A város

A várost körül ölelő hegyek mögül vastag füst száll az égbe. Úgy tűnik, mintha a pokol nyitotta volna meg ott a kapuit. A félelem mindent beterít dermesztő fátylával. Nyomasztó csend keríti hatalmába a földet. Száraz hő éget, bőröm minden pórusából izzadtság árad. A nap messze fent az égen elérhetetlen távolságban, mégis perzselő közelségben, sugaraival halhatatlan, meggyőzött diadalát dicsőíti. Szomjas vagyok… de ez már megszokottá vált. Még élek. Igen, élek… De ők?… Szétnézek: dögök, emberek és állatok tetemei. Rohadtan bűzlenek, áporodott szag terjeng az őrjítően tikkasztó légben.

Én ülök, és semmi, de igazán semmi mondanivalóm nincs. Mi is lenne? Egy 2070-es naptár előttem félig szétszakadva hever a földön. A múltat juttatja eszembe, gunyoros mosolyra húzódik a szám:- Mestermű! Íme, itt van a szüleménye.
Tátongó üresség bennem… újból jön az éjszaka, a szénfekete, szinte tapintható sötét. Vajon hol találok menedéket? Hová húzódhatok a mutánsok, élő- halottak elől? Ha megtalálnak, majd eledelükként szolgálhatok. Eljön majd az a holnap- ki tudja… Nincs víz, nincs élelem. Valahogyan jó lenne eljutnom a föld alá épített városba. Elraktározott élelemkészletük van. És mutánsok sincsenek ott. .Morfondírozom magamban nap, mint nap, és ábrándozom. Nincs esélyem, hogy eljussak a Városig. Se fegyverem, se élelmem nincs a hosszú útra. Ráadásul, szigorúan védett terület. Tíz kilométeres körzetben őrzik a bejáratot a kiképzett katonák. Ahogy így gondolataimba mélyülök, tőlem néhány méternyire megcsörren valami. Bádog doboz vagy konténer fedele? Felkapom fejem és óvatosan felállok. Elbújok a mellettem roncshalmazban fekvő kocsinál és a zaj felé fordulok.

Az agyamba száll a vérem: két mutánst látok, ahogyan küzdenek valami nagydologgal. Az egyikük arcáról félig levált a hús, egyik karja hiányzott, és rongyok csüngtek le róla. A másik hasonlított társára, csakhogy annak mindkét karja teste mellett csüngött. Hangosan hörögtek, miközben húztak- nyúztak egy kocsi váza alatt fekvő hullát. Egy kislány élettelen testét. Ahogy kicibálták, egyik erre, másik arra tépte. Összeroskadtam, eltakartam szemem, és csendben vártam, míg befejezik lakomájukat. Magamra parancsoltam az önuralmamat, de legyőzött az undorító látvány.” Hogyan maradhattam meg én? „ Remegés fogott el, és kezdtek ízekre szedni a kínos gondolatok. Éreztem, hogy elhagy a józan eszem és beleőrülök a rettenetes magányba. Nem tudom, hogy mi vár rám ott túl a hegyen, de egy biztos: menekülnöm kell. Vándorolnak ezek a szerencsétlenek, élelem után kutatnak. Éjszakára hideg lesz, jéghideg. Addig majd megpróbálok átjutni a hegyen. Remélem, lesz elegendő energiám hozzá.

A mutánsok lassan elfogyasztották élelmüket, majd újból útnak indultak. Ahogy kissé messzebb kerültek tőlem, végre fellélegezhettem. Csak szánalommal gondoltam rájuk. „Pihenni sem tudtok, mennetek kell, mindig mennetek kell. Nincs megállás. Bűzlő sebeitek, váladékos, rohadó testetek nem hagy pihenni. Mégis jobb dolgotok van, hisz jobban bírjátok a szomjúságot, a nap káros hatásait, és még sok más dolgot, amit mi nem… én nem…”

Vártam összehúzódva, szorongva, sokáig kuporogva, féltem, nehogy visszatérjenek a dögök.
A nap perzselő forróságát egyszerre váltotta fel a hideg. Fáztam, remegtem a sötétben Már két vagy nem is tudom hány napja szereztem öltözetet magamnak. Nem tudom ki viselte. Találtam valaki alatt ezt, meg egy tőrt is.
– Most már menned kell, míg teljes sötét nem lesz. – biztattam magam.

