és egy pillanat múlva már az iskola előtt volt.
Vidáman integetett a barátainak, akik nem is sejtették, milyen kalandban volt része.

Farsang Mendi


A kincsestérkép

Réges-régen történt, hogy egy kalóz talált egy arannyal bevont palackban egy régi, vizes térképet. A sziget ahová menniük kellett, egy varázs sziget volt: ha nem hagyják el napnyugtáig, eltűnnek és 100 évig vissza se tudnak jönni. Tehát sietniük kellett! Szerencsésen odaértek. De azt nem tudhatták, hogy ez volt a könnyebb része az útnak és az akadályok csak ezután jönnek. Amikor végre talaj volt a lábuk alatt, egy nagy kanyargós erdei ösvénybe értek. Amint beljebb jutottak, a vaksötétben a fákról hirtelen makogó, visítozó majmok lógtak le és kőkemény kókuszdiókkal dobálták meg őket. Menekülni kezdtek és megláttak egy fénylő virágmezőt. Hiába próbálták, nem bírtak leszakítani egyet sem. Egyikük énekelni kezdett és rájöttek, hogy csak így lehet virágot leszakítani. De nem mindegyik virágnak tetszett a daluk. Sokáig mentek a girbegörbe ösvényen mire sikerült leszakítaniuk egyet. Ahogy rávilágítottak a térképre, megláttak egy szöveget. Ez állt benne: „Ha le akarod győzni a majmokat, labdázz a kókuszdióval.” Ezért így is tettek. Visszamentek a sötét, erdős ösvényhez és elkezdtek labdázni. Erre a majmok is labdázni kezdtek és nem zavarták többet a kalózokat. Így már könnyedé átjutottak a sötét erdőn. Amikor kiértek a napvilágra, előttük termett egy cikk-cakkos labirintus. Három ösvény volt amin elindulhattak. Elővették adóvevőiket hogy ha valamelyikükkel történik valami, a többiek a segítségére siethessenek. A kapitány indult egyenesen, az egyik embere jobbra, a kormányos pedig balra. Nem kellett sok idő és a kapitány embere egy csapda miatt repült is a sziget elejére. Ezt elmondta a többieknek is. Azután három perccel, a kormányossal is ugyanez történt. Már csak a kapitány maradt és mindjárt naplemente volt! Ekkor ő rábukkant a kincsre. Csak elfelejtette, merre van a kiút. Ezért keresni kezdett egy csapdát. Nemsokára repült is a sziget elejére a többiekhez. A naplemente majdnem utolérte őket mire elérték a hajót. De szerencsére megmenekültek. Ezután boldogan éltek. Itt a vége hajózz el véle!

Gombos Beáta


Az ösvény az öregember meg a fia

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is túl élt egyszer egy öregember. Az öregembernek nem volt más dolga, mint hogy szántson, fát vágjon és élje a saját életét. Volt neki egy varázs csengője, amit, ha háromszor megcsengetett, akkor elment egy csodás világba, és megfiatalodott ott. Volt neki egy furulyája, amibe, ha belefújt, akkor olyan szép dallamot fújt, hogy csak na. Volt neki egy varázs ásója, ha azt mondta neki, „Ásóm, ásóm, áss egy fát nekem!”, akkor elásott egy fát.
Egyszer aztán született egy fia. Ahogy a fiú nőtt-nőtt növekedett, elment szerencsét próbálni. Egyszer csak betévedt egy erdőbe, ahol talált egy ösvényt. Elindult rajta. Ment-mendegélt, és már sötét este lett, elfáradt.
– Ó, bárcsak lenne itt valahol egy ház!
És mintha csak varázslat lett volna, ott termett egy ház. Olyan nagy volt, hogy túl nagy volt egymagának, ezért bement, hogy megnézze, van-e benn valaki. Volt is egy boszorkány.
– Ej, te legény, milyen nagy vagy! Gyere be a konyhába! – és leültek beszélgetni.
– Mi járatban vagy erre, hol még a madár se jár?
– Az úgy van, hogy jöttem szerencsét próbálni.
– Hát, itt próbálhatsz. Csak előbb keresd meg az egyik varázskönyvemet!
A legény megkereste és odaadta. A boszorkány fellapozta, és elvarázsolta a fiút békává.
Az apja otthon csak várta-várta, de nem jött. Megcsengette a varázscsengőjét és egy csapásra ott termett az erdőben. Ő is rátalált az ösvényre. Rátalált a fia lábnyomaira is. Elmondta a varázsásójának a varázsmondatot: „Ásóm, ásóm, áss egy sor fát”. És úgy is lett. Elindult a fasor mellett. Ment, mendegélt, de egyszer csak előjött egy tündér.
– Ne menj tovább, mert arra van az erdei boszorkány háza, akit úgy hívnak, hogy Kapjel Béla Aladár! Ha azt akarod, hogy ne essen bajod, itt menj le, és arra lesz egy tekergő ösvény, annak menj el a végére, ahol majd találsz egy kastélyt, és ott beszélj a királlyal, hogy segítsen!
Megtalálta a tekergő ösvényt, és a végén a kastélyt. A király azt mondta:
– Fújj nekem egy dalt és segítek neked!
A legény fújt egy dalt. A királynak ez annyira tetszett, hogy nyomban adott neki egy lovagi páncélt, és elmondta azt is, hogyan tud segíteni a békává változtatott fián.
Az öregember elment a boszorkányhoz, megkereste a varázskönyvet, felolvasta a visszaváltoztató varázsigét, és már újra láthatta is a fiát.
Hazamentek, és még máig is élnek, ha meg nem haltak.

Gulyás Ákos


A négy évszak ösvénye

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy óriási, kanyargó ösvény. De ez az ösvény olyan hosszú volt, hogyha valaki elindult rajta az egy kerek évig kellett sétáljon, hogy a végére érjen. Az én oldalamat is fúrta a kíváncsiság, hogy milyen lehet ez az ösvény így hát fogtam magam és nekivágtam a hosszú sétámnak.
Április elején indultam neki a sétának. Az egész tavaszt a dzsungelben töltöttem, ahol pezsdült az élet az eső gyakran esett ezért a növényzet dúsra és nagyra nőtt. Az állatok vidámak és zajosak voltak, ébredt az élet. A dzsungelben Maki Majommal társalogtam nap, mint nap. Kedvenc ételünk a banán volt.
Aztán az ösvényen tovább haladtam és elérkeztem egy olyan helyre, ahol hosszúak a nappalok és a hőmérséklet a megszokottnál jóval forróbb. Körülnézek, és mindent homok borít. Míg a nappal nagyon forró, az éjjel nagyon hideg és veszélyes állatok élnek itt, mint a skorpió, a csörgőkígyó, a prérifarkas. A sivatagban nem áll meg az élet, mert a jó taxis a púpos teve, több napig bírja étel és víz nélkül. Teve Teri volt a bajtársam egész itt tartózkodásom alatt. A nagy hőség ellenére itt sem halt ki minden, itt is vannak oázisok, ahol felfrissülhettünk.
Hónapokig mentem, míg nem szeptemberben a Szavannához értem ahol eleve száraz fűcsomókat fújt a szél. A szurikáta család épp egy hangyabolyt rombolt le, hátha kijön a reggeli. Szemere Szurikáta mellém szegődött és elindultunk állat lesbe. Az oroszlánok és a hiénák egyaránt préda után lestek. Itt csak az igazán szárazságtűrő növények maradnak életben és sosem láthatják azt, amit mi a hegyekben. Ezért én sokat meséltem otthonomról Szemerének.
– Képzeld, nálunk a táj ezer színben pompázik, a mókus eledelt gyűjt magának, elköltöznek a vándormadarak, a medve átalussza a telet és a bogarak elbújnak a fák kérge alá.
Tovább mentem és decemberre az Északi Sarkra értem. Itt mindent hó és jég borított, nagyon hideg volt. A zord idő ellenére a pingvinek vidáman ugráltak a vízbe. Pingvin Panna bemutatta a családját, majd a környékét. A jegesmedve fáradtan halászott, a bálnacsalád pedig rést keresett a jégen, hogy kitekintsenek a fenti világba.
Így hát Délről- Északra átléptem minden évszakban, de csak röviden, hogy neked is jusson felfedezni való kedves olvasó.

György Orsolya


Kalandok a Tekergő Meseösvényen

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, aki nagyon, de nagyon szerette a meséket. Szeretett rajzolni, főleg mesehősöket. A kedvenc hősének Liliomtündér volt a neve. Liliom bejárta egész Fantáziavilágot, segített a manóknak, tündéreknek, törpéknek, koboldoknak, de még a boszorkányoknak is.
Luca (mert így hívták a meseszerető kislányt) egyik legkedvesebb története a kis tündérről, így szól:
Liliomtündér éppen segített a boszorkányoknak szüretelni, amikor egy pillangó odarepült hozzá, és szólt, hogy a Pillangókirály súlyos beteg. Liliom gyorsan felpattant, és már indult is a Pillangók földje felé. Útközben át kellett haladnia a Tekergő Meseösvényen. Ez egy nagyon csodálatos, ugyanakkor veszélyes ösvény volt. Itt élte át Liliom a kalandjai nagy részét, itt barátkozott össze Manó Mónival, Törpe Tamással, Törpe Tündével és a Pillangókirállyal, akihez tartott. Amikor Mannónián (a manók földjén) haladt át, a gonosz manók csapdáival találta szembe magát. Ügyesen áthaladt az akadályokon, de egyet nem vett észre, s beleesett. Szegény Liliom ott ücsörgött tíz percet, amíg oda nem ért egy szőke manólány, aki gyorsan segített a tündérlánynak. Liliom megköszönte a segítséget, és bemutatkozott a manólánynak. Megtudta, hogy megmentője, Manó Móni, aki a Pillangókirály segítségére sietett, akárcsak ő. Így hát ketten folytatták az utat a király felé. Törpországon áthaladni nem volt nehéz. Ám az út végén találkoztak Vörös Törpével, aki három feladványt adott a lányoknak, akik csak azok megfejtésével juthattak át a Pillangók földjére. Mindhárom megoldás egy- egy gyógynövény neve volt. Az első feladvány megfejtése a kamilla volt, amit Liliom könnyen kitalált. A második feladvány sem volt nehéz: a menta, amit Móni talált ki. A harmadik már nem volt ennyire könnyű. Gondolkodtak- gondolkodtak, de nem jutottak semmire. Egyszer csak előbukkant Törpe Tamás és Törpe Tünde. Megsajnálták a lányokat és segítettek nekik. Végül Tamás találta ki a megfejtést: az ezerjófüvet, és Tünde rájött, hogy az ezerjófű a király betegségére jó. Gyorsan odavezette a többieket az erdőbe, leszedték a gyógynövényt, és mivel a Vörös Törpe átengedte a Pillangók földjére őket, siettek Pillangókirályhoz. Teát főztek a gyógynövényből, és a király, ahogy megitta, rögtön meggyógyult. Így Liliomtündér a feladatát elvégezte, és mehetett vissza a boszorkányokhoz szüretelni. Ez volt a tündér legszebb kalandja, mert sok barátot szerzett.
Luca képzeletében még sok történet él Liliomtündérről, amit később mesélek el.

György Réka


Laci és Mari története

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember. Volt neki két gyermeke, egyiküket Lacinak, a másikat Marinak hívták.
Egyik nap az apjuk elküldte Lacit és Marit az erdőbe, hogy málnát szedjenek. El is mentek a közeli erdőbe, ahol találtak málnát.Amikor hazafelé indultak, úgy határoztak hogy a rövidebb úton menek. Egy ösvényen mentek, kanyarodtak balra, kanyarodtak jobbra, talán vissza is kerültek oda ahonnan elindultak. Nem tudták a hazavezető utat. Nagyon megijedtek, hogy eltévedtek.
Egyszer csak meglátták a patakot, ami a házuk előtt folyik el.Mentek a víz mellett egész hazáig.
Az édesapjuk nagyon megörvendett nekik.Ők is boldogak voltak, hogy hazataláltak.Ezután mindig vigyáztak arra, hogy ne térjenek le a tekergős ösvényre, ha az erdőben járnak.

