A véres csata és szerelem

1. Fejezet

Az én nevem Kira egy átlagos 14 éves lány. Bár már észre vettem, hogy kicsit más vagyok mint a többiek. A bonyolult képleteket amiket tudósok oldanak meg azokat én is könnyedén megoldom., de nem csak ez az egy furcsa dolog van. Még a többiek lefutnak 1 kört az iskola körül és már teljesen elfáradnak én még csak meg sem izzadok. Több mint 15 kört letudok futni egyhuzamban. Egy csomó sport és okossági versenyt nyertem. Bár nem csak jó dolgok történtek.

Tanárnő:

Mit szeretne itt a katonaság hiszen itt csak gyerekek vannak velem.

Kira:

A 3. világháborúban ami talán 8 hónapja történt elvesztettem a családom így most egyedül élek. De egy nap minden megváltozott. Pont matek óránk volt amikor katonák léptek be az ajtón.

Van még valaki a gyerekeken kívül?

Hukk tábornok:
Én Hukk tábornok vagyok. Kiráért jöttünk, hogy hatalmas vezetőt faragjunk belőle. Mind ezt azért, hogy megnyerjük a 4. világháborút .
Kira:
Micsoda?? Hogy engem vezetővé??- gondoltam magamban.
Tanárnő:
Hogy képzeli azt, hogy betör az órámra és elvihet egy gyereket??
Hukk:
Itt az engedély. Fiúk hozzátok a lányt!
Kira:
Ne! Hagyjanak békén!
Tanárnő kérem segítsen! Nem akarok velük menni!
Hukk fogott egy kendőt és betömte a számat.
A Tanárnő:
Sajnálom gyermekem, nem tehetek semmit.
Kiira:
Elvittek a főhadi szállásra és bezártak egy szobába ahol csak egy ágy és egy mosdó volt. Pár óra múlva nyitottak be újra.
Tom hadsereg tábornok:

Én Tom hadsereg tábornok vagyok. Az egész ország katonaságának feje. Kira azt szeretném ha te is hadseregünk tagja lennél. Holnap kezded a kiképzést. Készülj fel attól még, hogy gyerek vagy nem fogunk kímélni. Majd még találkozunk viszlát.- kiment és megint bezárta az ajtót.

Kira:

Legyek katona?…. Hát ha már itt vagyok akkor legyen. Hadsereg tábornok leszek és utána én fogom őket kínozni.

Ezután aludni mentem, de már hajnali 4 órakor keltett fel Rik törzs őrmester.
Rik:
Azonnal kelj fel!
Kira:

Úgy pattantam ki az ágyból mint ha bolha lennék.

Rik:

Egyenesen állni! Tisztelegj a felettesed vagyok! Gyere utánam.
Kira:

Rik elvezetett ki az épületből és megmutatott egy útvonalat.
Rik::

Az a feladatod, hogy ezt az útvonalat tizenötször tedd meg és időre megy!
Kira:
De ez több mint 40 kiló méter!
Rik:

Nem feleselünk! Mert különben utána 200 fekvőtámasz!

Kira:

Értettem. Milyen egy bunkó alak. Szívesen behúznék neki egyet.-gondoltam.
Rik:
Indulás!

Mikor lefutottam mind a 15 kört azt hittem ott esek össze holtan.

Rik:

120 perc. Nem is rossz, hogy most vagy itt először. Ez megfelelő idő, kövess!
Kira:

Ez a lazac képű! Nem látja, hogy itt esek össze és még kövessem? Hú lassan tényleg képen verem!- gondoltam.
Bár nagyon fáradt voltam még is követtem. Egy olyan helyre vezetett ahol tele volt minden fegyverrel.
Rik:

Tessék ez egy 05-ös fegyver. Ezzel kell eltalálnod a táblát.
Kira:

O..oké.-kicsit izgultam mivel sohasem fogtam fegyvert. -Találd el Kira! Találd el!-ezzel biztattam magam magamban.

Amikor lőttem akkorát estem hátra felé, hogy még most is sajog a fenekem.
Rik:
Hát ez nagyon szánalmas volt!
Kira:

Mért mit remélt, most fogtam először fegyvert! Én örültem annak, hogy a tábla közelébe találtam és nem a maga fejébe!
Rik:

Ne feleselj! Ha még egyszer vissza szólsz esküszöm, hogy megkorbácsoltatlak!
Kira:

Jól van megértettem. Hú ha még egyszer felhozza ezt esküszöm eltöröm azt a virsli ujját! – gondoltam.
Amikor meg fordult kidugtam rá a nyelvem.
Rik:

Próbáld meg még egyszer. De most ereszd le a vállad és tartsd egyenesen. – fogta a kezem és segített.

Rendben van most támaszd ki a lábad amikor lősz.

Kira:
Értem. Mi a franc? Tud normálisan is beszélni?- gondoltam meglepődve.

Másodikra mikor lőttem már nem estem hátra és még távol volt ugyan a közepétől, de egészen kezdtem bele jönni.
Rik:
Nem rossz, de nem is jó. Lesz majd mit bőven tanulnod.
Kira:

Kösz magamtól is rájöttem lazacfej. -gondoltam magamban mosolyogva.
Fél évvel később:

Rettenetesen kemény próbákat kellett ki állnom, de meghozta a gyümölcsét a sok erőlködés, mivel ezredessé léptettek elő. Június 20.-a reggelén belépett a szobámba Luk hadsereg tábornok. Amikor belépett éppen edzettem.
Luk:

Gratulálok az ezredes poszthoz, de most egy fontos hírt kell közölnöm veled. Kitört a Japán és az Amerikaiak között a 4. világháború. Azt szeretném, hogy te vezesd az embereket a háborúban.
Kira:
Ezt most komolyan mondja?
Luk:
Ilyenekkel nem szoktam viccelni.
Kira:
Értettem uram!
Luk:
Csomagolj össze és indulj! -és kilépett a szobából.
Kira:

Ilyen hamar bekövetkezett a 4. világháború? Reménykedtem benne, hogy még sem lesz. De most már nem fordulhatok vissza.- motyogtam magamban pakolás közben.
A maradék tisztek akiket nem küldtek el a háborúba:
Nézzétek, ott jön az ezredes kisasszony!
Ő lenne az ezredes?
Milyen szép. Úgy hallottam csak 15 éves.

Én vagyok 20 éves és csak egy gyakornok vagyok ő pedig 15 évesen ezredes?

Ha jól tudom nagyon keményen küzdött az ezredes címért. Gyakornokok tisztelegj! – mindegyik úgy kihúzta magát parancsnokuk hangja hallatán mint az engedelmes kiscsibék.
Luk parancsnok:
Sok sikert ezredes kisasszony.
Kira:
Köszönöm.
Pár órával később:

Amikor odaértem arra a bázisra amit meg kellett védeni mert ha azt át törik frontnak vége. Akkor már volt előtte több kisebb csata és a népünk a legtöbbet elvesztette. Berontottam a vezérlő terembe.
Kira:
Hogy állunk parancsnok?
Rémon: parancsnok:

Eddig vissza tudtuk őket tartani, de megfelelő irányítás nélkül a következőt már nem éljük túl.
Kira:

Értem. Akkor hát kimegyek a harcmezőre és az AD 1 en keresztül tájékoztasson a fejleményekről.
AD1 és egy teljesen új fejlesztésű adóvevő.

Addig is értesítse a vezetőjüket, hogy oda megyek és elmondom a tervemet. Mennyi idő van a következő támadásig?
Rémon:
2 óra.
Kira:

Annyi elég lesz. Indulok. Amikor látják, hogy támadnak értesítsenek azonnal.
Rémon:

Értettem.

Amikor odaértem a találkozási ponthoz mindent úgy csináltak, ahogy mondtam.
Tom őrnagy:
Katonák tisztelegj!
Kira:
Pihenjenek itt most társak vagyunk. Rémon parancsnok beavatott mindenbe és van egy tervem, de nincs sok időnk így azonnal

cselekednünk kell. A tervem pedig a következő. Egy csomó csapdát felállítunk különböző helyekre és amint végeztünk ezzel vissza térünk ide. Itt legyőzzük a hadseregük felét és vissza vonulást tervezünk, de a csapdákhoz megyünk és elbújunk. Ha oda érnek lesből tudunk támadni. Még helyzeti előnyünk is van mivel mi hazai pályán vagyunk és ismerjük az egész erdőt ők meg nem. Így amerre akarjuk arra terelhetjük őket.

