Az időutazás

– Sokat, mindent köszönhetek neked… na, ne bámulj olyan üresen!… Kérlek… legalább nézz rám…
Ő csak ült a szoba közepén, egy írógép előtt és továbbra is mozdulatlan maradt.
– Kérlek…- rimánkodott a lány.
A fiú nem jelzett érdeklődést.
– Akkor elmegyek…
Eva néhány perc múlva már a kinti világ reggeli fényözönében találta magát. „ Nem normális!”- fortyogott dühödten- „ Nem érti, hogy el kell jönnöm?! … Igaz, az igaz, hogy nekem is fáj a búcsúzás… de nem tehetek mást”.

Ezalatt Arthur összeszedte magát, csak az ajtócsukódásra rezzent össze, amikor elhagyta Eva őt… vagy a szobát… Könnyek gördültek le arcán, s már nem érdekelte az előítélet sem, hogy ha sír a férfi, az gyávaság… Sírt. Összecsuklott és sírt. Aztán ökölbe szorította ujjait, és fogai közt sziszegte: „Esküszöm, hogy többé nem fog átverni egy lány sem!”
Arthur nem volt veszélyes fickó, csak hát érthető volt most felindultsága. Képes lett volna felrúgni az írógépét, összetörni a berendezést, de csak ült tehetetlenül, és patakzottak könnyei.

Már egészen besötétedett, amikor a házi néni kopogott az ajtón.
– Bejöhetek?
– Igen…
– Már azt hittem, hogy elmentél valahova vagy alszol, sötét van a szobádban.
– Csak nyugodtan kapcsoljon villanyt, Sarah néni.
Ő meg felkattintotta a kapcsolót, és a fiú orra elé tett egy tányér gőzölgő levest.
– Egyél, fiam!- biztatta barátságosan.
– Köszönöm! Olyan kedves asszony maga!

Arthur könnyei felszáradtak már, végre megmozdult és kilazította elgémberedett végtagjait.
– Üljön le, Sarah néni!
– Az öregasszony szívesen foglalt helyet, s kíváncsian, elégedetten nézte, ahogy a fiú jó étvággyal bekebelezi a főztjét.
– Hát… ez finom volt… – törölgette meg a száját.
– Na, ugye?…- kis szünetet hagyott, hogy az elismerés szavai átjárják lényét, aztán megszólalt: – Mi történt veled,fiam?
– Tulajdonképpen semmi, csak elhagyott a szerelmem…
– Ha nagyon szeret, visszajön hozzád…
– Már rendben van minden… lefekszem, alszok egy jót.
– Azt helyesen teszed- azzal felállt, és a tányért két kezében tartva, kiment a szobából.

Arthur egyedül maradt. Párnáin még érezte Eva illatát. Az éjszaka nem hozott álmot a szemére, forgolódott, gondolkozott, gyötrődött.
Reggel céltalan egyhangúsággal kelt fel, igazából nem is tudta, mihez kezdjen. Leült az írógépe elé. Meglepve látta, hogy gépe mellett egy papír hever, tele összevissza betűkkel, számokkal, és számára mindez érthetetlen volt. Nem tudta hová tenni a dolgot, ő biztosan nem írta… talán a lány írta volna?.. De mindegy is… Úgy döntött, kicsit sétál, kiszellőzteti a fejét. Kint nyári meleg fogadta, de a hűvös szél még lúdbőrössé tette fedetlen testrészeit. Bolyongása céltalan volt, épp ezért időt engedett magának. Minduntalan Evat kereste tekintetével a tömegben, hátha látja még egyszer… Aztán eszébe jutott újból a papír. Ki és miért írhatta? Na, és mikor? Nem tudott magyarázatot adni. De egyszerre rádöbbent valamire: a papír szám- és betűhalmazára.

