A forrás

A FORRÁS

Az űrhajó hatalmas volt, majdnem két kilométer hosszú, vagy kétszáz méter magas, és legalább dupla ilyen széles.
Mégis apró porszem volt csupán, a napja körül keringő bolygó holdjának szerepét betöltve. Az előtte levő planéta átláthatatlan zöldes-fehér párába burkolódzott, sűrűségük miatt inkább lebegő vatta pamacsoknak tűntek, mint felhőzetnek.
Nem csak az állandóan felszínét láthatatlanná tévő leple miatt volt titokzatos ez a bolygó.
De a térképeken való nyomtalansága is nagyon szokatlan volt, főként szinte az állandóan az űrt járó faj számára.
A nukhok kutató cirkálója felderítés célzattal tartózkodott itt, a Galaxisukban tomboló halálos járvány miatt érkeztek a koordinátákra a vezető papi kasztjuk parancsára.
Fajuk a legrettegettebbek közé tartozott, sok fajnál rosszalkodó gyerek estében fegyelmező mondóka lett.
Légy jó, vagy odaadlak a Nukhoknak.
Nagyon kevés kivétellel egész fajukra jellemző izmos testfelépítéssel rendelkeztek, amit még jobban kiemelt testükre simuló egyforma szürke kezeslábas. Fejüket kivéve szinte teljesen emberinek tűntek, két oldalán háromszögekként hegyes fülek meredeztek. Szőrtelen koponyájukra halvány barna bőrük ráncok nélkül simult rá. Felső és alsó állkapcsuk kutyaszerűen ugrott előre, erős rágó izmaik kidudorodtak minden grimaszukra, mikor pedig megszólaltak előtűnt szájukból vakítóan fehér ragadozó fogsoruk. Mandulavágású szemeik, barna íriszük körül félelmet keltően sárga tűzben fénylettek, főleg sötétben akkor valósággal izzani látszódtak.
‒ Helyzetjelentést!
‒ Mind két vadászgéppel megszűnt a kapcsolat első testvér, nem érzékeljük jeleiket. Küldjek ki további gépeket?
‒ Felesleges Jumu ‒ felelte a vezér a navigációs pultnál álló társának. ‒ Állj bolygó körüli pályára a sztratoszféra határán, és készüljenek az egységek!
‒ Talán nem kellene kockáztatnunk első testvér és távoznunk kéne ettől a planétától, kiráz tőle a hideg.
A vezér egyetértően nyalta végig pofáját hosszú nyelvével, miközben mégis a fejét rázta.

‒ A parancsot papjaink adták, nincs kibúvó! Tudasd minden pilótával, nem érdekel, hogy hogyan, de jussanak át a felhőrétegen. Jara!
‒ Igen első testvér? ‒ Lépett alázatosan a hajó parancsnoka mellé a szólított nukh.
‒ Távollétemben te leszel a hajó parancsnoka!
‒ Megtisztelsz testvérem ‒ hajolt Jara megilletődötten.
‒ Háromszázan maradtok, ez elég a hajó rendszereinek és védelmének ellátásához ‒ határozott léptekkel hagyta el a vezérlőt, a légzsilipekhez tartott ahol már a teljes létszám felsorakozott.
Egyenlő csapatokra oszlottak, mindegyik biztosításához egy tank csatlakozott. A cirkáló haladt a bolygó körüli pályáján és adott időközönként, mintha csak magokat vetne, nukhokat és gépeket szórt ki magából. Mindenki saját maga gondoskodott az alászállásról, nem indítottak külön csapatszállítást. Így sokkal gyorsabban tudtak nagy területet lefedni. Igaz a korvettek velük tartozottak, de az meg csak ellátmányt biztosított, és ha esetleg nagyobb tűzerőre lenne szükség.
Dorbant egy szűk zsilipben nyomorgott társaival a velük tartó tank körül. Néhány fegyvert valamint több táskányi felszerelést halmoztak fel, testpáncélt viseltek, amely egyben űrruha is volt, így tökéletes volt ilyen extrém magasságú ugráshoz is. Egy tűt nem lehetett volna leejteni, úgy egymáshoz lapultak, de csak türelmesen vártak.
A hajó egyre jobban rázkódott alattuk, ahogy a furcsa bolygó légkörébe haladt.
Dorbant nem tudta, hogy mi a küldetésük, egyszerűen csak teljesítette a parancsot, mint bármelyik valamire való Nukh harcos. Ez pedig jelenleg csak annyiból állt, hogy várakozott. Kezdett egyre kényelmetlenebbé válni a zsilip, próbált megmozdulni, hátha sikerül kényelmesebb pozíciót felvennie, mikor felvillant a zöld jelzőlámpa, a padló pedig megnyílt alattuk, és zuhanni kezdtek.
A mellettük zuhanó tank tehetetlenségi csillapítói, hogy majd ellensúlyozzák a becsapódást sikító hangon kezdtek pörögni, hangját nem hallotta, de lehetett sejteni páncélzata erős rezgéséből.

Holmijukat magukhoz csatolva ugrottak, eközben pedig sisakjuk is életre kelt. Életfunkciókat mutatott, a levegő összetételét jelezte ki, az egymás által közvetített élőképeket is láthatták, valamint egy jókora villogó, piros kör jelezte a landolási zónát. Páncéljukon aprócska fúvókák helyezkedtek el, melyek automatikusan irányították őket a kijelölt helyszín felé. Csak a megfelelő testtartásra kellett figyelni, ezen kívül más hibázási lehetőségük nem igazán volt. Míg el nem érték a sűrű felhőréteget, mint mozdulatlan nyúlós vattacsomó vette körül őket ennek ellenére mégis vad viharos szél cibálta és dobálta testüket, majd váratlanul elsötétült minden. Minden elektromos dolog egyszerűen leállt, néma csendben és sötétben zuhantak tovább, még soha nem félt ennyire.

Váratlanul bukkant ki a felhőréteg túloldalán, mikor kezdett volna igazán megijedni, hálás sóhajt fakasztva belőle, sisakjában újra éledt az elektronika. Azonnal stabilizálódott a zuhanása, majd az ernyője is kinyílott. Most már volt ideje környezete felé fordítani tekintetét, hitetlenkedve pislogott. A tankok úgy zuhantak alá és csapódtak be, mint egy darab kő, a korvett látóhatára szélén masszív fűst csíkot húzva igyekezett leszállni. Vadászgépeik valamivel jobban jártak, egy tucatnyit látott kötelékben elhúzni maga alatt, de többségük a tankok sorsára jutott. Míg testpáncélos társait az erős szél szétszórta, csak apró porszemnek tűntek a távolban, és csak kevesük felett világított megnyugtatóan a kinyílt ejtőernyőjük. Nem tudta a bolygó más részein a többiek miképpen jártak, de mivel ők voltak a sorban az utolsók, a rádió pedig néma maradt, ne sejtetett túl sok jót.
Mindössze két társa ért mellette földet a kijelölt célzónában, ismeretlen fémplatformon álltak, ahol mindannyian csak meglepetten, és tanácstalanul néztek körbe. Sok bolygón jártak már, számtalan népet hódítottak meg, ahol láttak szeméttengerben úszó földeket, nukleáris senki földjét, vérrel áztatott mezőket, különféle mérgező gázokat okádó növényeket és állatokat, de ami itt fogadta őket, az semmihez sem volt hasonlítható. Mielőtt azonban bármit is mondhattak volna, sisakjuk plexijén bejövő adás jelzése villant fel. Az Első testvér üzent nekik, felvázolva teendőket:
– Minden földet ért egység azonnal kezdje el a felderítést, folyamatos jelentéseket várok! Beszédét hangos zúgás kísérte, ezért szinte végig kiabált.

‒ Segítségre van szükséged első testvér? ‒ Érdeklődött aggódva Dorbant.
‒ Negatív ‒ érkezett azonnal a határozott válasz.
‒ Értettem ‒ felelte Dorbant. Kutatást megkezdjük!
A Nukh az alkarján lévő konzolon megérintett néhány ábrát, majd kivetítődött az előbb említett felszín háromdimenziós ábrája. A magasban járőröző vadászgépek érzékelői alapján több pont is ki volt emelve, valamint mellettük számok is vibráltak.
Első testvér kuncogott a segítség felajánlásán, még soha életében nem szorult volna annyira segítségre, mint most. Ejtőernyője fennakadt és összegubancolódott valami a talajból kiálló baszott nagy roncsdarab szélén, és a becsapódáskor lába is eltört, ráadásul örvénylő szélben vagy ezer méter magasan lógott. De nem volt idő mentőakcióra még neki sem álltak, és már legtöbb nukhját elvesztette. Semmi más nem számít, csak a cél fontos, páncélja fájdalomcsillapítót fecskendezett testébe, ennyi bőven elég volt, hogy az irányítást kézben tartsa.
– Minden maradék egység feladata, hogy ellenszert találjon a vírusra. Egyértelműen arról a vírusról van szó, mely tizedeli a galaxis népességét. A birodalomból érkezett végső üzenet ezt a planétát jelölte meg utolsó, és egyben egyetlen lehetséges helyként, ahol rá lehet találni a lehetséges ellenszerre. Ez önmagában nem túl nagy segítség, jól tudom. De tegyetek meg minden lehetségest, vegyetek mintákat a levegőből, a talajból, bármiből, ami érdekes lehet, majd elemezzétek őket. Messziről is bűzlik ez a hely, kell itt lennie valaminek, ami megoldást jelenthet.

