Az alkotó

Zick némán ült a komputere előtt. Hátradőlt székében, bal mutató és hüvelykujjával az állát támasztotta. Bele kellett nyugodnia a gondolatba, hogy: semmi. Már néhány órája ezen töprengett. Most végre bejött a nagy felismerés: semmi. Egyszerűen semmi sem történik vele, egyszerűen csak van, egyszerűen semmi ihlete nincsen, nincs miről írnia. S ha korábban az idő múlását meghazudtoló gyorsasággal futottak ujjai a billentyűzeten, betöltve a winchester memóriáját, most csak ült és bámult valahová, míg ujjai görcsösen tapadtak állához. Agyának lefagyott monitorán egyetlen szó futott: semmi. Az ezerszáztizenegyedik regény utolsó bekezdése lementetlenül lebegett a képernyőn: „ Az égitestek legszebb násztáncát figyelte a végtelen űr befagyott világában. Uralkodó bolygója,a Merkúr, szétrobbant, megsemmisült. De mintha csak egy szórakoztató tűzijáték jelenete zajlott volna le a hatalmas mennyegzőn… Ő figyelt. Tudta, hogy megsemmisül… hisz a következő áldozat ő maga…”

Nem értette Zick. Semmit se értett. Megfeledkezett önmagáról, alkotásairól. Sikeres író volt, ösztönözte elhivatottsága. Tudta, hogy küldetése van. Kimeríthetetlen erővel száguldott a képzelet világában, hogy egyszerre mindent megismerhessen, felfedezhessen, lejegyezhessen. Néha már- már úgy érezte, hogy ő egy különleges dimenzió különleges szülötte. Ő benne van a Világegyetemben, és körülötte forog a világ. Ő az alfa és omega, a kezdet és a vég, aki képzeletében- bár tudta, hogy ez a fantáziálás személyes élmény- minden dimenziót átjárt, és a könyveiben szereplő hősök és események valósak, hisz ő emlékezett. Tisztán és összetéveszthetetetlenül. Nem kedvtelésből, vagy hobbiból írt. Küldetése volt. Néha maga is döbbenten állt – mintha nem ő fogalmazta volna meg, mintha valaki más diktálta volna le a szöveget… Alaposan összezavarodott. Személyes élményeit másvalaki adja a szájába, ráadásul ezek az események a földi ember számára csak fikciók… Lelkiismeretesen alkotott, s ha néha élettani szükségleteit elégítette ki, már lelkiismeretfurdalás gyötörte: „ Hát miféle ember vagyok én?” – végsősoron nagyon is jól tudta, hogy miféle ember ő… Agyának merevlemezéről letörlődtek az adatok, esetleg meghibásodott, vagy vírus került a rendszerbe. Az az egyetlen szó maradt benne, hogy: semmi. Nem tett fel kérdéseket, és választ sem várt. És ebben a lehetetlen, közömbös helyzetében valami igen fura érzelmek kerítették hatalmába. Felpattant székéről, és a kontrollja alól kicsúszott énje magával ráncigálta, az érzelmek tobzódását élve meg. Zick egyedül volt. A világ színes galériájában csak egy fakó folt, hiszen az embereket, akikért élt és alkotott, igazából nem érdekelte a sorsa.

Órákig vagy napokig feküdt eszméletlenül? Ki tudja? De csodálatos emlékekkel ébredt, csodálatos hangulatban. Már nem emlékezett a szóra: „semmi”, már nem érdekelte az ezerszáztizenegyedik regénye… Leült számítógépe elé és írni kezdett:
„Amikor holtan esett össze, úgy kétméternyi távolságban lebegett önmaga fölött. Látta a halott testét, mégis hatalmas nyugalom töltötte el. … Hívta a messzeség…”

Zick újból írt, a billentyűzet átvette ujjai ritmusát, és futottak a sorok a képernyőn. Egyszerre megálltak ujjai. Mintha leblokkoltak volna pillanatig…

– De saját élményem a halálom is… – újabb lendületet vett, és tovább folytatta az írást.

Értékeld az oldalt!