Felálltam. Zsibbadt végtagjaim ellenkeztek akaratomnak. De elindultam. Lépkedtem csendben, óvatosan, fürkészve az utat. A roncstelep hamarosan véget ért, s én nekikezdtem a hegy megmászáshoz. Közben csak azon járt az eszem, hogy el kell érnem a hegytetőt, mennem kell tovább – tovább. Hihetetlenül sok energia termelődik az emberben végveszély esetén. Lihegve, holtfáradtan, kimerülten jutottam fel a csúcsra. Miközben kifújtam magam, arra gondoltam, bárcsak lenne valaki, akivel folytathatnám az utat… aztán hallhatóan motyogtam keserű humorral:- Legalább lenne egy irányjelző tábla a Város felé…

Helyet kerestem magamnak, és úgy döntöttem, hogy ott töltöm az éjszakát. Becsavartam magam rongyaimba, aztán hatalmába kerített az álom.

A reggel forró napsütéssel ébresztett. Ahogy összeszedegettem cuccaim, azzal az elhatározással indultam el, hogy ma vizet iszom. A láthatáron belül nem észleltem semmilyen életjelet, csak a sivár, sárgásbarnára aszalódott domboldalakat. A hegy csúcsáról, ahol éjszakámat töltöttem, beláttam jól a terepet. Borzasztó, de megszokott felismerés, hogy igazából semmi- semmi nincs sehol, ami kevéske reménnyel vigasztalna. Pár napja már, hogy nem ettem, és két napja vizet sem ittam. A völgy felé vettem az irányt, reméltem, hogy délre elérek egy olyan helyre, ami árnyékot nyújt, különben szétmar a nap. Lassan leereszkedtem a völgybe, aztán újabb dombot másztam meg. Teljesen kifulladva érkeztem a tetőre. Ott megint körülnéztem, és a távolban egy erdőt pillantottam meg. Persze, csak feketés- barnás, korhadt törzsek voltak, de reméltem, hogy ott meghúzhatom magam a déli nap káros sugaraitól. El is indultam a föld hatalmas csontváza felé, s bár vonszoltam magam, éreztem, hogy lépésről lépésre közelebb kerülök az erdőhöz, amiből már csak csonkok maradtak. Állatok csontjai hevertek itt is, ott is. Az utolsó túlélők kemény harcot vívtak a környezeti hatásokkal, a támadókkal… és végül elpusztultak mind. Beljebb- beljebb merészkedtem, jellegzetes bűz terjengett, s az álló levegő elviselhetetlenné tette a bűzt. Mindenütt fakarók, mint hatalmas akasztófák meredtek égnek. Kissé távolabb tőlem, a földön egy rongyhalmazt pillantottam meg. – Mi ez? – döbbentem le, és visszafojtott lélegzettel figyeltem.- Mutáns vagy ember ez? Netán valakinek az elhagyott ruhái? A tűző napon nem heverésznek mutánsok – nyugtattam magam. Elővigyázatosságból kihúztam késem a bakancsom szárából, és magam elé tartva lassan lépkedve haladtam arra. Az a valami nem mozdult. Amikor csak pár lépés választott el tőle, észrevettem egy emberi test körvonalait, amint hason fekszik. Felkeltette érdeklődésem a hátára rögzített kulacs. Közelebb léptem. Hirtelen mozdulattal megragadtam, és letéptem róla. Mohó kapkodással csavartam le róla a kupakot, és csodák csodája: víz volt benne. Jól belekortyoltam, és úgy éreztem, életre kelek tőle.

Ahogy csillapodott szomjam, gondoltam, megnézem, hogy él-e a földön heverő test. Haja világosbarna, vállig érő. Azt sem tudtam egyelőre, hogy férfi lehet vagy nő. Hevesen dobogott a szívem, amikor próbáltam hátára fordítani, és az a kép volt előttem, mint már oly sokszor: torz, rohadó, csontvázzá vált arc vigyorog rám… de nem! Ezúttal nem! Egy férfiarc bukkant elő. Kerestem pulzusát, akartam, hogy éljen. Lassan, alig érezhetően vert a szíve. – Meg ne halj nekem!- biztattam inkább magam, mint őt. Néhány korty vizet öntöttem szájába, majd letörölgettem arcát. Nem tudtam mi okozhatta eszméletlenségét, keresgélni kezdtem rajta. Sehol nem találtam sérülést, de amikor lehúztam a bakancsát is, elállt a lélegzetem: gennyes vérrel átitatott rongyai alatt egy elfertőződött seb volt. Kevéske vízzel körbe mostam, és gondolkodni kezdtem, hogy mit tehetnék.