– Értettük! – felelt tiszteletteljesen Dorbant, pár más hanggal együtt. Nagyobb és izmosabb volt társainál, ami még páncélján keresztül is egyértelműen látszódott. – Hol kezdjük a keresést?
– Az 1-es számmal jelölt helyen vagyunk jelenleg ‒ elemezte helyzetüket a trióból a hajón technikusként szolgáló Arbor. ‒ Ideális, biztos landolási zónának tűnt, valószínűleg egy rég lezuhant hajó burkolata lehet, mely lassan belesüllyed a talajba. Érdektelen, de legalább közel van a többi megvizsgálandó területhez. A 2-es pontot lenne érdemes elsőnek megnézni. Mint a térképen látjátok, megdöbbentő nagyságú területről van szó. Közel húsz kilométer hosszú és négy kilométer széles alakzatot fedeztünk fel, mely ontja magából a meleget. Hajónak tűnik, de ekkorát még nem láttam, valamint a hő képen kívül semmi más aktivitást nem érzékelünk.
– Első testvér, kérdezhetek? – szólalt meg Arbor a látottak alapján.
– Persze, csak gyorsan.
– Ha ekkora területről beszélünk, azt hogyan vizsgáljuk meg a lehető leghamarabb? Arról volt szó, hogy sietnünk kell.
– Valóban. Nem tanulmányt kell írnunk a látottakról, hanem valamiféle képet alkotni, hogy mivel is állunk szemben. Meggyőződtök, hogy valóban hajóról van-e szó, behatoltok, mintát vesztek, életjeleket kerestek, ha lehet, beléptek a rendszerekbe. Valami hőt termel ott, a legfontosabb ennek a forrása, hátha köze lehet a vírushoz. Ha semmi érdekeset nem találtok, haladtok tovább a következő terület felé. Az ismét egy hőforrás, ami a talaj alól észlelhető, de jobban beazonosítható. Generátor vagy reaktor működhet ott, szinte biztosan egy lezuhant hajó része. Önmagában nem lenne érdekes, de egy pillanatra életjelet is észleltek az érzékelők. Talán csak tévedett a rendszerünk, de közel van, így érdemes meggyőződni róla.
– És a 4-es pont? Nézzük a kivetített képet, de nem tudjuk mire is vélhetnénk a látottakat – érdeklődött Dorbant.
A hely kráternek tűnt, de ahhoz túl hatalmas volt, túl szabályos, és túlságosan mély. Már ha mélynek lehet nevezni azt, hogy egy száz kilométer átmérőjű lyuk áthalad a bolygó középpontján, majd a túloldalon van a kijárata. Még a legfejlettebb fajoknak is kihívás lenne ekkora járat építése.
– Leszarom mi micsoda, ne húzzátok a drága időt! – Nyögött fel akaratlanul a fájdalomtól az első testvér. – Túlságosan nagy, hogy foglalkozzatok vele. Ez parancs! Most pedig menjetek, sok sikert! És ha valami érdekeset találtok, azonnal jelentsétek!
‒ Igenis! ‒ Arbor kinyitotta az egyik táskáját, néhány gömböt vett elő, melyeken állított valamit, majd a magasba szálltak. Fentről, észrevehetetlenül pásztázták a terepet, az általuk látott képet pedig szintén nézhették sisakjaikon keresztül. Ekunu a térképet tanulmányozta, távolságokat mért és a megtételükhöz szükséges időt számolta ki, valamint fiolákat készített elő.
– Akkor induljunk!

Az úton bőven volt idejük rácsodálkozni a bolygóra. Semmihez sem volt hasonló, amit eddig láttak. Fent a magasban sűrű, vibráló, zöld ködszerűség alkotott egybefüggő réteget, melyen áthaladva a hajóik működésképtelenné váltak. Szinte biztos volt, hogy ez a réteg szigetelte el a bolygót a külvilágtól is. A talaj a sárga, a zöld és a barna szín hányásszerű keverékére emlékeztetett, az állaga pedig nehezen volt meghatározható. Leginkább nyúlós volt, mint az élőlények testét borító bőr, de sok helyen megrepedezett, ahol aztán ragacsos, iszapra emlékeztető massza kavargott. Helyenként ovális nyílások helyezkedtek el, melyek a mélybe vezettek és folyamatosan különféle gázok áramlottak belőlük. Növényzetnek semmilyen formája nem volt látható közelükben.
Elszórva űrhajók részeit lehetett felfedezni, egyesek már hosszú évek óta pihenhettek ebben a bizarr csapdában. Dorbant többet is felismert közülük, de mind élettelen volt. Szép lassan belesüppedtek a talajba, mintha csak az egész bolygó egy mocsár lett volna. Úgy szorongatta fegyverét, mintha bármelyik pillanatban szörnyek ugrálhattak volna elő a mélyből, ő pedig felkészült akart lenni ilyen esetben. Meg akarta védeni a csapatát, na meg dolguk volt itt, amin sok élet múlott.

Nehéz volt biztos utat találni a 2-es pont felé, de Dorbant mégis határozottan haladt. Egy furcsa, a talaj szintjéből kissé kiemelkedő ösvényen haladtak, mely úgy kanyargott, akár egy fa gyökerei. Úgy tűnt, hogy a belsejében áramlik valami folyadék, és alig érezhetően lüktetett a talaj a lábaik alatt, de igyekeztek nem törődni vele. El kellett érniük a kijelölt pontot, ez az út pedig pont arra vezetett.
– Nem értem. Ez nem normális – csóválta a fejét Ekunu. A kezében tartott műszer kijelzőjét figyelte, amely a környezeti adatokat elemezte. – Minden sok vizet tartalmaz, rengeteg fehérjét, zsírokat, kevés sót és cukrot. Többek között. Olyan, mintha egy élőlényt vizsgálnék.
– Rohadt szar egy hely ez. Jobb lesz, ha nyitva tartjuk a szemünket, nem szeretném, ha minket is elnyelne. Mi a helyzet a vírussal? Találtál valamit? – érdeklődött Dorbant, bele-belenézve fegyvere távcsövébe.
– Az nem kifejezés. Hemzseg a vírustól a hely, tele van vele a légkör, és valószínűleg már mi is. Látod azokat a nyílásokat? – Ekunu az egyik víznyelőszerű lyukra mutatott, melyből a gázok is áramlottak. – A szkennerek szerint ezekből tör a felszínre.
– Elbaszott egy vírus ez – mordult fel Dorbant. Mindenki tudta, hogy mennyire mocskos szájú, ugyanakkor tisztelettudó és maximalista volt. – Egy bolygó viszont akkor sem termelhet csak úgy vírust. Ha feltételezzük, hogy ez a nyomorult bolygó valójában egy élőlény, akkor lehetséges, hogy beteg, és így szaporodik a belsejében a vírus? Ami aztán kijut a szervezetéből, és így megfertőz minden szart, ami az útjába kerül.

Ekunu eltette a műszereit, és inkább az útra koncentrált. Közel jártak a 2-es ponthoz.
– Hát, fogalmam sincs. Talán. Nem tudom mi ez az egész.
Sisakjaik plexijén figyelmeztető jelzés villant fel, majd megjelent rajtuk az egyik feleresztett őrszem által közvetített élőkép. Mozgás látszódott. Egy kövérkés, szkafanderbe öltözött alak ugrált tőlük nagyjából háromszáz méterre, szintén a 2-es pont felé tartva.
Dorbant intett társainak, hogy kerítsék be, nehogy elmeneküljön. Kiképzésének köszönhetően úgy mozogtak mintha mindig is egy csapat lettek volna. Dorbant középen haladt, míg társai az oldalakon nyomultak előre készenlétbe helyezett fegyverekkel. A jobb oldalukon egy elsüllyedt űrhajó elülső ágyúja állt ki a talajból, közel tíz méteres magasságba emelkedve. A Nukh néhány ugrással ott termett, fegyverét a hátára csatolta, majd erős kezeivel mászni kezdett. Pár másodperc volt az egész, és már fent is volt a vaskos ágyú tetején. Kézbe vette puskáját, és már célzott is. Apró piros gömb villant a fegyver végén, amik elképesztő sebességgel suhant a cél felé. Figyelmeztetésül jóval a kövér alak előtt csapódott a talajba, a hő robbanásból gőz és füst szállt fel, méteres körben égetve hamuvá a talajt. Az idegen megtorpant, bátortalanul felemelte kezeit, miközben fejét tekergette, támadóját keresve.

– Meg ne mozdulj rohadék! Egyetlen mozdulat, és megdöglesz! – Csattant fenyegetően Dorbant hangja, miután meghallotta páncélja jellegzetes ciripelő jelzését, mely tudatta vele, hogy bemérte az idegen űrruha frekvenciáját és sugározhatja rajta rádió adását. Kiabálni felesleges lett volna, igaz páncélzata képes volt kihangosítani a hangját, de azt nem tudta, hogy lehetett-e hallani azt a másik űrruhában.
Intett Arbornak és Ekununak, hogy kapják el az alakot, miközben végig a fején tartotta a célkeresztet. A páros hamar elfogta a fura szerzetet, átkutatták nem rejteget-e valami fegyvert. Rögtön felismerték, hogy a Mirajar nép egy tagját fogták el, akik híresek voltak a háborús helyszíneken nyújtott orvosi segítségükről. Mondani sem kell, hogy a Nukhok, akik lételeme a háború és pusztítás volt, nem különösebben kedvelték őket. Az egészségügyük viszont az egyik legfejlettebb volt a galaxisban, így talán még hasznát vehették a tudásának.
– Áh, Nukhok. A galaxis gennygócában – mutatott körbe az idegen, a furcsa bolygóra célozva. – Blok vagyok, nem szeretnék bajt. Talán ugyanazon célból vagyunk itt.
– Gennygóc? – kérdezett vissza Dorbant.
– Szerintem találó elnevezés. Apró, jelentéktelennek tűnik, szép lassan mégis elpusztít mindent.
– Nem érünk rá tetves hasonlatokra. Valami ellenszert kell találunk. Mondd, hogy mit tudsz a vírusról, különben nem sok hasznunkra vagy.