Egy tiszt:
És mi van ha még is át jutnak rajtunk?
Kira:
Okos kérdés. Erről már gondoskodtam. Az erőd körbe van véve egy olyan hálóval ami emberi se gépek nem láthatnak. Aki meg hozzáér az 100 voltot kap a testébe. De nem kell félniük.-és oda dobtam egy kis gépet. -Ez egy olyan szerkezet amit a fülre kell tenni és amikor meglát egy ilyen fonalat kinyílik a szemre. Most pedig mindenki menjen máshova és ahova állította szigorúan oda menjen vissza!
A katonák vissza tértek és eközben szólt Rémon, hogy megindultak.
Kira:

Készüljetek.-mondtam az AD 1- be. -Tüzeljetek!-és elkezdődött a csata.

Sok ember súlyosan megsebesült a tűzharcban. A tisztek csak ordították mindig, hogy gránát, füstbomba! Ezeknek a szavaknak hallatán mindenki elfutott fedezékbe. A gránátok felrobbantak és az Amerikaiak csak röpültek a levegőben.
Kira:
Gyerünk emberek vissza vonulás!
Minden úgy történt ahogy megbeszéltük. A csapatok gyorsan oda futottak a csapdájukhoz. Az Amerikaiak meg csak jöttek és jöttek. Úgy pusztítottak mint ha nem is emberek hanem tankok lennének.

Tim tábornok:
Szétválunk! Indulás!
Rémon:
Kisasszony nagy baj van! Civilek is vannak a körzetben.- hirtelen megszólalt az AD 1-es.
Kira:
Az meg, hogy történhetett meg?!
Rémon:
Sürgősen segíteni kell nekik!
Kira:
Mondja a helyzetüket elmegyek értük.
Rémon:
Az erdő nyugati részén a Pentagon 3. pontjánál.
Kira:
Az nem jó. Arra fele vette az irányt a vezérük és 1 osztag.
Rémon:
Biztos, hogy egyedül meg birkózik velük?
Kira:
Egyedül nem, de van egy társam akivel sikerülni fog. Mondja meg az összes osztagnak, hogy az a feladatuk, hogy tartsanak ki.
Rémon:
Értettem! De miért nem maga mondja?
Kira:
Azért mert észrevettem a vezetőnél egy lehallgató készüléket és ha én beszélnék bemérnék a helyzetemet. Figyeljen kikapcsolom és addig maga a főnök és megnyomtam a gombot.

Eközben már elindultam a megadott ponthoz. A fákon ugráltam másztam, hogy a csapdákat kikerüljem. Rengeteg veszteség volt mind két oldalon. Az ellenségnél valószínű, hogy több volt mivel bele estek a csapdákba. Amikor közeledtem a kordina felé megláttam egy körülbelül velem egyidős fiút az egyik bokor tövébe rejtőzve. Sok sérülés volt rajta, de az mind csak karcolás. A lábán volt egy komolyabb valószínű, hogy egy golyó volt benne. Ahogy megpillantottam az arcát fel ismertem. A régi osztálytársam volt Ron

Kira:
Hát te meg mit keresel itt Ron?-gondoltam.

Egy bokor rezdülést hallottam és oda néztem. Az ellenség közeledett felénk.
Kira:
Na ne, ilyen hamar ide értek?- kicsit tovább kémleltem. -Ajjaj Ron pont előttünk van. Nincs több időm lőnöm kell.

Lelőttem pár katonát amikor leugrottam a fáról és becsúsztam egy másik fa mögé, de egy zsinórt lehúztam és a napra irányítottam.
Ahogyan a zsinórra sütöttek a Nap sugarai szinte megvakította az ellenséget és a még a szemüket dörzsölték egy-két füstbombát dobtam oda. Kitörtem a bokorból oda futottam Ronhoz meg ragadtam és feldobtam a hátamra. Elkezdtem vele előre rohanni.

Tom:
A fene egye meg! Ez nagyon ügyes volt. Gyerünk találjuk meg őket!

2. Fejezet

Eközben:

Ron:

Kira te..te vagy az?
Kira:

Nem sült csirke nyárson. Persze, hogy én vagyok az, de már Kira ezredes és kötelességed így hívni!
Ron:

Oké-oké.

Kira:

És megkérdezhetem, hogy mi a fészkes fenét keresel itt? Nem tudtad, hogy ez egy lezárt terület?
Ron:

A családommal jöttünk ide sétálni.
Kira:
Micsoda? És a családod hol van?

Ron:

Abba az irányba futottak.
Kira:

Értem, akkor siessünk!

Elindultam abba az irányba amerre eddig is tartottam. Bár most sokkal jobban figyeltem arra, hogy valaki nem rejtett-e csapdát. Szerencsére arra mentek amerre én csináltam a csapdákat. Körülbelül 1 kiló métert futottam mire megláttam őket egy bokorban, de nem csak őket hanem az ellenséget is.

Kira:

Hát mindjárt lehidalok. Ezek meg mit keresnek már megint itt?-gondoltam.
Elég messze voltak tőlünk így hát engem nem láthattak. Oda ugrottam a családhoz.
Bora Ron édesanyja:
Kira te vagy az? De meglátta a fiát. Édes kisfiam jól vagy?
Ron:

Igen anyám.
Kirát ezredesnek kell hívnotok ez a szabály, de most nincs időnk cseverészni.
Lukász Ron apja:
És akkor most mi lesz?

Kira:

Nyugalom már van egy tervem. Legyőzöm őket, maguknak csak az a dolguk, hogy meghúzzák magukat. Értve vagyok?
Lukász:

De egy 05 nem tudja legyőzni őket.

Kira:

Van segítségem, csak figyeljen.
Katona:

Erre mentek!

Amikor egy bizonyos pontra léptek hirtelen a levelek alól kitört egy 5 méteres királykobra és megharapja a katonát. Villám gyorsan a többi katonát is megharapja, de ezt ők se hagyják annyiban. Elkezdték gépfegyverrel lőni őt.

Ron:

Hát ez meg?
Kira:

Ő a férjem.
Az egész család: Mi!!???
Kira:

Még gyűrűm is van és mutattam feléjük a kezemet. Ő az én betanított kígyóm és az a neve, hogy férjem.

Bár Férjem sok golyót kikerült még is pár beletalált. Az osztagból már csak hárman maradtak. Férjem eldőlt, ebben a pillanatban kiugrottam a bokorból 2 embert lelőttem. A fegyveremből kifogyott a töltény így azt eldobtam és kiütöttem a vezető kezéből az ő fegyverét. Utána megfogtam hátraszorítottam a kezét és lenyomtam a földre és ráültem. Kiszedtem a zsebemből egy bilincset és ráraktam a kezére. Felálltam és a szemébe néztem. A szeme sok mindent elárult nem szeret csatázni akárcsak én. Bár Amerikát vezette nem volt az hanem Koreai. A haja rövidebb volt, elől szőke hátul vöröses barna. Egyetlen egy szó sem tudtam kinyögni.

Tom:

Gratulálok! Minden elismerésem nagyon jó vagy, de most ölj meg!
Kira:

Nem öllek meg, kifogyott a töltényem.-mentegetőztem.
Tom:

Akkor miért nem a tőrödet használod?

Kira:

Kell egy túsz is. Meg ok nélkül nem ölök meg senkit. És azért se öllek meg mert láttam a szemedben, hogy te nem akarod ezt az egész
háborút.

Tom:

Egyszer a jó szíved lesz a veszted.

Fogtam egy hosszabb kötelet és rákötöttem magam után vezetve. A család is jött utánam. Azon járt az eszem út közben, hogy Tom direkt hagyott nyerni? És szándékosan hagyta elfogatni magát? 3 kilométert tettünk meg befelé még elértünk az elektromos hálóhoz. Ott oda adtam a családnak a szemüveget és bementek.

Kira:

Rémon: engedje be őket.
Tomot meg vittem magammal vissza a harcmezőre.
Kira:

Mond miért lettél katona?

Tom:

Azért mert túl unalmas volt az életem.

Kira:

Tudom, hogy hazudsz.
Tom:

morgott egyet és elfordította a fejét.
Tom:

És te miért lettél az?

Kira:

Nem akartam az lenni erőszakkal vitte oda.

Tom szeme kitágult majd össze szűkült és bánatosan lehajtotta fejét.
Tom: Engem is.
Egy pár perc múlva vadász gépek szálltak el felettünk.
Kira:

Ez meg kik? Te biztos tudod.
Tom:

Most tévedsz mert fogalmam sincs. Angol vadászgépeknek néznek ki. Biztos megtudták, hogy csatázni fogunk és addig vártak amíg ki nem végezzük egymást.