György Zoltán Botond


A virágok bűvöletében

Első napom volt az iskolában, mikor is a negyedik osztályt kezdtem. A barátaim, a tanci, az osztálytársaim, velem együtt, mindenki várta az iskolát. Csodálkoztunk, beszélgettünk, örvendtünk a régi ismerősöknek, mikor egyszer csak megszólalt az igazgatónő hangja a mikrofonban, ami azt jelentette, hogy megkezdte a beszédet. A beszéd végén felmentünk az osztályterembe, mindenki leült a régi helyére, és a tanító néni megszólalt:
– Szervusztok, kedves gyerekek! Nagyon örvendek, hogy újra találkoztunk! Ti vártátok már az iskolát? Ha igen, miért? Szilvi?
– Igen! Én azért vártam nagyon, hogy újra találkozzunk, a tanító néni miatt, na meg persze a sok kaland meg a tanulást, szórakozást illetően. És ön, kedves tanító néni?- kérdezte Szilvi.
– Én azért, amiért te, főleg miattatok!- mosolygott tanci.
Örömmel adtuk oda a tanító néninek azt a sok virágot, s amint megpillantottam a csokrokkal teli vázát, hirtelen elkezdtem álmodozni egy virágokkal teli rétről, egy másik világról. Ez a világ telis tele volt csodálatos virágokkal, rengeteggel.. S mikor a lában megérintette a talajon fekvő virágokat, elöntött egy érzés….. Egy…… Egy varázslatos érzés, amelytől én is virággá alakultam, és áthatott az a különös csoda, amely csak a virágokban fejlődik, és nem érezte eddig senki más, csak én. Ez annyira különleges volt, hogy beleborzongtam. Csodálatos! Arra nyitottam ki a szemem, hogy vége a napnak, mert megszólalt a csengő.
– Hahó! Lara! Mit láttál?- kérdezte a tanító néni kíváncsian tőlem, mert már csak én maradtam az osztálytársaim közül.
– Egy bűvös világban jártam, mely tele volt virágokkal, amilyeneket még sosem láttam.
A tanító néni csak ennyit mondott:
– Ismerem azt az érzést, mikor valami elbűvölően csodálatos…

Huszár Antónia


A Rémes erdő titka

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, ahol a kisnyuszi a fűben lapul, volt egy iskola. Ebben az iskolában tanult a 4. B osztály. Egy napon különös esemény történt. A szünetben együtt játszottak és találtak egy lapos követ. Egyikőjük a kőre támaszkodott, mire az belesüllyedt a talajba. Majd hirtelen forogni kezdett a kő, vele együtt az osztály minden tagja, és beszippantott mindenkit.
A következő pillanatban egy erdő közepén találtuk magunkat. Rövidesen ijesztő hangokat hallottunk. Összerezzentünk. A nyugvó nap sugarai egy tekergő ösvényt világítottak meg.
– Nosza fussunk!
Szaladtuk, ahogy bírtuk levegővel. Az ösvény széli növények hamarosan csak nagy sötét foltok voltak, a fák a fejünk fölé borultak. A bokrok, mint millió karom a ruhánkat súrolták, húzták. Az ösvény nagy kanyarulata után távoli fényt pillantottunk meg. Az osztály reményekkel telve igyekezett a fény felé.
– Mi lehet az? Menedék?
Nyomunkban a lágy szellő hűvösen kergette a lehullott faleveleket. A fény egy kaput világított meg. Benyitottunk. A kilincs hatalmasat nyikorgott, az ajtó kitárult. Most hirtelen lámpák fénye villant, folytatódott előttünk az ösvény. Tovább indultunk, hát az úton és a kapu mögöttünk vészjósló dübörgéssel becsapódott. Nincs visszaút!
A kivilágított ösvény mellett a bokrok között neszt hallottunk. Odébb settenkedő árnyakat láttunk.
– Pucolás! – kiáltottuk.
Az ösvény végén egy kőépület állt. Bementünk. Jöttünkre lámpák gyúltak a házban. Egy termet világított meg. A teremből 3 ajtó nyílt. Az első egy tanulószoba volt. A padokban szemét, csoffadt almacsutkák, összeaszott szilvák, szaladgáló egerek. Gyorsan kifordultunk, vissza az előző terembe. A második ajtó az étkezdébe nyílt. Középen hosszú asztal várt bennünket. Jutott mindenkinek teríték és étel is bőven, de ki főzte?
Elindultunk megkeresni a szakácsot, a háznépét. A konya meglett, de embereknek nyoma sem volt. Visszamentünk a bejárathoz, ki akartunk menni, de az ajtó zárva volt.
Ekkor a képek a falon megelevenedtek, életre kelt a fotel, az asztal, a székek. A zongora bosszantó dalra fakadt.
Berontottunk a harmadik szobába. Itt egy lépcső az emeletre vezetett. Felmentünk és kinéztünk az ablakon. Innen jól láttuk a kivilágított ösvényt, melyen jöttünk. Még most is ki volt világítva. A fák koronája között apró szemecskék tekingettek felénk, éjszakai pillangók kopogtak a csukott ablakon. A padlón pókok szaladgáltak. Egy folyosón álltunk, melyből három szoba nyílt. A hátunk mögül zajt hallottunk. Kinyílt egy szekrényajtó, kivágódott belőle két seprű és bekergette az osztályt az első szobába. Itt egy nagy gardrób várta a csapatot, tárt ajtókkal. A szekrényben 21 színes amulettet láttunk. Mindenki választott egyet. A szobában forgószél kerekedett, mindannyian berepültünk a szekrénybe. Az ajtaja becsukódott és mi arra gondoltunk: bárcsak otthon lennénk! Kint a szél megállt. A nagy csendben óvatosan nyitottuk ki a szekrényajtót. Meglepetésünkre a tornacsarnok szertárában voltunk. De sajnos nem értük el a köri órát.
Itt a vége, fuss el véle az óráról lekésve.

Kardos Réka Napsugár


A legnagyobb kaland

Egyszer volt, hol nem volt, Európán innen, és Európán túl, egy kis faluban élt Lilla, akinek a tizenhatodik születésnapján kiderült, hogy különleges képessége van. Ha fél percig gondol egy helyre, akkor oda tudja teleportálni magát. Ez a képessége elmúlik, ha eső vagy víz éri. Ugyanis akkor, amíg meg nem szárad, ottragad és nem jut haza. Amikor Lilla megtudja a képességét, nyomban kipróbálja és a görög tengerpartra teleportálja magát. Élvezi a napsütést, a homokos tengerpartot és a sirályokat. Ezután a lány több helyre is eljut képessége segítségével.
Igen ám, de egyik kalandja életveszélyes helyzetbe sodorja. Teleportálta magát Szíriába kíváncsiságból. Érdekli, hogy miért menekül onnan annyi ember. Ott megismer egy fiút, akit Omarnak hívnak. A fiú megkéri Lillát, hogy maradjon még pár napot, és elviszi a tekergő ösvényen keresztül egy búvóhelyre, ahol sok menekülni készülő ember él. Utána pedig segíthet neki megkeresni a csodabarlangot, ahol a három titkos láda van.
Lilla elmegy a menekültek közé és megtudja, hogy az éhség, a szomjúság és a háború miatt menekülnek. Majd elindul Omarral a tekergő ösvényen, hogy megtalálják a csodabarlangot. Ahogy mendegélnek, találkoznak egy sárkánnyal. A sárkány azt hiszi, hogy mint a többi ember, ők is meg akarják ölni. Ezért a sárkány rájuk támad. Omar megijed, Lilla pedig minden bátorságát összeszedve megkínálja vízzel, és ezt mondja:
– Nagyon meleg van itt a sivatagban, biztosan azért vagy ilyen mérges, mert szomjazol.
A sárkány nagyon meglepődik, lepetyel egy kis vizet és odébb áll. Omar reszketve megszólal:
– Húha, ezt megúsztuk!
Ezután tovább mendegéltek a meleg sivatagban, a tekergő ösvényen.
– Nem lesz elég az útra a vizünk, mert a sárkány sokat megivott! – mondta Lilla. Omar tudta rá a megoldást. Kiástak egy pár darab kaktuszt, és azoknak a gyökeréből kinyerték a levet. Lilla megörült neki, hogy most már ő is tud kaktuszból levet csinálni.
Majd tovább haladtak céljuk felé, de hirtelen nagy szélvihar támadt.
– Mi ez a sok homok? Omar, alig látok! – kiáltotta Lilla. A sivatagban gyakran előforduló szélviharba botlottak. A tekergő ösvény mentén az utat hatalmas kövek övezik. Ezekből készítettek Omarék búvóhelyet míg elállt a szél.
Már majdnem a barlanghoz értek, amikor kígyókkal teli verem állta útjukat.
– Hogy keljünk át ezen, Lilla? – kérdezte Omar. Pont ekkor fedezte fel Lilla a homokba rejtett kőtáblát. A kőtáblára ez volt írva: „Akkor jutsz át a vermen, ha elénekeled a legbátrabb európai lovas nemzet himnuszát!” Omar kétségbeesetten vakarta meg a fejét, míg Lilla felkiáltott:
– De hiszen azok mi vagyunk, a Magyarok! – s már kezdte is énekelni a Magyar Himnuszt. Ennek hallatára a kígyók felcsúsztak és híddá alakultak. Omar olyan szépnek találta a Magyar Himnuszt, hogy meghatódottságában elsírta magát.
Mikor megnyugodott, átkeltek a hídon, és megérkeztek a barlanghoz. Amint beléptek a barlangba Omar nyakában a medál világítani kezdett. Ekkor Lilla meglátta a három ládát, amiknek a zárpecsétje szintén világított. Omar odaérintette a zárakhoz a medált és a ládák sorban nyíltak ki. Az első ládában volt a szomjúság megoldása. A láda esőfelhőket bocsájtott a sivatagra, és patakok, folyók keletkeztek és duzzadtak meg. A második ládában volt az éhínség megoldása. Az eső hatására sok fű, sok gyümölcsfa nőtt. A harmadik ládában a békesség volt. A háborúskodó katonák és ellenségek kezet fogtak egymással.
A sok csoda megoldotta a problémákat Szíriában. Lilla úgy búcsúzott el, hogy jövőre Omar látogat el Magyarországra.

Katona Réka


Peti álma

A kis Peti este nagyon nehezen aludt el és csodálatosat álmodott. Az apukájával kirándult és elhatározták, hogy addig mennek amig elérnek egy szép tisztásra, ahol hátha találkoznak egy tündérrel. Elindultak egy ösvényen,amely egy tölgyfa erdőbe vezetett, majd tekergett tovább egy fenyőerdőbe, utána egy patak partján vezette őket, tekerget jobbra és balra, addig amig egyszer egy gyönyörű tisztáshoz vezette őket. Itt szép kis virágok között repdestek sok szinű csillogó pillangók, ahol véget ért a tekergő ösvény útja. S egyszer csak észre vettek egy szép fiatal női alakot, aki tündérhez hasonlitott, de ahogy közeledtek felé,rögtön eltűnt és akkor Peti megébredt. Örömmel mesélte el szüleinek, hogy álmában találkozott egy tündérrel, akihez egy tekergő ösvény vezette.

KHALED NÓRA


A tojásvadászat

Szép vasárnapi reggelen kezdődött az egész. Reggel kiszaladtam a szobámból, amikor megpillantottam a sárgán ragyogó napot egyből eszembe jutott mit is reggelizzek.
Beszaladtam a konyhába és édesanyám megkérdezte mit szeretnék reggelizni, erre azt válaszoltam:
– Édesanyám, főtt tojást, aminek olyan a sárgája, mint a nap.
– Adnék én szívesen, de nincs tojás. – felelte.
– Miért? – kérdeztem én csillogó szemmel, de hiába.
Anya már ment a seprűjéért, mert mindig reggel takarít. Ekkor belépett a kutyám Folti, aki a tálkájából jóízűen lepetyelte a tejet, amit tegnap este kedvenc tehenem Gyöngyös termelt. Ettől még éhesebb lettem és eldöntöttem, hogy tojásvadász leszek. Kalap helyett egy fazekat tettem a fejemre, a nagyítóm egy pici szűrő volt, már csak a nyomozó kabát hiányzott, így hát felvettem apám nagykabátját és elindultam a szénakazal felé. Szemem kikerekedett, amikor hat tojást pillantottam meg. Azonnal szaladtam édesanyámhoz, de édesapám közölte velem, hogy elment a boltba káposztáért, mert töltött káposzta lesz az ebéd. Ekkor hallottam másodjára a gyomromat korogni, de nincs mit tenni… meg kell várjam édesanyámat.
Két óra telt el. Már kopogott a szemem az éhségtől mikor édesanyám megérkezett. Ahogy megérkezett rögtön mosakodás és öltözés, irány a templom. Én ott is csak arra tudtam gondolni, hogy éhes vagyok és minden ének soraiban azt daloltam, hogy Óóóó főtt tojás…
Hazafelé már rohantam… volna, de nem tudtam az ünnepi cipőmben. Amikor hazaértünk beléptem a kapun és futni kezdtem, egyenesen a sárba és elestem. De én gyorsan felálltam, átöltöztem és rohantam a tojásokhoz, de már megint megállított valami, pontosabban valaki, édesanyám. Megkért, hogy söpörjem fel az udvart. Ezt már nem siettem el, hisz tudtam, hogy ezt a tíz percet már csak kibírom. Hipp- hopp máris kész lettem, futottam a szénakazalhoz. Itt is széna, ott is széna, de tojás sehol. Későn vette észre a tyúkot, aki hat kicsinyével sétált el mellettem. Elkezdtem pityeregni, amikor megláttam, hogy az ebédem két lábon sétált el mellettem.
Ahogy ott pityeregtem egyszercsak finom töltött káposzta illat csapta meg az orromat. Ebben a pillanatban elfelejtettem a történetet. Újra futni kezdtem, most a konyha felé és nagyon jóllaktam. Itt a vége fuss el véle… fuss úgy, ahogy én futottam.

Kiss Réka – Regina


Az ösvény

Volt egyszer egy erdő, amely nagyon különleges volt, mert egy érdekes ösvény volt benne, ami tekeredett, mint a kígyó.
Egyszer egy királyfi felült a lovára, s elindult vadászni. Betért a különleges erdőbe, majd az ösvényen haladt tovább. A királyfi számára ismeretlen volt az ösvény, egy darabig csak figyelte, ahogy az ösvény tekeredik, majd megszólította:
– Te ösvény, miért tekeredsz mint egy kígyó?
– Azért mert unatkozom, nincs mit csináljak – válaszolta az ösvény.
A királyfi újra megkérdezte:
– Ösvény, ha játszom veled, akkor kiegyenesedsz?
– Hát persze! Akkor játszodjunk! – kiáltotta örömében az ösvény.
Az ösvény szavatartó volt, egyenes lett, és jókedvű. Úgy belemerültek a játszásba, hogy azt vették észre, hogy besötétedett és már nem látnak. A királyfi elbúcsúzott és hazament.
Másnap egy nyúl tévedt el az erdőben. A sűrűben már félt is, de mivel az ösvény állandó mozgásban volt, épp akkor is tekergőzött, és meglátta a félénk nyulat. Beszélgettek, majd az ösvény játszani hívta. A nyúl szívesen játszott, de azzal a feltétellel, hogy az ösvény majd vezesse ki az erdőből. Így is történt. Játszás után a nyúl kijutott az erdőből.
Teltek-múltak a napok, az ösvény szomorúan tekergőzött nap mint nap, s mindig új játszótársakra várt.
Egyik napon egy vadász járt abban az erdőben, s már hallott a mindig játszadozni vágyó ösvényről. Elment a tekergő ösvényhez és megbeszélte vele, hogy neki van hét gyereke, s elküldi őket játszani az ösvénnyel, de soha többé nem szabad tekergőzzön, mindig egyenesnek kell maradjon. Az ösvény megígérte a vadásznak, hisz így bárki biztonságosan járhat az ösvényen nem fog eltévedni az erdőben.
Másnap eljöttek a gyerekek, s mindenki nagyon boldog volt.

