A hasonmás

Összefont karokkal ülök, mintha nem lenne más dolgom. Nincs is. Nézem a tovarohanó tájat, és közben zötyög velem a vonat. Figyelem az ismétlődő képsorokat az ablakon át: házak, mezők, aztán megint házak… mintha csak ugyanaz az útszakasz kerülne szemem elé újra meg újra…

Sosem éreztem jól magam az utazástól. Most sem. Valahogy felkavarodik a gyomrom, és mindig az állomást várom. Csakhogy az messze van még. Egyre hanyatlik a nap, s ez jó is, mert enyhe szél lopódzik be az ablakon, friss, szénaillatú levegő. Mélyet szívok belőle. A szemben ülő utasok leszálláshoz készülődnek. Leveszik csomagjaikat, majd kikecmeregnek a fülkéből. Egyedül maradok. Elhelyezkedem kényelmesen, és álomba ringat a monoton, halk kerékzakatolás.

Nem aludtam túl hosszasan- bár álmaim is voltak, és lassan besötétedett közben, az egyik állomáson egy fiatal férfi nyitotta rám a fülkeajtót. Elfordítottam fejem, miután az illemtudó köszönés elhangzott. Megnyerő volt első látásra, bár túl sokat nem árult el külseje, nem láthattam vonásait a félhomályban. Miután elhelyezkedett, fél szemmel rám sandított:
– Micsoda hőség!- szólalt meg.
– Őrültség utazni ilyenkor- vettem fel a beszélgetés fonalát.
– Bizony… de céllal utazik az ember- tette hozzá.
– Majd lehűl éjszakára a levegő…- mondtam, aztán felálltam, s kimentem a folyosóra.
Lehúztam az ablakot, kihajoltam. Hosszú hajam lebegett a szélben. Nem volt túl sok kedvem a beszélgetéshez, de tény, hogy jobban telt vele az idő.

Visszalépkedtem hát, és leültem helyemre.
Ő felém fordult, és kezét nyújtotta:
– Kristóf vagyok.
– Örülök, az én nevem: Leila.
– Ó, ez gyönyörű név!
– Köszönöm, Kristóf, nos, épp hazafelé tart?
– Ó, igen. Én fent lakok a hegyen, a Kristóf kastélyban, vagyis az én kastélyomban- hangsúlyozta a férfi.
– Hű, ez igen!- ámulatba estem egyből – Meséljen, Kristóf!
– Hát… semmi különös. Megörököltem, beleköltöztem, és nagyjából ennyi.
– Hallottam róla, de azt nem tudtam, hogy lakója is van…- nevettem, s velem kacagott ő is.
– És, mondja, Leila, ön merre megy?
– Én egy találkozóra készülök, tudja, írással foglalkozom…
– Hát az nagyszerű! És miket ír?
– Fantasztikus, sci-fi, paranormális jelenségek… szóval ilyenek- mosolyogtam szerényen.
– Ez érdekes- mutatott érdeklődést útitársam – Jöjjön fel a kastélyomba, az afféle öreg épületekben mindig történnek fura dolgok…- rám nézett, s pillanatig végigfutott hátamon a hideg.

– Tudja… nem mindenben hiszek, amit leírok – van azért kitaláció is írásaimban…
Közben teljesen besötétedett, villanyt kapcsoltunk, s akkor tudtam igazán megfigyelni a férfi külsejét. Ezúttal már kíváncsivá is tett, hát ez motiváló erővé vált, hogy megtudjak róla mindent, amit csak lehetett. Délceg alkata megnyerő volt, barna szemei szinte beszéltek helyette. Szabályos orr, ajkak, semmi kivetnivalót nem találtam benne.
– Nos, nemsokára búcsút veszek öntől, kedves Leila, mert én megérkeztem- mosolygott rám, és közben felállt, a leszálláshoz készülődött.
– Ó, hát én is megérkeztem…- mondtam.
– És nem árulná el a teljes nevét, hogy tudjam, kinek a könyvét keressem?- kérdezett, és közben segített leemelni a csomagjaimat.
– Leila Black vagyok.
– Örülök nagyon… azért, ha lesz alkalma rá, felkereshet, Hölgyem. Tudja, hol talál…
– Köszönöm, Kristóf – de erre ő már kilépett a fülkéből, és mire én összeszedelőzködtem, már hűlt helyét találtam.