Kira:

De ha most igazad van és tényleg azért jöttek, hogy elfoglalják lehet, hogy bombázni fognak?
Tom:

Bombázni biztos, hogy nem. Kicsit jártam Angliában és akkor bazi nagy acél robotokat csináltak amiket harcra terveztek. Egész hadseregeket csináltak ezekből. Rohamosztagot küldenek és foglyokat szednek, de ha itt vannak akkor az azt jelenti, hogy a többi országot is meg kellett szerezniük.

Kira:

Miket beszélsz? Ennyi országot elfoglalni 1 nap alatt? Ez…ez…. teljes mértékben lehetetlen!
Tom:

Sajnos nem. Emlékszel? Azt mondtam, hogy sokat csináltak. Gondolom minden országba bedobtak egy-egy osztagot. Így viszont már lehetséges.

Kira:

Akkor most mi legyen? Mi nem bírjuk velük felvenni a harcot.
Tom:

Vigyázz!
Megfogott és belökött az egyik bokorba.
Látod ott van egy.
Kira:

Ez hatalmas.

Majd ránéztem Tomra és a szemem megakadt a kezén ami meg volt bilincselve. Elővettem a kulcsot és felé nyúltam, hogy kinyissam.
Tom:

Mit csinálsz? Mi lesz ha rád rontok és megöllek?
Kira:

Ha meg akarnál ölni akkor ez előbb nem löktél volna be a bokorba.
Tom csodálkozva nézett rám, hogy megbízok benne. Leszedtem a bilincset Tomról nem nézett a szemembe, de morgott egyet.
Tom:

Ezeknek a monstrumoknak a lábuk a gyengéjük. Ha azt elpusztítjuk megmenekülhetünk.
Kira:

Nekem van olyan zsinegem ami még az acélt is elvágja.
Tom:
Akkor én elterelem a figyelmét amíg össze kötözöd a lábát.
Kira: Várj!- megfogtam a kezét, de ő kihúzta.
Kiugrott a bokorból és elkezdte lőni.
Kira:

De honnan van pisztolyod?-gondoltam.
Odanyúltam a hátamhoz ahova a pisztolyomat tettem mikor felvettem Tom kötözése után, de nem volt ott.
Kira:

Mikor vetted el és hogy került bele töltény? Na mindegy. Megráztam a fejem és szépen elkezdtem lopakodni a robot háta mögé.

Elővettem a zsineget és elkezdtem összekötni a két lábát, de még mielőtt készen lettem volna észre vett és engem kezdett lőni. Kitértem a golyók elől és Tom mellé álltam.
Kira:

Most mi legyen?
Tom:

Elvileg nem akarnak megöletni minket. Elfogatjuk magunkat és amint lesz rá alkalmunk kiszabadulunk és megmentjük a menekülteket.
Kira:

Biztos, hogy ez jó ötlet?
Tom:

Biztos.

Letettük a fegyverünket a földre aztán feltartottuk a kezünket.
Tom:

Meg adjuk magunkat!
Vörös 1-es pilóta a központnak.
Ellenség vezére:
Hallgatjuk Vörös 1-es.
A kettő célszemély megadta magát. Mit csináljak velük?
Vezér:

Üsse le őket és hozza ide a bázisra őket.

Értettem.

Én csak annyira emlékszem, hogy a robot felénk jön és leüt. Amikor kinyitottam a szemem ijedtem, mert Tom nem volt mellettem. A cellám ajtaja váratlanul kinyílt. A vezér lépett be és Tom bilincsben és láncra verve.

Kira:

Ki maga?
Vezér:

Ez szomorú, hogy nem tudja Kira ezredes.
Kira:

Még egyszer kérdezem ki maga?
Vezér:

A nevem Huk. Én vagyok a tábornok.
Kira:

Maga féreg, hogy merte kihasználni a háborúnkat a saját céljaiból!
Huk:

Ahogy látod, de most kérlek hallgass el ha jót akarsz magadnak. Nem azért jöttem ide, hogy a hisztijét hallgassam.
Kira:

Akkor minek jött?
Huk:

Azért, hogy megkérdezzem be állna-e.
Kira:

Ha a seggemet nyalná akkor sem!-szóltam közbe.
Huk:

Milyen faragatlan vagy, hogy közbe szólsz! Még egyszer megkér…
Kira:

Nem!-megint közbe üvöltöttem.
Huk erre feldühödött.

Huk:

Mindjárt tanítok én neked jó modort! Vigyétek a lányt a kínzó kamrába a férfit pedig hagyjátok itt.
Katonák:

Értettük! -tisztelegtek.

Tomot belökték, engem meg kiráncigáltak és el vonszoltak a kínzó kamrába. Leültettek egy székre az egyik bele dugta az ujjam egy kicsi szerkezetbe. Utána a másik teljes erejével lenyomott a székre úgy, hogy mozdulni se tudtam. A másik rácsapott a szerkezetre ami tőből kitépte a körmöm. Üvöltöttem ahogy csak bírtam, de folytatták amíg öt körmömet ki nem tépték. Ez még nem volt elég nekik lekötöztek a földre. 25 korbácsütést kaptam. Közbe pofozott amíg véres nem lett az arcom. Ezután behajítottak Tom mellé.

Tom:

Túl messzire mentek ezek a szarháziak! Nem fogják megúszni ezt garantálom!-morogta.
Ezután szét tépte a pólóját bekötözte vele az ujjaim, a hátamat. A kézfejét az arcomon lévő sebre csúsztatta és mélyen a szemembe nézett.

Tom:

Jobban vagy? kérdezte lágyan egy kicsit aggódva.
Kira:

Már igen. Köszönöm.
Tom erre egy jó darabig nem válaszolt, mire egyszer csak megszólalt.
Tom:

Kitaláltam hogyan szökjünk meg.
Kira:

Tessék?

Tom:

Amikor idehoztak az egyik őrnél volt egy térkép azt kiszedtem a hátsó zsebéből amikor bedobtak. Meg pluszba körbe néztem hol mennyi őr van. Elővette a térképet. A nyugati oldalon vannak a legkevesebben, mert ott védik őket a hegyek, viszont nekünk a hegyek remek búvóhely lesz. Kiszabadítjuk a foglyokat és ott építünk egy bázist. Ha ezzel megvagyunk végig járjuk az egész világot, mindenhova bázisokat építünk és megmentjük a menekülteket.

Kira:

Ez mind szép és jó csak előtte hogyan fogunk kijutni innen?
Tom:

Pár napig megfigyeljük, hogy mit kell csinálnunk itt és arra építünk egy tervet.
Kira:

Azt már tudjuk, hogy ha feleselsz kínzó kamrába visznek. Így ha valami bajt csinálnánk ketten , amíg a kínzó kamrába vezetnek leütjük őket és akkor már szabadok vagyunk. Keresd meg azt a kínzó kamrát ami legközelebb van a fegyver tárhoz. Kértem meg rá.

Tom:

Meg van! Méghozzá közel a kijárathoz.
Kira:

Akkor mikor csináljuk?-kérdeztem.
Tom:

Ma. Még újoncok vagyunk itt így biztos, hogy a kínzó kamrába visznek, hogy betörjenek.
Kira:

Akkor kezdjünk el verekedni, kiabálni és zajongani, és amikor bejönnek az őrök akkor rontsunk nekik. Egy kicsit játszunk el velük és hagyjuk magunkat elfogni így biztos oda visznek.

Tom:

Hát akkor kezdjünk neki. -mondta mosolyogva.
Belekezdtünk. Csapkodtuk az ajtótól kezdve mindent, mindenfélét kiabáltunk egymásra mire bejöttek az őrök.
Őr:

Még is mi folyik itt?- de nem törődtünk mit mondott azonnal nekik támadtunk. Eltértünk az ütéseik elől, de utána hagytuk elfogni magunkat. Elindultunk a kamra felé és amikor a fegyver tár elé értünk hirtelen kihúztam az apró csuklómat az őr keze közül és a férfiasságát megütve letérdelt. Ami az követet, hogy tarkón ütöttem és ezért elájult. Eközben Tom az ő őre lábára taposott utána hasba rúgta és össze kötött kezével leütötte. A többi őr elkezdett minket lőni, de kikaptam az ájult kezéből a pisztolyát és lelőttem őket. Tom megfejtette a fegyvertár ajtajának a kódját és mielőtt kifogyott volna a töltényem beugrottunk és bezártuk az ajtót.

Tom:

Gyorsan szedj fel annyi fegyvert amennyit csak bírsz.

