Az idegen

Halál színem van. Valószínűleg- mert haldoklom. Igen, van egy kifejezetten sápadtan- sárga szín, ami a halálé. Haldoklom. Tehát mégiscsak haldoklom. Ilyen a halál. Ráismerek. Nézem körmeim. Lilák. Hidegek kezeim… még érzem. Iszonyatos félelem cikázik át rajtam, hisz valami visszafordíthatatlan dolog történik velem. Mi lesz, ha tényleg most… már most…

Mindent felfogok, mindent észlelek, ami velem történik. Azt is tudom, hogy egyedül vagyok… s ilyenkor nem szabad egyedül hagyni a haldoklót. Miért is nem? Talán, hogy érezze- bárki is tehetetlen segíteni, hogy tudja: nincs más választás… hogy megértse: nincs visszaút… hogy sírjanak, jajongjanak körötte, miközben a ravatalozásról beszélgetnek… Azt hiszik, hogy amiért nem beszél, nem is hall a haldokló. De igen! Mindent felfog az agya, mindent ért! Azt is, hogy a temetés sokba fog kerülni, hogy a sírt kik fogják ásni, hogy a koporsóra már rászóltak, hogy torozás lesz vagy sem… s ezek hosszú vitatárgyat képezik, úgyhogy a szüntelen fájdalmakat átélve még a saját temetésével is traktálják a tudatot…

Na huss! El innét! Mindenki el! Így jobb egyedül! Legalább érzem a csendet, a sötétet, érzem, hogy elgondolkodhatom csökevényesnek tűnő múltamon… Innék…száraz a szám- de nincs senki mellettem… Nincs erőm megitatni magam…

Egy csattanás! Hatalmas! Minden erőmmel az ajtóra koncentrálok. Valaki bejött, de nem látom. Leült. Nem látom. Kérdezném, ki az, de nem tudom… Csend. Aztán érzem arcomon meleg leheletét:
– Megmentelek…
Ilyen nincs! Ki lehet ez? Honnan jött? Miért akar megmenteni? Már úgyis…
– Ne gondolj semmi rosszra! – érzem még közelebbről forró leheletét.
„Ki vagy?”- kérdezném.
– Rendbe fogsz jönni! – biztat tovább.
– Nekem kell kitalálnom, hogy ki ül mellettem.
„Te vagy!”- ötlött fel bennem. „Ismerem ezt a leheletet… néha álmaimban jöttél felém, akkor is azt mondtad, minden rendben lesz. Olyankor áthevültem, éreztem, hogy ellazulok, a mérhetetlen nyugalmat, aztán lelki szemeimmel láttam egy furcsa arcot valószínűtlenül nagy szemekkel, végül az arcomnál matatott hosszú ujjaival… de ez olyan félálom- szerűség, olyan „meg nem esküszöm rá”-érzés….”

Nem fájt sosem a „beavatkozás”. Miután elvégezte a műveletet, megnyugtatott. Azt mondta, most már rendben lesz minden. Azt mondta, aludjak mélyen és nyugodtan… s ez így is volt. Kellemesen, mindig megújult erővel ébredtem fel.
Mi van most? Egyre ritkább lélegzetvételem, érzem szívem gyengülő ritmusát…
„ Már nem tudsz megmenteni!”- szólnék.
Kitalálja gondolataim a furcsa idegen.
– Megmentelek!
„Miért is? Vajon miért?”
– Neked mindig élned kell! Érted már? Kísérleteim alanya vagy, s ha majd lesz erőd kinyitni a szemed… ígérem megmutatom magam! Élned kell!

Tudom, hogy késő. A halál nem tréfál. Hogyan is bízhatnék egy idegenben, aki az álmaimban volt csupán? Fura érzés! Akkor mégsem egy álom volt… és …. és… azt hiszem… vége…
– Ne halj meg!
Forróság önti el fejem. Aztán le, végig…Érzem az erőt… egy furcsa erőt, ami azt sugallja: ne adjam fel.
– Jól van…- suttog az idegenen- ismerős hang- Rendben lesz minden.
Újból érzem az égető bizsergést bőrömön. Sokáig… újból és újból…
– Nem fogok meghalni…- motyog a szám.
– Igyál!
Érzem a bögre peremét, a vizet, amit ösztönösen nyelek.
– Jól van. Rendben lesz minden! – ismétli önmagát – Ne emeld fel a kezed! Maradj nyugodtan! … Figyelj… ne ijedj meg, ha kinyitod a szemed… furcsa vagyok.
Abban a pillanatban, mintegy varázsütésre, nyílt ki a szemem.


„ Atyaég! Ez most a mennyország vagy a pokol? Ne ijedjek meg? Beprogramozta, hogy ne féljek tőle. Hatalmas szemek, keskeny arc, széles homlok, körte alakú fej…akárcsak álmaimban.”
– Nyugi…- szólt csendesen- nyugi… nyugi… Hara vagyok.
– Micsoda? – motyogtam, mivel ép szó nem jött ki a számon.
– Mondom, Hara vagyok…- ismételte önmagát.
„Nem hallottam még ilyen nevet- de miért is töröm a fejem a nevén, hisz annál furcsább ő maga”
„Kopasz vagy?”- néztem a fejét.
– Nem… én ilyen vagyok.
„Ahá! Már értem! Kitalálja gondolataim!”
„Meghalok?”
– Nem, dehogy…Már nem…
„ És ezt neked köszönhetem.”
– Talán…
„Fiú vagy lány vagy?”
– Ezt nem értem!
– Ezt nem értem.
„Annyi baj legyen…”
– Pihenj, aludj! Én őrzöm az álmod.
„Épp eleget haldokoltam ahhoz, hogy most ébren legyek!”
– De hát pihenned kell! Beszélni sincs erőd!
– De igen…- nyögtem ki valahogy- …már semmi…bajom…mégis kényelmesebb… kommunikálni telepátiával…
– Ne fáraszd az agyad! Kapcsold ki gondolataid áramkörét!