Cuccaimmal leültem egy padra. Csak reggel fogadtak az irodán, úgyhogy fölösleges volt túl nagy rohanásba bocsátkoznom. Elég korán elindultam a helyszínre, de ott azzal fogadtak, hogy mindenkinek kiküldték az értesítést, ugyanis elmarad a rendezvény. Hát ez felkészületlenül ért, egyszerűen nem tudtam, mihez kezdjek hirtelen, fáradtnak, álmosnak éreztem magam.
– Mondja, Uram – jutott eszembe egy mentő gondolat- Kristóf kastélyát merre találom?
Az öreg portás először huncutul nézett rám, majd nevetni kezdett:
– Ne bolondozzon, Hölgyem…
– Komolyan kérdezem…
– Sokat mondanak az emberek arról az őrültről, még a közelébe se mer menni senki…
– Ugyan… ne mondjon ilyeneket – szóltam meglepetten.
– Jó, hát ha éppenséggel úgy gondolja, én mutatom az irányt, de jobb lesz taxit fognia, mert elég távol van az a mi kis városunktól.
Kicsit furán éreztem magam, de kétségtelenül vonzottak a kihívások, már csak ezért is döntöttem a Kristóf kastély felkeresésében.

A taxi elvitt egy darabig, de az erdő szélénél megállt, és azt mondta a sofőr, hogy onnan már gyalog kell folytatnom az utat. Igaz, nem kellett már sokat gyalogolnom, egy erdős részen áthaladva, kijutottam egy tisztásszerű magaslatra, ahol csodálatos szépségben, lenyűgöző varázslattal fogadott a kastély látványa. Alig vártam, hogy végre bejuthassak, hisz odakint a 35 fokos hőség már eléggé kínozott, nem beszélve a fáradtságról, kialvatlanságról, és azért nem volt elhanyagolandó tényező a csomagjaim súlya sem.

A nagy, cserefa ajtón hiába kopogtam, senki nem válaszolt. Így hát lenyomtam a kilincset, és meglepetésemre, kinyílt az ajtó.
Bent kellemes hűvösség, félhomály, és csend fogadott. A nagy hall bútorzata, akárcsak az épület maga, régi időket idézte fel. Bátortalanul lépkedtem be, és letettem csomagjaimat a mellettem lévő székre.
– Kristóf- szólaltam meg.
Válasz nem érkezett. Már alig álltam a lábamon, hát leültem egy másik karosszékbe, ami igen kényelmes volt. Behunytam szemeim, mire egy áramlat csapott meg közelről, és fel is ugrottam rögtön. Kristóf állt velem szemben.
– Mennyire örülök, kedves Leila, a látogatásának! – széles mosollyal üdvözölt újdonsült barátom.
– Huh… de megijesztett, Kristóf- fújtam ki magam, aztán hozzátettem:
– Én is nagyon örülök a találkozásnak.
– Jöjjön velem, felkísérem a szobájába, és rögtön összeütök egy kis harapnivalót is. Érezze magát otthon.

Nem számítottam ilyen kedves fogadtatásra, és már titokban nagyon is örültem, hogy lemondták a találkozót. A lakosztályom az emeleten volt, csupa bíborvörös bársony fedte a bútorzatot. Egy- kettőre lemostam magamról az út porát, átöltöztem kényelmes otthoni ruhába, és lementem ismét a hallba, ahol már várt a terített asztal. Sok biztatás nem kellett, gyorsan neki láttam az evésnek. Barátom szemben ült, és csak úgy habzsolt a szemével.
– Túl fáradt lehet, Leila, menjen, pihenjen egy jót- biztatott, amikor végre jóllakottan törölgettem a számat.
– Örök hálám, kedves házigazdám!- mosolyogtam, és sok biztatás nem is kellett, elvonultam aludni.

Valami zajra ébredtem fel. Először nem is kapizsgáltam, hogy mi lehet, végül rájöttem, hogy emberi hangok, ütemes csattanások, kiabálás, ordítozás- elmosódott, és mégis hátborzongató zörejek. Felkaptam a fejem, az ajtóhoz rohantam, hallgatództam, aztán végül elült a zaj. Kissé megnyugodtam én is, visszamentem az ágyba, és felültem, összekulcsoltam térdem, és gondolkoztam. Még az a mondat is a fejembe ötlött, amit korábban mondott Kristóf, hogy az öreg házakban mindig történnek dolgok… Ahogy így elmerengtem, kopogást hallottam, amire összerezzentem.
– Ki az?
– Kristóf vagyok. Bemehetek?
– Igen… – mondtam bizonytalanul.

