Az android

Eldobta utolsó szál cigarettájának csikkjét. Rekedt- kínzó türelmetlenség gyötörte. Kinek jó most?… Ott fenn a legújabb csipkeingje lebegett az erkélyen. Fehéren, szinte sziporkázott a napfényben. Tekintetét elfordította, fájt a szeme, elővette hátizsákjából a napszemüvegét és feltette. Így jobb… sokkal jobb- nyugtázta, és az út ellenkező irányába fordult. Még mindig nem jön… Lehet, hogy tíz perce, talán fél órája vár… Újból felnézett. Ott lebegett még mindig változatlan nyugalommal a csipkeing. Még egyszer szétnézett, de ugyanaz a kép tárult elé. Itt aztán tényleg nem történik semmi…

Gyors elhatározással elindult a lépcsőház felé. Felment a harminckét lépcsőn nyugodt mozdulatokkal, lekókadt fejjel, szomorú csalódottsággal az arcán. Tudtam, hogy nem jön el! Tudtam!- mondogatta, pedig megvolt a remény, hogy igenis eljön, megígérte!

Elcsavarta a redőny rudacskáját, besötétített. Lehuppant mély foteljába, felhúzta lábait, s dühében sírni szeretett volna, de egyetlen könnycsepp sem kívánkozott ki. Nemsokára kopogást hallott, azt hitte, a szomszédhoz érkeztek. Újból hallatszott a kopogás… Nesztelenül állt fel, fehér zoknijában végig haladt a padlócsempén, aztán az ajtónál kikukucskált. Meglepetten állt. Ő az! … Már nyitotta volna az ajtót, de valami ködös emlékezés visszatartotta. „ Ne! Nem ő az, aki neked kell!” „De hisz rá vártam közel hat hónapon át!” – dacolt magával. „ Nem ez az első alkalom, hogy elkésik, megvárakoztat!” Újra hallatszott a kopogás. Szíve erősebben vert, végül győzött a másik énje: mégsem! Megfordult, visszalépkedett óvatosan a szobájába, és foteljába ült. Várt. Várt, míg már jó ideje nem hallatszott kopogás…

Aztán elvette az asztalról a telefonját:
– Hello, Steve, én vagyok Rux…
– Meggondolkoztál?
– Kész van az androidom?
– Na, persze… csak egy kis inputot kell adagolnom…
– Mikor hozhatom el?
– Ő elmegy hozzád.
– Mikor?
– 20:40 -kor ott lesz.
– Rendben, Steve, köszönöm!… Na… és még valami… Mi a neve?
– H.Z.
– Ok… köszi…

Rux idegesen várt. Óráját maga elé tette…20:38…20:39…20:40… nos, hol van?…
Megszólalt az ajtócsengő.
Újból ellépked fehér zoknijában, kikukucskál.
Ő az! H.Z.! Milyen pontos! – önelégülten mosolygott Rux…
Az ajtó zárja kattan, kinyílik.
– Gyere be… örülök neked…
Az android illemtudóan köszön:
– Hello Rux… Steve neked teremtett engem…
– Hát persze….

Értékeld az oldalt!