KOVÁCS ALETTA ALÍZ


Az erdei ösvény

A Nefelejtsd nevű faluban egy Péter nevű kisfiú élt a családjával együtt. Nagyon sok eső esett az elmúlt napokban, ezért úgy gondolta elmegy a közeli erdőbe gombát szedni.
A sok esőtől annyi gomba nőtt, hogy Péter nem győzte szedni. Fel sem emelte a fejét, ugrálva ment mikor az egyikhez, mikor a másikhoz, hogy leszedje. Észre sem vette, hogy egy ösvényen szedi a gombát. Ahogy haladt előre vékony síró hangra lett figyelmes. Elindult a hang irányába.
Egy magas fán egy kis mókus sírt.
– Miért sírsz oly keservesen? – kérdezte Péter.
– A kamrámban egy nagy lyuk van, és a sok élelem amit összegyűjtöttem télire mind kigurult a lyukon. Nem tudom mitévő legyek. – válaszolta szomorúan a kis mókus.
– Segítek én neked. Becsinálom azt a lyukat, hogy ne essenek ki a mogyorók és a diók, majd össze is szedem ami elgurult.
Péter amit mondott, azt meg is tette, a mókus pedig megköszönte a segítséget, majd vele tartott az ösvényen és segített gombát szedni. Ahogy a kígyózó ösvényen haladtak egy szomorkodó kislányba ütköztek, aki elmesélte, hogy eltévedt s nem találja a kifele vezető utat.
Lassan Péter is rájött, hogy neki is ismeretlen ez az ösvény.
Mentek, mendegéltek a véget nem érő ösvényen, mert úgy tűnt, hogy soha nem lesz vége.
Hát mit látnak szemeik? Pár lépésnyire tőlük véget ért az ösvény. Nem volt hova menni tovább, nem találtak semmi olyat, amiből megtudhatták volna a hazafelé vezető utat.
Mindhárman nagyon szomorúak lettek. Ahogy ott szomorkodtak mintha a semmiből bukkant volna elő egy kedves, jóságos törpe. Ő tudta, hogy miért búsulnak. Elmondta, hogy ő tudja teljesíteni mindenki egy kívánságát. Péter is, a kislány is, és a kis mókus is azt kívánták, hogy otthonukban legyenek. A kívánságuk teljesült.
A gyerekek otthon mindent elmeséltek az ösvényről és az ott történt dolgokról, majd ágyba bújtak, hogy kipihenjék azt a hosszú kalandozást.


Erdei ösvény

Egy szép őszi napon elmentem az erdőbe sétálni. Közben faleveleket gyűjtöttem és a fák színes koronáit figyeltem, amelyek szebbnél szebbek voltak. Annyira csodáltam ezeket a fákat, hogy észre sem vettem, hogy ismeretlen helyen vagyok, vagyis eltévedtem.
Próbáltam a kifele vezető utat megkeresni, de nem találtam. Nagyon megijedtem.
Mikor már minden reményem szertefoszlott s azt hittem, hogy örökre az erdőben maradok, egy ösvényre találtam, aminek megörültem, hisz arra gondoltam, hogy ez majd kivezet az erdőből. Nem tétováztam, rátértem az ösvényre és elindultam. Útközben azon gondolkoztam, hogy merre vezethet. Már jó ideje, hogy mentem, de semmi sem történt. Kezdtem félni, mert az ösvény csak tekeredett és a vége nem látszott.
Egy idő után egy kis folydogáló patakra találtam. A partról megpróbáltam inni, mert már nagyon szomjas voltam. Ahogy lehajoltam egy kis halacska vergődött a part szélén. Megsajnáltam, majd visszatettem a patakba. Indulni akartam, amikor a halacska megszólalt:
– Köszönöm, hogy megmentetted az életem! Cserébe egy pikkelyt adok, tedd el és ha szükséged van rám dobd a vízbe s én majd segítek neked.
Megköszöntem, majd tovább indultam. Az ösvény mind félelmetesebb kezdett lenni, hisz kanyargós volt, néha tekergőzött, mint egy kígyó. Ahogy a félelem mind jobban kezdett úrrá lenni rajtam, hirtelen madárcsipogásra lettem figyelmes. Az ösvény szélén egy kis madárfiókát találtam. Rájöttem, hogy kiesett a fészekből. Felvettem, majd felmásztam a fára, hogy visszategyem a fészkébe. Épp akkor érkezett az anyamadár, s hálából egy tollat adott.
Elmondta, hogy ha a levegőbe repítem, akkor ott lesz és segíteni fog rajtam.
Megköszöntem és tovább mentem. Az ösvény végét még most sem láttam, kezdett besötétedni és féltem is. Elhatároztam, hogy a madár segítségét fogom kérni, s feldobtam a tollat. A madár megérkezett, s megmondtam neki, hogy repüljön jó magasra, s mondja meg merre találom a kifele vezető utat. A madár nem látta az ösvény végét, ezért egy kicsi ládával a csőrében érkezett vissza. A láda lakattal volt bezárva, de a madár elmondta, hogy a kulcs az ösvény melletti patakban található.
Ekkor elmentem a patakhoz, s a pikkelyt beledobtam. Megjelent a halacska, és megkértem, hogy keresse meg a lakat kulcsát. Kis idő múlva előbukkant a vízből, hozván a kulcsot.
A kulccsal kinyitottam a ládát, amelyben egy térkép volt. A térkép segítségével kijutottam az erdőből, majd nagy léptekkel haza siettem.
Egyszer megszólalt az ébresztőóra, hisz iskolába kellett menjek. Ekkor tudatosult bennem, hogy valójában az egész csak álom volt.

Kövendi Gergő Márk


Az eltévedt süni

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy süni, aki élelmet gyűjtögetett télire. Amint ment, mendegélt egy tekergő ösvényre tévedt. Nagyon szomorú lett, mert nem talált haza. Útközben találkozott az egérrel. Megkérdezte a süni az egértől:
-Te egér nem tudod, hogy merre van az ösvény vége?
-Én nem tudom, de az erdőben található egy öreg odvas fa, aki mindent tud az erdőről, az talán tud majd segíteni. Közben beesteledett és a süni szállást kért az egértől. Az egér szíves örömest befogadta.
Reggel felkeltek a süni megköszönte a szíves vendéglátást és útnak indult.
Amint ment átszelt folyót, bokrot, csak hogy haladjon.Végre odaért.
Az odvas fa a segítségért cserében kérte, hogy hozza el a mérges medvének három szőrszálát.A süni útnak eredt.Odaérkezett az odúhoz. Félénk hangon bekiáltott:
-Hahó, van ott valaki?
-Igen- válaszolta a medve.
-Nem vagy mérges?
-Nem.
-Adnál három szőrszálat?-kérdezte a süni.
-Persze, szíves örömest és adott neki a medve.
-Köszönöm, futott visszafele a fához a süni.Amikor odaért odaadta a szőrszálakat. A fa megmutatta a hazafele vezető utat, a süni boldogan megköszönte.
Amikor hazaért elhatározta, hogy nem megy többé a tekergős ösvényen.
Azóta is meséli a történetét minden kedves barátjának, hogy soha le ne térjenek az egyenes útról.

Kui Balázs Sándor


PAMI KUTYA ÉS A HERCEGNŐ

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy hercegnő, akinek kilenc plüssállata volt és egy igazi kutyája.
Az első állatka egy mókus volt, úgy hívták, hogy Móki, és nagyon kedvesen tudott nézni. A második csupán egy napos volt, de már mindent tudott, a neve Angel volt. Harmadik Mancsnyom kutya, negyedik Cirmi cica, az ötödik Cuki elefánt, a hatodik Cifra halacska, a hetedik Pityu papagáj, a nyolcadik Debi nyuszi, a kilencedik pedig Csibi csirke volt. A hercegnő kiskutyáját Paminak hívták, és nagy barátságban voltak a hercegnővel.
Ők mind boldogan éltek így együtt, egészen addig, míg egy napon Pami kutya megharagudt, és világgá ment. A hercegnő nagyon búsult, mert nem volt kivel játszania, nagy bánatában még a játékait is mind a szemétbe vetette. Igen ám, de ott volt egy gonosz varázsló, és a játékokat életre keltette.
A játékok nagyon mérgesek voltak a hercegnőre, amiért kidobta őket, ezért elrabolták, megkötözték, és a varázsló házába vitték. A varázsló azt mondta a hercegnőnek:
– Ha három nap eltelte alatt nem keresed meg a kutyádat, és nem békülsz ki vele, akkor innen soha többé el nem mehetsz! De még az apádat is megbüntetem!
– Megteszem, amit csak kérsz, csak hagyd ki ebből az apámat! Ő nagyon fog haragudni , ha valami bajom esik!- mondta a hercegnő.
– Jól van, de az egyik állatom mindvégig figyelni fog!
A hercegnő ekkor elindult, hogy megkeresse a kutyáját. Első nap hiába kereste, nem találta meg. Második nap mindketten keresték egymást, de egyik sem talált a másikra. Harmadik nap naplemente előtt találkoztak, és nagy örömmel békültek ki. Paminak varázsereje lett, és mindent visszaváltoztatott úgy, ahogy azelőtt volt. A hercegnő visszakapta a plüssállatkáit, gondjukat viselte, és ezután örökkön-örökké boldogan éltek. Pami soha többé nem ment világgá, vigyázott a hercegnőre és az állatkákra.
Itt a vége, fuss el véle, ha nem hiszed, járj a végére.

László Blanka


A három próba

Egyszer volt , hol nem volt ,volt egyszer egy tekergő ösvény, amelynek az egyik végén volt a Fehér király, a másik végén volt a Fekete király kastélya. Ez az ösvény kötötte össze a két kastélyt. A Fehér királynak volt egy gyönyörű lánya, de sajnos a Fekete királynak egy gyermeke sem volt. A tekergő ösvényen sok és nehéz akadály volt , ezért nem sokan látogatták a két kastélyt. Egy napon a Fekete király elrabolja a Fehér király lányát. A király bánatában kihirdeti, hogy aki megtalálja , az megkapja a fele országát és hozzá adja a lányát. Akad is jelentkező, de senki sem tudta visszahozni a királykisasszonyt. Végül egy szegény ifjú került sorra. Megfogadta , hogy visszahozza a királykisasszonyt, de ha nem sikerül , akkor vegyék a fejét. Elindult a tekergő ösvényen. Minden kanyarnál volt egy- egy százéves öregember, akik kérését kellett teljesítsék . Az első öregember találós kérdéseket tett fel, arra kellett válaszolnia. Az első kérdés :
– Reggel négy lábon jár, délben két lábon jár , este pedig három lábon jár. Mi az?
– Tudom, bíz én, a válasz nem más, mint az ember.
– Jó a válasz – mondta az öregember. Erre tudtál válaszolni, de a következő nehezebb lesz.
– Mi az? Lába nincsen , mégis szalad, szárnya nincsen ,mégis száll ?
– Hát, tudom bíz én ,a válasz :a szél.
– Jó, erre is tudtál válaszolni , de a következőre nem biztos, hogy tudsz. –mondta az öregember.
– Mi az? Olyan hangszer , ami nem látszik, de mégis a legszebben szól?
– Hát bíz én tudom , a válasz: a hang. – mondta az ifjú.
– Erre is jól válaszoltál, tovább mehetsz.
A következő kanyarban várta a másik öregember. Ott egy fa tetejéről kellett lehozni egy tulipánt, aminek gyógyító ereje volt. Miközben felmászott a fára meg kellett küzdjön tizenhárom kobolddal. Mindez neki sikerült és lehozta a tulipánt. Ment tovább az ösvényen , amíg el nem ért az utolsó kanyarig. Az öreg már várta. Döntést kellett hoznia , hogy inkább feladja és kap három zsák aranyat és egy arany hintót ,vagy folytatja a királylány keresését. Ő a második lehetőséget választotta.
Eljutott a Fekete király kastélyához , kicsempészte a királylányt és visszavitte az apjához. A király annyira megörült, hogy kérni sem kellett , összeadta őket.
A királylány és a szegénylegény összeházasodtak és ha nem hiszed? járj utána !…

László Tímea


Tekergő manó

Egyszer volt, hol nem volt, a tekergő ösvényen élt egy manó. Ezt a kis manófiút úgy hívták, hogy Dani. Az volt minden vágya, hogy bejárja az egész tekergő ösvényt. Rávette hát magát, és egy szép nap elindult.