Sietve rohant haza, sietve rontott be a lakásba.
– Lassabban, kisfiam…- szólt Sarah néni, aki nyugodt mozdulatokkal cserélte le ágyneműje huzatját.
– Csókolom!- lihegett a fiú. Leült írógépéhez, kezébe vette a lapot és olvasni kezdett. 07.07. aztán értelmetlen betűk tovább.
– Igen… igen, megvan, hogy mikor… na lássuk, hol… Átböngészte az írást, de több összefüggést nem talált. De Íme, egy dátum: 2050. – Nos, ha összefüggő képet szeretnék látni- mormogta magában, akkor azt mondom: 2050.07.07. Micsoda hülyeség! Ki tudja, mi lesz majd akkor…
– Sarah néni, mit gondol, mi lesz 2050-ben?
– Hogy mit ki nem jár az eszetek nektek, fiataloknak…Tudom is én… hát, ha lenne egy időgépem, mint az esti filmben, bizonyára elutaznék, és megmondanám a választ…- nevetett is hozzá jó ropogósan.
– Hogy ez a Sarah néni miket mond… és mindig milyen vidám…
– Nahát! Érdemes komolyan venni az ilyen ostoba kérdéseket?

Néhány pillanat szünet után megszólalt Sarah néni:
– Tudod, Arthur… most jutott eszembe valami, hogy egyszer régen…
A fiú tudta, hogy most Sarah néni mesélésbe kezd, de most nem is bánta, ha lefoglalja gondolatait.
– … volt egy barátom, egy kedves, udvarias úriember. Igazi gentleman. Mindig álmodozott, gyakran mesélt nekem az időgépekről. Szerettem őt, szerettem az álmait, tetszett az elképzelése. De az élet úgy hozta, hogy távol kerültünk egymástól, ő egy másik városba iratkozott be egyetemre, én meg itthon maradtam. Később híres professzor lett. Miután haza költözött, meglátogatott engem, fel akarta újítani a kapcsolatunk, de én nem mentem bele. Szegény voltam, iskolázatlan. Egyedül maradtam végül, de örökre a szívembe zártam őt.

– És most mi van vele?- szakította meg a szomorú történetet a fiú.
– Hogy mi? Azt hiszem, él még. Egy időben azt mondták, megbolondult… Ej, milyen is az élet…- sóhajtott egyet Sarah néni, és könnyekkel küszködve kiment a szobából.
Arthur elgondolkozott. Furcsa a szerelem. Az ember egyik percben odaadna mindent a párja szerelméért, megtenne bármit érte, másik percben eldobja egy semmiségért, ami talán nem is olyan fontos.
„Azt hiszem, vissza kellett volna tartanom Evat. Nem kellett volna olyan könnyen elengednem. De mit ér az én szerelmem, ha az ő szíve már másé lett?…”
– Gyere. Fiam, kész van az ebéd!- szólt Sarah néni , és már készítette is a terítéket.
– Sarah néni azt mondta, hogy tudós volt a barátja…- mondta Arthur evés közben, szemmel láthatóan izgatottá vált, valami kíváncsiság bújtotta legbelül.
– Az bizony… az…
– Hol lakik? Azt tudja?
– Sejtem…
– Mi a neve?
– Thomas Peterson- a néni szemei felcsillantak büszkén, ahogy kiejtette a nevet.
– Én most, ha megkérném rá, eljönne velem hozzá?
– Micsoda?!- hüledezett az asszony – Nem! Eszedbe ne jusson!- tiltakozott, összeráncolva homlokát – Miért mennék én oda?!
– Meglátogatná régi barátját…
– Dehogy!
– Kérem…- és olyan szépen bámult a néni szemébe, hogy annak egyből megesett a szíve.
– Jól van… csak a kedvedért…