A férfi belépett, a beszűrődő holdfény megvilágította arcát.
– Csak azért bátorkodtam bejönni, hogy megbizonyosodjak, rendben van minden, és jól érzed magad…- kedvesen mosolygott.
– Persze… jól vagyok… csak az imént hallottam valamit.
– Én mondtam neked, hogy az öreg épületekben mindig történnek fura dolgok…
– Hát persze…- mosolyogtam zavaromban, aztán hozzátettem:
– Talán jó lenne egy kis friss levegőt szívnom odakint…
– Ahogy óhajtja, Kedves- elkísérhetem- szólt nyájasan Kristóf.

Felálltam, és kifelé lépkedtem, a férfi követett. Lementem a lépcsőn, ki a szabadba. Valóban jól esett a nyári éj kellemes enyhesége. De nem éreztem nagyobb biztonságban magam kint sem, így visszamentem hálószobámba. Megint zajra ébredtem fel, de ezúttal felerősödött az. Kétségtelen, hogy emberi hangokat hallottam, csattogásokat, kiabálást, női sikolyokat. Összerezzentem, ijedten bújtam ki az ágyból, és az ajtóig lépkedtem, majd óvatosan lenyomtam a kilincset, és kimentem. A zaj a konyha felől jött, és hallatszott, hogy valaki ütlegel egy nőt, hiszen a fájdalmas nyögés bizonyította ezt. A szívem a torkomban vert, a korláthoz lépkedtem, hogy többet láthassak, mire feltűnt Kristóf, aki a konyha felé sietett. Még el sem ért addig, kijött onnan egy ugyanolyan alak, látszólag dühösen, feldúltan, és ráförmedt Kristófra:
– Hozzál bort, öcskös!
A férfi engedelmeskedett, aztán mindketten leültek egymással szemben. Kiköpött mása volt a szemben elhelyezkedő.
– Miért teszed ezt?!- sziszegte Kristóf.
– Ne félj, nem hal meg. Ha azt akarnám, akkor már régen halott lenne. Én sohasem hibázok.
– De igen, hibázol, David!- szólt rá a barátom.- Te ölted meg anyámat és apámat, és most a húgomat is kínzod!
– Én vagyok a ház ura! Azt teszek, amit csak akarok!
– Meggyilkoltad az összes vendégemet! De ezúttal tulajdon kezemmel oltom ki az életed, ha próbálsz ártani ennek a lánynak!
David nevetett, és lehajtotta a bort a torkán.

Én dermedten álltam, nem tudtam, hová tegyem az eseményeket, mozdulni sem bírtam.
Kristóf felugrott az asztaltól, aztán kettesével szedte a lépcsőt fölfele. Nem volt időm visszamenni a szobámba. Meglepődött, hogy ott talált. Pillanatig csak néztünk egymásra, aztán megragadta karom, és bevitt a hálóba.
– Ne haragudjon… nem tudtam, hogy ilyen hamar fény derül mindenre.
Még mindig nem tudtam megemészteni az eseményeket, csak halkan motyogtam:
– De hisz semmit nem értek… nem derült fény semmire.
– Helyezze magát kényelembe, Leila… elmesélek mindent.

Leültem az ágyba, hátam mögé helyeztem párnáimat, és hátra dőltem, ő mellém ült.
– Nagyapám Indiában tartózkodott sokáig. Magával hozott egy indiai lányt, aki varázsló, vagy azt is mondhatjuk, boszorkány volt. Megjegyzem, hogy a nagyapámat, és az apámat is Kristófnak hívták, valahogy így örököltem én is ezt a nevet- mély levegőt vett és folytatta: – Anyám nagyon szép lány volt, de a nagyanyám nem kedvelte… majd megszülettem én.
– … és David…- tettem hozzá.
Ő rám nézett.
– Ennél kicsit bonyolultabb a dolog.
Érdeklődve figyeltem szavait.
– Ne gondolja, hogy ő az ikertestvérem, nem az. A nagyanyám keltette életre, hogy elpusztítson mindenkit a házban.

Hidegzuhanyként értek Kristóf szavai. Csak meredtem rá tátott szájjal, egyszerűen nem fért az agyamba semmi a hallottakból.
– Hogy érti ezt, Kristóf? – elhűlten kérdeztem.
– Ő egy szellemlény, elpusztíthatatlan…
Látta, hogy minden összekuszálódott az agyamban. Elhallgatott. Próbáltam összerakni a kockákat. Igaz, hogy fantáziáltam sokat már szellemekről, és más paranormális jelenségekről is írtam, de egyszerűen képtelenségnek tartottam barátom történetét.
– Jöjjön, nézzük meg a húgát.
– A látványtól nem lesz elragadtatva…
– Miért nem védi meg őt?
– Maga komolyan azt hiszi, hogy szembe lehet szegülni ezzel a… – nem talált szavakat, végül csak összezárta fogsorát.