Felkaptunk minden fegyvert mire Tom a nyugati fal elé dobott egy gránátot. A fal kitört és a fogdák előtti folyósora nyílt. Kigurítottam egy gránátot. Amikor felrobbant az őrök hátra léptek mi viszont kiugrottunk a tűzből és lelőttük az őket.
Kira:

Fedezz amíg kinyitom a cellákat.

Sorba nyitottam az ajtókat, de még mielőtt végeztem volna ránk rontottak a rohamosztagos gépek más néven az Apolló hármasok. Tom nem habozott elkezdte őket lőni és egyre közelebb futott feléjük. Felugrott és egy nagyon apró bombát nyomott rájuk. El lökte magát tőlük megnyomott egy gombot közbe és a bomba felrobbant. Én addigra kiszabadítottam az összes foglyot és kirobbantottam a falat. Azon át kimenekültek az emberek utánuk én és utolsónak Tom vissza dobott egy gránátot a lyuk teteje fölé ami be omlott. Előre rohantam és elvezettük őket a hegy lábához. Ott megálltunk pihenni.

Tom:

Emberek! Az együttműködésüket kérnénk. Azért szabadítottuk ki önöket, hogy a hegyekbe egy bázist építsünk ahova a menekülteket befogadjuk. Aki szeretne velünk tartani az rakja fel a kezét mindenki felrakta a kezét én meg csak ott mögötte tátott szájjal álltam.

Csodáltam őt már az első pillanatól és hálát adtam Istennek, hogy találkoztam vele. Előre hívta az erős férfiakat és akinek tudott fegyvert adott. Amennyit csak tudtam én is oda adtam. A nők és a gyerekek közé raktuk sorba a férfiakat így indultunk tovább a hegyek teteje felé.
2 nap alatt másztuk meg az egyik hegyet ami rekord időnek számít. Amint felértünk a síkság ami feltárult előttünk, kiváló volt a tábor építéshez. Egyelőre biztonságba voltunk fent, de ahogy körbe néztem megláttam a 2 hegy között lévő rést ami 100%-os biztonságot nyújthat.

3. Fejezet

1 ÉVVEL KÉSŐBB:

Ez idő alatt felépítettük a hadiszállásunkat. Jó sokszor megkeserítettük az ellenség életét. Különféle hadiszállásokat építettünk különböző országokba. Találkoztunk más-más ellen álló csapatokkal, velük szövetkeztünk. Tommal nagyon ritkán találkoztunk mivel én is vezető vagyok így hát más-más országokba megyünk segíteni. Pontosan nem tudom, de olyan 1 évre sejtem, hogy nem találkoztam vele csak hallottam róla a hadiszállásokon. Mindig elkerüljük egymást és már nagyon hiányzik. Most éppen Koreába indulok kimenekíteni az ottaniakat. Mivel kevés a létszámunk ketten megyünk csak én és Dév:

Fölszerelkeztünk és elköszöntünk.

Kira:

Majd 1 hónap múlva jövök vigyázzatok magatokra!
Dév:

Csákány majd jövünk!
Kiléptünk az ajtón és elindultunk le a hegy meredek oldalán.
Dév:

Utálok lemászni erről a hegyről!- siránkozott.
Kira:

Ne nyafogj ennyit Dév mert vissza küldelek anyuci szoknyája alá!
Dév:

Olyan kegyetlen vagy!
Kira:

Ez van megszokhattad volna már ennyi idő után.
Déven mindig röhögtem magamban, de előtte nem mutattam, de szerintem sejtette.

Kira:

Gyere Dév itt ezen az indán lecsúszhatunk így egy csomó órát megspórolunk.
Dév:

Oké, oké.
Át ugrottam a mellette lévő szikláról az indára. Dév követett. 30 perc alatt leértünk.
Dév:

Végre talaj! -és elkezdte csókolgatni a földet.
Kira:

Fogd be a szád! -súgtam és a kezemmel betapasztottam az száját. Behúztam egy bokorba és mutattam neki az előttünk lévő ellenséges járőr csapatot.
Dév:
Elbánunk velük?

Kira:

Nem, mert akkor rájönnek, hogy a közelben van egy hadiszállásunk. Inkább kikerüljük őket. Köves!-súgtam a fülébe.

Felmásztunk a mögöttünk lévő fára. Fáról fára ugrottunk amíg nem láttuk őket. Utána lemásztunk és gyalog folytattuk utunkat. Elértük a barlanghoz amit megadtak.
Dév:

Ez a barlang? De hát ez 50 centi sem! Mi vagyok én vakond?
Kira:

Majd folyamatosan tágulni fog, de ha nagyobb lenne akkor megtalálná az ellenség is.
Dév:

Á, így már világos.
Kúszva mentünk a barlangban. Én bőven befértem, de Dévnek kicsit szűk volt.
Dév:

Ha ez így folytatódik a mogyoróim még kisebbek lesznek.
Ahogy egyre mélyebbre értünk már annyira kitágult, hogy már állni is bírtunk. 10 napig tartott mire kiértünk belőle.
Kira:

Dév innentől kezdve rejtőzve kell haladnunk, mert itt már tele lesz az ellenséggel.
Dév:

Vágom, de akkor merre megyünk tovább?
Kira:

A folyón megyünk végig.
Dév:

A folyón és hogyan? Kopoltyút növesztünk vagy mi?
Kira:

Valami olyasmi. elő vettem 2 darab nádszálat. Ezzel fogunk lélegezni a víz alatt.
Dév:

Hát erre nem számítottam, hogy te ilyen régi és egyszerű dologgal rukkolsz elő lepődött meg.
Kira:

Az ellenség se számít erre ezért találtam ezt ki.
Dév:

Hát akkor kérem azt a köpőcsövet!

Végig úsztunk a folyón sok érdekes dolgot látva. Kisebb aknákat is találtunk a folyó mélyén. Kikerültük szépen lassan őket, de elég sűrűn voltak rakva és pár igen megnehezítette a dolgunkat. Végig haladtunk a folyón és amikor már nagyon sekély lett kijöttünk. Körül kémleltem és megláttam azt a bázist ahol a foglyokat tartották bezárva. Kicsit közelebb osontunk egy bokor mögé ahol jól be lehetett látni a terepet.

Kira:

Hát elég sokan vannak.
Dév:

Roham!

Dév: Úgy tört előre mint egy tank és csak futott előre, meg se lehetett állítani.
Kira:

Dév te egy igazi barom vagy és csak röhögtem magamban.

Utána futottam őt fedezve és amint egy kicsit meg állt rá ugrottam a hátára onnan meg az erőd tetejére. Betörtem a szellőző nyílás rácsát és bele ugrottam. Azzal a lendülettel amivel leérkeztem a szellőző cső leszakadt és le estem egy folyósora. A folyosó tele volt katonával így hát elő kaptam a fegyverem és elkezdtem őket lőni. Utána hátra dőltem és átcsúsztam az egyik lába között. Ez alatt még hátra dobtam egy gránátot. Egy mozdulattal fellöktem magam a földről és futottam tovább. Amikor befordultam jobbra csak annyit láttam, hogy fegyvert nyomnak a képembe.

Katona:

Tartsa fel a kezét! Felemeltem a kezem. Most dobja el a fegyvereit!

Eldobtam mind a kettőt, de mire le esett volna elugrottam és elkaptam. Abban a szent pillanatban lelőttem a katonát. Kifogyott a táram ezért kicseréltem amikor hirtelen berontott Dév.

Kira:

Pont jó kor jössz Dév segíts nekem! Dobj fel a plafonon lévő rácsra, ott beindítom a füstjelzőt elterelésnek. Te pedig menj és szabadítsd ki a foglyokat.

Dév:

Rendben van kielégítem madár vágyaidat.
Még mielőtt meg bírtam volna szólalni Dév megfogott és feldobott én bele csimpaszkodtam a rácsba.
Kira:

Dave ezért még a pokolra küldelek, de most siess!
Eltörtem a füstjelző karját ami megszólalt. Aki életben volt mind ide rohant.
Katona:

Itt kell lenniük!

Eközben én leszedtem a rácsot és felmásztam a szellőzőbe. Amint alám értek 7 gránátot dobtam le minden felé. Én amilyen gyorsan csak tudtam másztam a szellőzőben, de a robbanás tüze annyira felmelegítette az alattam lévő fémet, hogy megégette a kezem és a lábam. Dév eközben kiszabadította a foglyokat. Én a szellőzőbe leraktam egy bombát 2 percre beállítva. Leugrottam és amilyen gyorsan csak tudtam futottam kifelé. Kiugrottam az épületből, ami mögöttem szétrobbant. Dév rohant oda hozzám.