Beletúrtam kezeim a hajamba, majd görcsösen húztam végig arcomon, mert a megoldás felötlött bennem: ki kell vágnom a sebet. Sürgősen tüzet csiholtam, majd a lángok közt hevítettem késemet. Ahogy a férfi lábához közeledtem, vegyes érzelmek ragadtak hatalmukba: félelem, szorongás, utálat, remény, szeretet. De nem adtam sok időt magamnak a gondolkodásra, egy- kettőre az ölembe vettem a lábát, és egy mozdulattal, belevéstem késem a húsába. A férfi inkább hörgött, mint feljajdult, és annak, hogy végre emberi hangot hallottam, még örülni sem tudtam. Végeztem a munkám, közben veríték csorgott arcomon, homlokomon, halántékomon. Amikor befejeztem a műtétet, rongyaimmal kötöztem be a lábát. Aztán pár lépéssel odébb leültem, fának döntöttem hátamat. Leöblítettem késemet és ittam pár korty vizet. Kifújtam magam kicsit, megkönnyebbültem. Aztán mellé ültem, legyezgetni kezdtem. Arcát két- három hetes szakál fedte, mégis sima, kreol bőre fiatalságot sugárzott. Szemei színét nem láthattam, húsos, telt ajkai a láztól és szomjazástól kiszáradtak, berepedtek. Vártam felébredését. Sokáig ültem ott, kuporogtam, mint tegnap a roncstelepen. Késő délután úgy döntöttem, hogy élelem után nézek. Ehető gyökerek után kutattam, és néhányat vittem is magammal. Ettem, és vártam, hogy felébredjen a társam. Átvirrasztottam az éjszakát. Lázas volt, összevissza motyogott valamit. Annyira- annyira féltem, hogy elveszítem, és annyira akartam, hogy maradjon velem.

Ápoltam reggelig, aztán ahogy a nap befogta fényével és melegével a teret, felnyitotta a szemeit.
– Egyszerre ébredtél a nappal… hajoltam fölé.
Ő ijedten, bizonytalanul nézett rám, azúrkék szemei kétkedésről árulkodtak.
– Ki vagy?
– Kitti vagyok. És te?
– Alex… mi történt?
Elmeséltem a történetet, hogy egy részlet se maradjon ki belőle.
– Köszönöm, Kitti! Köszönöm, amit értem tettél… rég óta vándorlok, célom: a Város.
Mire nagy lelkesedésembe válaszoltam volna, láttam, hogy erőtlenül hunyja le szemeit. Elaludt.

Az éjszaka hideg volt, borzalmasan hideg. Szerettem volna közelebb húzódni hozzá, de valami visszatartott. Elaludtam. Mélységes álomba merültem. Másnap úgy ébredtem, hogy Alex ült mellettem és figyelt. Mosolygósan mondta:
– Sokkal jobban érzem már magam.
– Örülök ennek… nagyon örülök…- felültem, én is és visszamosolyogtam rá.
A reggeli néhány gyökér és néhány korty víz volt. Ahogy ettünk, megkérdeztem, hogyan került ide, ő belekezdett a mesélésbe:
– Kb. kétszáz kilométerre innen, egy kisvárosban születtem. Szüleimmel éltem, semmi rendkívüli… aztán egyszerre bekövetkezett a katasztrófa. A műhelyemben javítottam egy autót- tudod, autószereléssel foglalkoztam- tette hozzá, kényelmesen nekidőlt a fatörzsnek, karjait a tarkóján kulcsolta össze.- Szóval, láttam, ahogy közeledik a nagyidő, de máskor is volt már ilyen. Gomolyfelhők közeledtek- zöldessárgák- és ez már fura volt. Hirtelen kezdett el dörögni és villámlani. És egyszerre kezdett el zuhogni is a kéneső. Nem tudom mi történt, olyan hirtelen történt minden. A vihar végig söpört, mint a tornádó, alig volt időm elmenekülni a műhely alatti pincébe. Ott aztán meghúzódtam, mint a patkányok. Szüleim épp úton voltak valahol. – lehajtotta fejét, és küszködött érzéseivel. Aztán hozzátette: – 2070-ben volt mindez… és én már azt sem tudom, hol tartunk. A semmibe meredt a tekintetem, és folytattam gondolatát:
– A fák, füvek színét elvonta a kén. Többé már sosem lett zöld.