Blok jól láthatóan elvörösödött képpel izzadt szkafandere alatt. Feje tetején, öltözete alól egy vaskos, gilisztaszerű förmedvény ágaskodott. Apró kis szőrszálak álltak ki belőle, valamint egy szemre emlékeztető nyílás helyezkedett el rajta. Egy jar parazita volt az, mellyel összenőve élték le az életüket. A furcsa kis féreg az agyukhoz kapcsolódott, segítségével pedig olyan különös dolgokat is érzékelhettek, mint a páratartalom, testhőmérséklet, gravitációs vonzások vagy akár a szélsebesség.
– Sok mindent tudok a vírusról. És nem csak arról. Blok sokat látott és tapasztalt már, az itt töltött öt hónap alatt, szerencsére a genetika a szakterületem. De lényegtelen, úgysem megy el innen senki – mekegett furcsa hangján a Mirajar.
– Nem azért jöttünk, hogy itt maradjunk. Beszélj, vagy kiverem belőled, ha kell – Dorbant megragadta a torkánál, majd kissé ellökte Blokot.
Blok csak még inkább elvörösödött, de eszébe sem jutott panaszkodni a történtek miatt. Megsimogatta a fejéből kikandikáló parazitát, majd bátran kihúzta magát.
– Ha jól sejtem ti is a hajó felé tartotok. Ne vesztegessük az időt, útközben elmesélem, amit tudok.
– Szóval valóban egy hajó. Ha megpróbálsz átbaszni minket, a dagadt seggedet magunkkal visszük trófeaként.

Blok bólintott, jelezve, hogy felfogta a hallottakat. Döcögős léptekkel indult el, közben pedig csacsogni kezdett. ‒ Öt hónappal ezelőtt a környező rendszereket jártam a hajómmal, mikor a jar parazitám által gravitációs anomáliát észleltem. Erre a helyre vezetett, az anomáliát viszont azóta sem sikerült megfejtenem, csak annyi biztos, hogy a bolygó középpontjából származik. Több érkezőt vagy távozni próbálót láttam azóta, de vagy a vírus, vagy a magasban lévő tömött felhőzet végzett mindenkivel. Én is próbálkoztam elindulni a hajómmal, de láthatóan… ‒ sóhajtott elkeseredetten.
– Ez eddig nem túl konkrét. Mit tudsz még? – motyogta Ekunu, újabb mintákat véve.
– Ez a hely szerintem egy élőlény. Hatalmas, elképesztően egyedi élőlény. Beteg lehet, vagy valami olyasmi, közben pedig terjeszti ezt a galaxist kiirtó kórságot. Az itt töltött idő alatt viszont Blok egyre biztosabb lett benne, hogy ez az egész nem természetes úton alakult ki.
– Térj a lényegre, te átkozott semmirekellő! – dühöngött Dorbant.
– Jó, jó, igyekszem – próbálta Blok csillapítani az indulatokat. – Tehát nyilván ti Nukhok is rájöttetek, hogy a vírus nagyon különös, terjed a különböző fajok közt, pedig nem tehetné, legalábbis nem ennyire általánosan. Mert ami egyik fajnak fertőző betegség, másiknak sokszor semmi veszélyt nem jelent. De ennek semmit sem számít a meglévő fertőző betegségekről szóló ismereteink törvényszerűsége. Civilizációkat, birodalmakat irt ki, más fajokat meg mindenki számára rejtélyesen elkerül. De én rájöttem! Egy természetesen kialakult vírus ilyet nem tesz. Szerencsére a magas láz lelassítja a vírust.
– Ha azt mondod, hogy a testhőmérséklet emelése a nagy ötleted, itt rögtön agyon is lőhetlek. Azt hiszed más fajok nem próbálkoztak ilyen alapvető dologgal? – Dorbant hátba vágta fegyvere végével, mire Blok kissé megszaporázta lépteit.
– Nem, nem! Vagy hát nem ilyen egyszerű. A megemelkedett hőmérsékleten lassabban mozognak és aktivitásuk csökken, de a fertőzés megmarad és később, de ugyanúgy megöl. Viszont, hogy megértsétek felfedezésem lényegét, el kell mesélnem egy újabb jelentős részletet a vírusról.
– Egyre csak bonyolítod a dolgokat, Blok. Ha nem tudlak követni, kitépem azt a gusztustalan férget a hájas fejedből.
– Blok igyekszik! De bonyolult vírusról van szó – mentegetőzött a Mirajar, egyre közelebb érve az ismeretlen hajóhoz.

– Tehát a vírus veszélye abban rejlik, hogy hihetetlenül apró és szinte teljesen inaktív. Rejtve marad az immunrendszer elől a mérete miatt, majd elkezd szaporodni. A szervezet ekkor már rájön, hogy valami baj van, de annyira inaktívnak tűnik a vírus, hogy nem tudja, hogy tenni kellene ellene valamit. Szaporodik, szaporodik, és bumm! Mikor aktívvá lesz, a szervezetnek már esélye sincs.
– Ezt mi is tudjuk! A csillagok vakítsanak meg, te nyomorék! Mondj valami hasznosat! – dühöngött egyre türelmetlenebbül Dorbant.
– Mondok, mondok! Az itt töltött idő alatt Blok rájött, hogy ez egy teljesen mesterségesen gyártott vírus, ugyanúgy akár az űrhajóink.
‒ De előbb azt mondtad, hogy a bolygó egy élőlény és beteg, azért terjeszti.
‒ Ez igaz ‒ magyarázott nagy átéléssel Blok. ‒ De valaki szándékosan megfertőzte, nem magától beteg.
– Azt mondtad, hogy rájöttél valamire. Ezek eddig csak információk. Mi a nagy felfedezésed? – Arbor közben az őrszemeket ellenőrizte, és a térképet böngészte. Adatai szerint már csak pár percnyire voltak a céltól.
– Amint rájöttem, hogy nem természetes, egészen más szemmel kezdtem vizsgálni a vírust, szerencsére a hajóm fel van szerelve ehhez a legszükségesebb eszközökkel. De így is túl sokáig elhúzódott – szipogott Blok.
– Ha életben szeretnél maradni, akkor halljuk az ötleteid. De gyorsan! – morgott rá Dorbant, a tőle jellemző agresszivitással.
Blok bólintott.
– A magasabb testhőmérséklet és a láz lassítja, de nem védekezés. Viszont a lassabb vírus folyamatait könnyebb vizsgálni. Olyasmit találtam, ami hihetetlen, ha nem lenne ilyen gonosz bestia, még csodálatos is lenne. Igazi mestermunka. Minden készítője által megtámadni szándékozott fajhoz, génkulcsot tartalmaz a megfelelő kompatibilitáshoz. Ha ezt elméletben kiveszem belőle, egy erős immunrendszerű faj talán hatásosan védekezhet ellene. És ha a tesztalanyok közt van egy túlélő, akkor az antitesteit használhatják védőoltás készítéshez! De persze ehhez el kell viselni a következményeket.
– Miféle következmények? – Dorbant közben a hajót szemlélte, amely minél közelebb értek, annál nagyobbnak tűnt. Valóban hatalmas volt.
– Figyelsz te rám egyáltalán, miért egy csökkent képességű fajjal kellett épp össze…
Blok szavai bugyborékolásba mentek őt, ahogy Dorbant ökle nagyot csattant sisakján. Az ő öltözékük pedig nem harci viselet volt, külső hatásra igazodott viselőjük testén.
Dorjantot társainak kellett levakarni a jóval kisebb lényről, aki csak széltében vetekedett egy nukhal. ‒ Minek neveztél bennünket, te kis korcs? ‒ Dühöngött még akkor is felé rugdalva, mikor társai biztonságos távolba húzták tőle.
Blok kiköhögte a szájába toluló vért. ‒ Majd alázatosan nyüszíteni kezdett. ‒ Bocsánat, bocsánat…

Kellett pár perc mire lecsillapodtak a kedélyek.
‒ Hol is tartottam? ‒ Szörcsögte orrából vérbuborékokat fújva Blok.
‒ A következményeknél ‒ felelte fenyegetően Dorbant.
‒ Ja, igen ‒ akarta akaratlanul is megtörölni az orrát, majd a védőruha miatt reménytelenül felsóhajtott. ‒ Következmény a vírusnál, a biztonsági óvintézkedés, amit belé tettek alkotói. Hihetetlen, de tanul, és ha egy faj tagját már egyszer sikerült megfertőznie, akkor a tudást átadják többi társuknak.
Dorbant keze ökölbe szorult, szemei pedig fenyegetően izzottak fel. ‒ Ne ámíts már minket, vagy kaphatsz még egyet! Mi ez, valami vita kör? Még, hogy megosztják egymással a tudást. Mert mi van, ha valahol megfertőz egy ismeretlen fajt, de a szomszédos bolygón is élnek tagjaik, honnan fogják tudni a szükséges információt az új helyen? Vagy talán telepaták és az űrön át is kommunikálnak?
Blok szerényen húzta össze magát. ‒ Sehonnan nem fognak tudni róla, bár egymás közti kommunikáció homályos, szerintem feromon alapú lehet. ‒ Rémült tekintettel meredt az egyre idegesebb nukra, testpáncélja alatt is sejteni lehetett impozáns izomzatát, akaratlanul is megpróbálta újra megtörölni még mindig csepegő orrát.
‒ De megfeledkezel valamiről izmos barátom. Nem máshol van a kulcsa a dolog lényegének, hanem itt. Nem lehet véletlen, amiért éppen itt van a vírus, ez amolyan fajok gyűjtőhelye ‒ intett körbe kezeivel a körülöttük heverő rengeteg különböző hajóroncson. ‒ Sok faj képviselői kerülnek ide, és senki nem tud távozni, hogy mesélhessen róla. És innen küldik szerteszét a Galaxisba alkotóik, és így már komoly alaptudással rendelkezik a fajokról.