Boldogan szökdelt a kacskaringós, köves ösvényen, ahol találkozott a barátaival. Manótársai büszkék voltak rá, de szívük mélyén nagyon féltették Danit. Elköszöntek egymástól, majd folytatta útját. Ment, mendegélt, énekelt, fütyörészett, közben egyre sötétedett. Már nagyon fáradt volt, így leült egy bokor tövébe. Azon gondolkodott, hol húzhatná meg magát éjszakára. Nézelődött, hallgatózott, majd megpillantott egy barlangot. Odasétált. A barlangban koromsötét volt. A bejárattól pár lépésnyire ledőlt pihenni. Épp, hogy elszunyódott, furcsa hangra riadt fel. Valaki segítségért kiabált. Daninál volt egy kis zseblámpa, amit útra indulás előtt magához tett. Azzal merészkedett be, a hang irányába. A hangot követve rátalált egy ismeretlen manólányra. A kis manólány megcsúszott a vizes köveken, és beütötte a lábát. Dani azonnal segített a bajbajutottnak. Mikor kiszabadította a kövek közül, a lány, akit Anettnek hívtak, elmesélte, hogyan került be a sötét barlangba. Bánatos volt, mert nem barátkoztak vele, így ő is elindult, hogy felfedezze a tekergő ösvényt. Még sokáig beszélgettek, Dani ellátta Anett sebét, majd elaludtak. Reggel, mikor felkeltek, megegyezték, hogy együtt indulnak tovább.

Nagyon sok kalandban volt részük, bejárták az ösvény minden egyes zugát. Útjuk vége felé tűnt csak fel nekik, mennyire összebarátkoztak. Örök barátságot fogadtak, és attól fogva gyakrabban találkoztak. Dani élményekkel telve tért vissza barátaihoz, akik figyelmesen hallgatták kalandjait.

Máthé Anita


Csicseri a hűséges galamb

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy galambcsalád: Galamb Mama, Galamb Papa és a fiókájuk Csicseri.
Egy gyönyörű nyári reggelen azt mondja Galamb Mama a fiókájának:
– Már elég nagy vagy ahhoz, hogy megtanulj repülni. Minél hamarabb kifogunk szállni a fészekből. Lehet, hogy még ma megtanítalak repülni.
– Igen mama! Kérlek, taníts meg még ma repülni!- mondta kérlelve a kis galamb.
– Szerintem még túl kicsi vagy ahhoz, hogy repülni tanulj.- szólalt meg Galamb Papa aggódva.
– Nem is igaz! Nem vagyok kicsi, már nagy vagyok.- kiáltott fel Csicseri.
Végül sikerült meggyöznie édesapját arról, hogy ő már nagy és már meg kell tanuljon repülni.
Édesanyjával még azon a napon kirepültek a fészekből. Nagyon sok újdonságot, érdekességet láttak: virágos réteket, mezőket, lombos erdőket. Édesanyja még azt is megmutatta neki, hogy hol találja a legízletesebb búzát.
Mikor hazaértek, Csicseri boldogan újságolta el édesapjának első élményeit a repülésről. Galamb Papa is együtt örült fiókájával, de azért óvatosságra intette:
– Vigyázz Csicseri, el ne hidd magad azért csak nem olyan egyszerű a repülés! Sok mindent meg kell még tanulnod.
De ő ezt meg sem hallotta.
Ezután már egyedül is kirepült Csicseri és egyre távolabb merészkedett a fészküktől. Így történt, hogy egy szép augusztusi reggelen elindult világot látni, de annyira elbámészkodott, hogy azt sem tudta merre jár. Több órás repülés után eszébe jutott, hogy haza kellene mennie, csak az volt a baj, hogy nem tudta merre is repüljön.
Valahogy csak haza találok- gondolta. Délre annyira legyengült, hogy már repülni sem tudott, csak alig lépegetett az útszéli ösvényen. Ekkor eszébe jutottak édesapja szavai, de már késő volt. Szerencséjére, épp akkor ment haza az iskolából egy kislány, aki megsajnálta a gyenge madárkát. Felvette, megsimogatta és azon gondolkodott, hogy vajon mi történhetett vele?
– Vannak, szüleid? Mi történt veled? Hogy hívnak?- kérdezte a kislány kíváncsian.
– Csicseri – szólalt meg a galamb halkan.
– Jó, akkor Csicserinek foglak szólítani, én Andrea vagyok- mondta a kislány.
Andrea haza vitte újdonsült barátját, betette egy ketrecbe és gondoskodott róla, hogy minden nap friss búzája és friss víze legyen.
A kislány nagyon szerette Csicserivel tölteni az idejét. Sokat simogatta és beszélt hozzá. Úgy érezte Csicseri megérti őt és bármilyen bánata vagy öröme volt odament hozzá és elmondta neki. Telt–múlt az idő, Csicseriből szép, erős hófehér galamb lett, de kezdett hiányozni szabadsága az, hogy mindig odarepüljön ahová ő akar és amikor akar.
Egyik nap, amikor a kislány odament, hogy kicserélje a vízét Csicseri megszólalt:
– Kérlek engedj szabadon!
– Úgyan miért, hisz itt megvan mindened?- kérdezte Andrea meglepődve.
– Lehet, hogy megvan mindenem, de nagyon hiányoznak a szüleim és a barátaim, na meg a szabadság, hogy mindig oda repüljek ahová akarok.
Így hát a kislány ha szomorúan is, de szabadon engedte barátját. Csicseri mielőtt elment volna visszafordult és így szólt:
– Ne légy szomorú, mert még vissza térek.- azzal elrepült.
A kislány hitt –is, nem-is a galambnak. Nagyon hiányzott neki Csicseri, gyakran énekelgette az iskolában tanult dalt:

„Elment a madárka, üres a kalitka,
Azt üzente vissza, vissza jön tavaszra.
Ha tavaszra nem jön, búza pirulásra,
De ha akkor sem jön, tudom soha sem jön.”

A következő tavaszon, egy napfényes reggelen ,turbékolásra ébredt. Kiment az udvarra, és mit látott? – Csicserit és körülötte két kis galambfiókát.. Andrea azt sem tudta hova legyen örömébe, annyira, de annyira boldog volt, hogy újra láthatja régi barátját, és az ő fiókáit is megismerheti.
Ekkor megszólalt Csicseri:- Megígértem, s az ígéret szép szó, ha betartják úgy jó.
Csicseri ezután minden évben ott nevelte fel fiókáit, és sosem felejtette el kis megmentőjét. Mindig ott volt ha a kislánynak szüksége volt barátra.
Még most is elkíséri Andreát az iskolába. Ha láttok az iskolátok tetején egy galambot akkor tudjátok meg, hogy Andrea a ti iskolátokba jár.

Menyhárt Kinga


Az óriás kalandja

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy óriás, aki egyedül lakott a kacsalábon forgó palotájában.
Mindene megvolt, szép ¬ gazdag országa, gyönyörű palotája, sok szolgája akik minden kívánságát lesték, de ő mégis szomorú volt, mert nem szerette az egyedüllétet. Szülei már öregek voltak és meghaltak, ő pedig csak várta, hogy valaki betoppanjon az életébe. Szeretett volna maga mellé egy feleséget találni, de a környéken nem volt olyan lány aki neki tetszett volna.
Egy napon felkerekedett, hogy keressen feleséget magának, ment mendegélt , amíg egy másik országba nem ért. Az ország kapujában levő őr figyelmeztette , hogy ne menjen be az országukba, mert nagy veszély fogja fenyegetni. Az őr elmagyarázta, hogy a király, ´Veszedelem Péter´, nem tűri az idegen vitézeket, amióta a leányát megszöktette egy fehér lovon érkezett óriás, akit ´ Fekete Mancsnak ´ hívtak. Bánatában a király minden lovagot elküldött az országból, a lánya keresésére, és amikor visszatértek a lány nélkül fejüket vetette. Azóta is amikor valaki betéved az országba, elküldi a lány keresésére.
A mi kedves óriásunk szerette a kihívásokat, és rögtön a király elé sietett. Elmondta, hogy ő szívesen vállalja a királykisasszony kiszabadítását. Veszedelem Péter megmutatta a királykisasszony képét, amikor az óriásunk meglátta, szeme ¬ szája tátva maradt a szép látványtól. ĺgy még szívesebben vállalta a feladatot, de feltételt szabott a királynak, ha sikerül, akkor adja hozzá feleségül a királykisasszonyt . A király beleegyezett, bár tudta, hogy úgy sem lesz belőle semmi.
Elindul a mi kedves óriásunk hosszú útjára, és találkozott egy rókával, megkérdezte tőle :
-Kedves róka nem láttál errefelé egy királykisasszonyt, akit egy óriás elrabolt?
-Nem, de ha láttam volna se mondanám el neked, mert kedves az életem, és elszaladt, mintha ott sem lett volna.
Az óriás szomorú lett, és tovább ment . Ahogy ment találkozott egy nyúllal megkérdezte tőle :
-Szia nyuszika nem láttál errefelé egy királykisasszonyt, akit egy óriás elrabolt?
-Nem – nem láttam, de ha láttam volna se mondanám el neked , mert kedves az életem, és ő is nagyon gyorsan elszaladt.
Feltűnt az óriásnak, hogy valami nincsen rendben, az állatok nagyon félnek valakitől, biztos jó helyen jár. Körbejárta az országot, de semmire nem jutott, senki sem akart segíteni neki.
Bánatában elkezdett sírni, nekidőlt egy nagy sziklának ,hogy megpihenjen, de a hegy hirtelen megmozdult és az óriás beleesett egy nagy gödörbe. Eszméletlenül feküdt a földön, amikor kinyitotta a szemét biztos volt , hogy meghalt. Gyönyörű szép réten találta magát, telis – teli szebbnél szebb virágokkal, a színes lepkék táncoltak a feje fölött, és a madarak énekeltek. A messzi távolból egy szép éneket hall:

´Fáj a szívem, ó nagyon beteg,
Drága szüleimet soha nem láthatom már,
Nincs ki hazavigyen e kerek földön
Az egyedüllét sírbavisz már. ´

Nagyon megörvendett a mi óriásunk, odament a királykisasszonyhoz, és bemutatkozott, elmondta, hogy ő azért jött, hogy megmentse, és hazavigye. A szép lány nagyon megkedvelte az óriást, mert elég szemrevaló legény volt, és tetszett neki , hogy miatta kockáztatta életét. De nem megy az olyan könnyen, hogy ő elmenjen innen, mert ha megjön Fekete Mancs, akkor biza meg kell vele küzdenie. Hazavitte az óriást és elbujtatta. Nemsokára megjött Fekete Mancs, és rögtön érezte, hogy idegen van a házba. A királykisasszony megnyugtatta, hogy csak más mosószert használt és azért van más illat. Leültette Fekete Mancsot és vacsorát adott neki, majd simogatni kezdte a haját, amire az elaludt. Ekkor előjött a mi óriásunk és levágta a fejét. Kigurult belőle egy üveggolyó, amit széttörtek és egy kulcsot kaptak benne. E kulcs segítségével ki tudtak jutni a föld alatti országból. Kézen fogva indultak Veszedelem Péter országa felé. Amikor megérkeztek az ország kapujába, az őr nem tudta hova legyen boldogságától, rögtön értesítették a királyt, aki már türelmetlenül várta az óriás visszatérését.Tárt karokkal várta a palota kapujánál, és örömmel ölelte át lányát. Az óriásunk illedelmesen megkérte a királykisasszony kezét az édesapjától, aki szívesen nekiadta a lányát.
Megtartották a lakodalmat, ami három napon és három éjjelen át tartott, majd kettesbe az új pár elindult az óriás országa felé.
Nagy volt az öröm, amikor hazatért az óriás a feleségével, még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

Mihai Kolbert Anett


A mesék birodalma

I. A csengő-bongó erdő

Ebben az erdőben a fenyőfák három csengőből álltak: egy kicsiből, egy közepesből és egy nagyból. Itt lakott három manó. Nekük nagyon szép házuk volt. A házban tartották a népviseletüket és a könyveiket. Este elaludtak és egy kővárról álmodtak.

II. A kővár

A kővárban két szép sellő lakott: Hanna és Panna. Ők játékukként használták a köveket: festettek rájuk, kacsáztak és tornyokat építettek belőlük. Nagyon szerették ezeket a játékokat. Panna egyszer felborította a Hanna várát de Hanna megbocsátott neki, így búcsúzunk a kővártól is.

III. Varjúvár

A varjak készültek a Varjúolimpiára. Nagyon sok érdekes dolog volt ott: patkódobás és mászófal. Az egyik varjú megnyerte a versenyt és megkapta a fényes kupát. A másik varjú egy kicsit szomorú volt de végül megbékült.
A varjúvártól is búcsúzunk.

IV. Remetelak

A remete nagyon bölcs ember volt. Nagyon jól tudta az ábécét és helyesen írt. A sok gyereket ő tanította. Anna és Kata nagyon szerette a remetét mert nagyon okos ember volt. Hagyjuk hogy most tanuljanak.

V. Bölcsesség birodalma

A Bölcsesség birodalmában tizenöt tündér élt. Nagyon játékosak voltak. Kedvenc játékuk a bújócska volt. Legtöbbször a legidősebb volt a hunyó. A házukban a sok játék miatt nagyon-nagy rendetlenség volt. Hagyjuk őket takarítani. Sziasztok!

VI. Dínom-dánom ház

A Dínom-dánom házban Ilonka táncolt székelyruhában. A székelyruhája piros és fekete volt. Sok-sok cicája is volt neki de ezek egy nap eltűntek. Ilonka keresni kezdte őket és ha megtalálja , mi is visszatérünk a mesével.

VII. Csodakunyhó

Ott minden csodálatos volt. Minden gyerek virágokat locsolt és kézműveskedett. Nagyon fáradtak voltak estére és mesét olvastak egymásnak , utána elaludtak és a csengő-bongó erdőben élő manókról álmodtak.