Nagyot sóhajtott, és tovább mesélt:
– Néhány hétig kóboroltam a városban, és gyűjtögettem, ahogyan más is: ruhákat, konzerveket. Én egyedül maradtam, önzővé váltam, nem akartam, hogy feléljék éléskamrámat, nem akartam osztozni senkivel semmin. Aztán egyre több lett a bűncselekmény, a fosztogatás, gyilkolás, rablás, jobbnak láttam elindulni. Nem tudom, mióta vándorlok, de azóta, hogy hallottam a Városról, kitűztem célul, hogy megkeresem. Néhány napja egy telepen voltam, kiszúrtak a mutánsok és üldözőbe vettek, eltalálták a lábfejem, de sikerült elbújnom, a többire nem emlékszem.
– Honnan jöttél, Alex? Melyik irányból?
– Onnan…- mutatott délre.
– Ott is vannak mutánsok?
– Tele velük a város.
– Az jó, mert én nyugatról jövök, és ott is vannak. Na, és tudod, hogy hol van a földbe épített Város?
– Északra van. Te is oda tartasz?
– Igen, persze… ez az egyetlen reményem.
Közelebb ült hozzám, végig simította kezét a hajamon.
Önkéntelenül, most először kérdeztem meg magamtól női hiúsággal, hogy vajon mennyire látszik rajtam ez a néhány év bolyongás. Azt tudtam, hogy a hajam csapzott, hogy barna szemeim vannak, középmagas vagyok és alkatom közepes. Arcom, karom tele van karcolással, horzsolásokkal… Alex a szemembe nézett:
– Szép lány vagy, Kitti…
Én lesütöttem szemeim- mindegy is volt, hogy mit gondol rólam- tudtam én, hogy nem lehetek szép.
– Mennünk kellene- szólt, és szedelőzködni kezdett. Én is felálltam, hiszen vesztegetni való időnk nem volt.
Elindultunk, Alex sántán lépegetett, én meg őt támogatva, jutottunk kijjebb- kijjebb az erdőből. Néha leültünk, megpihentünk, aztán folytattuk utunkat. Haladtunk tovább- tovább.

Alig beszéltünk, a meleg égetett, és rohadtul fáradtak voltunk mindketten. Egyszer csak megállj-t intett barátom, és megtorpant, ujját a szájára illesztette, csendre figyelmeztetve. Kérdőn néztem rá.
-Követnek bennünket.- suttogta.
– Ki követ?
– Nem tudom, lehet, hogy mutánsok, vagy túlélők… kérem a késedet…
Ebben a pillanatban ugrott elő egy mutáns, mintha csak a földből nőtt volna ki. Egyenesen felém tartott. Csorgott szájából a vastag nyál, féllábon szökdösött, mintha pattogó labda lenne. Hörögve üvöltött, és egy szempillantás alatt a földre tepert. Alex rávetette magát, és letépte rólam, belevéste rohadó testébe a kést, majd megtörölte áldozata rongyaiba. Én még mindig a földön hevertem, iszonyatos félelem görcsölt testemben. Alex felsegített, és magához ölelt.
– Sietnünk kell- lihegte- egyet találtunk, több is jön nemsokára. Fel kell jutnunk arra a dombtetőre.

Szedtük a lábainkat, amennyire csak bírtuk, és amikor végre feljutottunk a tetőre, láttuk, hogy senki sincs közelünkben, eloldalogtak az emberevő szörnyek, s odalent a völgyben egy település áll.
– Jaj, Alex, nem akarok oda menni.
– Akarsz inni?
– Igen.
– Hát akkor nincs sok választásunk.
Leültünk kicsit, de csak addig, amíg megittuk a maradék vizünket. Tudtuk, hogy megint kockáztatjuk az életünket, de vízhez nem juthattunk máshogyan.