Dorbant megtorpant. Ujjának hegyével megcirógatta a jar parazitát, majd Blok gömbölyű, zöldes szemeibe nézett.
– Beszélj, különben kipattintom a körmömet, és búcsút inthetsz ennek a szőrös féregnek. Az ellenszerről mesélj azért jöttünk ide, és anélkül nem is fogunk távozni.
– Ismered a szép szavak fogalmát? Nem kell mindig fenyegetőzni. Sötétebb a lelked, mint egy fekete lyuk! – morgott Blok, de a Nukh ujjainak érintésére inkább a lényegre tért. – Az ellenszerhez sokkal több időre lenne szükségem, mert minden faj genetikai kulcsát meg kéne keresnem, és kiszedni. De akkor még mindig ott lenne a tanult rész, nagyon okos és szívós a kis dög, mint a tapasztalatok mutatják is, nem könnyű elbánni vele.
Dorbant vadul mordult fel, agyaraival a másik torka felé kapva, olyan erővel, hogy összekoccantak sisakjaik védő plexiijeik. ‒ Rohadt mód nem érdekel a többi faj! A nukh védőoltásról pofázzál te selejtes korcs, vagy az űrruhán keresztül is leharapom a rusnya parazitás fejedet.
Blok félelemtől nyüszítve állt fel, mert ijedségtől seggre esett. Most már a hátsója is fájt, nem csak az orra. ‒ Milyen kegyetlenek és otrombák vagytok ti nukhok ‒ majd a hidegen rávillanó tekintet láttán inkább más irányba terelte a szót. ‒ Hát, ha a hajómon lévő laborban csak a nukh gént semlegesítem a vírusban, és az orvosotok tud valamit kezdeni a memorizált résszel, akkor egy megfelelő célirányos gyógyszeres kezelés hatásos lehet. Az áldozatok száma biztos magas lesz, de egy erős immunrendszer, mint a tiétek, talán sikeresen léphet fel a vírus ellen. Ha lesz túlélő, akkor benne lesznek antitestek a védőoltáshoz.
Ekumu azonnal meglátta a terv hibáját. ‒ De ehhez az kellene, hogy a te verzióddal fertőződjenek társaink. Ezt, hogy gondolod?
‒ Szállt le hajótok is?
‒ Korvettek ‒ bólintott Dorbant.
‒ Akkor üzenjetek, hogy aki nem mozdult ki a hajóból a bolygóra, és nem is találkozott még ilyen társával, az maradjon védett helyen.
‒ Te szerencsétlen idióta, csak nem azt akarod mondani, fertőzzük meg a még egészséges társaink?
Blok arcán sajnálkozó, fájdalmas mosoly jelent meg. ‒ Aki ide jött a bolygóra már mindenki halott, csak még nem tudják. Ha a vírus bejut egy légtérbe nem hat rá semmilyen fertőtlenítés, amúgy a gazdatesten kívül is akár hónapokig fertőzőképes marad, környezettől függően. Ez alól egyedül az űr vákuuma kivétel, ott azonnal elpusztul. Órákig képes lebegni a légtérben, ha belekerült, ha aláereszkedett mikroszkopikus mérete miatt könnyedén ismét felkavarható. De vannak olyanok, melyek amikor kapcsolatba lépnek egy felülettel azonnal belé olvadnak, például egy masszív rekeszfalon napok alatt jut át, míg egy űrruha csak órák kérdése.
‒ Hogy rohadna meg az összes mocsok kis geci ‒ fakadt ki Ekumu.
‒ Akkor semmi esély? ‒ Lepődött meg Dorbant.
Blok kényszeredetten bólintott. ‒ Így van. De nektek még azért van esélyetek, és áldozatuk nem lesz hiába való. Hajómon van gyors tesztem, mellyel kiszűrhető ki fertőzött ki nem. Mert ha találtok is módot a távozásra, az eredeti vírussal fertőzötteknek maradniuk kell.
Ekumu vázolta a történteket az első testvérnek, aki habozás nélkül adta ki a parancsokat. Siessenek a felderítéssel és mielőbb juttassák el a hajóhoz a módosított vírust és a gyors teszteket.
– Akkor megvan, mit kell tennünk. Átnézzük ezt a hajót, aztán utána kitaláljuk a továbbiakat. Nyomás!

Blok gúnyosan felkacagott, amit a nukhok fenyegető tekintetére gyorsan abbahagyott. ‒ Ez mind szép és jó, de félek, senki nem tudja elhagyni a bolygót, ha itt lenne a kezemben a kész ellenszer, akkor sem mennénk vele semmire!
A társaság elérte a térképen jelzett koordinátát, ismeretlen konfigurációjú hatalmas méretű űrhajó hevert előttük félig a talajba süllyedve. A párás, alacsony látótávolságnak köszönhetően oldala végtelen falként húzódott előttük, ameddig csak a szem ellátott. Nehéz volt elképzelni, hogy egy ekkora monstrum képes volt teljes épségben landolni, miután áthaladt az égben vibráló furcsa ködön. Légi felderítőik több lehetséges bejáratot is azonosítottak, így a legközelebbi felé vették az irányt.

A hajó külseje rendkívül masszív volt, de mindenképp szerves anyagnak tűnt. Számtalan kisebb-nagyobb kitüremkedés helyezkedett el rajta, melyek funkciója nem volt meghatározható, de sem fegyver, sem ablak, sem semmilyen műszer nem volt felfedezhető a testen. Egyszerűbbnek tűnt, mint bármi, amit eddig láttak, mégis ijesztő erőt sugárzott magából. Blok félve mondott bármit is, amiről nem úgy kérdezték, de állította, hogy egy furcsa, ismeretlen népségé a hajó, melyből korábban tízezrével özönlöttek ki harcosok, akik aztán sosem tértek vissza. A monstrum valóban élettelennek tűnt, csak egyetlen nagyobb hőforrás tűnt gyanúsnak, de Dorbant számára ennyi információ elég volt, hogy bátran hatoljon be.
A bejárat még a bolygóhoz mérten is bizarrnak bizonyult. Egy zsilipszerű nyúlványra emlékeztetett, de nyúlós, nyálkás hártyák tucatjai zárták le teljes szélességében a járatot. Arbor tervezőként is dolgozott korábban, így rögtön rácsodálkozott, hogy a hártyák nem igazán illettek bele a hajó összképébe.
– Kényszermegoldás volt a királynő részéről – kezdett magyarázni Blok, látva a nukh zavart tekintetét. – Amikor lezárta a hajót, nem akarta mindegyik bejáratot befalazni. Ezek a hártyák tökéletesen szigetelnek és regenerálódnak, így végül ezt a megoldást választotta.
Amint átvágták és átküzdték magukat egy-egy rétegen, azok valóban hamar összehúzódtak és összeforrtak, ismét kizárva a külvilágot.
– Milyen királynő? Mit tudsz erről a helyről? – pillantott rá Dorbant, émelyegve a benti párás melegtől.
– Ha odaérünk a hőforráshoz, majd meglátjátok. Blok sokat tud. A királynő még ébren volt, mikor eleinte itt jártam. Beszélt hozzám, mesélt nekem. Vagy legalábbis hallottam a hangját, itt bent – kopogtatta meg a fejét mókásan.
A hajó belseje hosszú, kacskaringós járatok átláthatatlan hálózatából, valamint belőlük nyíló óriási csarnokokból állt. A csarnokokban sűrű folyadék állt körülbelül derékmagasságig, és a mélyebben húzódó alagutak is mind el voltak árasztva. Ekunu mintákat vett a masszából, melyek meglepő egyezést mutattak a bolygó talajának összetételével.
Fullasztó meleg volt, magas páratartalommal, de testpáncéljaik szerencsére hamar megfelelő hőmérsékletet teremtettek számukra. A hajóban szinte semmi fényforrás nem volt, így csak sisakjaik éjjellátó módjára hagyatkozhattak. Bármilyen döbbenetes is volt a látvány, hamar monotonná vált a környezet, de úgysem nézelődni jöttek. Sok dolguk volt még, ezért sietni kellett.

A főcsarnok bámulatosan nagy volt, végtelen hosszú mennyezetét egyetlen oszlop sem tartotta, de mégis stabilan húzódott a magasban. A sűrű folyadék itt is mindent beterített, elég volt haladni benne, a terem közepén viszont egy eddig nem látott alakzat emelkedett ki a masszából. Kör alakban magasodott ki, melynek ötven méteres átmérője volt, az oldalai pedig enyhén lejtettek. A tetején egy hatalmas, furcsa, szabálytalannak tűnő lény pihent, melynek göcsörtös, hol elvékonyodó és hol megvastagodó testéből három pár láb állt ki, melyeket szorosan a teste alá húzott. Egy-egy lába nagyobb volt, mint egy Nukh, pedig ők sem nőttek apróra. Lapos fejéből erős csápok álltak ki, két éjsötét szeme pedig élettelenül bámult a semmibe. Mégis volt valami a tekintetében, ami ijesztő hatalmat sugárzott.