Dév:

Héj Amazon nő jól vagy?
Kira:

Persze tökkel ütött.

Dév:

Ez nagyon metál volt!!
Kira:

Na most az egyszer igazad van Dév. Na, de most siessünk! megyek elől te menj hátra és tereld őket.
Dév:

Jól van rabszolga hajcsár.
Kira:

Emberek kövessenek ha élni akarnak!-kiáltottam nekik.

Gyors előre rohantam. Sajnos más fele kellett mennünk mert a barlangon nem tudnánk ennyien átmenni. A Kínai erőd felé vettem az irányt. Tudtam, hogy sietnünk kell mert követni fognak. Ahogy beljebb mentünk a Fekete Démon erdejében megtaláltam a legsűrűbb pontját és ott tábort vertünk. Ott töltöttük az éjszakát mert az emberek kimerültek. Davel felváltva őrködtünk. Hajnalban meghallottam az ellenség hangját. Azonnal felkeltettem az embereket és futnunk kellett. Utána eszembe jutott, hogy van közelben egy erődünk a Gyémántház. Azért hívják Gyémántháznak mert egy olyan fejlett technológiát találtak fel ami szó szerint láthatatlanná teszi az egész erődöt. Azt tudtam, hogy nagyon közel van, de mivel nem lehetett látni kockázatos megkeresni, viszont most ez volt az egyetlen esélyünk a túlélésre. Szerencsére Isten mellénk állt és megtaláltam a kaput a kódot meg már simán beírtam. Mindenki berohant az épületbe. Az ellenség tovább haladt mellettünk. Az itteni hadseregünk vezetője jött köszönteni.

Gilbert:

Kira örülök, hogy látlak! Sose szoktál szerény kis hajlékomba jönni.
Kira:

Nem volt a terveim között, hogy ide kell jönnöm. Ha tehettem volna nagy ívben elkerülöm ezt a helyet!
Gilbert:

Ha már így hozta a sors meddig szándékozol itt maradni?
Kira:

Holnap hajnalban indulunk.
Gilbert:

Tényleg? Pedig azt hittem megvárod a kedves szerelmedet aki holnap után ér ide és ugyan arra megy mint te.
Kira:

Tom idejön? egy pillanatra nagyot dobbant a szívem.
Gilbert: Bizony-bizony.
Kira:

És hogy, hogy elmondtad ezt nekem amikor mindig közénk akarsz állni.
Gilbert:

Mert néha tudok kedves is lenni!-a hangja most véresen komoly lett.

Dév közbeszólt:

Tom idejön? Akkor várjunk holnap utánig!
Kira:

Ez nem úgy működik Dév. A személyes ügyeket nem keverhetjük bele a munkába.
Dave:

De ha ők is bele egyeznek akkor lehet?
Kira:

Esetleg.
Dév:

Akkor várj egy kicsit.
Kira:

Mit akarsz csinálni te zakkant? De eközben ő meg elfutott.
Dév:

Emberek! Bele egyeznének abba, hogy holnap után húzzunk el innen?
Az emberek többsége igent mondott. Vissza száguldott hozzánk.
Dév:

Ez kipipálva!- mondta mosolyogva.
Kira:
Nem kellett volna ezt tenned Dév.

Dév:

De igen is kellett! Már 1 éve nem láttad. Neki is biztos hiányzol. Egyszer végre mondj csak annyit hercegnő, hogy köszönöm.
Kira: Köszönöm Dév.

Dév:

Nincs mit. Na, de most megyek, hogy elrontsam ezt a szép pillanatot.
Holnap után:
Megérkeztek Tomék.
Gilbert:

Üdvözöllek Tom.

Tom:

Neked meg mi a franc bajod van?
Gilbert:

Most miért vagy ilyen? Hát jó akkor a meglepetésedet meg se mutatom.
Tom:

Már megint miben sántikálsz?
Gilbert:

Most az egyszer semmiben. Ezért is nézz csak fel.

Tom:

Ha valami tréfa lesz, ugye tudod, hogy most kitöröm a nyakad!
Gilbert:

Csak nézz fel!

Tom felnézett. A Két gyönyörű ében fekete szemei felcsillantak és a pupillái egy pillanatra össze szűkültek. Én álltam fent és az embereket rendeztem, hogy amint ideérnek el tudjunk velük indulni.

Tom:

Kira? Ő meg mit keres itt?
Gilbert:
Ő a meglepetésem. Kira!
Kira:

Mi az Gilbert…?- és a szavaim elakadtak amint Tom szemébe néztem. Több percen keresztül egymásra néztünk amikor egy lány átölelte
Tomot.

Lány:

Hoppá mikor megyünk?

Elfordítottam a fejem és a könnyeim magától kibuggyantak elkezdtem rohanni amerre bírtam. Tom el lökte magától a lányt, felugrott a falra és onnan fellökte magát arra a szintre amin én voltam és ahogy csak bírt rohant utánam. Amint utolér megfogta a karom és magához szorított, ahogyan csak bírt. Utána addig tolt hátra fele amíg a hátam nem ütközött a falhoz. 2 izmos keze a fejemet zárta közbe és mélyen a szemembe nézett. Az ajka egyre közeledett az enyém felé, mire egyszer csak összeért. A mellkasom sose égett annyira a szívem is majd kiesett a helyéről. Az egész testem lüktetett a vágytól, hogy ezek a kezek soha el ne engedjenek. Még a forrón izzó csók után is csak szorított-szorított és nem engedett el. Nem láttam, viszont éreztem, hogy az ő szeméből is egy könnycsepp kisurrant. Az a nyaklánc amit még én akasztottam a nyakába és egy lakattal zártam össze. A kulcsa az én nyakamban lógott. Amikor megölelt ez a 2 tárgy halkan össze csattant. Egy darabig biztos, hogy nem engedett el volna ha nem jön oda Gilbert pisztolyt tartva Tomra.

Tom:

Tudtam, hogy valami piszkos dologban sántikálsz.
Gilbert:

Engedd el Tom mert meghúzom a ravaszt!
Tom:

Húzd meg a nyugodtan én nem félek tőled.
Gilbert kilőtte a golyót ami Tom jobb lába felé szállt. Amint eltalálta egy nagy koppanás hallatszott és a golyó lepattant a földre.
Gilbert:

Te rohadt állat, dögölj meg a műlábaddal együtt!
Tom csak mosolygott rajta. Gilbert hátra fordult és elment.
Kira:

Mióta van műlábad?

Tom:

Már elég régóta. Eleinte nehéz volt megszoknom, de végül sikerült és már sokkal jobban használom mint a régit.
És ti is ugyan arra mentek amerre mi?
Kira:

Igen, de…
Tom:

Akkor szedd össze a tieidet és induljunk. Vágott közbe.
Kira:

Jól van akkor lent találkozunk.

Neki futottam és a korlátról ellökve magam leszaltóztam az alsóbb szintre. Ott fütyültem egy hangosat.
Kira:

Emberek aki velem jött ide az sorakozzon itt előttem. 10, 20, 30, 39. Oké mind megvagyunk.
Tom is sorba állította a csapatát.
Kira:

Figyelem mind kettő csoportnak! Innentől együtt fogunk menni mert ugyan oda tartunk! Mostantól amit én vagy Tom mond azt be kell
tartani! Világos voltam?
Lány:
Miért is kéne pont a te parancsaidat is követnünk amikor eddig Tom hozott el minket?
Kira:

Azért aranyom mert ha nem vetted volna észre te csak egy menekült vagy én meg ennek az egész rendszernek az egyik alkotója. Szóval
méltányolnám ha betapasztanád a kis csőrödet.
Lány:
Jól van na csöndbe maradok, te fruska.
Tom csak magában röhögött és a szája felfelé kanyarodott.
Kira:

Hát akkor induljunk el!
Kiléptünk az ajtón és az erdő felé vettük az irányt. Én mentem legelöl leghátul Tomi és körülbelül középen Dév. 7 kilométernél járhattunk amikor lesből támadt az ellenség. 10 embert lelőttek. Mi egyből vissza lőttünk hárman.

