Az angyal

Azon az éjszakán is minden úgy kezdődött, mint máskor. Lefeküdtem, s a valóság képeibe valami ködös és irreális keveredett. Ez az a szint, ami után következik az álom. Hogy ki és mikor, miért ébresztett fel, nem emlékszem. Akkor sem emlékeztem. Csak arra, hogy felébredtem, és helyem üres volt az ágyban, de még meleg… megtapintva, éreztem. Valami nagyon furcsa dolog játszódott le bennem. Tudtam, hogy aki felkelt és itt van, az én vagyok, de nem értettem, miért kell lelépnem az erkélyről így, félelem nélkül. Nem estem le, semmi sem történt, csak épp lebegtem. Na, nem úgy, mint az angyalok, szárnyakkal, mosolyogva, kibontott hajjal… nem… nem… csak úgy, súlytalanul… S ahogy tétován várakoztam, az éjszakai sötét, mintha megváltozott volna. Nem fény, és világosság borult a tájra, de valami pislákoló derengés tört át az éj fekete fátylán. Azt hiszem, nem az éjszaka változott meg, hanem a látásom… S ahogy a szemeim jobban- jobban akkomodálódtak a sötéthez, látni véltem néhány alakot.

Ahogy megszoktam a fura lebegést, próbáltam helyet változtatni… de nem ment. Egy plazmaszerű állagban találtam magam, s mikor hátra fordultam, hogy visszalépjek az erkélyre, az sehol sem volt. Újra megpróbálkoztam, és lassan lépkedni kezdtem, majd szökdécselni egyre könnyebben- könnyebben. Az alakok megmutatták valós lényüket, ugyanolyanok voltak, akárcsak én. Ügyet sem vetettek rám. Szerettem volna megkérdezni tőlük, hogy kik ők, és hogy én ki vagyok, hogy hová tartanak, és én merre tartok, de mindenki saját magával volt elfoglalva.
– Te új vagy?- szólított meg egy hang.
Megfordultam hirtelen, s egy szimpatikus kislányt vettem észre magam mellett.

– Mit jelent az, hogy új?
– Hát… hogy még sosem voltál közöttünk.
– Nem, tényleg nem… de ezt miből gondolod?
– Mert csak az újak nem tudják, hogy rossz ez az irány.
Megfogta kezem, s magával húzott. De abban a pillanatban elveszítettem egyensúlyomat, és zuhanni kezdtem lefelé, s a kislányt is magammal rántottam.
A semmiben zuhantam lefelé, fura, félelemmel telt érzés töltött el. A mély felé közeledve zaj hallatszott, ami egyre erősödött, végül dobhártyaszaggatóvá vált. Beestünk valahová. Itt senki sem volt. Felálltunk, a kislány szorította a kezem, és maga után vonszolt. Fölfelé repültünk. Úgy rémlett, mintha tudná ő, merre kell menni. A távolban megpillantottam épületeket, utcákat, egy tornyot.

Egy idő után megszűnt a fülsiketítő lárma. Csend és békesség honolt odalent. Amikor felértünk újból előző helyünkre, a kislányhoz szóltam:
– Bocsánat, hogy bajba kevertelek…
– Semmi baj- mosolygott ő.
– Mióta vagy itt?
– Jó ideje… nem tudom…
– Azért jó kis kalandban volt részünk…
– Igen… az az Ördög Járma volt. Arrafelé nem sokan járnak. De elvihetlek egy sokkal szebb helyre.
– Hová?
– Arra van a Zenélő kert… az csodálatos- lelkesedett a kislány.
– Nem… talán jobb lenne haza menni…
– Hát igen… – szomorodott el- ha valakit megkedvelek, az mindig elhagy…
– Jaj, ne érts félre!- simogattam meg selymes haját – hiszen még találkozunk…
– Persze – mondta megértéssel, és megint húzni kezdett maga után – Gyere, haza viszlek.

Lassan ereszkedtünk alá, s egyre nagyobb meggyőződéssel hittem, hogy aki mellettem áll, az egy angyal. Az utcák alattunk kiszélesedtek, a házak megnőttek, s nemsokára felismertem az erkélyt. Visszaléptem.
– Köszönöm… köszönöm…- hálálkodtam neki. Bejössz hozzám?- de alig ejtettem ki szavaim, ő már sehol sem volt. Csak az éj fekete leplén a csillagok sziporkázó fényét láttam, ahogy egy hallhatatlan muzsikára járják örökös táncukat.

Lefeküdtem, s vártam, míg virradni kezd. Leheletvékony lepellé vásott az éj. A tavaszi hajnal pirkadó, vöröses színe az ég alján, emlékek betonfedelét zúzta apróvá. Ez egy más, egy friss, és új nap kezdete. Békesség honolt mindenütt, a robaj, a veszett lárma álomnak tűnik… Tudom, csak álom lehetett.

Visszakívánkoztam álmaimból ebbe a világba, ahová való vagyok… és minden neszre figyeltem, ami jelzi ezt az éber megfoghatót. A valóság apró zajait akartam hallani, eltaszítva emlékeim irreális üzenetét. Akartam hallani a madarak énekét, a szöcske zizegését, az autók dübörgését az utcán. Érezni akartam azt a friss, hóolvadás utáni, kellemes illatokkal érkező tavaszi levegőt, és mélyen magamba szívni azt. Tudatában akartam lenni, hogy itt minden megfogható, és létező… csak a kislányra akartam emlékezni, ahogy mosolyog rám…

Értékeld az oldalt!