A lény fekhelyéül szolgáló magaslat közepében egy három méter átmérőjű lyuk éktelenkedett. Nem lehetett megmondani milyen mélyen húzódott, de úgy tűnt, hogy a hajótesten kívülre vezetett, le egészen a bolygó mélyébe. A csápos csúfság hátsó fertálya belelógott a lyukba, így még kevésbé volt egyértelmű, hogy milyen célt is szolgált mindez. Testét vastag, átlátszó hártyatömeg borította, mely egyben lezárta a mélybe tartó járatot is, a hártya és a test közötti részt pedig vízszerű folyadék töltötte ki. Mindez kívülről nyálkás volt, és émelyítően büdös, ami a legkevésbé sem varázsolt kellemes összképet.
– Alszik. Halálos álmot – búslakodott Blok. – Éreztem, hogy milyen rémisztő ereje van a királynőnek, mégis kifogott rajta ez a hely. Miután elbukott, lezárta a hajót, majd álomba zárta saját magát is.
– Mi a tököm ez? Még csak hasonló csúnyaságot sem láttam korábban – Dorbant a mirajar felé fordult, és fenyegetőzve a monstrumra mutatott. – Nincs sok időnk, halljuk, hogy mit tudsz!
– A Hiijejirhih nép egyik királynője fekszik előttünk. Hibernálta magát, talán ez lenne a legjobb kifejezés rá. Részben aktív, hőt termel, hogy lassítsa a vírust, de ez minden.
– Kezdd az elejéről, te szerencsétlen! – mordult rá Ekunu, kezdve ő is elveszíteni türelmét. Közben a hártyát is alaposabban megvizsgálta, hőelemzést végzett, rögzítette a látottakat.
– Itt találtam rá a hajóban, hónapokkal ezelőtt. Akkor már egyedül volt, és csak várt. Állítólag valami papság irányította erre a helyre. A bolygó végtelen táplálékkal rendelkezik a számukra, mégis minden erőfeszítés ellenére elbuktak, mind egy szálig elpusztultak. A vírus miatt már nem volt lehetősége újabb tojásokat rakni, így miután elárasztotta a hajót, lezárt mindent, és hibernálta magát.
– Milyen tojások? És mégis, mi ellen támadtak? – kíváncsiskodott Dorbant, a királynőt körülölelő hártyát tapogatva.
– Tojásokkal szaporodik, amihez a bolygó kiváló tápanyagforrás. Így szinte végtelen mennyiséget tudna keltetni itt, ha nem lenne a vírus. Azt pedig, hogy mit támadtak, még a királynő sem tudta. Csak parancsot teljesített, amit a papoktól kapott.
– Érdekes történet. De számunkra miért hasznos mindez? Nem ezért jöttünk ide – tárta szét a kezeit Arbor.
– Ha nem szerezzük meg az ellenszert, nem sok mindenre – morgott Dorbant. – Amúgy a hajó szerkezete figyelemreméltó. Ekunu mindenből vett mintát, és mindent rögzített digitálisan, talán még tanulhatunk belőle. Maga a királynő is érdekes, és az egész faj. Ha a tetves mirajar elmondása igaz, akkor pedig telepatikus hatalma is van, ami hihetetlen erős lehet, ha több tízezer harcost irányítani tudott egyszerre. A hibernáció, amit alkalmaz, szintén érdekes, bár nem igazán van időnk megfigyelni. Ami pedig a legváratlanabb információ, hogy őket is a papság küldte. Nem mi vagyunk az egyetlenek, akiket direkt vezényeltek erre a helyre. Valami sokkal komolyabb zajlik itt, mint gondolnánk.
Társai elismerően bólogattak. Be kellett látniuk, hogy Dorbant esze jóval élesebb volt az övéknél, és nem véletlenül vezette a küldetést.
Jó pár óra eltelt érkezésük óta, így sietősen indultak meg kifelé. Azonnal Blok hajója felé vették az irány, nem tartogatott sok felfedeznivalót. Hacsak az nem számított érdekességnek, hogy láthatóan erőlködés nélkül szállt le. Nem volt nagy, nukh szemmel csak egy futárhajó méretét érte el, amit karcsú áramvonalas kialakítása is alátámasztott volna. Az orvosi kutató laborja berendezései annyira idegen volt számukra, hogy gyorsan feladták a vele való ismerkedést. Az érzékelt hőforrás egy primitív nukleáris reaktor volt, az észlelt életjel pedig Bloktól származott. Így hagyták őt dolgozni, meglepően gyorsan végzett a feladattal, hogy a vírusból kiszedje a nukh gén kulcsot. Majd összecsomagolták az összes vírus elleni gyors tesztet és sietve távoztak a hajóból.
Mert a fejük felett érkezésük óta mozdulatlan sűrű felhőzet emlékeztette őket a másik nagy problémára, hogy innen nincs kiút.
Az összekészített csomagot a felderítő gömbjük emelte olyan magasságba, hogy egyik vadászgépük leszállás nélkül begyűjthette.

Első testvér parancsára a csomag az éppen maradt korvettre került, mivel a másik leszálláskor a bolygó túloldalán lezuhant.
A tesztek meglepő eredményt hoztak, sajnos a korvett az egész bolygón terítette egységeik közt az ellátmányt. És sűrű váltások miatt, hogy mindenki részt vegyen a munkában, kapcsolatba kerültek a bolygó légkörével. Kivétel nélkül fertőzöttek voltak.
Minden reményük a megmaradt kevés vadászgép pilóta maradt, akik érkezésük óta egyszer sem szálltak le.
Egyesével érkeztek vizsgálatra a korvett hangárjába, ahol még a cirkálón indulás előtt jártak utoljára.
Első testvér hatalmas megkönnyebbüléssel vette hírül rádiójából negatív eredményüket. De közben fajukra nem jellemző lelkiismeret furdalás gyötörte, mert miután kiderült, hogy egészségesek, parancsba adta számukra a kísérleti védőoltás beadását. Viszont a szérum nem létezett.
Magát a módosított vírust fecskendezték testükbe, aláírva halálos ítéletük.
Nem engedhette az egyetlen lehetőség elszalasztását, hisz mint kiderült, így is, úgy is fertőzöttekké váltak volna idővel. Egyetlen célja volt álnokságának, a módosított vírus jelenléte már nem engedte az eredeti törzs bejutását.
De ez nem tette könnyebben elviselhetővé számára, a tény megmaradt, csalással halálra ítélte hűséges katonáit. Az a kényszerű bejelentés sem tette könnyebbé, hogy a többieknek sem kell már sietnie a kutatással, úgyis mind ezen a bolygón fognak meghalni.

Dorbanték egy darabig tanácstalanul toporogtak mit is tegyenek, majd úgy döntöttek, hogy a közeli roncsokat vizsgálják át. Ahol lehetőség volt rá, ott életre keltették a rendszereket, majd navigációs adatokat és belső üzeneteket olvastak, hátha valaki rájött, hogyan lehet itthagyni ezt a helyet. Sok hasznos információt viszont nem szereztek, leginkább csak arról bizonyosodtak meg, hogy szinte mindenki véletlenül talált erre a helyre, vagy a gravitációs anomáliát követve lyukadtak itt ki. Találtak pár működő mentőkapszulát is, ezeket kíváncsiságból kilőtték a ködbe, hogy megfigyeljék mi is történik pontosan. Sokkal okosabbak viszont nem lettek. A kapszulák biztosan száguldottak a magasba, beleröppentek a felhőzetbe, majd néhány pillanattal később minden elektronika és működő hajtóművek nélkül zuhantak vissza. Nem volt kiút.
Ahogy telt az idő, a társaság mind feszültebb lett, egyre gyorsabban közeledett az elkerülhetetlen. Extrém módon ki voltak téve a vírusnak, így biztos volt, hogy az első tünetek is hamar jelentkezni fognak. Blok egy ügyes trükkel tartotta magát lázasan, a reaktor mellett húzódott meg többnyire, ami elég hőt generált, hogy lassítsa a vírust. Viszont egyre jobban vörösödött és izzadt, és mozgása is darabos volt, ami sejtette, hogy tűrőképességének határán van. Dorbant és társai gyanították, hogy kisebb-nagyobb sugárfertőzést is szenvedhetett, nem kívántak hasonló sorsra jutni.
Eltelt huszonnégy óra, majd huszonöt, és huszonhat, így ideje volt, hogy tegyenek valamit.
– A hajómhoz tartozik egy kutatósikló is. A kilövőnyílás még a felszínen van, talán tudnánk használni – szuszogta fáradtan Blok.
‒ Az jó lesz ‒ bólintott örömmel Ekunu, míg köhögött egy sort. ‒ Nagyon fáj a fejem.
Hamarosan a siklóban kuporogtak, ami nehézkesen ugyan, de haladt célja felé. Fentről még inkább bizarrnak tűnt az egész hely, és egyre jobban kezdték elhinni, hogy valóban egy élőlényen vannak.
A térkép következőnek, érdemesnek jelzett koordinátája a semmi közepén árválkodott, távol minden korábbi érdekesebb helyszíntől. Kisebb dombok vették körbe, a felszín helyenként hullámzott, és néhány korábban megfigyelt ovális nyílás is látható volt, melyek szorgosan pöfékelték magukból a gázokat. Ahogy közeledtek, egyre inkább látszott, hogy céljuk körül valami nagyon nincs rendben. A dombok valójában élettelen testek tömegei voltak, hátborzongató látványt nyújtva. Nukhok, az idegen királynő harcosai, melyekről Blok beszélt, valamint egyéb fajok példányai hevertek hegyekben. Megszámlálhatatlan hulla terült el, legfrissebben a Hiijejirhih harcosok terítették be a környéket. Fejükön jókora csáprágók ékeskedtek, és egész felépítésükből a puszta erő áradt, de így is egyértelműen esélytelenek voltak. Harcnak viszont nyoma sem látszott, és látszólag a testek is sértetlenek voltak.
Dorbant a körülöttük lévő horrort látva válaszokat akart. Közelebbről megvizsgálva, a hullák testnyílásaiból vér szivárgott és szemeik is vérben áztak. Bármivel is álltak szemben, az nem a szokásos módon végzett szerencsétlenekkel.
– Milliók pusztultak el itt. Takarodjunk innen, amíg nem késő! – Nyüszített félelmében Blok.
Dorbant mellkasba vágta, amitől nyomban összegörnyedt. Csak még inkább elvörösödött, és könnyek csordultak ki szemei sarkából.
– Őrködj távolabb, ha beszartál néhány hullától! Valaminek lennie kell itt, és én megtalálom, addig nem megyünk sehova!
Blok fájdalmakkal küszködve befészkelte magát az egyik közeli roncs hajóba, Ekunu és Arbor pedig követték társukat. Most az egyszer nem szívesen álltak Dorbant mellé, hiszen mégis mit csinálhattak volna hárman, amire komplett hadseregek nem voltak képesek? De lenyelték aggályaikat, és követték: nem mutathattak félelmet, hisz ők nukhok!
Nehéz volt a hullákon tiporva haladni, de szerencsére rövid volt az út. A talajban egy szabályos hatszög alakú nyílás helyezkedett el, a pereme fél méteres magasságban emelkedett ki a felszín síkjából, melyre lépcsők vezettek fel. Matt fekete anyagból készült és rajta ciánkék fényű csíkok kacskaringóztak. Mindhárman felismerték az anyagot, a jellegzetes hatszög alakot és a fénylő csíkokat is.
– Ez nem lehet – törte meg a döbbent csendet Arbor, miközben váratlanul egész testét megrázóan köhögni kezdett, alig bírta abba hagyni. – Miért küldenek ide minket, ha ők tehetnek az egészről?
– Valami beteg játékot játszanak. Közben pedig kiirtják a galaxist.
Dorbant szemeiben gyűlölet és harag villant fel. Anyabolygójukra sok idővel ezelőtt ilyen ismeretlen anyagból készült hajó érkezett. Szabályos hatszögekre volt felosztva a burkolata, a bejárata, a fegyver és a hajtóműnyílások is, valamint ugyanilyen fényű csíkok kanyarogtak a felszínén. Mindig segítették a nukhokat, évek óta együttműködtek a vírus elleni harcban is, a papság utasításai alapján találtak erre a helyre, majd itt kiderül, hogy ők állnak az egész mögött. Sehogy sem nyert értelmet, de kétségtelen volt, hogy ez a papság építménye.
Felrohant a lépcsőkön, majd lepillantott a mélybe. Testpáncélján keresztül is érezte a feláramló hűvös légnyomást, ami igen mélyről eredhetett. Pár méteres mélységben azonban tömött zöld köd vibrált, ugyanúgy, ahogy fent az égbolton is. Nem láttak át rajta, így fogalmuk sem volt mi lehet lent. Létra vagy lift sehol sem látszódott, leugrani pedig nem lett volna jó ötlet. Nem tudták hogyan jussanak le, bár Ekunu és Arbor arcán látszódott, hogy talán jobb is, ha itt maradnak.
Dorbant előkapta fegyverét, a mélybe célzott, majd tüzelt. Több lövést is útjára engedett, de a köd valószínűsíthetően ártalmatlanította őket. Páncélja tároló rekeszeiben kezdett turkálni, és rövid keresgélés után egy tenyérnyi gömböt vadászott elő. Egyik oldalán egy eltekerhető rész látszott, ezen kívül teljesen sima volt a felülete. Egy MAG-08 gránát volt, az utolsó teljesen mechanikus részekkel gyártott típus. Semmi elektronika, semmi virtuális célkijelző, sem robbanási rádiusz mutató, csak egy egyszerű gránát, amit élesíteni kellett, majd robbant.
Hármat tekert az élesítőn, benyomta, majd ledobta a mélybe. A zöldes köd hirtelen még sűrűbbé vált, mintha próbált volna megszilárdulni. A gránát váratlanul megakadt a felszínén, majd csak lassan kezdett elsüllyedni. Biztossá vált, hogy a köd megfogja, és nem jut el a mélybe. Dorbant a perem széléről kilesve figyelte, hogy mi fog történni. A gránát végül belesüppedt a ködbe, majd néhány pillanattal később felrobbant. Dorbant sejtése bebizonyosodott, miszerint a mechanikát nem tudja hatástalanítani az ismeretlen erő. A robbanás ereje szétvetette a ködöt, így leláthatott az aknába. Vagy száz méter mélyen húzódott, legalul pedig egy alak állt. Távol volt, nem is látta rendesen, de Dorbant érezte, hogy találkozott a tekintetük. Az idegen fekete köpenyt és csuklyát viselt, szintén ciánkék csíkokkal tarkítva. Akárcsak a papság többi tagja.
Dorbant emelte fegyverét, hogy tüzeljen, de a köd pillanatok alatt visszaállt eredeti formájára, esélyt sem adva a további támadásra. Nem tudta, miért is maradtak életben, ha mindenki más meghalt körülöttük, de erre a kérdésre már nem volt ideje választ keresni.
– Menjünk! Van egy ötletem, miképpen juttassuk ki az adatokat a bolygóról – utasította érzelemmentesen társait.
– Láttál valamit, Dorbant? – fordult felé Ekunu, meglepődve a hirtelen sietségen.
– Semmit. Viszont a robbanást követően támadt egy ötletem.
Egy pillanatig sem ellenkeztek, és kérdezősködéssel sem húzták tovább az időt. Nem volt bizalomgerjesztő ez a környék, így bármi is volt Dorbant terve, az csak jó lehetett. A megtalált Blok köré telepedtek.
‒ Ugye repülőképes a hajód? ‒ Érdeklődött Dorbant.
‒ Igen ‒ felelte meglepetten Blok.
Dorbant gyorsan beszámolt észrevételéről első testvérnek. Majd felállt, ellenállhatatlanul köhögni kezdett, a mozdulathoz igényelt erőfeszítéstől kizárta tudatából ennek jelentését.