Bemerészkedtünk a romok közé. Bejáratot kerestünk, közben mutánsok hulláira bukkantunk itt- ott. Nemrégen ölhették meg őket. Egyre beljebb merészkedtünk a romok közé, míg egy nyíláshoz nem értünk. Óvatosan csúsztam be rajta, barátom követett. Bent sötét volt, semmit se láttunk.
– Jó lenne egy fáklya… egy zseblámpa… egy szentjánosbogár is megtenné… –suttogott Alex.
– Sssst…- intettem csendre, mert zajt véltem felfedezni.

Nemsokára felbukkantak fáklyákkal a bőrruhások, és a fénynél hatalmas hegy konzervet pillantottunk meg, és kicsit odébb, palackozott vizet.
Elsőként egy dagadt jött be, aki hátán cipelt egy zsákot, és tartalmát kiürítette a többi konzervhez, aztán rámordult a mellette állóra:
– Na, mit állsz itt, görény, húzzál innen- odadobott egy konzervet, az meg fogta és elszaladt vele. Aztán szembefordult a többiekkel és üvölteni kezdett:
– Hülye állatok! Meglógtak a Tücsök bandájából öten! Engedtétek futni őket!
– Főnök… de elhoztuk a zsák konzervet…
– Idióták! Te most itt maradsz Crazy, mi pedig kinyírjuk a betolakodó szemét katonákat. Ha egy konzerv is hiányozni fog, az életeddel játszol!- Na, gyerünk, seggfejek!

A főnök és társai eltűntek, Crazy egyedül maradt. Gyorsan felnyitotta a konzervét a késsel, aztán behabzsolta. Utána egy üveget húzott elő zsebéből, behúzta tartalmát. Aztán egyet böfögött, megtörölte ingujjával száját, és kiment.
– Kitti, én oda megyek, te maradj csendben – még meg se várta válaszomat, óvatosan lépkedve elindult a bejárat felé, ahol kiment Crazy. Kilesett, majd intett nekem. Én tudtam mit kell tennem, gyorsan megraktam a zsákot, Alex odajött, hátára vette, én meg a palackozott vízből tankoltam fel. Lassan indultunk a kijárat felé, ahol egy üres járgány állt. Ledobta a zsákot barátom, én is a vizet, és már indult is a motor. Ahogy felbőgött az, Crazy hadonászott felénk, és üvöltött. – A kurva anyátok! Gyertek vissza!

Mi száguldottunk a zsákmánnyal tovább a végtelenbe. Hamarosan elhagytuk a romos várost, menedéket kerestünk egy völgyben, és neki láttunk enni, ahogyan már rég nem ettünk.
– Ezt megcsináltuk, Kitti – nevetett Alex.
– Mit szólsz, mit kap ezért Crazy? – kérdeztem, miközben illemszabályról megfeledkezve gyúrtam magamba a konzervet.
– Tényleg érdekel? – mosolygott ő.
Egy ideig elfoglaltuk magunkat az evéssel, ivással, aztán megszólalt:
– Csak tudnám hogy jutunk el a Városba, mennyi esélyünk van rá, hogy befogadnak…
– Nulla százalék.
– Megnyugtattál.

Lassan befejeztük a lakmározásunk, régen éreztem ilyen tele a gyomrom. A kérdés azonban foglalkoztatott, és a lehetséges válasz görcsbe szorította az agyam.
– Kitti- szólított meg Alex. Mellém lépett és leült. Ujjával megérintette állam, és felemelte a fejem. Azúrkék szemeibe néztem, csillogott, mint a tiszta tó tükre.
– Bízz bennem! El fogunk jutni a Városba.
Ez a kijelentés újból erőt adott, újabb forrást inni a remény forrásából, és ragaszkodni a hitemhez egyre jobban és jobban.
– Rájöttem, hogy mi a szerelem…egy ötvözet, olyan ötvözet, amely erősebb minden anyagnál. Érthető hát, hogy az ember fizikai élete alárendeltje érzelmi életének.
Alex mosolygott: – Ebben igazad van…

Az éjszakát ott töltöttük zavartalanul. Kora hajnalban keltünk, mint mindig. Felcihelődtünk, összepakoltunk, és készen is álltunk a nagy útra. Felbőgött a motor, és elindultunk. Már haladtunk egy ideje, amikor Alex megállt.
– Nézd, Kitti, ott valami oszlopok látszanak, szerintem közeledünk a Városhoz.
Felcsillant szememben a szikra. Igen, ott voltak az oszlopok… kétségkívül a Város határa az!
– Óvatosaknak kell lennünk – suttogtam.
– Még egy kicsit közelebb merészkedünk, aztán gyalog folytatjuk utunkat.