Nemsokára elindultak a régi időket idéző macskaköves úton. A főtéren taxit intett a fiú, és pár percen belül egy egyszerű, ódon épület előtt állt meg az autó. Kívül kovácsolt vasból kerítés kőoszlopokkal, beljebb egy szintes ház állt melléképületekkel. Sarah néni, mintha csak tegnap járt volna itt, otthonosan mozgott, szaporán lépkedett befelé. Az ajtónál csengetett. Egyszer. Kétszer. Háromszor. Négyszer. Végül csüggedten néztek egymásra, bizonytalanul. De nemsokára egy szemüveges, alacsony, feje búbján kopaszodó kis öreg jelent meg az ajtóban. Előbb hosszasan, gyanakodva nézett a fiúra, de amikor megpillantotta Sarah nénit, széles mosolyra húzódott a szája.
– Sarah… hát te vagy az?…
– Thomas…kedves barátom!- összeölelkeztek és a meghatódottságtól könnyek szöktek a néni szemébe.
– Gyertek,na, gyertek…- tessékelte beljebb vendégeit a házigazda.

A hallban zsúfolva álltak a régimódi bútorok. Mielőtt helyet foglaltak volna a bőrfotelokban, Sarah néni illemtudóan bemutatta a fiút:
– Ő az én kedves, örökbefogadott fiam, Arthur. Itt tanul. Vidékről érkezett.
– Örülök, fiam!- kezet nyújtott, aztán sietős, apró léptekkel elindult italt hozni.
– Lám- lám, szegény öreg szívem megszakad az örömtől, hogy ilyen kedves vendégeket fogadhatok. Egyedül, magányosan élek… nincs semmim, senkim, csak az én kis gépeim…
– Az igazat megvallva…- kapta el a beszélgetés fonalát Arthur- érdekelnek engem az ön gépei…
– Milyen gépek?- gyanakvó pillantást vetett rá az öreg úr.
– … hallottam, hogy Thomas bácsi kísérleteket végzett, és ezek érdekelnének engem…
– Na, és pontosan mi érdekel téged?- húzta fel a szemöldökét a bácsi.
– Hát… az időgép…
– Időgép?- furcsán, sejtelmes kifejezéssel nézett a fiúra.
– Igen, az időgép…
– Ja, az időgép…- aztán nevetni kezdett.- Jól van, jó… megmutatom neked, de előbb azt áruld el, hogy honnan a csudából tudsz te erről?!
– Hát…- szólt bizonytalanul Artúr, majd a nénire nézett válaszára várva.
– Én voltam az, aki beszélt róla – mondta” legyen, ami lesz” alapon Sarah néni, kihúzva magát.
– Gyertek csak a műhelyembe- biztatta őket Thomas bácsi, aki – úgy látszott- nem is bánja igazán, hogy nem titok a felfedezése.

Kivezette őket az udvarra, onnan egy mellékhelyiségbe mentek. Kinyitotta az ajtót, és betessékelte vendégeit.
Arthur megállt, és szólni sem bírt a csodálkozástól.
– Ne is csodálkozzatok! Itt van az életem munkája! Minden nap bejövök, és büszkén babusgatom a gépemet. Közben azon gondolkodom, hogy a múltba térjek-e vissza, vagy vessek egy pillantást a jövőbe… Az az igazság, hogy egyikhez sincs kedvem. Talán nem is magamnak építettem ezt a gépet…


– Azt akarja mondani, hogy működőképes ez a szerkentyű?- kérdezett Arthur, mikor egy kicsit összeszedte magát.
– A jelek szerint igen, viszont még sohasem próbáltam ki.
– Azt mondja, hogy lehet vele utazni?
– Miért ne? A kérdés csak az, hogy megérné-e?
– Én szeretnék utazni vele!- lelkesedett a fiú.
– De hát az nem olyan egyszerű! Mit gondolsz, miért tartottam titokban annyi éven át?
– Bocsánat…
– Csak semmi bocsánat! Halljam a részleteket!- biztatta a bácsi.