‒ Akkor irány hajód, felszállunk vele.
‒ Felesleges ‒ legyintett lemondóan Blok. ‒ Mint már mondtam is, az én hajóm sem képes elhagyni a bolygót.
‒ Nem is kell, mivel fel fogjuk robbantani!
Blok miután kiheverte a bejelentés sokját, átgondolva meglátta a terv értelmét. Tudta, a nukhokkal szemben értelmetlen lenne a tiltakozás, mint azt is, hogy fertőzött testében már nem sokáig tudná elodázni a betegség kialakulását, csak egyetlen észrevételt fűzött a tervhez.
‒ Hajóitoknak fedezékbe kéne húzódni a lökéshullám elől, viszont e sík terepen nehéz lesz ‒ intett maga köré.
Arbor körülnézett, de mindenfelé a mocsaras talajban félig-meddig elsüllyedt hajótesteket látott. Hirtelen elvigyorodott. ‒ Az alvó szörnykirálynő hajója elég nagy, hogy védelmet nyújtson.
Dorbant elégedetten bólintott és ismét bekapcsolta rádióját.

Első testvér a beérkezett jelentésen rágódott, kézi termináljában összegezte a beérkezett adatokat majd az birodalomból utolsó számára érkezett kódolt fájlhoz csatolta. Még mindig fájón érintette az üzenet azon része mely anyabolygójuk vírustól való kihalását jelezte, és általa a birodalom végét. Ezért sem maradhatnak most alul, továbbította az adatcsomagot a felette köröző vadászgépekre. Majd összeszedte gondolatait mielőtt megszólalt volna.
‒ Büszke vagyok mindenkire, aki velem tartott erre az elátkozott bolygó szörnyre. De egy nukh azért él, hogy a birodalom céljaiért áldozhassa életét, és most ennél a küldetésnél nincs nemesebb. Hisz rajtunk múlik lesz-e a jövőben egyáltalán nukh birodalom!
A rádióból válaszul csak köhögés és bágyadt éljenzés hallatszott.
‒ Utolsó áldozatot a pilótáinknak kell meghoznia ‒ elmagyarázta számukra Dorbant észrevételéből született ötletét. Végezetül könnyes szemmel nézett végig a rút tájon, ez mondjuk nem fog hiányozni, pedig úgy szeretett élni. Majd mellkasához nyúlt és egy mozdulattal kioldotta ejtőernyő hevedereinek biztonsági zárját, és szabadesésben megkezdte utolsó kilométerét a talaj felé.
A korvett a hatalmas hajóroncs mögé rejtőzött, míg személyzete a pulton megadta a parancs szerinti beállításokat, majd könnyes búcsút véve tőle magára hagyták átvonulva a fedezékül használt hajóroncsba.
A vadászgépek biztonságos távolban maradtak az eseménytől.
A mirajar hajó a felhőzet alatt száguldott, majd orrát felemelve belé hasított, mikor hajtóműve akadozni kezdett, a láncreakcióban reaktora elérte a pontosan időzített kritikus pontot.
Az atomrobbanás olyan erős villanást produkált, hogy a tömör felhőzet sem tudta magába rejteni. Majd haragja elszabadulva az epicentrumból minden irányba lökés- és hő hullám kezdett pusztító száguldásba. A bolygó felszínen a domborzat hiányában gyilkos erővel csapott le, némelyik kisebb hajótesteket kifordította dágványból, és labdaként görgette maga előtt. Némelyik roncs másodlagos robbanás tűzgolyóját lökve az ég felé semmisült meg.
A korvett biztonságban várakozott a nagyobb hajó árnyékában, míg tombolt körülötte a gyilkos szélvihar, tele törmelékkel melyek vadul, de ártalmatlanul kopogtak vastag páncélzatán.
A vihar csitultjával a vadászparancsnok irányba fordította a gépek alakzatát. ‒ Most aztán mindent bele fiúk, hajrá!
Teljes sebességen hasították fent az eget, majd a robbanás által megtisztított területen meredek emelkedőbe kezdtek. Két gép azonnal megsemmisült, ahogy a felrobbant hajó darabjai hajtóműveikbe kerültek.
Míg az utolsó vadász mögé élesen emelkedve, üvöltő hajtóművekkel sorolt be a korvett, robotpilótája az ő követésére lett programozva, míg érzékelőin fel nem tűnik a cirkáló.
Az élen haladó gép másodpilótája pofája lenéző grimaszba húzódott, miközben a gép vadul rázkódott alattuk. ‒ Annak az eszementnek kéne itt ülni most, aki kitalálta, hogy atomrobbanás turbolenciájában és törmelékében repüljünk.
‒ Azok az eszementek, már halottak. Ők nyitottak nekünk utat, ezért több tiszteletet ‒ csikorgatta agyarait a vezér koncentrációjában, hogy megőrizze uralmát a vadász felett, míg a gombafelhő szára mellett dübörögve emelkedett.
‒ Jó majd tisztelgek, ha túléljük ‒ felelte, miközben még egy gépük hullott darabjaira.
A vezér közben a műszereket pásztázta, hirtelen mintha egy jeges kéz markolta volna meg szívét. Tekintete megakadt valamin, a pánik szinte megbéklyózta tudatát, érzékelőik szerint a robbanás hatalmas üreget vájt a felhőzetbe körülöttük, de sajnos maradt teteje és kitudja milyen vastagságban. Megacélozta akaratát lerázva agyáról a félelem bilincsét ‒ Testvérek sorakozzatok mögém egyes sorba, a robbanás nem tisztította meg teljesen az utunkat. Legalább egyikünknek át kell érnie, imádkozzunk Dzsunhoz dicsőségért ‒ voltak a vezér utolsó szavai a felhőfal előtt megemlítve vallásuk istenét, míg másodpilótája halkan szitkozódott mellette.
Hajtóműveik nyílásán dőlni kezdett befelé a nyúlós köd, a pilóták fülének zenének ható dübörgésük hamarosan meg is tört. Hatalmas detonációval robbant fel az aktivált önmegsemmisítéstől, a hő és lökéshullám kis időre környezetéhen tiszta légteret varázsolt. Egymás után fordultak be a tiszta folyosóba a gépek, a következő hajtómű csuklásáig, akkor az élen haladó ismét megtisztította a légteret mögötte száguldó társainak, hamarosan az utolsó előtti is feláldozta magát.
Nem értek át, utolsónak maradt vadász a mögötte haladó korvettel belehasított a sűrű felhőzetbe, hajtóművek pedig köhögni kezdtek.