Elaludtam, tudom, hogy elaludtam, mert egyszercsak felébredtem.
– Mélyen aludtál- suttogott.
– I…igen… te még itt vagy?… Elfeledtem a neved…
– Hara.
– Ja, igen, Hara… szeretnék felülni.
– Akár járhatsz is.
Felültem, szétnéztem. Ágyam szélén üldögélt öltönyben.
– Hogy te milyen furcsa vagy! – Nevettem és felálltam. A hűtőből gyümölcslét és süteményt vettem elő. Visszamentem és mellé helyezkedtem. Odanyújtottam:
– Kérsz?
– Nem… én nem…- utasított el zavartan.

Én nekiálltam, és farkasétvággyal mindent bekebeleztem. Ő figyelt nagy szemeivel, csodálkozva.
– Honnan pottyantál le?
– Nem pottyantam le, jöttem.
– Egyedül?
– Igen, egyedül.
– És miért jöttél, Hara?
– Kísérleteket végeztem rajtad. Küldetésben vagyok.
– Ezt én is sejtettem. …mármint a kísérletezést…. és milyen eredményre jutottál?
– Sokkal kisebb az agyad kapacitása az enyémnél.
– Kitört belőlem a nevetés: -nem mondod…
– Igen. Egyik bizonyíték az, hogy én képes vagyok a gondolataidat megérteni, de te nem az enyéimet… pedig beépítettem egy kis processzort az agyadba.
– Igen?!- szájtátva meredtem rá. – És miért? Ki engedélyezte?
– Mint mondtam, kísérleteket végzek. És engedélyt kaptam a Bolygóközi Kutatóintézet Parancsnokságától.
– De tőlem nem! – kiáltottam felindultan.
– Ez nem is volt a megállapodásban.
Dühösen ültem és fürkésztem a furcsa idegent.

– Valamit építettél még belém?
– Nem. Semmit.
– Vettél ki valamit belőlem?
– Csak mintákat a kísérleteimhez.
– És van valami közöd a haldoklásomhoz?
– Nincs. Észrevettem a minták analizálásakor, hogy véred összetevői különböznek a másik kísérleti alanyoméitól.
– Van más is rajtam kívül?
– Egy férfi. És te nő vagy.
– Ezt tudom! – fortyantam rá mérgesen.
– Aztán rájöttem, hogy a halálod elkerülhetetlen, hacsak nem segítek rajtad.
– Kösz, hogy segítettél! Mondd, te férfi vagy?
– Én… azt nem tudom.
– Te becsavarodtál!
– Nem értem a kifejezést.
– Nem is baj…

Visszafeküdtem. Elnyúltam az ágyon. Aggódni kezdtem a beültetett chip miatt.
– Ne aggódj, semmi bajt nem okoz!
– Mióta kísérletezel rajtam?
– Három éve. És azóta megtanultam beszélni, elsajátítani emberi érzéseket. Tudod, belülről én magam is embernek érzem magam.
– És a külsőd?
– Földönkívüli vagyok. De a bolygónkon a magamfajtákat bicémiának nevezik. Mi sosem halunk meg… nem pusztulnak el sejtjeink….
– Hűha! Akkor jó sokan lehettek ott azon a bolygón!
– Egyáltalán nem… Nem születik sok bicémia. Csak kevés bicémia képes megtermékenyülni, megtermékenyíteni. És csak egyszer történhet meg az a bizonyos, nemzésnek nevezett esemény. Se előtte, se utána…
– Te most mennyi idős vagy? 100 éves?
– 23.
– Én is annyi vagyok! – lelkesedtem.
– Tudom, azért kerestelek meg téged.
– Miért?
– Mert a bicémiák- ezer közül egy, ebben az időszakban képes a megtermékenyítésre.
– Ne mondd! Te férfi vagy?
– Bicémix, a megtermékenyítésre alkalmas, és te bicémita lehetnél…
Furcsa gyanakvás motoszkált bennem.

– De a bolygónkon nincs szeretet vagy szerelem érzés. Nem is találkozik sok esetben a pár. Nem szükséges. Senki se tudja apja vagy anyja nevét. A bicémiák közösen nevelik fel a csöppséget.
– Te sem tudod?
– Én sem.
– És mit is mondtál? Milyen elváltozás volt a véremben?
– Én szeretlek- szólt Hara, és szégyenlősen lehajtotta a fejét.
– Micsoda?!- néztem elhűlten őt.
– Én tudom a neved! – folytatta és megragadta vállaim- Natalie vagy!
Hatalmas szemeiből könny csordogált. Félig már én is ember vagyok. Tudni akarom a gyerekem nevét, és szeretni azt a nőt, aki a gyerekem anyja!
– Csak nem?!- sápadtam el, és rosszullét környékezett.
– Cserében halhatatlanságot adtam neked! Velem jössz, vagy maradok! Mi már nem válhatunk el!

Értékeld az oldalt!