Kira:

Emberek futás ahogy csak bírnak!- rá néztem Dévre és üvöltöttem.
Menj Dév és vezesd őket!
Dév nem moccant csak mereven nézett rám. Egy hirtelen mozdulattal felé fordítottam a fegyveremet és a lába elé lőttem. Erre megugrott.
Kira:
Indulj már te lüke!
Visszafordítottam a fegyveremet az ellenség felé és lőni kezdtem rájuk. Hátrálni kezdtem még Tomal össze nem ért a hátunk. Fedeztük egymást. Dév eközben elfutott. Folyamatosan gyilkoltuk őket és lépegettünk el a golyóik elől. Egyszer csak egy katona kilépett a sorból és Tom felé vette a fegyverét. Ez a fegyver nem más volt mint egy XQ9000-. Ez a legújabb fejlesztése volt ennek a fajtának és ha eltalál valakit biztos, hogy bele hal. Még mielőtt lelőhette volna előhúztam a hátamon lévő géppisztolyomat, Tom elé léptem és 5 golyót röpítettem belé. Végig lőttem a sorfal embert mire egyszer csak Tom szólt hozzám.

Tom: Kira túl sokan vannak. Amint eldobom a gránátot fuss ahogy csak bírsz.
Kira:

Miket beszélsz? Ne most jusson eszedbe hősködni!

Tom:

Kira nem viccelek menned kell! Dév nem tudja őket megvédeni!
Kira:

Nem megyek el innen hiába is szeretnéd!
Tom:

Megígérem, hogy vissza jövök.
Kira:
Aki ezt mondja mindig meghal!
Tom:

De én leszek az az egyedüli aki nem fog.
Meglökött engem és azt kiabálta:
Fuss Kira az életedért!

4. Fejezet

Eldobta azt a gránátot amely ahol a földhöz ér 60 méteres körzetben mindent elpusztít. Könnyes szemeimet levettem az övéiről, a fejemet elhajtottam és úgy futottam ahogyan még soha. Rohantam és csak rohantam vissza nem néztem mert egyszerűen nem bírtam. Követtem az utat mire végre Dévet utolértem. Dév holt fehér arccal kitágult szemekkel nézett rám. Nagyot nyelt és megszólalt.
Dév:

Tom ott maradt igaz?

Egyből amint kimondta ezeket a szavakat lecsuktam a szemem és elfordítottam a fejem. Erőt vettem magamon nyeltem egy nagyot és halkan megszólaltam.
Kira:
Biztos nem élte túl a robbanást az ellenség……se Tom.
Elkezdtem remegni és szédülni. A hasamban millió csomó jött létre.
Lány:
Te lüke liba! Miattad halt meg Tom! Neked kellene most elégned és nem pedig neki! Te hülye szarka! Utállak, Utállak! Mindezt sírva mondta. Amikor megint kiabálni akart közbe szóltam.
Kira:

Még egy szó és az agyadat a nyelved társaságában a földön fogod találni!

Lány: Nem félek tőled!

Villám gyorsan kikaptam a fegyveremet a tartójából és a feje mellett sütöttem el. A lány teljesen ledermedt. Én kiejtettem a kezemből a fegyvert és össze akartam esni amikor valaki elkapott. Kinyitottam a szemem és láttam, hogy Dév volt az. Átöleltem és a vállán zokogtam.

10 percen keresztül csak sírtam viszont megpofoztam magam és csak ennyit szóltam:

Menjünk tovább.

Dév bólintott egyet sorba rendezte az embereket és legelőre ment, hogy vezesse őket. én leghátul baktattam síri csöndben a földet bámulva. Akkor megfogadtam, hogy senkivel se leszek kedvesebb és a lehető legkevesebbet beszélek. A szívemet áttörhetetlen falba zártam még Dév előtt is ki mindig mellettem állt. Ezek után a vissza fele úton egy szót se szóltam. Nyugodt volt az utunk a főhadi szállásig. Sikerrel tértünk haza ha ezt lehet sikernek nevezni. A leges legjobb vezért és az én szívemet örökre elvesztettük. Több napon át bezárkóztam a szobámba hadi terveket csinálni. Jobbnál jobb hadi terveket eszeltem ki amikor megkaptam a hírt, hogy megtalált minket az ellenség. Az összes erődnek egyesülnie kell és egy végső háborúval győznünk kell. A legjobb képességű embereket hozzám hozták azzal a paranccsal, hogy én képezzem ki őket. Természetesen igent mondtam. 10 embert állítottak elém.

Rémus:

Ők azok. Sok sikert Kira kisasszony.
Kira:

Most távozhatsz Rémus. bólintott és kilépett a szobámból. Nem fogom magukat kímélni. Nyakunkon van a háború. Készüljenek a legrosszabbra. Most pedig kövessetek, elmegyünk az edző terembe és neki is láthatunk.

Van kérdés?

Mindegyik felrakta a kezét. Szóval nincs akkor induljunk.

Kinyitottam az ajtót és legyalogoltunk a legalsó részéhez az épületnek ami az a terem volt ahol én szoktam fejleszteni a képességeimet. A világon a legnehezebb akadály pályák voltak felállítva.
Kira:

Kezdjük egy könnyebbel. Az 1-es pályán megy végig mindenki egyesével. Mindegy, hogyan oldjátok meg az akadályokat, még ki is kerülhetitek, de viszont az időt mérem. Na ki lesz az első? Senkise rakta fel a kezét. Szóval senki. Hát akkor kénytelen vagyok én választani. Téged kedvesem, hogy hívnak?
Rén: kisasszony.
Kira:

Rén, derék név. Hát akkor kezd te. Állj ahhoz a vonalhoz. Elővettem egy tollat, lapot és az órámat. Kezdheted.

A lapra felírtam a 10 akadály számát és ahogyan megoldotta annyi pontot kapott. Ebből tudtam meg azt, hogy milyen szinten van és , hogy mennyit kell rajta fejlesztenem. Mind a 10 ember meglepően közepes pontszámot ért el. Egyik se volt olyan kiemelkedő mint amire számította.

Kira:

Hát emberek ha így akartok kiállni az ellenség ellen 1000%, hogy alulról fogjátok szagolni az ibolyát. Váljatok 2 csoportra! Az első csoport menjen az ötös pályára és közösen oldják meg! A második csoport meg pihenjen addig! Akárhogy is néztem őket borzalmasak voltak. Nem volt közöttük semmi összhang. A célzásukban találtam a legtöbb hibát.
Kira:

Jól van, elég volt! Egyszerűen nem bírom nézni amit csináltok! Fertelmes! A kettes csoport menjen a 10-es pályához és hajrá! Ugyanolyan bénán kezdték el, de az egyik katona felbátorodott és átvette a vezetést. A végét egész jól megcsinálták.
Kira:

Ez nem volt olyan rossz, de még bőven van hova fejlődjetek.

Három napon át nagyon kemény edzést tartottam nekik. Aludni is csak 3 órákat hagytam nekik. A szobámban voltam és az új feladatokat gondoltam ki nekik amikor kopogni kezdtek az ajtón.
Kira:

Bújj be!
2 katonám lépett be Dávidd és Bad.
Dávid:

Kira kisasszony azt szeretnénk mondani, hogy páran beszélgettünk az edzési módszereiről ás arra jutottunk, hogy nem bírjuk már folytatni. Túlságosan kimerítő.

Kira:

Aki így gondolja az el is takarodhat innen nekem nem kellenek ilyen nyápic alakok! Ha csak ennyit szerettetek volna akkor távozzatok. Mindkettő fiú arcán a meglepődés tükröződött. Bosszúsan lépték át a küszöbömet. Aztán jól rám csapták az ajtót.
Másnap reggel:
Beléptem az edzőterembe és csodálkozva láttam, hogy teljes létszámmal sorakoznak előttem.
Kira:

Ez igen! Mindenki itt van? Hát akkor még se volt olyan nagy pofátok, hogy el mennyetek? Ha már ilyen szépen összegyűltünk akkor nyomjatok le 200 fekvőtámaszt! Ha ezzel végeztetek fussatok 10 kört minden pálya körül! Utána tarthattok 10 perc szünetet. Ezt a menetsort egymás után ötször csináltattam meg velük.
Kira:

Most gyúrjatok magatoknak egy sárgolyót! Mindegyik tekintete azt sugározta, hogy hülyének néznek, de azért követték az utasításaimat.
Amelyik kezetekben a golyót tartjátok azt nyújtsátok előre fele! Kinyújtották.
Rá 10 másodpercre a kezeik elkezdtek remegni és alig bírták megtartani.
Kira:

Mi a manó? Nem bírtok el egy könnyű kis sárgolyót? Ezért most még 20 fekvőtámaszt csináltok!
Látszott az arcukon, hogy már alig bírják, de becsülettel végre hajtották a feladatot.

