A Vapiti szarvas

Messze északon, Amerika északi részén, él egy vapiti csorda.
Tavasz van. A hegyekből most sebesen zúdul le az olvadt hólé. A szarvasok örülnek a friss zsenge hajtásoknak. Hát bizony a télen a hegyen, ahol átteleltek, csak száraz fű volt, ha kikaparták maguknak a hó alól. Meg a fák, bokrok. Bizony megették a bokrok ágait is.
Most sorban ellenek a vapiti szarvasok. Elfekszenek kis védett részen, és meggörnyedve hoznak világra új életet. Hamar megy.
A kicsik hamarosan felállnak, és követik anyjukat, akik a méhlepény megszülése után igyekeznek eltűnni, mert jönnek az éhes farkasok, és más dögevők. A vérszagra, és a méhlepényre.
Az egyik kicsi keservesen, fájdalmasan bőg. Nehezebben követi anyját. Enne egy kicsit. Az vissza-visszanéz, majd megy tovább. Csalogatja.
Sietni kell most.
Aztán tisztáshoz érnek, körben fenyők. A fenyők sűrűjében aztán elterülnek, és a kicsi szophat.
Csak úgy csucsorog ki az anyja teje, a kicsi szájából. Nagyon élvezi, és nagyon mohó. Gyorsan és sokat kell növekednie. Fejével lökdösi az anyja hasát, hogy még jobban jöjjön az a finom tej.
Az idő jóra fordul. Tavasz van. A déli szél, álmosító langymeleg áramlatokat hoz. Az éber agancsos, a bika most is buzgón figyel. A szél susogását elnyomja a vadul csobogó patak hangja.
Úgy tűnik minden rendben. Most elfeküdve kérődznek.
A rügyek kipattannak, és leveleket hoznak, zöldül az erdő.
A farkasok is lefialtak már. A csapatból eltűnt a béta hím, és a béta nőstény. Családot alapítottak. Négy kis farkast hozott a világra.
Két fekete, mint az apa, és kettő szürke, mint az anyjuk. Most ők is szopnak. Az egyik fekete nagyon sürög, forog, és a legjobb helyet keresi. Végre rálel. Elfekszik, és szopik.
A farkasoknak, most jól van dolga. Van bőség. Van mit enni.
Rengeteg a rágcsáló, és sok a vándorpatkány. Északabbra már nem fordul elő, de itt van bőven. De van más táplálék is bőven. Nem finnyásak, amit találnak, megeszik.
A vapiti csorda most a fenyvesekben tanyázik. Hamarosan a kicsinyek is elkezdenek legelni. Ahogy azt Isten eltervezte. Itt a vadonban minden úgy történik.
A kis szarvas békésen fekszik anyja mellett. Anyja most öklendezi fel, és rágja meg újra a befalt lédús táplálékot.
A szarvas bika orrlyukai most kitágulnak, veszélyt érez. Figyel. Fokozottan. Bár a farkasok az egészséges vapiti szarvassal nem bírnak, mert nagytestűek. De ha beteget lát, vagy sérültet, a falka rárohan.
A bika most megnyugszik. Csak egy sündisznó csoszogott át a tisztáson éktelen hangokat csapva.
A mi kis szarvasborjúnk bika lesz. Persze addig még sok víz folyik le a gyors hegyi patakon. Ide járnak inni.
Közben nyár lett. Meleg rövid nyár. A legrosszabb az, hogy milliárd szúnyog lepte el a csordát. A rovarok most kibírhatatlanok.
Még jó, hogy az esték békésen telnek. Az éjszakák rovarmentesek. Ők most a fa ágain vannak. Milliárd szárnyas repdeső. Ilyenkor a denevérek veszik át a terepet. Gyűjtik be a rovarokat, és ezerszám fogyasztják.
A hajnal első sugarai ébren találják a csordát.
A kicsi bikaborjú gyönyörű, gyors, és ha kell, együtt vágtat a csordával. Bírja a tempót. Egyre erősebb. Már kis agancsot is hozott. Amelyet most még millió kis vérerecske sző át, és át, de már érzi, tudja, hogy azt le kell dörzsölnie, és télire elhullajtja. Az öreg bika agancsa most már több tízkilósra nőtt. A hárem csodálja is ezért. Büszke koronát visel.
Eljött az ősz. A rövid nyár után jön el a legszebb évszak. Mintha minden megnyugodna.
Ívik a lazac. De a folyóban sok más hal is található. A medve kifogja, és ha sok van, a maradékot eldobja. Csak azokat a részeket eszi bőség idején, ami a legjobban tápláló. Az agyat, és az ikrákat. Neki most kell a zsírt növesztenie, hogy kibírja a telet aludva.
A kis farkasok is megnőttek már. Részt vesznek a vadászatokon, persze csak leghátul. Már nem szopnak, a zsákmányból laknak jól.
Az erdő ilyenkor igazán színes. A piros, és sárga levelek közé még itt, ott zöld is vegyül.
Színpompában tündököl az egész erdő.
Az öreg bika örül, hogy a csorda átvészelte az évet. A zord tél sem olyan nehéz, mint a tavasz, és nyár.
Most jött el az ő ideje. Bőg. Kis csordáját most okosan egybe tartja. A tavalyi bikaborjúkat már elhajtotta a csordától. Ők keressenek más helyet. Egy csárdában egy dudás illik.
Jön a tél, leesik a hó. De találnak eleséget. Ha mást nem a fenyők idei hajtását eszik meg.
Mindig van valami.
Három év telt el. A kis gidát elverte az apja a csordától az előző évben.
Ősz van, és a kis gida gyönyörű koronával tért vissza. Az apja fenyegetően fut felé. Kopognak az agancsok. A kis bika megsérül. Nem nagyon, de sántit. Az apja agancsa felsebezte a lábát.
A farkasok ezt messziről meglátják, és érzik a vérszagot. Jönnek is. Körbeveszik. Egyszer csak, szétrebbennek. Az öreg bika jött meg, teljes erőből rátámadt a farkasokra. Agancsát a földre szegezve teljes erőből fut. A farkasok köszönik szépen, de nem kérnek a 300 kilós szarvasbikából inkább.
Aztán odamegy a fiatal bikához, és odalökdösi a csordához. A fiatal bika nem érti, de majd megérti. Az öreg már elég idős. Kell majd egy erős bika a csordához.
A fiatal bika hamar meggyógyul. Az öreg örül ennek, majd egy szép téli napon elmegy, elhagyja a csordát. Előtte sorra járja a csorda minden egyes tagját. Mintha elbúcsúzna. Még sokáig él, sokáig járja az erdőt magányosan. De a csorda királya már a mi kis vapiti bikánk.

Járfás János

Értékeld az oldalt!
Secured By miniOrange