Álom

Tudta, hogy elmúlik. Minden véges és határolt. S a fantáziadús álomvilágban élni csak egy önhitegető játék. Játszott. Mindaddig, amíg unalmassá nem vált. Sosem gondolt arra, hogy egyszer félbehagy vele, de most valahogy mégis kiábrándult. Csalódottan, magányosan, elszigetelt némaságban ült. Ült, és semmit sem csinált. Rossz volt ösztönszerűen feltörő álomképeit elhessegetni. Megtiltotta magának a fantáziálást.
Ziláltan szaladt be Josh, és sürgetően rázta fel barátját melankólikus állapotából:
– Siess… újból itt vannak!
Egy pillanat töredéke alatt ugrott fel, és szaladt Josh után a rejtekhelyre. A szárazságtól aszott, végtelennek tűnő kietlen vidéken semmi nem volt. A földbe vájta otthonát a két barát. Sokáig vándoroltak, míg végül letelepedtek ezen a helyen. Nem tudták ki és miért üldözi, mit akarnak tőlük.


Vendel várt egy kicsit a bejáratnál, aztán ő is gyorsan bebújt a vájatba, és magukra húzta a lappancsot. Ketten voltak odalent. Hang nélkül lapultak egy ideig, aztán megszólalt Josh:
– Miért álltál meg odakint?
– Csak meg akartam nézni, hogy milyenek…
– Észrevettek?
– Nem tudom…
Izgatottan vert a szívük, Vendel arra gondolt, talán kihallatszik szíve őrült dobogása…. Egyszerre fejükbe hullt a föld. Mindketten tudták, hogy valaki a lappancson áll. Kis idő múltán hirtelen napfény tört rájuk. Tudták, hogy az üldöző célhoz ért…
Vendel és Josh élete újrakezdődött valahol egy másik helyen… Amikor felébredtek, alig emlékeztek valamire. A talaj vöröses árnyalatú volt. Senkit nem láttak, kihaltnak, üresnek tűnt a vidék.
– Vendel… mi történt velünk?- kérdezett Josh, szemeit törölgetve, mintha álomból ébredne.
– Azt hiszem- nézett körül-… ez egy másik bolygó…
Enyhe szél áramlott valahonnan.
– Milyen kellemes a levegő….- szívta magába mélyen Vendel…- mint az álmaimban…


S akkor valami eszébe jutott. Az álom. Furcsa érzés kerítette hatalmába. A fogalmán töprengett. Megígérte, hogy kizárja az öncsalást az életéből, nem kelt illúziókat, és befejezi a fantáziálgatást. De ez most olyan álombeli kép! Lehet, hogy valóság, lehet valótlan. Gyorsan felkapott egy rögöt és szétmorzsolta. Rájött, hogy nem álmodik…még az is az agyában volt, hogy a vasoxidtól nyeri azt a különleges árnyalatot…
– Nézd, Vendel, valami közeleg!

Egy homokfutó tűnt fel a láthatáron. A menekülés a vérükben volt. Megiramodtak, de ellenkező irányból egy ugyanolyan jármű közeledett meglepő gyorsasággal, és pillanatok alatt mellettük termett. Robot vezette a járgányt, a hátsó ülésről pedig kiszállt egy bájos lány. Teste ringatózott lenge, hosszú, vörös ruhájában. Titokzatos mosoly ült az arcán, szemei ragyogtak. Vendel felismerte az álombéli lányt.
– Hát mégiscsak igaz…- suttogta.
Arra a másik jármű is megérkezett . A nő ellibbent mellettük, közben egy pillantást vetett Vendelre. Néhány gombot nyomkodott a robot karján, az megfordult és távozott.
– A nevem Luena- nyújtott kezet barátságosan.
Josh kezet rázott vele, Vendel viszont lebénult, csak nézett.
– Isten hozta Önöket a Marson! Elviszem a településre.

A két férfi elhűlten, ledöbbenve ült be a járgányba. Vendel újból egy deja vu érzéssel szembesült. Már látta ezt a nőt, ezt a bolygót, ezt a járművet, ezt a helyet, ahol sosem járt még…csak az álmaiban. Lehunyta hát szemeit, és átengedte az irányítást az érzéseinek. Látta lelki szemeivel a várost: fémesen csillogó épületek, kihalt utcák… s csak sejteni lehet, hogy odabenn van valaki… Az első utca jobbra, néhány perc múlva megállnak. Ez az a ház!- mondta behunyt szemmel, kiszállt, és elégedettség töltötte el, biztonságérzet, hisz vége az álomnak, mert az most valóra válik.
– Nyisd ki már a szemed!- szólt rá barátja, aki rendkívül ijesztőnek találta a helyzetet, és attól tartott, hogy Vendel elvesztette a józan eszét.
– Dehogy!- mosolygott nyugodtan Vendel – …az álmaimban járok…

A lány elkapta a szófoszlányt, hátranézett és mosolygós arca még derültebbnek látszott.
Kinyílt az ajtó, s az első, tágas, nem túl zsúfolt szobában egy újabb helyiségbe értek.
– Josh, maradj itt! Ez a te szobád! – adta ki az utasítást Luena, és Joshnak nem volt ideje magyarázatot kérni. Vendel még mindig csukott szemmel lépkedett, és Luenával egyszerre ejtette ki a betanult szöveget, mint egy betanult verset. Az újabb bejárat előtt azonban megtorpant. Kinyitotta a szemét, s zavartan nézett szét.
– Nem tudom, mi történik tovább..
– Gyere be…- biztatta a lány csilingelő hangon. Beléptek az ajtón. Ugyanolyan helyiség, mint az előző. Nem lepődött meg Vendel, de nem hagyta ki a lehetőséget, hogy mindent átfürkésszen. Megfogta kezét a lány, és leültette. A hatalmas falat eltakaró képernyőn megjelent Vendel a földi környezetében. Aztán kivetítődött az agya számos tekervényeivel… mellette Luena agyának kivetített képe, gondolatainak áttevődése. Vendel meghatódottság nélkül nézte végig, aztán megszólalt:
– Most már értem, hogyan működik az álomgép… csak azt nem, hogy mi tartott ilyen soká…

 

Értékeld az oldalt!