Molnos Adrienn Katalin


A tekergő ösvény

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy pici falucska. Ebben a falucskában tekergett, kanyargott egy ösvény. Megunta a kutyaugatást, a sok kukorékolást, gyermekzsivajt, és kitekergett a falucskából.
Ment, mendegélt és meglátott egy nyájat. Nagyon megijedt, hogy rászaladnak, ezért eltekeredett. Fordultában megpillantott a bokor aljában egy nyúlcsaládot, akik morcosan figyelték merre veszi az irányt, hisz három répát és egy káposztát őrizgettek. Újabb kanyart vett, s az erdő szélén találta magát. Félve, de vidáman tekeredett be az erdő sűrűjébe.
Találkozott egy őzikével és megkérdezte:
– Hol vagyok?
– A nyugalom erdejében- válaszolt az őz.
– Itt nincs veszély és zaj?- kérdezte az ösvény.
– Nincs, itt az erdő lakói békések, a farkasok és a medvék is. Nagyon boldog volt az ösvény, hogy végre egy olyan helyet kapott, ahol nyugalom, csend és béke honol.
Az őzike egy sípot vett elő, amellyel összehívta az erdő állatait.
– Állattársaim – mondta.
– Figyeljetek ide! Nemrég találkoztam ezzel az ösvénnyel, mit szólnátok, ha ő lenne a mi erdőnk ösvénye! Az erdő lakói örömmel fogadták el az ötletet, még a bölcs bagoly is szárnyait mozgatta, aki máskor csak a fejét forgatva tiltakozik, és azt mondta:
– Légy te mától a Tekergő ösvény!
Boldog volt az ösvény. Az állatoknak később elmesélte, hogy abban a falucskában, ahonnan idejött, nagy a zaj és a nyugtalanság. A róka is megszólalt: – Azt a falucskát én is ismerem, te tényleg jó helyen vagy itt, de nagy utat tettél meg idáig!
Besötétedett, az erdőlakók nyugovóra tértek. Az ösvény békésen pihent, már nem kellett tartania semmitől.
Itt a vége, fuss el véle, ha nem hiszed, járj a végére!

Nagy Szabolcs Botond


A róka, a medve és a kis nyúl

A fehér nyúl letért az ösvényről és eltévedt az erdőben. Beleesett a medvecsapdába és eltörött a lába.
– Segítség!… Segítség! – kiabált a nyúl.
Éppen arra járt a ravasz róka. Meghallotta.
– Hol vagy? Ki vagy?
– Én vagyok a kis nyúl, itt vagyok a fa tövénél, csapdába estem, kérlek, ments meg!
Gondolta a róka jó vacsorája lesz, ha megmenti a nyulat. Odasietett. Tüzet rakott és már forralni kezdte a vizet, amikor a kis nyúl megkérdezte.
– Mi tart ilyen sokáig?
– Csak tüzet tettem, hogy megmelegedhess.
Arra sétált a medve, meghallotta, és nem tetszett neki a róka kedveskedése… Úgy látta a róka ravaszságra készül. Talán meg akarja enni a kis fehér nyulat?
– Mit akarsz azzal a szegény védtelen kis nyúllal?
– Csak meg akarom menteni! – hazudott a róka.
– Dehogy mented… meg akarod enni! – mordult a medve.
De akkor már iszkolt is a róka, csak úgy porzott az ösvény utána. Megijedt a hatalmas medvétől.
A medve hazavitte a kis nyulat, bekötözte sebeit, nagy vacsorát csaptak és életre szóló barátságot kötöttek, amit még a tekergő ösvény sem tud szétválasztani.

Péter Regina Anasztázia


Nyulas mese

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nyúl, akit Hópehelynek hívtak.Egyszer Hópehely elhatározta, hogy megnézi mi van a tekergő ösvény végén.
Elindult az ösvényen.Miközben ment, mendegélt, elhaladt egy bokor mellett.A bokorból kiugrott egy fekete nyúl.
Megkérdezte Hópehely:
-Mit keresel itt a tekergő ösvényen?
Megyek, hogy megnézzem mi van az ösvény végén.
Én is veled tarthatok?-kérdi Kormos.
-Igen, te is velem jöhetsz!-felelte Hópehely.Így már ketten mentek.
Miközben mentek beértek a virágos rétre, ahol a sok tulipán közül kiugrott egy barna nyúl, akit Mogyorónak hívtak.
Kérdi tőlük:
-Mit kerestek itt, ahol még a madár is ritka?
-Megyünk megnézni mi van a tekergő ösvény végén.
-Én is veletek tarthatok?-kérdezte Mogyoró.
-Természetesen, te is velünk jöhetsz –válaszolták. Így már hárman voltak.
Miközben sétálnak az ösvényen találkoznak Őzike bácsival és megkérdezték tőle:
-Merre kell menni, hogy kijussunk az ösvény végére?
-Sajnálom én nem tudom-felelte Őzike.
-De az tanácsolom, menjetek el az öreg bagolyhoz és ő majd megmondja, biztosan tudja.
A nyulak megköszönték a segítséget és elindultak.
Megérkeztek az öreg bagolyhoz. Megkérték mutassa meg nekik, hogy mere van az ösvény vége.
-Gyertek megmutatom- felelte kedvesen.
A nyulak boldogan követték az öreg baglyot.
Lássatok csodát, a tekergő ösvény végén egy nagy répa ágyás volt. A nyulak boldogan ugrándoztak az ágyásban, hogy végre ide értek.
Elköszöntek az öreg bagolytól és tovább játszadoztak.
Itt a vége, fuss el véle, aki nem hiszi járjon a végére!

Siklódi Barbara


Az osztálykirándulás

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kerek erdő, s a kerek erdő szélén volt egy iskola. Ebben az iskolában pedig volt egy negyedik osztály. Éppen az osztálykiránduláshoz készülődtek a gyerekek a szüleikkel, amikor a tanító néni belép a terembe, és így szól:
– Na, gyerekek, egy új osztálytársatok lesz. Évinek hívják, s természetesen ő is jön velünk a kirándulásra.
Nagy örömmel fogadta mindenki az új kislányt.
Hátukra vették a hátizsákjukat a gyerekek, elbúcsúztak a szüleiktől, s elindultak gyalog a kerek erdő felé. A kerek erdőhöz érve megpillantották a tekergő ösvényt. Elindultak a tekergő ösvényen, de amikor az ösvény belsejébe értek Évi elveszett. És csak most jön a java. Évi ott egy tündérrel találkozott, aki így szólt:
– Évi, amiért találkoztunk, teljesítem három kívánságodat!
Évi nagyon meglepődött, de örült is egyben.
– Szeretnék egy kutyát, kedves tündér!
Igen ám, de sajnos a tündér félrehallott, és a kutya helyett egy mocsári szörnyet varázsolt. Közben Évinek eszébe jutott, hogy van neki egy varázsnyaklánca, s ennek segítségével Évi hirtelen lovaggá változott, s sitty-sutty legyőzte a szörnyet.
Odamegy Évi a tündérhez, és azt mondja:
– Légy szíves ne varázsolj többet, kérlek!
De a tündér csak varázsolt, és varázsolt, s Évi nem értette miért.
Most már a második gonosszal kellett harcolnia. Ekkor Évi így kiált:
– Ne varázsolj többet!
Viszont a tündér úgy hallotta, hogy: „Varázsolj még többet!” No, ekkor nagy baj volt, nagyon nagy baj. Már a harmadik gonosz termett előtte, azzal kellett harcolnia. De mi a harmadik? Egy ogre. Nagyon izgalmas, ugye? De várj, még nincs vége!
Amikor Évi legyőzte a gonoszokat, megkereste az osztályát, s együtt sétáltak tovább. Egyszer csak kiabálást hallott.
– Segítség, segítség! – hallatszódott a bokrok mögül.
Évi megijedt, s elkezdett futni. És csak futott, és futott, s meg sem állt addig, míg meg nem látott egy palotát. Odafutott a palotához, meglépett a hatalmas kapuján, s ott meglátta a barátait. Ekkor rájött, hogy az előbb csak a barátai viccelődtek vele…
… Hirtelen fölébredt Évi az álomból, s rájött, hogy csak álmodta az egészet.

Simon Gina


Oláf a tündér

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy tündérkirálynő és annak egy fia, Oláf. Egy nap a tündérkirálynő el kellett menjen megbeszélésre a másik ország királyához. Mielőtt elment, azt mondta a fiának, hogy ne hagyja el a palotát. Oláfnak nagyon nem tetszett, hogy otthon kell maradjon már megint.
– De anya én nem akarok itthon maradni! Világot akarok látni… Had menjek veled! – kérte.
– Tudod, hogy nem lehet. Vigyázz a kastélyra és nagyon vigyázz az idegenekkel. Ne állj szóba senkivel, akit nem ismersz. – Aztán vette a koronáját és útra kelt.
Oláf persze most sem figyelt az anyja tanácsára. Felment a toronyba és onnan nézte a világot. Annyira szerette volna látni mi van a kastélyon kívül, így hát kirepült a palotából. Legelőször egy kövekből kirakott házat látott meg az erdő szélén.
Ott lakott a gonosz boszorka. Mindenkit megevett, aki arra tévedt. Épp kevergette az üstjében a bájitalát, amikor megérezte a tündérfiút. Kinézett az ablakán és hangosan felkacagott. A kedvenc csemegéje repült felé: egy tündér. Kedvesen kinyitotta az ajtót és behívta sütit enni.
Oláf azonnal elfogadta és bement. Berepült egyenesen a kalitkába. A boszorka nagyon örült, hogy elfogta. De nem tudta, hogy ennek a tündérnek varázspálcája is van. Oláf elő vette és ezt a varázsigét mondta:
– Csiribam! Csiribum! A ketrec tűnjön el! – Ahogy ezt kimondta a ketrec eltűnt és ő kirepült az ajtón, amit a boszorka nyitva hagyott.
– Hová mész? – kiáltotta a boszorka mérgesen. Felpattant a seprűjére és utána repült. De amikor meglátta, hogy hova tart azonnal vissza fordult. Rosszfalva felé tartott. Ott csak gonosz, rossz emberek éltek a vezérük minden varázslatot megszüntetett. És ha oda valaki betévedt többé senki sem látta.
Oláf nem ismerte a világot és mert sosem hallgatott az anyjára, nem tudta, hogy nem szabad mindenkivel szóba állni. Egy ember az útját állta és behívta megpihenni.
– Egy gonosz boszorka kerget – mondta a fiú.
– Ne félj semmit itt jó helyen vagy. Nem fog utánad jönni. Nem meri ide betenni a lábát- mondta kedvesen az ember. – Gyere be és igyál egy kis teát.
– Köszönöm – felelte Oláf és bement.
Miután megitta a teát elálmosodott és elaludt. Mikor felkelt egy szobában volt. Az ajtó be volt zárva, nem tudott kimenni. Ismét elővette a varázspálcáját és így szólt:
– Csiribam! Csiribum! Ajtó nyílj ki! – De az ajtó nem nyílott. Itt nem volt varázsereje. – Engedj ki!
– Nem engedlek – válaszolta az ember. – Mostmár az én fiam leszel. Mindig is szerettem volna egy gyereket. És te most itt vagy.
– De nekem van anyukám.
– Akkor miért szöktél el otthonról?
– Mert világot akartam látni.
– Akkor most látod a világot – nevetett az ember.
Oláf nagyon szomorú lett. Sajnálta, hogy nem fogadott szót az anyukájának.
Közben a tündérkirálynő is megjött a hosszú útról.
– Kisfiam, megjöttem!- kiáltotta vidáman és letette a koronáját a helyére. De Oláf nem volt sehol. – Biztos elment világot látni. Nem fogadott szót nekem- szomorkodott. Elindult hát megkeresni.
Először a gonosz boszorkához ment.
– Hol a fiam, banya? – Nagyon dühös volt. – Csak nem etted meg? Ha nem mondod meg máris békává változtatlak! – Emelete fel a varázspálcáját.
– Nem! Nem ettem meg! Elmenekült. Rosszfalvára ment.
– Remélem igazat mondasz, különben béka leszel mikor visszajövök.
A tündérkirálynő továbbment. Nem szerette azt a falut. Mindenki gonosz volt. Hiába is kérdezgette az embereket, hogy hol a fia. Senki sem válaszolt neki. Végül az egyikük oda ment hozzá és azt mondta:
– Nálam van a fiad, de nem adom vissza. Mostmár az enyém.
– Pedig vissza adod, nem megyek el nélküle.
Olaf meghallotta az anyja hangját és kiáltott neki. Bement a házba, de sehol sem látta.
– Hol a fiam?
– Bezártam, és mostmár te sem mész sehová – mondta és bezárta az ajtót.
A tündérkirálynő felemelte a varázspálcáját, de egyik ajtót se tudta kinyitni vele.
– Innen nincs menekvés! – kacagott az ember.
– Te csak gondolod. – Akkor elővette a kürtjét és megfújta. Az egész tündér hadsereg azonnal ott termett harcra készen.
– Én vagyok a tündérkirálynő és megparancsolom neked, hogy engedd el a fiam, hogy haza vihessem. Ha nem háború lesz és mindenki meghal.
Az ember megijedt. Nem akart háborút, így elengedte őket. Olaf boldogan repült oda az anyjához és átölelte.
– Sajnálom, hogy nem fogadtam szót neked – hajtotta le a fejét.
– Nincs semmi baj. Remélem tanultál belőle – simogatta meg a fiát.
– Igen.
– Akkor menjünk haza.
A tündérkirálynő, a fiával Oláffal és a tündér hadsereggel vissza tértek tündér országba és boldogan éltek tovább. Hosszú és veszélyes ösvény állt mögötte, de egy életre megtanulta, hogy a világ nem olyan szép, amilyennek látszik és elhatározta, hogy ezentúl mindig meghallgatja az édesanyját.