4 nappal később:
Már hibátlanul csinálták meg végig a pályákat. A csapat munkájuk és a célzásuk rengeteget fejlődött.
Kira:

Elég volt, hagyjátok abba az edzést! Tűnjetek el innen nem akarom látni többet a képeteket csak a csatamezőn!
Rén:

Komolyan beszél?-nézett rám nagy szemekkel.
Kira:
Igen, szóval szedd össze a cuccaidat és tipli!
Rén:

Köszönünk mindent!

Kira:

Majd csak akkor köszönd ha nem fogsz felfordulni!
Megvártam még a madárkák kirepülnek a kalickából és utána megkerestem Dévet.
Kira:

Dév! Megcsináltátok amit kértem?
Dév:

Igen hercegnő, tele aknáztuk azokat a pontokat amiket kijelöltél. Tessék itt a kapcsoló amivel felrobbanthatod őket.
Kira:

Renben van. A meglepetés fegyverem elkészült?
Dév:

Igen már akartam szólni neked.

Kira:

Köszi Dév lépek is és átveszem.
Leszaladtam a laborba.

Kira:

Stefán a fegyverekért jöttem.
Stefán:

Ó, szerbusz kedvesem! A fegyverek igazán jól sikerültek, remélem kegyednek is tetszeni fognak.
Kira:

Ne a szád járjon hanem a kezed!
Stefán:

Itt is vannak! Pakolta ki őket az asztalra. Ez itt az Akropolisz. Ötvenszer lehet lőni vele és mindegyik tölténye egy kisebb atombomba. A méretéhez képest elég könnyű, de mikor lősz vele akkor nagyon erősen ki kell támasztanod, mert különben maga is repül a golyóval együtt.

Kira:

Felfogtam, majd vigyázok. A 15 törőmet, 2 Apolló 25-ös géppisztolyomat a 20 táramat és a szokásosat megkapom?
Stefán:

Természetesen és csináltam magának egy új ruhát amin garantálom, hogy golyó nem jut át. Meg még odaadom a Gránitot is.
Kira:

Elfogadom! Most viszont rohanok a megbeszélésre mivel órákon belül ez a hely vérben fog úszni.

Száguldottam a tárgyaló teremhez, de már nagyon késésbe voltam. Pedig én vagyok ott a legfontosabb, mert én vezetem ezt az egész támadást. Kinyitottam az ajtót és besétáltam a helyemre.
Roly:
Kira kisasszony hol a fészkes fenébe volt?
Kira:

A fegyvereimért mentem el. Viszont maguknak már nem kell semmin törniük a fejüket, mert már mindent elintéztem. Az osztagokat is beosztottam. Csak annyit kell tenniük, hogy ezeket a lapokat kiosztják és elolvassák. Eltelt egy kis idő mire mindenki megkapta.
Rémon:

Megint a visszavonulásos taktika?
Kira:

Igen, mivel azt hiszik, hogy nem merjük még egyszer megcsinálni. A legelején fogjuk alkalmazni. Ha mindenki érti akkor én most megyek, mert még sok dolgom van. felálltam a székről és elmentem.

A háború előtti percek:

Elfoglaltam a helyem egy jól elrejtett zugban az Akropolisszal, és türelmesen vártam, hogy az ellenség megfelelő ponthoz érjen. Szépen lassan haladtak a hatalmas gépeikkel, amelyikkel leigázták a világot. Hárman voltunk akik az Akropoliszt használják. Amint be következet, hogy ez ellenfél megfelelő helyre ért mindegyikünk kilőtte a golyót. Amint célba találtak a kisebb atombombák felrobbant 4 gép. Folyamatosan lőttük őket amíg az 50 töltény el nem fogyott. Elővettem a rádiómat és szóltam a 2 társamnak.

Kira:

Ron, Lavi kifogytam megyek a harctérre. A többi rajtatok áll.

Lavi:

Jól van Kira innentől már mi is seggbe tudjuk őket rúgni.
Kira:

Kinek mennyi tölténye van még?
Ron:

Az ta rohadt én pont most fogytam ki.
Lavi:

Ne már én is kifogytam! Pedig még úgy ki akartam párat lőni!
Kira:

Fussatok ahogy csak tudtok vissza a bázisra! A többi robot ami maradt felrobbantom!

Megvártam még biztonságos körzetbe nem érnek. Aztán kiugrottam a robotok elé, de még mielőtt tüzelni tudtak volna megnyomtam a gombot ami felrobbantja ezen a ponton az aknákat. Azelőtt, hogy én is sült csirke lettem volna, dobbantottam egyet és egy hátra szaltóval beugrottam abba az üregbe amit ástam. Az üreg a főhadi szálláshoz vitt.

Kira:

A föld alatti csapatok várjanak a parancsomra! A föl feletti csapatokat meg én vezetem! Föl futottam hozzájuk.
Emberek indulás!

A katonák úgy rontottak ki mint egy tank meg se lehetett őket állítani. Elkezdődött a vér ontás. Én is velük tartottam és daraboltam az ellenséget. 1 óra múlva arra lettem figyelmes, hogy én vagyok egyedül életben. Az ellenség körbe vett. Amikor végig kémleltem az arcukat akadt köztük egy ismerős is. Hörbi volt az.

Hörbi:
Kira hát újra látlak. Emberek fegyvert tarts! Kedvesem most meg fogsz halni!
Amikor inteni akart, hogy nyissanak tüzet valaki szíven lőtte. Az a valaki mellém ugrott és körülöttem le lőtt mindenkit. Megragadta a kezem, feldobott a hátára és elrohant velem be a sűrű bozótba. A főhadi szállás felé vette az irányt. Amikor odaértünk finoman lerakott.
Kira:

Ki vagy te és miért mentettél meg?
Idegen:
Szép már meg se ismersz?
Levette a maszkját és az arca láttán a szívem nagyokat kezdett lüktetni. A testem teljesen ledermedt. Nem hittem a szememnek. Aki megmentett az nem más volt mint Tom.
Kira:

Tomte…te élsz?

Ezt a mondatot potyogó könnyekkel mondtam.
Tom először nem szólt semmit utána finoman magához rántott és gyengéden megölelt.
Tom:

Megígértem, hogy sohasem hagylak el. De most sietnünk kell Kira az embereid számítanak rád!
Berontottunk az épületbe és rögtön elordítottam magam.
Kira:

Föld alatti csapatok indulás!

5. Fejezet

Az emberek hirtelen a föld alól kezdtek kirohanni. Az ellenség csak rémült képpel figyelte őket. Kivégezték volna az összes gyalogos katonát

ha nem mutatja meg az ellenség a titkos fegyverüket. Egy 15 méteres robot jelent meg a csatatéren. Ahogy jobban megnéztem rájöttem, hogy ez egy kiborg. Tele volt rakva fegyverrel.

Kira:

Emberek visszavonulás!

Tom:

Most mit teszel?

Kira:

Össze ismerkedek a kiborggal.
Tom:

Egyedül nem mehetsz oda. Veled megyek!
Kira:

Tom már egy csomószor átéltem azt, hogy elveszítlek még egyszer nem akarom!
Tom:

Nem fogod többé megtapasztalni esküszöm!
Kira:

Van egy olyan érzésem, hogy ezt még megbánom, de hiszek neked.
Dév:

Ne most siránkozzatok, hanem inkább induljunk!
Kira:

Te is velünk tartasz?

Dév:

Nem csak én hanem még jön Rén, Lavi és Ron is.
Tom:

De ugye tisztában vagytok azzal, hogy nem mindenki fog vissza térni élve.
Dév:

Papuskám te élsz?
Tom:

Eddig is itt álltam nem vetted észre te majom??
Dév:
Papuskám!-és nagy mosollyal ráugrott Tomra.
Tom:

Te figyelsz arra amit kérdeztem?
Dév:

Persze Papuskám és nem hagyjuk, hogy mindig ti arassátok le a babérokat!

Kira:

Ne most turbékoljatok gerlicéim, cselekednünk kell!
Ron:

Mi hárman lefoglaljuk még ti bejuttok a kiborg belsejébe.
Bólintottam rá, bár tudtam azt, hogy nem mindenki fog közülük vissza térni. Ők rohantak elől, mi szorosan a nyomukba.
Kira:

Fel robbantom a lent lévő embereket, de a kiborgnak valószínű, hogy nem sokat fog ártani. Amikor a robbanás füstje elszáll támadjátok meg, mi addig felmászunk rá!

