Alkotás

Fázós hideg égeti bőröm. Letérdelek a halálszagú semmiség küszöbén, s átszövöm tekintetemmel a hószagú nyár porrá semmisült terét.
Szétmarcangolt leheletem pázsitot épít, s ahogy lehajtom fejem a szürkés-kék homokra, átcsillan agyamon a meggondolás:
– Megtervezem a feketés, berozsdásodó számok ízét. Megtervezem a rohadtan- korhadt küszöbök jól behatárolható szagát…

Nevetnem kell önmagam hatalmán.
Az égre karikákat rajzolok, vörösen égőket, ha valaki netán kapaszkodni szeretne, tudja elérni, miközben megsemmisül. S közben újból nevetek- nevetek gúnyosan, komiszul. Nem kell majd a purgatóriumban keresni a tisztítótűz látványát… megfigyelhetem azt könnyen egy korhadt küszöbről…

A vízbe beidomított halakat süllyesztek, amelyek azonnal felszínre hozzák az öngyilkosoknak készülőket… És akkor nevetni fogok, és soha nem fogom engedni meghalni őket…

Élő tetem- agyam fantáziáját megvalósítom rendre, s kivitelezéseim után összedörzsölöm két kezem, majd elvonulok egy elegánsan kopott küszöbre.

Leülök. Elnézem vadonatújon alkotott világomat. Elégedetten vigyorgok, és türelmetlenül várok. Ellenőrzöm az összefüggéseket, a tökéletességet: „ Bármely négyszögben az átlók szorzata nem nagyobb a szemben fekvő oldalak szorzatainak összegénél.” ( Ptolemaiosz) „Egy kör köré írt háromszögek közül az egyenlő oldalúnak minimális a területe”. Számolok… Végül mindent rendben találok.

„ Be van fejezve a nagy mű, igen,
S úgy összevág minden, hogy azt hiszem,
Évmilliókig szépen elforog,
Míg egy kerékfogát újítani kell.”
( Madách: Az ember tragédiája)

Nicsak! Egy arc bújik elő. Olyan, mint én vagyok. Még nevet is, sőt, ugyanolyan komisz kíváncsisággal les, akárcsak én… Szétnéz, szemügyre veszi a körülötte lévő, általam alkotott tárgyak, élőlények összességét, aztán újból vigyorog. Önelégülten.

Furcsa érzés fog el. Úgy tesz, mintha az ő érdeme lenne az alkotásom. Várom a fejleményeket. Nem tart soká a szórakozásom, hisz visszavonul egy időre. Azalatt semmi sem történik. Gondolkodom, küldjem-e a Kígyót.

Értékeld az oldalt!