Sógor Annabella


A tekergő ösvény

Egy szép nyári reggelen a nyúlcsalád kint ült az erkélyen és reggeliztek, amikor Tapsinak jó ötlete támadt és megkérdezte a szüleit:
– Kimehetek a rétre a barátaimhoz?
Nyúlpapa elmosolyodott és azt mondta:
– Menj, de ebédre hazavárunk.
Tapsi hamar megette az ételét, elköszönt és már futott is. Útközben megszomjazott és eszébe jutott a patak, amiről barátai meséltek neki. Letért az ösvényről, hogy megkeresse. Amint elszaladt a bokrok mellett, meghallotta a patak csobogását. Rögtön kortyolt egy jó nagyot, aztán körülnézett, de nagyon meglepődött a látványtól, mert csupa olyan fa és bokor vette körül, amit nem ismert. Tapsi elpityeredett.
– Nem kellett volna letérnem az ösvényről – mondta.
Amint ott szomorkodott, a semmiből kiugrott egy róka. Tapsi lélekszakadva futott, és amint megpillantott egy üreget, gondolkodás nélkül beleugrott. Amikor lehuppant a földre újabb meglepetés érte, ugyanis egy kisróka üldögélt a sötétben, akinek az anyukáját nemrég lőtték le a vadászok. A kisróka rémületében felvisított:
– Segítség egy kajlafülű, piros szemű szörnyeteg akar felfalni hatalmas fogaival.
Amikor Tapsi annyira megbátorodott, hogy szóhoz jusson, megkérdezte:
-Ki vagy?
-Vöröske a nevem, és neked?
-Tapsi vagyok
-Hogy kerülsz ide?
-Egy róka üldözött, azért ugrottam be.
-Hol van Anyukád?
-Nemrég lőtték le, és nem merek kimenni innen mert félek hogy engem is lelőnek.
-Gyere velem, én minden neszt meghallok figyelmeztetlek ha veszély van.
Amint kiértek az erdőből, megpillantották a patakot. Tapsinak megint sírhatnékja támadt, mert eszébe jutottak a szülei.
Vöröske megkérdezte:
– Miért vagy szomorú?
– Még nem meséltem, de eltévedtem.
Vöröske csodálkozva meredt Tapsira:
– Miért nem mondtad hamarabb, egykettőre kiszaglászom merre laktok.
– Tényleg? – hitetlenkedett Tapsi.
Vöröske megszaglászta barátját és már indultak is. Hamarosan elhagyták a bokrokat és kint voltak az ösvényen. Tapsi nagyon boldog volt és megölelte Vöröskét.
– Te vagy a legjobb barátom.
Azután már csak futottak hogy minél előbb hazaérjenek. Amikor a szomorú szülők megpillantották Tapsit örömükben a nyakába borultak. Tapsi bemutatta a Vöröskét is. A szülők eleinte alig hittek a szemüknek, de aztán befogadták a rókagyereket is.
Hogyha az erdőben jársz és látsz egy rókát meg egy nyuszit, biztosan ők lesznek azok.

Szabados Júlia


A varázskard

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy szegény asszony. A szegény asszonynak volt egy fia. Mikor felnőtt, elhatározta, hogy egy hónap múlva elmegy szerencsét próbálni. Pont abban a pillanatban arra ment egy szépséges királylány az arany hintójával. Egy hónap múlva el is indult megkeresni a királylányt.
Ment, ment, mendegélt, egyszer csak elővett egy almát, és ott termett egy arany sörényű ló.
– Ki vagy, te? kérdezte ijedten a fiú.
– Egy arany sörényű ló. – felelte. – Hogyha adsz az almádból, adok érte egy ajándékot.
Erre a fiú odaadta az almát a lónak.
– Gyere, nyúlj a sörényembe, és húzz elő egy arany kardot! Ennek az oldalán van egy gomb. A kardot nyújtsd az ég felé, és nyomd meg a gombot akármikor, hogyha kellek, s én azonnal ott leszek!
Így hát elővette az arany kardot, és megköszönte.
– Te, kedves ló! Meg tudnád mondani, hogy hol található a legközelebbi királyság?
– A tekergő ösvényen túl. – felelte a ló.
Elköszöntek egymástól a ló meg a fiú. A fiú a kardot nézegetve elindult a tekergő ösvény felé. Amikor beért a tekergő ösvény legelejébe, talált egy halas tavat.
– Ó, miért is nem hoztam horgászbotot?!! – szomorkodott a fiú.
Erre a kard végéből nőtt egy damil, s annak a végén nőtt egy horog. A fiú úgy meglepődött, hogy tátott szájjal horgászott. Miután horgászott, azt mondta magában:
– Bárcsak lenne itt egy grillsütő!
Hihetetlen, de a kard átváltozott grillsütővé, és a fiú megsütötte a kifogott halakat, és megette.
Ezután folytatta az útját. Találkozott egy kerti törpével.
– Hé, te, fiú! Segítenél meglocsolni a virágokat? – kérdezte a kerti manó.
– Bárcsak lenne itt egy locsoló! – óhajtotta a fiú. Ezzel a kard átváltozott locsolóvá, s meglocsolta a virágokat.
Tovább folytatta az útját, amíg ki nem jutott a tekergő ösvényből. Észrevette a királyságot, és nyomban odaszaladt. Megkérdezte a királyt, hogy elveheti-e a lányát.
– Igen, de előtte ki kell állnod egy próbát. Le kell vágnod a hétfejű sárkány mind a hét fejét!
– Jó! – mondta a fiú, és elindult megkeresni a sárkányt.
Mikor megtalálta, elővette az arany kardot, az ég felé nyújtotta és megnyomta a gombot. Ekkor a kard egy fényt bocsájtott ki. Pont abban a pillanatban ott állt mellette a ló.
– Szállj fel a hátamra! – mondta a ló.
A fiú felszállt a hátára, s a ló meg az arany kard segítségével levágta a hétfejű sárkány mind a hét fejét.
Visszament a királyhoz, s nagy örömmel mondta el neki a sikert. A király így í fiúnak adta a lányát. Azóta is élnek, ha meg nem haltak.

Szappanos Noel


A királykisasszony

Hol volt hol nem volt, még az üveghegyen innen és túl, volt egyszer egy királyság. A királyság közepén egy palota, annak közepén egy kicsi királylány. Ez a királylány olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de reá nem. A királylánynak volt két lusta, csúnya testvére. Ezek mindig irigykedtek a szépségére. Egy reggel kimentek a piacra vásárolni. Ott volt a királyság legbátrabb hercege. Mindhárom lánynak nagyon megtetszett. Mondta a legidősebb:
– Nézd, ott van a herceg! Azt akarom, hogy az enyém legyen!
– Azt már nem! Engem vesz el feleségül. Olyan szépek és gazdagok
leszünk, hogy mindenki irigyelni fog!- mondta a középső lány.
Addig- addig vitatkoztak, hogy meghallotta a herceg és tovább állt. A két lány mérgesen indult hazafelé. A kicsi királylány pedig csendben ballagott utánuk, nem merte bevallani, hogy mennyire tetszik a herceg. Másnap a királylányok kimentek virágot szedni a mezőre. Egyszeriben egy nagy vihar kerekedett, és felkapta a legkisebb királylányt. A szél vitte- vitte, magasra repítette, majd egy sűrű erdőben leejtette. Ezt látta az erdő tündére. Ölébe kapta és a házába vitte. A kislány ijedten kiáltott fel:
– Hol vagyok? Kinek a háza ez?
– Ez az én házam, ne félj nem bántalak!- szólalt meg a tündér.
– Ki vagy te?- kérdezte a királylány.
– Én egy tündér vagyok. Nagyon magányosan élek. Szeretném, hogyha
itt maradnál egy kis ideig. – mondta a tündér.
– Látom, jóságos vagy, de nekem haza kell mennem. Otthon már biztos
keresnek.- felelete a leány.
A tündér addig- addig győzködte a királylányt, míg ott maradt nála.
Együtt süttek- főztek, hímeztek, virágot szedtek. Sokat beszélgettek. Jól érezték magukat. Eközben a király kihírdette, hogy aki megtalálja a lányát, annak adja fele országát. A hír hamar eljutott az egész országba. Ment is 100 lovag, 100 herceg, különféle bárók, királyok. De egyik sem járt szerencsével. Meghallotta ezt az ország legbátrabb hercege, aki mindhárom királylánynak nagyon tetszett. Elhatározta magában, hogy megpróbál rátalálni király lányára, hiszen már akkor megtetszett neki, mikor először találkoztak. A királytól elkérte a kicsi királylány kendőjét, azzal felült a csodalovára és kivágtatott az erdőbe. Felkötötte a ló nyakára a kendőt és csak ennyit mondott a lónak:
– Vigyél a kicsi királylány nyomára!
Ekkor a ló el kezdett vágtatni. Három napig meg sem állt, míg a tündér
kapujához nem ért. A kaput három őr őrizte. Kérdezték:
– Mit keresel te itt, ahol a madár sem jár?
– A királylányért jöttem, engedjetek be!- mondta a herceg.
– Beengedünk, ha megfelelsz három kérdésre.
– Hány lába van a négyfejű sárkánynak?
– Négy.- válaszolta a fiú.
– Egy igazi ördögbálban, hány ördög van?
– Tizenkettő.
– A kapu mögött ki van?
– A királylány. – mondta a fiú.
Nagyon csodálkoztak az őrök a gyors és jó válaszokon. Kinyitották a
kaput. Ekkor előjött a szépséges királykisasszony. Mindketten nagyon boldogok voltak. Csak a tündér volt szomorú, mert tudta, hogy most már nem tarthatja vissza a királylányt. A herceg lovára ült, a leányt felkapta az ölébe és meg sem álltak a király udvaráig. Ott nagy lakodalmat tartottak. Én is ott voltam, nagyot táncoltam. Ha lakodalom nem lett volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Szász Csilla Anita


Tekergő ösvény

Egyszer volt, hol nem volt, még az Üveghegyen is túl, volt egyszer egy király. A királynak annyi esze volt a kis ujjában, mint az egész birodalomnak.
Ő építette a tekergő ösvényt. Az-az ösvény, olyan szép volt, hogy a fölötte repkedő pillangóhoz fogható sem volt az egész birodalomban. De az ösvény a fák miatt erre-arra , hol jobbra, hol balra tekeredett. Ezért nevezték el tekergő ösvénynek.
Az ösvény mentén hűs vizű források csorgadoztak. A király a népének
építette az ösvényt, ami egy csodálatosan szép rétre vezetett.De az ösvény otthont adott a lidérceknek is, akik nem voltak mindig ott.
Az úgy történt, hogy elhanyagolták az ösvényt. Egyszer azzal állított haza egy portyázó lidércfi, hogy végtelen a fű, a fa és a sok kis erre-arra repkedő pillangó. Ezen felháborodva megindultak a lidércek. Sok fát kivágtak, ezzel tönkretették az ösvény szépségét.
A király vadászat közben arra tévedt és döbbenten látta, hogy már nincs meg az ösvény eredeti szépsége.
Miután hazaért rögtön tudomására adta a népének és segített, hogy újítsák fel az ösvényt.
Így sikerült a király jóvoltából megmenteni a tekergő ösvényt, amit máig is meglátogathattok, ha arra jártok.