Nem sok idő múlva letért az útról barátom, és a motort elrejtettük egy fák övezte helyen, befedtük ágakkal azt.
Mielőtt elindultunk, átölelt, ott voltunk ketten a világmindenség és semmiség legközepén. Felettünk a nap izzó korongjával, semmit formáló hatalmával… Kicsik voltunk az elhagyott természet elhagyatott földjén. Mégis birtokoltuk egymás szellemi énjét, mely befogta a keserű, könyörtelen világot, álmokkal, képzeletekkel teli tartományokat építve.

Elindultunk az oszlopok felé. Sehol egy lélek sem volt. Kétkedve haladtunk közelebb- közelebb. Később észrevettük a katonákat, valószínűleg ott volt a Város bejárata. Gyorsan lehasaltunk.
– Hogyan jutunk be a Városba, Alex? Őrzik a bejáratot – kérdeztem suttogva.
– Még nem tudom.
Ahogy ezt kimondta, épp a fejemnél egy katonai bakancsot vettem észre, s ahogy feljebb siklott tekintetem, a tulajdonosa is ott állt, fegyverét ránk szegezve.
– Fel a kezekkel!- szólt ránk, mi pedig engedelmeskedtünk. A szó belénk fagyott a rémülettől. Erre valahogy nem számítottunk.

– Kövessenek!- adta ki újból a parancsot, és minden magyarázkodást mellőzve, elindult. Nem voltunk a helyzet magaslatán, követtük utasításait. Ő nem a katonák felé vette az irányt, hanem egy másik helyre vezetett. Felnyitott egy lappancsot, amit fűvel, gazzal jól álcáztak, és újból ránk szólt: – Másszanak lefelé!
Én elől mentem, utánam jött Alex, a katona utolsó volt a sorban. Valami halvány fény derengett, én remegő kézzel – lábbal lépkedtem alább- alább. Ahogy földet értünk, kinyitott egy ajtót, és betuszkolt rajta. Bent fény volt, klíma, kellemes környezet.
– Menjenek fürödni, majd megebédelhetnek- szólt egyforma komolysággal, arcán egy idegszál sem rezdült- Nem kell bemutatkozniuk, mostantól úgyis más nevet kapnak: Ön Laura, ön pedig Vendel- szemével rám, utána Alex felé bökött. Maguknak nincsenek jogaik. A szabályokat én diktálom! Nem kerülnek börtönbe, mint a többi betolakodó, ezért cserében szívességet várok el… na, de mindent a maga idejében! Irány a fürdő!

Tulajdonképpen oly hirtelen jött minden, hogy észhez sem tértünk, nem tudtuk követni a felgyorsult eseményeket… de a víz a bőrömön jól esett, és jó volt a tiszta ruha, a vörös bársony kisestéji. Alex öltönyt kapott. Finom ebédet ettünk, az igazi hús ízét szinte elfelejtettem, s az utána elfogyasztott vörös bor igazi ínyencségnek számított. És amikor bemutatták lakosztályunkat, ahol rend, tisztaság, kellemes levegő és puha ágy fogadott… hirtelen nem tudtam, hogy örülnöm kell a sors adta jónak, vagy aggódnom, amit cserében tennem kell érte… nem tudom mit éreztem…

Magunkra maradtunk a lakosztályban, de nem sokáig. Megszólalt a jelzőkészülék, és mennünk kellett. Már várt ránk a katona.
– Foglaljanak helyet!- mondta szelíd nyájassággal. – Gondolom, nem sok mindet tudnak a Városról. Ránk nézett, s mivel mi szótlanul és kérdőn néztünk rá, folytatta:
– A Város önpusztító rendszere működésbe lépett, mivel kapacitása lecsökkent. Gyilkológépekre van szükségünk, akik hozzájárulnak a Város életben maradásához.
Alex és én rosszat sejtve összenéztünk.
– Nos, eldönthetik: vagy maguk gyilkolnak, vagy magukat gyilkolják.

Értékeld az oldalt!