Jara aggódó tekintettel bámult a cirkáló vezérlőjének páncélüvegén keresztül, úgy figyelte a bolygót mintha valami érdekeset látna.
Hamarosan mellé lépett egy társa, hogy maga is megleshesse mi is a látnivaló. De csak lustán gomolygó óriási vattapamacsokat látott.
– Úgy nézed azokat a felhőket kistestvér, hogy hamarost ketté válnak tekinteted súlyától.
Fajuk hierarchiájában az adott csoportban csak az első három rangot számozták, alatta mind csak a kis jelzőt kapta.
– Jó is lenne Jumu. Akkor talán meglátnám, hogy hol és miért időznek a többiek. A pásztázások azóta sem jártak eredménnyel?
– Nem, teljesen vakok a műszereink, valami teljesen leárnyékolja a bolygót.
– De már egy teljes napja lementek, s ez több az előzetesen jelzett pár óránál. Az itt maradt egy vadászt beküldhetném a felhőzet alá felderítésre.
– Az első testvér minden akciót nyomatékosan megtiltott, ne aggódj hamarosan jönni fognak. Több ezer testvérünk szállt alá, a hajó teljes vadászgép és tank állományával. Ki állíthatná meg ekkora seregünk? Hisz mióta itt vagyunk, életnek nyoma sincs.
Mielőtt a kis testvér helyeselhetett volna, statikus recsegés hangjai töltötték meg vezérlőt.
A teremben tartózkodók közül fajuk éles hallása miatt többen is fájdalmasan a fülükhöz kaptak, mire sikerült csökkenteni a hangerőn.
– Mi a tököm volt ez?
– Elnézést – szabadkozott a kommunikációs kistestvér. – A rádión maximálisra feltoltam a hangot, hogy a legkisebb zörejt is halljuk.
– Akkor most…
A párafelhőből valósággal kirobbant egy vadászgépük, olyan sebességgel közeledett, hogy csóvában húzta maga után. Eltelt pár pillanat mire rájöttek az igazságra, a felhőzet valószínűtlenül, de meg sem fodrozódott a rajta áttörő vadászgéptől. Vastag füstcsík hömpölygött mögötte, amint az ismételt és már érthető rádió forgalmazása is világossá tett.
– Vörös vadász hatos, kényszerleszállást hajtunk végre, készüljenek fogadásunkra!
– Riadóztassa a hangárt, és egy épség felelőst is! – Adta ki a parancsot a kis testvér.
Majd egy hatalmasabb árny tört át a felhőn, a korvett imbolyogva követte a vadászt. Szerencsés volt, a párában elvesztette a rádió jelet és vakon repült egyre jobban akadozó hajtóműveivel. De ahogy kijutott belőle gyorsan magához tért, és érzékelte a cirkáló jelét. Gyorsított, hogy a nálánál jóval nagyobb hajóban elfoglalja a számára kialakított dokkoló állomást.
– Vörös hatos, a többiek mikor érkeznek?
– Nincs több túlélő, csak mi vagyunk, a korvett üres, robotpilóta vezérli – jött a megtört válasz.
A riadóra felkért technikus azonnal átlátta a parancsnoki láncban beállt változást. – Igenis első testvér.
– Fontos rádió üzenetet továbbítunk fogadására felkészülni – jelezte a vadászpilóta a cirkáló közelébe érve.
– Kész, adat vesztés esélye nulla százalék – jelezte a kommunikációs kis testvér.
– Üzenet fogadásra kész vörös hatos!
– Adást megkezdem.
A tömörítés és kódolás miatt füttyögetve trillázó rádióadás kezdődött.
Alig telt el pár másodperc a cirkáló életre kelt, feldübörgő hajtóművei megrázták a hajót, ahogy a bolygótól kezdett távolodni. A reaktor magasabb hangtartományba lépése jelezte, hogy rögtön hípertérbe fognak lépni.
– Mit csinálsz első testvér? – Hallatszott a vadászpilóta kétségbe esett hangja, közben gyorsított még vastagabb fűstcsíkot csalva elő a már így is agyongyötört gépéből, hogy utol érje az egyre gyorsuló cirkálót – Még nem tudtam landolni!
– Húzz bele vörös hatos, nem én adtam parancsot, hanem te a kódolt rádióüzeneteddel.
A cirkáló egyre gyorsulva izzó fehér csóvát lövellt maga elé, ami pillanat alatt tölcsérszerű energia gyűrűvé alakult, belé siklott, ami miután elnyelte azonnal be is zárult mögötte.

A vadász még épp a térváltás előtt tört át a hangár mennyezeti energia pajzsán, de a szabályos landoláshoz már nem maradt ereje. Hajtóműve kihagyott és hatalmas csattanással zuhant a padlóra, gigantikus szikraesőt húzott maga után, ahogy végigszáguldott a csarnokon. Szerencsére más gép nem volt itt, ezért több kárt nem tudott okozni.
Miután mozgása elenyészett, a mentőcsapat rohant hozzá, de még oda sem értek mikor összekapaszkodva két utasa kitámolygott a füstölgő roncsból.
A segítségükre érkezők közül az épség felelős a pilótákkal, míg a többiek a géppel kezdtek foglalkozni. A sérülteknél sokkal nagyobb figyelmet szenteltek a vadász hűtésének, nehogy a hangárban robbanjon fel, mert az mindannyijuk vesztét okozta volna.
Hamarosan első- és másodtestvér is futva érkezett a helyszínre, elégedetten néztek a hűtőgázzal lefagyasztott gépre, majd a sérültekhez léptek, ahol a nukhok tiszteletteljesen nyitottak utat számukra.
Az egyik sérült viszonylag jól volt, már saját erejéből felült, ha még kissé kábán is.
Másik a padlón, a hátán feküdt, felületesen zihált és véres buborékokat fújt minden kilégzéskor.
– Picsába – fakadt ki az első testvér. – Megsérült a tüdeje a becsapódáskor.
– Neked mi a véleményed második testvér? – fordult parancsnok társa felé, hogy az ő megemelkedett rangja is rögzüljön a nukhokban.
Jumu készségesen hajolt közelebb a szenvedőhöz, az épségfelelős válla felett a hordozható diagnosztikai műszer adatit kezdte olvasni. Ahogy haladt előre a sorok közt úgy lett barna bőre egyre fehérebb. Feltételezésében erősítette az épségfelelős ösztövér testének a pániktól egyre erősebb reszketése. De teljes bizonyosságot a szájából feltörő vérgejzír és halál fájdalmában íjként meghajló hát és halhatóan megroppanó gerince jelentette.
– Nem a sérüléseibe halt bele, a vírus ölte meg.
A jelenlévők riadtan húzódtak hátrébb, orrukat takarva.
– Hiába – legyintett nekik az épség felelős. – Már úgy is megfertőződtünk mindannyian.
Ekkor minden ez idáig a mentésben résztvevő a pilótára támadt. – Megfertőztél miket, ezért most a szart is kitiporjuk belőled.
– Állj! – Fékezte meg a lincselni készülőket Jumu.
A parancsokat mindig mélységesen tiszteletben tartó nukhok fejet hajtva azonnal megtorpantak. De fogaikat ádázul villogtatták, jelezve a pilótának, hogy nem mindig lesz jelen tiszt, aki megvédheti.
– Én… én… nem tudtam – nyöszörögte elkeseredetten. – Mindenkit megöltem. Pedig le sem szálltunk, csak a korvettre egyszer, és kísérleti ellenszert kaptunk – majd szédülten megtántorodott, és eszméletét vesztve összecsuklott.
– Szóval akkor mégis igaz – sóhajtott elkeseredetten az épség felelős. – Páran állították köztünk, hogy hermetikus területekre is képes bejutni. De ez idáig olyan abszurd feltételezésnek tűnt, hogy én magam is kételkedtem benne.
Egyedül első testvér szólalt meg reménykedőn. – Társaink ép emiatt szálltak alá arra az istenverte bolygóra, és kaptunk is tőlük üzenetet, abban lesz a megváltásunk.
– Hacsak nem azt üzenték, hogy nem találtunk semmit.
Első testvér megrovóan pislantott rá, de közben egyre magabiztosabban el is vigyorodott. – Azt nem hinném. Ha semmi érdemlegest nem találtak volna, akkor soha nem küldték volna vissza a vadászt.
Épség felelős nem túl meggyőződötten bólintott. – Így legyen első testvér, máris utánanézzek.
– Neki pedig adjátok meg a végtisztességet – mondta a vezér a legközelebb álló két nukhnak, a halottra mutatva.
Míg az eszméletlen pilótával az épség felelős sietősen az orvosi egység felé indult.
Mindenki távoztával a páros nekiveselkedett a kelletlen feladatnak, megmarkolták az egyik-egyik lábát és húzni kezdték a padlón a testet maguk után.
– Nem kellene kegyeletteljesebben bánnunk vele?
– Ne izgasd magad sóher kis geci volt, elvesztette az utolsó gladiátor harcát, mégsem törlesztette adósságát.
– És mit csinálunk vele?
– Elhúzzuk az első légzsilipig és kibasszuk az űrbe, így is többet kap, mint érdemel.
– Hogy érted?
– Pilóta volt és imádta, így most örökké repdeshet.