Szász Noémi Zsuzsanna


A bátor vitéz és a tekergő ösvény

Hol volt hol nem volt, volt egyszer egy tekergő ösvény. Az az ösvény egy ősi barlangba vezetett. Egy nap a vitéz megpróbált elmenni az ősi barlangba a kincsért. Készített magának elemózsiát, innivalót és belerakott egy bicskát a tarisznyájába, s elindult a hosszú úton. Ment mendegélt az ösvényen és találkozott egy öregemberrel, s megkérdezte, hogy mi járatban van itt, ahol még a madár sem jár. Az öregember ezt válaszolta:
– Azért vagyok itt fiam mert én is megpróbáltam elmenni a barlangba de ott állt egy nagy óriás és nem engedett be, ígyhát vissza jöttem. Azzal tovább ment. E közben elgondolkodott a vitéz, hogy vissza térjen a falujába vagy az ösvényen ballagjon tovább. Egy pici idő múlva el is döntötte, hogy marad, és megy tovább az úton. Beesteledett, s a vitéz nagyon-nagyon éhes volt, letört egy vastagabb ágat s a végét meghegyezte a bicskájával, hogy lándzsát készítsen. Elment vele őzet fogni. Kapott egy szép őzet, s a tábor tűzön megsütte és megette. Mikor befejezte az evést, eloltotta a tűzet a kulacsában való vízzel, s a fenyőfa alatt elaludt. Olyant álmodott, hogy sikerrel fog járni. Reggel lett, felkelt, hogy induljon tovább az úton. Nagy meleg volt, nagyon szomjas volt, és a kulacsába nem volt víz. Ment mendegélt s meglátott egy kutat a távolban. Minden erejét összeszedte és futni kezdett a kút felé. Oda is ért az kúthoz, csak egy gond volt, a kútban nem volt víz mert kiszáradt. Nagyon elszomorodott. Nagy bánatában egyszer csak észrevett egy madarat a kútban. Gyorsan levette magáról a szíját és a zokniját, s összecsomózta a végüket s egy kötőt készített belőle, felkötte a kút mellet lévő faágra és belemászott. Lement a madárhoz, megfogta és felmászott vele. Észrevette, hogy a lábát nem tudja mozgatni, s egy harmatos levélbe belecsavarta a madár lábát, belerakta a tarisznyájába de úgy, hogy kapjon levegőt, s magával vitte. Elkezdett szürkölődni. A vitéz észrevette, hogy mindjárt itt az éjszaka, ezért fa ágakból egy kicsi házikót készített és benne elaludt. Elkezdett esni az eső, és az építmény beázott. A vitéz felkelt, és kiment megnézni a bajt. S egy kicsi faradozás után kész is lett, gyorsan vissza bújt az építménybe, egy picit fázott, de azért el tudott aludni. Reggel felkelt és megvárta, hogy a madár is felkeljen. Amikor a madár is felébredt , itattak és útnak indultak. A madár már jobban volt, s a vitéz levette a kötést. Út közben meghallott valami csobogást az ösvény mellett. A vitéz oda ment, és egy hosszú folyó volt. Gyorsan kivette a kulacsát a tarisznyából, s feltöltötte vízzel, egy picit adott a madárnak is. Meglátott egy gyönyörű szép halat a tó mellet, s oda ment. Megfogta a halat s az egyszercsak beszélni kezdett. Elmondta, hogy azért van itt mert a nagyobb halak kilökték a folyóból. Megsajnálta, és készített neki egy fa pohárkát s megtöltötte vízzel, a halat belerakta. Amikor a folyó lecsendesedett vissza akarta dobni a vízbe, de a hal újra megszólalt.
– Vegyél le rólam egy pikkelyt, s ha valami baj van törd szét és megoldódik.
– Jó. -mondta a vitéz és levett egy pikkelyt a halról és belerakta a tarisznyájába.
Fájó szívvel bedobta a halat a a folyóba, és elment. A madár már olyan jól lett, hogy
össze-vissza repkedett. Olyan jó barátok lettek ketten, hogy megértették egymás szavát, beszédét. A vitéz azt mondta a madárnak, hogy repüljön fel a levegőbe, s nézze meg, hogy valami van–e a távolban. A madár felrepült és megnézte a tájat. Ameddig a madár fent volt addig a vitéz leült, hogy pihenjen meg. S közben a madár leszállt és odaugrált a barátjához. A madár elmondta, hogy mit látott fent.
-Messze van egy pici házikó, és mellette egy talán valami barlang féleség. Mondta a madár.
-Tényleg?-kérdezte a vitéz.
-Igen. Tényleg! -válaszolta a madár.
-Rendben, akkor siessünk tovább.
Mentek talán már futottak is és oda is értek a házhoz, a ház mellett ott állt a barlang bejárata. Először keresték az óriást de nem hittek a szemüknek, hogy nincs ott. Hallgatóztak. A madár biztonság kedvéért berepült és nem látott az ég világon senkit. A vitéz is bement egy fáklyával a kezében és ő sem látott senkit. Ígyhát több fáklyát is meggyújtottak és felakasztották. Tekervényes ösvény elé érkeztek ahol észre vették, hogy csapdákkal van ellátva az út. Megkérte a madárkát, hogy repüljön előre, hogy nézzen körül. A madárka látta, hogy két oldalon nyilakat dobálnak ha rálépnek egyes kövekre, de az ösvény végén ott a kincs. Vissza repült a vitézhez és elmondta, hogy mit látott. A bátor vitéz útnak indult, hogy megpróbáljon átjutni a csapdán. Eszébe jutott, hogy van neki egy pikkelye amit a haltól kapott. Megkereste és kivette a tarisznyából. Ahogy megfogta a pikkelyt a nyilak megmerevedtek és a kövek mozdulatlanul maradtak. Így bátran oda tudott menni a kincshez. Nem hitt a szemének, hogy elért a célhoz. Berakták a kincset a tarisznyába és boldogan haza mentek. A faluban mindenki boldog volt. Nagy mulatozást csaptak és máig is erről beszélnek.

SZÉKELY MÁTÉ


Burkus Laji

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy fiú, úgy hívták Burkus Laji. Egy reggel Laji elment az erdőbe fát gyűjteni. Ott összefutott az ördöggel. Mondja az ördög:
– Hé, te fiú, hová mégy?
– Az erdőbe tűzifát gyűjteni. Miért, mi a baj? – mondja a fiú.
– Jaj nekem, beszorult a szakállam a gyökerek közé! Szabadíts ki, kérlek!
Laji elővette a favágó baltáját és a fa gyökereit szétvagdosta vele. Így kiszabadult az ördög, szakállastól. Cserében az ördög adott neki egy fuvolát, de nem akármilyent, varázsfuvolát. Laji örömmel fogadta el az ajándékot. Gondolta esténként jó lesz belefújni. Ekkor az ördög úgy eltűnt, mintha ott se lett volna. Laji is továbbállt. Ment- mendegélt az erdőben, egyszercsak egy hatalmas lyukhoz ért. Olyan mély volt, hogy az alját sem lehetett látni. Hirtelen forgószél kerekedett és Lajit beszippantotta. A szél forgatta, vitte a fiút lefelé. Hopp! A legény földet ért. Ott már várták a kiéhezett ördögök, meg akarták enni. Meg is ijedt Laji. Nem tudta, hogy mit tegyen. Ekkor eszébe jutott a fuvola. Nagy erővel belefújt. Hát abban a pillanatban ott termett az ördög, akit kiszabadított. Gyorsan felkapta Lajit a hátára és elburungozott vele. Vitte- vitte messzire, míg egy hatalmas fához nem értek. Ez a fa olyan magas volt, hogy az ágai kiértek a napvilágra. Csak az volt a baj, hogy az ágai tele voltak éles tüskékkel. Kérdi Laji:
– Hogy lehet erre a fára felmászni? Tele van tüskékkel.
– Eddig jó szívvel segítettem rajtad, mert te is megmentettél. Ezentúl már csak úgy segítek, ha te is megteszel valamit. – mondta az ördög.
– Mi lenne az? – kérdezte a legény.
– Elrabolták a leányomat, őt kellene visszahozni.- felelte az ördög.
A fiú beleegyezett, csak éppen szabaduljon ki. Az ördög elmesélte, hogy hol tartják fogva a leányát. Azt is elmondta, hogy igazából ő a Fekete ország királya, és egy gonosz varázsló varázsolta el . Ekkor a hátára ültette Lajit és éles körmeivel felmászott a fára, onnan az ágakra. Néhány óra múlva már kint is voltak. A legény megköszönte. Elbúcsúzott az ördögtől és elindult, hogy kiszabadítsa a királylányt. Ment- mendegélt, egyszercsak egy rézhídhoz ért. Alatta nagy víz folydogált. Ez zárta el a kastélyhoz vezető utat. A hidat pedig egy nagy háromfejű sárkány őrizte. A királylány ott sírt az ablakban. Amikor meglátta Lajit a remény tüze lángolt a szemében. Három nap és három éjjel tartott a harc a sárkánnyal. A leány már azt hitte, hogy a sárkány fog győzni, mert Laji nem bírja tovább. Ekkor elsikította magát, erre a sárkány odafordult, a fiú pedig gyorsan levágta a fejét. A királylány boldogan ugrott Laji nyakába. A kastélyból kihoztak egy lovat, lóhátra ültek és azzal mentek az apjához. Az ördög már várta a nagy fa tetején. Mikor meglátta, hogy milyen boldogan ül a leány Laji mellet, azt mondta:
– Látom leányom nagyon megkedvelted ezt a fiút.
– Igen édesapám.- válaszolta a leány.
– Akkor feleségül adlak én hozzá.- mondta az apja.
A fiatalok örültek a jó hírnek. Az ördög megcsókolta a leányát. Ahogy megcsókolta, rögtön megszűnt a gonosz varázslat, visszaváltozott királlyá. Belefújt fuvolába. Egy gyönyörű paripa termett oda. Lóra ültek és elvágtattak a királyi palotába. Másnap nagy lakodalmat csaptak. Talán most is húzzák, ha meg nem unták.

Szíjgyártó Izabella


Tekergő ösvény

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány, akit Izának hívtak. Ő egyszer elment egy erdőbe, ahonnan nem talált haza.

Este nem volt mit tennie, összegyűjtött sok falevelet, ráfeküdt és elaludt.Másnap kora reggel egy csillogó, fényes tiszta réten ébredt fel. Nem várt csodára, fogta magát és elment. Egy fán látott egy madarat. Megállt és addig várt, amíg el nem repült hogy utánamenjen , hátha szerencsét hoz. Elrepült. Izát egy kicsi kunyhóhoz vezette. Kopogott, majd bement. A széken egy barátságos néni ült.Azt beszélték meg, hogy ha Iza segít neki kitakarítani, ő úgy fogja meghálálni, hogy megmutatja a hazafele vezető utat neki. Két hétig volt nála, utána az útja hazafele vezetett. A néni azt mondta, hogy csakis a Tekergő ösvényen menjen, míg házát nem leli. Iza csak ment és egyszer csak egy olyan erdőrészre jutott, ahol virágzó fák, csiripelő madarak és lepkék voltak. Találkozott a tavasz tündérével, aki egy szép csokor virágot ajándékozott neki. Ment tovább, körülnézett, kizöldült fákat látott, de nehéz volt az útja, mert meleg volt. Az úton egy kutat talált, így vizet tudott inni és vihetett magával is. Egy idő múlva lehullott faleveleket látott. Éhes lett, de szerencsére diókat talált a földön. Útközben egy-egy kicsit majszolt belőle. A száraz levelekre lefeküdt aludni, mert már késő este volt. Reggel folytatta útját, kis idővel később egy hideg és havas helyre bukkant. A fák kopaszok voltak, a madarak már nem csiripeltek. Sajnos a csokor amit a tündértől kapott, megfagyott és elhervadt. Nagyon fázott, vizet sem ihatott, mert az is megfagyott.

Végül hazatalált és kimondhatatlan öröm fogta el. Amikor belépett, egy szép ajándék várta. Ott csücsült a madár, amely segített neki eljutni a nénihez és onnan haza. Iza megtartotta a madarat és örökre barátok maradtak. Így volt, mese volt. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Szilágyi Erzsébet


Az elveszett labda

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer két manó. Ez a két manó, a Tekergő meseösvényen labdázott. Egyszer azonban a labda legurult a völgybe, a meseösvény másik oldalára.
Manó Márton azt javasolta, hogy keressék meg a labdát. Manó Márk beleegyezett. Összehívták a barátaikat, Egér Edit és Egér Emíliát is, együtt keresvén a labdát. Mentek mendegéltek együtt a Tekergő meseösvényen, izgatottan. Útjuk során elértek egy nagy tócsához. Fejtörést okozott, hogyan is keljenek át rajta. Manó Márton fejében meg is született az ötlet:
– Hívjuk segítségül Busz Benőt!- javasolta
– Az nagyon jó lenne!- kiáltott fel a kis csapat
Busz Benő jött nagy dudálással.
– Mi történt?- kérdezte
– Elgurult a labdák! – magyarázták
Busz Benőnek volt egy gyanúja, hogy a labdát Zsémbikénél, a gonosz manónál kell keressék. Beszálltak a buszba, így folytatni tudták a keresést. Útjuk hamarosan Busz Benővel véget ért, mivel a Szivárvány folyóhoz értek. A folyónál már ott várakozott Csali, a csónak. Csali csónak nem tudta a pontos irányt, ezért Egér Emília kivette a táskájából az iránytűt. Egy hullám megbillentette a csónakot, így hát, az iránytűt elnyelték a Szivárványfolyó hullámai. Csali csónak végül partra tette őket. Folytatják az útjukat, a Gyémánt erdőn keresztül. Nem tudták mi tévők legyenek, hogy jussanak el Zsémbike, a gonosz manó birodalmába. Összedugták a fejüket, és arra a következtetésre jutottak, hogy segítségre van szükségük. Azt javasolták a barátok, hogy hívják segítségül a madarakat.
– Jó ötlet!- mondta Manó Márton
Manó Márk füttyentett egyet, a madarak rögtön itt termettek. Megkérték őket, hogy repítsék el őket Zsémbike, a gonosz manó birodalmához. A madarak elrepítették őket Zsémbike, a gonosz manó birodalma határához. Itt letették őket, ugyanis ahogy közeledtek mind sötétebb és sötétebb lett. Lassan elindultak az úton. Egy ugróiskolát találtak maguk előtt, ezt mindenki helyesen megcsinálta. Nagy nyikorgással kinyílt a kapu. Már a kapuban várta őket Zsémbike. Egér Edi felkiáltott:
– Zsémbike ,a labdáért jöttünk! Kérünk szépen, add vissza!
– Egy feltétellel! Játszunk labdacicát! Én is szeretnék egy jót labdázni!
– Teljesíthető- mondták a többiek
A kis csapat rájött, hogy nem is olyan gonosz manó Zsémbike, csak magányosságában gonosszá vált, de ha megismerik a jó oldalát teljesen más.
A meseösvény lakói rendszeresen eljártak labdacicázni Zsémbike birodalmába.
A Tekergő meseösvényen mindig zajlik az élet. Máig is élnek ha meg nem haltak.