Megnyomtam a gombot és az összes ember aki ott volt darabokra hullott. A füst eloszlott, Laviék gránátokat dobáltak rá. Amíg figyelmét rájuk szegezte felugrottunk a lábára. Én az egyiken Tom a másikon volt. A lábából kisebb fegyverek jöttek elő. Amilyen gyorsan csak tudtam másztam felfelé, és közben ki tértem a golyók elől. Sok el is talált, de a ruhám felfogta őket. Így tehát egy karcolást sem ejtettek rajtam.
Ahogy feljebb haladtam 2 fűrész jelent meg. Azért, hogy kikerüljem őket elengedtem magam, kicsit lejjebb csúsztam. Oldalra fordítottam a testemet és négyszer pördültem át a lába körül. Hirtelen elengedtem magam a megfelelő időben ás átfordítottam magam úgy, hogy a fejem a föld felé volt a lábam meg a robot feje felé. A sebesség miatt felfelé kezdtem szállni. A kiborg a kezével le akart csapni, de én ezt a magam javára fordítottam és belekapaszkodtam. Amikor az arcához emelte a kezét én átugrottam rá. A fején volt egy szellőző lyuk amit üveg fedett. Betörtem a könyökömmel és bele ugrottam. Egy lépcső sor korlátjában kapaszkodtam meg. Gyorsan felhúztam magam. Egy csapat rohant felém, mire egyszer csak Tom esett be és lelőtte őket a levegőből. Mellém landolt.

Kira:

Te hogy mindig a legjobb pillanatban érkezel?
Tom:

Hát nekem ez a hobbim, mondta egy kis mosolyt villantva. Megyek előre te meg fedezz!

Elindultunk a vezérlő felé. Csodálkozva néztem, hogy a kiborg belsejébe nem szereltek fel csapdákat, így hát csak futnunk kellett odáig.
Tom megfejtette az ajtó kódját és kinyitotta. Ráfogtuk a fegyverünket az egyetlen emberre aki bent tartózkodott. Az-az ember Rik volt.
Rik:

Nem gondoltam, hogy valaha be fog jutni valaki ide. Gratulálok elkaptatok.

Rik felénk fordult kezét a háta mögött tartotta. Rossz érzésem volt azzal kapcsolatban, hogy ilyen nyugodt volt, és sajnos igazam is lett. Rik megnyomott egy gombot és a falakból tőrök kezdtek felém szállni. Tudtam, hogy ezek elől nem fogok tudni kitérni ezért inkább lehunytam a szemem. Amikor nem éreztem semmit kinyitottam a szempáromat. A szívem egy pillanatra meg állt. Tom a karjában tartott és a hátába ágyazódtak bele a kések.

Kira:

Tom miért mentettél meg?
Tom:

Az a feladatom, hogy megvédjelek. Ha ezt nem tenném meg nem lennék jó férjed az oltárnál, rám kacsintott. De ne félts ennél már sokkal súlyosabb sebeket is túléltem.

Rik:

Milyen megható, csak kár, hogy soha se fog bekövetkezni az esküvőtök mivel mindkettőtöknek itt lesz a sírja!
Tom:

Az lehet, hogy neked és nekem itt lesz, de Kirának biztos, hogy nem!
Tom felkapott kirakott a teremből, ellökött és maga előtt bezárta az ajtót. Észre vettem, hogy bele csúsztatott valamit a zsebembe. Egy köpeny volt az.
Vissza emlékeztem:

Kira:

Tom hogyan menekültél meg? Hiszen azt a robbanást senki se élhette túl.
Tom:

Hát ennek a segítségével! Előhúzott egy köpenyt. Ez a köpeny olyan anyagból készült ami még a legnagyobb tűztől is megvéd.
Megmutatom.
Elővett egy öngyújtót meg egy sprét. A sprével ráfújt az öngyújtó lángjára és egy lángszóró formájában érte el a köpenyt.
Tom:

Látod, semmi baja.

Jelen idő:

Elkezdtem csapkodni az ajtót.
Kira:

Tom ne! Ne robbantsd fel magad! Tom kérlek ne tedd ezt velem! Megígérted, hogy soha nem hagysz el!
Sírva ordítottam torkom szakadtából.

Eközben a vezérlőben:

Rik:

Mit tervezel Tom!

Hiszen már nem tehetsz semmit a győzelemért.
Tom:

Néha a legegyszerűbb dolgok a leghatásosabbak. Mint például ez a kis gránát.
Rik:

Hiszen ez egy Angel gránát! Ez az egész gépet darabokra szaggatja! Azt hittem ilyen már nem létezik.
Tom: Egy váratlan helyzetre tartogattam.
-King:
Nem hagyom, hogy aktiváld az Angelt!
Tom a keze alatt elrejtet pisztollyal mellkason lőtte őt.
Tom:

Ez csak egy másolat nem működik.
Rik:

Az teljesen mindegy, hogy hamis. Én viszont önpusztításra állítottam a kiborgot amikor megvédteda kedves kis Kirát. Így te is meg fogsz dögleni velem együtt! 3, 2, 1! A kiborg felrobbant.

1 órával a robbanás után:

Kira! Tom! Kira!

Dév:

Ne adjátok fel a keresést! Kotorjatok még ott azon a felén is! muatta.
Lavi:

Megtaláltam Kirát! Erre gyertek!

Dév:

Ez hihetetlen! Nincs rajta égési sérülés. Gyorsan vigyétek be a gyengélkedőre!
Ron:

Megtaláltam Tomot! Azonnal hozzatok egy hordágyat, nagyon rossz állapotban van!
Mindkettőnket bevittek a kórházba.

Doktor:

Tom a másik lábát is amputálni kell. A mellkasát össze kell varrni és a két vállát is!

Elkezdték műteni őt. Dév ott maradt a műtét végéig. Tomnak mindkettő lába helyett műlábat szereltek fel. A mellkasán és a két vállán volt egy nagy vágás. Az egész teste tele volt égési sérülésekkel és karcolásokkal. Kivéve az arca, azon csak apróbb vágások voltak. Tom 5 nap után felébredt ami majdnem rekord időnek számít.

Tom:

Kira, hogy van?
Dév:

Inkább magad miatt aggódj!
Tom:

Én jól vagyok, szeretném látni Kirát.
Dév:

Kira kómában van és te nem vagy abban az állapotban, hogy odamenj hozzá, közben Tom fel állt.
Normális vagy? Azonnal feküdj vissza!
Tom:

Kérlek Dév kísérj oda. Kérlek szépen.
Dév:

Jó! Legyen kapaszkodj belém te barom!
Dév odavezette hozzám és leültette az ágyam szélére.
Dév:

Magatokra hagylak. kisétált a kórteremből.
Tom:

Kira tudom, hogy hallasz. Kérlek nyisd ki a szemed. Megígértem, hogy nem halok meg. Itt vagyok melletted és soha nem hagylak el. Kérlek szépen nyisd ki a szemed.
Megfogta finoman a kezem és megcsókolta. Aztán ráhajtotta a fejét és könnyek folytak le 2 gyönyörű ében fekete szeméből.
1 hónappal később:
Tom a hasamon aludt amikor kinyitottam a szemem.
Kira:

jaj, a fejem. Tom? megérintettem a kezét.

Tom kinyitotta a szemét. Először meg állt egy pillanatra, de utána szorosan megölelt. 2 nagy kezét gyengéden az arcomra tette és ajkát az enyémre tapasztotta. Én beletúrtam dús hajába és hagytam, hogy csókoljon. Tom könnyedén felemelt és ki vitt a betegszobából. Elvitt a csarnokba ahol mindenki a mi nevünket kiabálta. Nem tudtam rájönni, hogy hogyan csinálta azt, hogy mindenkit idehívott amikor azt se tudta mikor kelek fel. Később elmesélték nekem, hogy Dév látott minket csókolózni és ide hívott mindenkit, de ez most nem fontos. Tom lerakott a talajra.
Tom:

Emberek most egy kicsit csönd legyen!

Mélyen a szemembe nézett és megfogta a kezem. Most, hogy bekövetkezett, hogy végre megnyertük a háborút és végre béke lett meg végre nyugdíjba mehetek hála az Istennek. Ezek a dolgok előtt szeretnék kérdezni valami sokkal fontosabbat. Letérdelt. Hozzám jössz feleségül Kira? Ezek a szavak után hirtelen lefagytam. Igen vagy nem?

Kira:

Most komolyan nem tudod, hogy mi a válaszom? Segítek egy kicsit, i betűvel kezdődik.
Tomi:

Igen?
Kira:

Persze, hogy igen!

Tom nyakába borultam. Ő felállt és megcsókolt. Az összes ember éljenzett. Pár hónap múlva megtartottuk az esküvőnket és 1 év múlva született egy kisfiúnk. Bár sok fájdalmat kellett átélnünk most nincs nálam boldogabb anyuka!

Értékeld az oldalt!