Egy hét telt el mióta a túlélő pilóta visszatért, egyszer sem nyerte vissza eszméletét. Ő halt meg másodikként, és nem a társai végeztek vele. Semmi nem bizonyította ezt jobban, hogy azóta mindennapossá váltak a temetések.
Bár első testvérnek igaza volt, az épség felelős alig pihent, állandóan kísérleteket végzett és adatokat elemzett.
Újabb egy hét múltával az áldozatok száma túllépte a százat, pedig eddigre részeredményként a kór lefolyását gyógyszerekkel sikerült lassítani.
Végül több hónapos kutatás után, és százhetvenhárom áldozatot követően, áttörést ért el, elkészült az ellenszer.
Eddigre a vírus mindenkit úgy legyengített, hogy már csak hálni járt beléjük a lélek.
– Ezt lakomával ünnepeljük meg – jelentette ki boldogan az első testvér, mikor az épség felelős tudatta vele a jó hírt. – Végre most már talán bennem is marad, amit lenyelek.
Jumu felszabadultan nevetett a viccén, végre úgy érezte kiszabadultak a halál árnyékából.
– Ne rohanjunk ennyire előre első testvér, vannak rossz hírek is. Először is a lakoma elmarad, hamarost sima étkezésre sem fog telni – sóhajtotta fáradtan az épség felelős, aki már harmadik testvér volt. Testéről a betegség kevés izmát is leégette, olyan gyenge volt, hogy járni is alig bírt.
– Ezt hogy érted? Rengeteg az élelem, hisz már nem a teljes személyzetet kell etetnünk, és bő egy évre való a készlet.
– Sajnos az ellátó felelős behányt az élelmiszer raktárba. És hiába lett feltakarítva, kiderült a vírusnak egy újabb katasztrofális hatása, megfelelő környezetben a szerves anyagokat is megtámadja. A készletünk java megfertőződött, valamilyen penész támadta meg és mérgezővé vált.
– Oh, nem elég a bajunk – csapott első testvér dühösen az asztalra. – Micsoda súlyos felelőtlenség, ezért példás büntetést kap.
– Megtörtént, meghalt ő volt a vírus utolsó áldozata.
– A francba, szerencsétlen, és még meg sem büntethetem. Mennyi időre elég még?
– Egy-két hét, ha porciózzuk, akkor duplája. De az nagyon veszélyes, mindenki legyengült a betegségtől, most kellene erősödni és nem diétázni.
– Rendben porciózzuk az élelmet, egyharmad élelem mindenkinek, aki nem fogható hadra azonnal. Akik képesek harcolni két harmad, hogy ne gyengüljenek le teljesen. Kivételt egyedül te jelentesz harmad testvér – határozottan intette le a tiltakozni készülő épség felelőst. – Ha kevesebbet eszel, te abba halsz bele. Másod testvér a tartalék kivételével lőj ki minden szondát, keressenek, olyan világot ahol erősödhetünk, nem csak a mi életünk a tét, hanem már az egész fajunk fennmaradásáé.
Jumu bólintott és utasításokat suttogott karpercébe, személyre szabott számítógépek voltak ezek melyek adott területeken a munkájukat segítették.
– Na, ez a másik dolog, amiről szintén beszélnünk kell – sóhajtott fájdalmasan az épség felelős. – Nem terhellek benneteket a szakmai résszel, próbálom hétköznapi nyelven elmagyarázni.
– A vírus a DNS láncot támadja meg és nekünk, hímeknek nőstényeinkkel szemben kettős spirálból áll. Egyik maga az adott egyed genetikai jellemzőit tárolja, ez azonos a nőstényeinkével. De mivel az utódlásban csak a mi génjeink játszanak szerepet, a női nem ez miatt csak a hordozó. Ezért is tudunk szinte minden faj nőstényeivel szaporodni.
A másik két nukh helyeslően és egyetértően mormogott.
– A mi immunrendszerünk nagyon erős, a vírus érkezéséig majdhogynem betegséget sem ismertünk. Ez a kis dög pedig még is ki irtotta a fajunk, sok másikkal együtt. Mindenki kutatja keresve az ellenszert, és sehol semmi. Nem tudom társaink mit találtak a bolygón, és amit küldtek, hogy szerezték. De egy biztos, nem vírus-szerkezet leírást kaptunk. Hanem egy alternatív gyógymódot, amibe majdnem mind belepusztultunk.
– És akkor az öröklődésért felelős spirálban benne maradt?
– Igen! És nem is tudok a meglévő adatok alapján mit kezdeni vele. Vannak részei, amiket tudtam értékelni, mint változást. Mást meg például nem, és nem tudom, azok mit jelentenek, vagy számítanak-e egyáltalán.
– Milyen változások?
– Hát két dolog biztos. Egy: csak hím egyedeket tudunk nemzeni, több nőstény nukh nem fog születni. Kettő: és ez igazán rossz, a visszamaradt vírus töredék megtermékenyítéskor megtámadja az adott nőstényt. Szellemi leépülést biztosan okoz nála, de akár súlyosabb is lehet.
– Hát ebben nem látok problémát. Csak fiúk születnek? Sok harcosunk lesz. Az anyja meg meggárgyul? Majd lesz másik – nevetett fel elégedetten az első testvér.
Jumu megvakarta kobakját. – Ahogy én értem, nem csak annyiból állhat ez, hogy meg kell tanulnunk pelenkázni, mert anyja képtelen lesz. De lehet bele is hal a terhességbe, mert a vírus megöli.
– Ez még csak egy jobb verzió a lehetségesből! Lehet, még a fogantatás pillanatában maghal az anya, vagy vírusgazdává válik, de akár a megszületendő csecsemő is lehet az.
–Bassza meg, nem szabadulunk ettől a féregtől? – Dühöngött első testvér, de gyorsan lehiggadt. – Mindegy ez egyelőre a távoli jövő, ráérünk akkor rágódni rajta. Még ha csak kis időt is nyertünk mielőtt eltörölné fajunk.
A másik kettő beleegyezően bólintott.
– Most elsődleges és fő feladatunk találni egy bolygót ahol készleteket gyűjthetünk. A most elhangzottak pedig maradjon egyelőre a mi titkunk.

Letelt az egy hónap, a szondák pedig semmit nem találtak.
Hamarosan a hosszú ideje koplaló nukhkok közt tombolt az éhség.
Harcosaik idegen szemnek még mindig impozáns látványt nyújtottak, pedig energia tartalékaik végén jártak.
Az elgyötört épségfelelős magához hívta testvéreit. – Már csak egy lehetőséget tudok felajánlani, habár annak a végén súlyos ára lesz. Létezik egyfajta fájdalomcsillapítónk, ha túladagolom, akkor mesterséges kómába zuhanunk. Szervezetünk lelassul, durva kémiai hibernáció lesz. Fokozatosan csökken az energiafelhasználás, míg meg nem kapjuk az ellenszert.
– És ha nem kapjuk meg?
– Fokozatosan leállnak a szerveink, és beáll a halál. De ami még sarkalatos pont, hogy ha beadtuk a szert és mégis kapjuk az ellenanyagot, akkor is legalább két napig ki leszünk ütve.
– Teljesen le fogunk gyengülni – elégedetlenkedett Jumu. – Nem lesz erőnk, ha harcolni kell.
– Ha magunkhoz tértünk és szükséges, adok egy drogkoktélt, pár órára feltölt energiával.
– Mennyi időt nyerhetünk az egésszel?
– Egy hét, utána már kezdenek túlzottan felhalmozódni a méreganyagok.
– De akkor valakinek fent kell maradnia, hogy beadja az ellenszert.
– Nem – csóválta fejét az épség felelős. – Beállíthatom robot dokit, hogy figyelje az előre megadott számítógép paramétereket, a többit már intézi.
– Akkor csináljuk, legfeljebb átalusszuk a végét és nem az éhség kerget őrületbe – bólintott rá első testvér.
Jumu is egyetértően szólalt meg. – Megadom a számítógépnek a megfelelő adatokat.
– Mindenki készüljön és irány a korvett, ott mindenkinek beadhatod a szert.

Három napja néma síri csend uralkodott a kihalt Nukh kutató cirkáló fedélzetén, csak a vezérlőben villogtak a műszerek fényei fáradhatatlanul.
Majd elsőnek a szonda kommunikációs pult kezdett csipogni adatokat ontva magából, majd a főszámítógép kezdett trillázásba, ahogy feldolgozta azokat. A háromdimenziós kivetőjén nyolc bolygóból álló naprendszer jelent meg, a naptól a harmadikat emelte ki közülük, felszínének több mint felét borító víztől kéken ragyogott.
Majd egyetlen holdját nagyította ki, számításokat végzett ideális hipertérkapu nyitáshoz.
Ahogy kisiklott az energiamezőből, geostacionárius pályára állt a hold árnyékos oldalán.
Beállított paraméterek alapján félreeső helyen kis csoportot keresett az itt élő primitív faj tagjaiból, ehhez rádióforgalmazást vett alapul.
Útjára indította a korvettet, majd maximumra kapcsolta automata önvédelmi rendszerét, és készenléti állapotban további utasításokra várt.

A bolygó egyik kontinensén hosszan ívelő hegylánc lábánál, hatalmas sivatagos terület nyújtózott.
Szélében éppen egy kiskatona ágaskodó szikla árnyékába húzódott, tikkadtan húzott rá kulacsára, míg kiképző őrmestere épp rádión adta meg pozíciójukat, félrenyelt a vízből és köhögőroham tört rá.
Felettese épp rá akart ripakodni a pimasz potyázóra, hogy csendesebben fulladjon meg, mikor az köhécselve megszólalt.
– Uram, mondja, hogy ön is… látja! Vagy ez… csak a kiképzés része? – A mondat végén már kiabálnia kellett a környéket egyre jobban átható dübörgéstől.
Az őrmester – ahogy felé fordult – hangja is megváltozott, a riadt kiscsibékként köréjük gyűlő többi újonc gyűrűjében. Meglepetéstől és félelemtől rekedten üvöltött, hogy a közeli völgybe aláereszkedő űrhajó hajtóművei mellett érthető maradjon a rádióban. – Ez lehet furán fog hangozni, de küldjenek mindenkit ide aki él és mozog, mert éppen most szállt le az orrunk előtt egy kibaszott ufó!

A történet bizonyos elemei későbbiekben megjelenő Űrvándorok című regény részét képzi.

Értékeld az oldalt!