Pontosabban a konyha mellett volt egy helyiség, ahol Izabella tartózkodott. Miután villanyt kapcsoltak, eléjük tárult a borzasztó látvány: csontsovány, sápadt lány, véresen, kék, lila foltokkal, sebhelyekkel a testén.
– Istenem!- szörnyülködtem- Jöjjön, Kristóf, segítsen.
Felemeltem a lány fejét, vizet itattam vele, aztán amikor a tekintetét rám emelte, suttogtam: – Leila vagyok, és segítek neked. A választ hallani véltem: – Nem tudsz…
– Mondtál valamit? – kérdeztem Kristófot.
– Nem, dehogy…

Elláttam a lány sebeit, majd mondtam barátomnak, segítsen felvinni őt a szobámba.
Kristóf bizonytalanul nézett rám.
– Mi az? Mitől tartasz?
– A boszorka nem fogja engedni…
Ez a kijelentés megint sokk volt számomra, de azért igyekeztem kellő lélekjelenléttel kezelni a történéseket.
– Köztünk van?- suttogtam.
– Igen.
– Nem lesz más mód, meg kell küzdenünk velük, különben addig folytatják játékukat, míg hatalmukban áll.
Kristóf megfogta kezem, és felvezetett a szobámba.
– Figyelj, Leila, ez nem lesz egyszerű. Ott van a boszorka, és ott van David.
– Mit tehetünk?
– Ha bejutunk abba a szobába, amelyikbe még sosem sikerült, lehet, hogy találunk valamit… nem tudom…
– Milyen szoba az? Hol van?
– Gyere…

Lassan virradni kezdett, de egyáltalán nem törődtünk az idővel. A folyósó végén állt egy szoba, Kristóf egy kulcsot vett ki zsebéből, és kinyitotta az ajtót.
– Ha van kulcsod, miért nem mentél be eddig?
– Ma tudtam megszerezni…- suttogott.
Ahogy beléptünk, sötét, és hullaszag fogadott. Fel akartuk kapcsolni a villanyt, de nem működött a kapcsoló. Erre lerántotta a sötétítőt Kristóf, s ebben a pillanatban egy ráncos szipirtyó termett előttünk.
– Túl messzire merészkedtél, kislány!- sipákolt.
– Befogod a szád, nyanya!- ordította Kristóf.
– Segítség, David!
– Sírba tetted a nagyapámat, a szüleimet, vendégeimet, most Izabellán és Leilán lenne a sor?! Most meghalsz, te átkozott!- megfogta, s egy rándítással a földre teperte.- Sosem bántottam nőt, de te nem vagy az! Te egy rohadt boszorkány vagy!
Ebben a pillanatban zörgött az ajtó, David akart berontani.
– Öld, meg, Kristóf!- ordítottam.
– Kár, hogy csak egy koporsó van. Kettő kellene, de ti együtt megfértek egyben is. A koporsóhoz lépett.
– Ebben ápoltad gyilkos csemetéd! Ez az ő bölcsője?!

Az asztalról felkapott egy kést. David berontott hirtelen, de az ablakon át betörő fény miatt, amire nem számolt, meghátrált. Pár másodpercig dülöngélt.
Ez idő alatt cselekedett Kristóf, s a szipirtyóba döfte a kést. Vonaglott a boszorkány, és David is összerogyott. Egyszerre szállt ki belőlük a lélek, hiszen David erejét a boszorkától kapta. Mindkettő megsemmisült.

Kristóf csak állt és nézett. Én hozzá szaladtam, és megöleltem. Ő is átölelt, és együtt mentünk a szobámba, megpihenni. Ő ledőlt az ágyra, én fölé hajoltam. Magához húzott, és gyöngéden megcsókolt.
– Most már szabadok vagyunk, Leila…
– Tudom…- mosolyogtam rá.
– Gyerünk, nézzük meg Izabellát – mondtam, és lefele indultunk a lépcsőn. A lány, erőtlenül ugyan, de kijött az ajtóig, ott várt ránk.
– Most már rendben lesz minden, Izabella- suttogtam biztatón.- Gyere, felviszlek a szobámba.
– És te?- állított meg Kristóf, kezét a vállamra téve- Maradsz még?
– Végül is… semmi sürgős dolgom nincs…
A lányt támogatva, tovább lépkedtem, vállam fölött visszanéztem, tekintetünk találkozott, és egymásra mosolyogtunk.

Értékeld az oldalt!