Szücs Rebeka


A kalandos gördeszkázás

Volt egyszer hol nem volt, volt egyszer egy manó család.
Manó Rebeka, és Manó Regina ikrek voltak. Egy nyári reggelen kaptak egy gördeszkát a szüleiktől. Elhatározták, hogy kipróbálják. Elindultak a Tekergő meseösvény irányába, mert ott mindig jól szórakoznak.
Amikor odaértek elkezdtek civakodni, hogy ki legyen az első, aki végig gurul a kijelölt pályán.
– Én próbálom ki előbb kurjantotta Manó Rebeka, hiszen engem illett az elsőbbség, én
születtem előbb!
– Na már persze, csak öt perccel vagy idősebb! Mit képzelsz? Nem, én próbálom ki
előbb! – rikkantotta Manó Regina.
Ahogy civakodnak, elő toppan Ravasz Rudi, és azt mondja:
– Az okos enged, a szamár szenved!
– Döntsük el igazságosan! – mondta Ravasz Rudi
– Fej vagy írás????- kérdezte Rudi
– Fej! – kiáltotta Rebeka
– Írás! – sikoltotta Regina
Ravasz Rudi feldobott egy érmét. És……………….
– Fejjjjjjjjjjjjjjjjjj! – el van döntve, mondta Ravasz Rudi.
– Jó így?????????- kérdezte Rudi
– Jó! – egyeztek bele. Legyen az első Rebeka, utána én, Rudi, és végül, de nem utolsó
sorban, te Regina! – döntötte el Ravasz Rudi.
– Hajrá Rebeka!- kiáltozták mindnyájan
– Huhúúú, ez nagyon jó mulatság! Menjél Rudi!
– Ez tényleg, nagyon jó móka!
– Menjünk meredekebb dombra, ahol kanyargósabb! – tanácsolja Manó Regina
Elmentek meredekebb dombra, ahol kanyargósabb. Ahogy elindulnak, mennek, mendegélnek, találkoznak Egér Judithtal.
– Szia Judith! De jó, hogy találkozunk! – kiabálták. Gyere, csatlakozz hozzánk!
Útközben, izgatottan mesélik, hogyan is kapták ezt a gördeszkát. Megérkeztek a kanyargósabb, meredekebb veszélyzónába. Arra biztatták Judithot, hogy próbálja ki ő is. Judith, ahogy meglátta a veszélyzónát, elsápadt:
– Jaj, de én még nem tudok gördeszkázni! – mondta szerényen
– Nem baj! Megtanítunk, segítünk neked! – biztatták a többiek
– Oké! egyezett bele.
Nagyon jól szórakoztak. Egér Judith annyira belejött a gördeszkázásba, hogy egy másik pályát javasolt nekik, a Piros dombot. Ahogy mentek, elértek egy mocsárhoz. Ott egy próbatétel várta őket. A feladat az volt, hogy egy hidat kellet építeniük, de nem akármilyet, a szótagok hídját, kövekből. Össze kellett párosítani a szótagokat: MA-RA-NÓ-E-VASZ-GÉR.
– Tudom, tudom, tudom – kiabálta Regina. MANÓ, RAVASZ, EGÉR!
– Hurrá, hurrá sikerült!- Ölelték meg egymást.
Az új pálya, igazán veszélyes volt, nemhiába Piros domb volt a neve. Rebeka a vakmerő, indult neki elsőnek.
– Jajjj! Rebeka! – kiáltottuk mindhárman
– Jaj, ne beleesett egy repedésbe! – sopánkodott Egér Judith. Mi tévők legyünk?
Törték a fejüket, de az ijedtségtől, nem jutott semmi eszükbe. Ravasz Rudi, a helyzet magaslatára lépett egy kiváló ötlettel:
– Itt csak Madár Marci segíthet! Híjuk segítségül! Gyorsan a sípot, fújjuk meg! –
mondta
Madár Marci pillanatok alatt ott termett. Elmesélték kalandos délelőttjüket. Kisegítette Manó Rebekát, hiszen könnyen a hátára kapaszkodott. Szerencsére sérülések nélkül megúszta a történteket.
Anyukájuk kiabálása hasít a levegőbe:
– Kész az ebéd! Gyertek ebédelni!
Aznap sokan ülték körül az asztalt, hiszen mindenki meg lett vendégelve.
– Mi az ebéd? –érdeklődött Rebeka
– Szilvás gombóc. – válaszolta az anyukája
– – Nyámmmi! Imádjuk a szilvás gombócot! – kiabálták, huncut mosolyal.
Ebéd után elbúcsúztak, megölelték egymást:
– Köszönjük az ebédet, és a kalandokat! – mondták
– Sziasztok!
Ha anya nem hívta volna őket ebédelni, az én mesém is tovább tartott volna.

Szücs Regina


A tekergő ösvény

Hol volt, hol nem volt az üveghegyen innen, a Selyem réten túl, élt egyszer egy szegény ember a felesége és az egyetlen gyermekük, akit Jancsikának hívtak. Olyan szegények voltak, mint a templom egere. Történt egyszer, hogy amint Jancsika üldögélt a tornácon, meghallotta, hogy a király hirdeti, hogy eltűnt a koronája és aki megtalálja, annak adja a lányát és fele királyságát. Ekkor Jancsika elhatározta, hogy szerencsét próbál. Másnap reggel két hamuba sült pogácsával a tarisznyájában, elindult a nagy útra.

Ment, mendegélt, három nap, három éjjel és egyszer csak egy tóhoz ért. Odament, hogy megmosakodjon, de megpillantott egy aranyhalat amit a víz a partra sodort. A hal arra kérte Jancsikát, hogy dobja vissza a tóba és cserébe ő is segíteni fog neki. Jancsika teljesítette a hal kívánságát és továbbment.

Ment, mendegélt, míg egyszer csak egy tisztásra ért. Ott megpillantott egy piros rózsát. Közelebb ment, hogy leszakítsa, de a rózsa inkább arra kérte, hogy öntözze meg, mert nagyon szomjas és cserébe majd kérhet tőle segítséget. Jancsika megsajnálta a virágot, elővette a kulacsát és megöntözte a virágot, azzal tovább ment.

Addig ment, mendegélt míg egy sötét erdőbe nem ért. Egyszer csak egy morgó hangra lett figyelmes. Észrevette, hogy egy medve az, akinek a lába beszorult egy csapdába. Kérte Jancsikát, hogy szabadítsa ki a csapdából, és majd ő is segíteni fog neki. Jancsika kiszabadította a medvét és továbbment. Nemsokára odaért a királyi palotához. Jelentkezett a királynál, hogy ő visszaszerzi a koronát. Másnap reggel felébredt, kiment a tenger partjára, leült és várta, hátha megjelenik a hal. Ahogy körbenézett, hát ott is termett. A hal elmondta, hogy a tenger túlsó partján van három ösvény és az egyiknek a neve “Tekergő ösvény”. Ennek az ösvénynek a végén van egy óriás fa, aminek a tetejében van egy sasfészek és ebben a fészekben van a korona. A hal átvitte Jancsikát a tenger túlsó partjára, ott letette és eltűnt a vízben.

Jancsika elindult, hogy megkeresse az ösvényeket. Amint odaért a három ösvényhez a középső elején megpillantotta a gyönyörű szép piros rózsát amit ő megöntözött. A rózsa elmondta neki, hogy ez a középső ösvény a “Tekergő ösvény” aminek a végén ott az óriás fa. Jancsika megköszönte a virág segítségét és elindult a “Tekergő ösvényen”.

Amint ment mendegélt hát egyszer előtte termett a medve akit kiszabadított a csapdából. A medve elkísérte az óriás fához és fel is vitte a hátán a fa tetejébe, ahol Jancsika valóban megtalálta a koronát. Nagy boldogan ment vissza a “Tekergő ösvényen” a királyi palotába és visszaadta a királynak. A király neki adta a lányát és fele királyságát. Gazdag ember lett belőle, nagy lakodalmat csaptak, és máig is élnek ha meg nem haltak.

Török Biborka


A lány szerencséje

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány, akit Rozalindánk hívtak.
Rozalinda magányos volt, de nagyon szép. A tekergős ösvény elején lakott. Minden reggel végigment az ösvényen és arra vágyott, hogy magának való legényt találjon. De hiába ment végig minden reggel, nem ment arra egy lélek sem.
Másnap reggel elindult újra. Találkozott egy kis nyúllal.
– Mit keresel te itt, ahol még a madár sem jár?-kérdezte a nyúl kíváncsian.
– Legényt keresek magamnak – felelte a lány.
– Segíthetek neked, ha teljesíted egy vágyamat.
– Bármit megteszek csak segíts nekem-felelt örömmel a lány.
– Rendben. Mondom mi a feladatod:
– Csókolj meg!-kérte a nyúl.
A lány megcsókolta, hát láss csodát, a nyúlból egy daliás királyfi lett.
Abban a szent minutumban összeházasodtak. Nagy lakodalmat csaptak rá egy hónapra. Rozalinda teherbe esett, egy gyönyörű kisfia született.
Rozalinda elmesélte a falubeli lányoknak a történetet, ettől a pillanattól kezdve minden lány a tekergő ösvényen választott párt magának.
Máig is élnek , ha meg nem haltak.

Varga Csenge


A tekergő ösvény

Egyszer, nem is túl messze, élt egy őzcsapat. Annak az őzcsapatnak nagyon kevés füve volt. Úgy döntöttek, útra kelnek egy új legelőért.

Máris elindultak. Az útjuk egy tekergő ösvény volt. Az nem egy egyszerű, sima ösvény volt ám, hanem egy roppant tekergő és kanyargó ösvény. Eltartott vagy öt napig, de az őzekből és szarvasokból álló csapat célba ért. Egy pompás legelőt találtak. Mindannyian jót lakmároztak a friss fűből. Azóta szívesen sétálnak az őzek azon a tekergő ösvényen.

Ha véletlenül összetalálkoztok egy őzzel kövessétek, és nézzétek meg a birkózó szarvasokat a legelőn. Ha nem hiszitek, kérdezzétek meg személyesen tőlem.

Vass Orsolya


A tekergő ösvény

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy fenyőfákkal teli erdő közepén egy kis házikó, ahol éldegélt a tekergő ösvény és barátja az erdei tündér. Egy nap a tündérnek nagyon sok tennivalója akadt az erdő szélén, úgy, hogy nagyon sokat távol maradt, az ösvény pedig egyedül maradt. Az ösvény unatkozott ezért úgy döntött, hogy elmegy tekergőbe. Ment, mendegél, hát meglát egy kígyót sírni:
– Mi a baj?- kérdezte.
– Az, hüppögte a kígyó, hogy a barátomnak elárultam a titkomat és ő továbbadta.
– Ó, ne szomorkodj, ilyen barátokra nincs is szükséged, legyél az én barátom!
A kígyó felvidult és egy gyönyörű varázsgyűrűt ajándékozott a jóságos ösvénynek.
Továbbtekergett az ösvény, hiszen ő a világra volt kíváncsi, de találkozott egy gonosz sárkánnyal, aki meg akarta égetni. Az ösvénynek eszébe jutott a varázsgyűrű. Ráfújt a gyűrűre és rögtön ott termett a kígyó.
A sárkány észrevette a kígyót, de nem ijedt meg, mert azt hitte, hogy ő a nagyobb és eltiporja a kis állatot. De nem így történt, mert a kígyó fürgébbnek bizonyult a sárkánynál, és méregfogait a sárkány lábába fúrta. A sárkány rögtön elájult. Az ösvény megköszönte a kígyónak, hogy megmentette az életét és elment haza.
A tekergő már nem unatkozott, hiszen teát főzött, az úton szedett gyógyfüvekből, bodza tortát sütött és így várta haza a tündért. Majd teázgatás közben elmesélt mindent. A tündér nagyon büszke volt ösvény barátjára és egyáltalán nem haragudott, azért, hogy eltekergett otthonról.
Még most is ott élnek a fenyves erdő közepében utat mutatva a világra kíváncsi gyerekeknek. Aki nem hiszi, járjon utána.

VASZI BEÁTA


A tekergő ösvény

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, aki lábak helyett görkorcsolyákon gurult. Ez nagy hátrányt jelentett neki, mivel a házuk a hegytetőn volt, az iskola pedig lent a völgyben, a falu közepén. Az iskolában mindig csak piszkálták őt:
– Mi vagy te, göriember? – csúfolódtak a nyolcadikosok
Ám a fiúnak nem ez volt a legnagyobb baja. Az iskola és a házuk közt egyetlen egy tekergő ösvény volt. Minden kanyarban volt egy fa. Ám volt egy kis baj. Amikor lefelé halad, mindig felgyorsul és nem tud megállni. Ezért minden fa törzsére kötött egy kötelet, és amikor jött lefelé, elkapta a kötelet és ellendült. Ezt többször is feladta, de a tudás iránti vágya olyan erős volt, hogy mindig folytatta. Az iskolában volt egy kislány, aki nem csúfolta, nem nevetett rajta. Őt úgy hívták, hogy Anna. Anna kivételesen szerette őt. Amikor elsőnek találkoztak, ezt mondta:
– Szia!
– Szia, köszönt vissza a fiú.
– Lehetünk barátok?
– Akarsz barátkozni velem? kérdezte meghökkenve a fiú. Engem mindenki csúfol…
– De én nem, válaszolt Anna.
– Az igaz… hümmögte a fiú.
– Akkor leszünk barátok?
– Persze.
Ezentúl mindig segítettek egymásnak. Kiderült, hogy szomszédok. Ezért Anna mindig segített a fiúnak, amikor iskolába mentek. Egy idő után a főúton mentek iskolába, nem pedig a köves, tekergő ösvényen. Két hét múlva kezdtek barátkozni vele más gyerekek is, az V.D-ből, a IV-ik A-ból, meg még sok más osztályból. Év végére még nyaggatni is kezdték:
– Taníts meg minket is a „lendülésre”! -kérlelték őt a másodikosok.
A fiú mind egy szálig megtanította a gyerekeket. Ám egy idő után annyian mentek le a földúton, hogy használhatatlanná vált. A főutat pedig épp aszfaltozták, úgyhogy nem volt ahol a fiú elérje az iskolát. Ezt megosztotta Annával. Anna pedig csak megnyugtatta, hogy másnap újra tud iskolába járni. Így is lett. Másnapra a használhatatlan földút helyett, egy leaszfaltozott, karfás út tündökölt. Ezentúl azon az úton mentek iskolába. A fiú és Anna közt sosem szűnt meg a barátság. Az évek folyamán ő is egy tanult gyerek lett. A családjával beköltöztek a faluba, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Veres Ákos

Értékeld az oldalt!

Comments are closed.