Arthur elmesélte hát a történteket.
– Így már egészen más… de azt nem értem én sem, hogy ki írhatta le azokat a jeleket a papírra…
– Ez itt egy valódi rejtély…
– Nos, mire gondolsz, van összefüggés a lány és…
– Á, dehogy!- intette le a fiú- Eva nem az a lány…
– Hát akkor…- húzta fel a vállait, tenyerét kifelé fordítva az öreg.
– Thomas bácsi,ha segít, talán kettőnknek könnyebb lenne megoldani a rejtélyt…
– Jól van, akkor szívesen engedelmével, Hölgyem, holnap meglátogatnám Önöket – fordult udvariasan a néni felé.

Sarah néni eddig hallgatott, most hirtelen elpirult, de pozitívan reagált:
– Szívesen látunk, kedves Thomas…
Thomas bácsi visszatessékelte vendégeit a hallba, teát főzött és hosszas beszélgetésbe kezdett Sarah nénivel. Addig Arthurnak alkalma volt az öreg könyvtárába betekintést nyerni.
Gyorsan eltelt az idő, hamar besötétedett. Sarah néni szavai szakították félbe az olvasásban:
– Arthur, mennünk kellene…
– Természetesen- nem is ellenkezett a fiú, elköszöntek Thomas bácsitól, és nemsokára hazaértek.
– Olyan boldog vagyok, Sarah néni!- mosolygott elégedetten Arthur.
– Örülök ennek, kisfiam…- válaszolt az öreg hölgy, és szemében pajkos derű csillant meg.

Másnap elérkezett a látogatás órája. Thomas bácsi a megbeszélt időben érkezett. A szokásos üdvözlés után a lényegre tért:
– Nos, látni szeretném az irományt…
– Igen… igen… persze, máris…- ugrott a fiú, és a bácsi orra alá tolta a papírt.
Ő meg kezébe vette, aztán feltette szemüvegét, és kíváncsian tanulmányozni kezdte. Egy idő után megszólalt:
– Itt tényleg van valami, ami nem mindennapi…
A fiú kérdőn nézett rá.
– Nem szeretnélek veszélybe sodorni, de tudom, hogy már sosem lesz megnyugvásod, ha nem tudod megtenni…
– Az időutazásról beszél?

Az öreg úr hamiskásan nézett rá:
– Hát persze… nos, gondolkodtam rajta, végül is megépítettem a gépemet, ideje kipróbálni, de mondd csak, fiam, nem félsz a veszélyektől?
– Ha félnék, nem vállalkoznék egy időutazásra- válaszolt határozottan és lelkesen,majd hozzátette: – felőlem akár holnap is indulhatunk…

Sarah néni úgy lépett be a szobába egy nagy tányér süteménnyel, hogy még az utolsó szavakat hallotta.
– Csak nem ment el az eszetek?!
– Ne félts bennünket, nem tart ez soká…
A megbeszélés éjjelbe nyúlt volna, ha csak Thomas bácsinak eszébe nem jut, hgy átnézze még egyszer az időgép biztonsági rendszerét.

Arthur egyszerre vált boldoggá és bizonytalanná. Előtte volt a nagy lehetőség, s ezért örült nagyon, de kissé félt, és ezt még önmagának sem merte bevallani. Visszakozásról azonban szó sem eshetett. S amikor csomagolni kezdett, egyszerűen tanácstalanná vált: mit kell vinni egy időutazásra?

Már korán felkelt reggel, és alig várta, hogy az új nap kihívásaival szembesüljön.
– Jaj, fiam, nagyon vigyázz magadra!- szipogott Sarah néni a búcsúzásnál- sosem bocsátanám meg magamnak, ha valami bajod esne.
– Ugyan, Sarah néni… mit kellene megbocsátani?
– Én beszéltem neked az időgépről!
– Ezért köszönettel tartozom!
Aztán nyomott két puszit az öregasszony arcára, és elindult Thomas bácsihoz.
– Lám- lám… megjött az én kedves utazótársam- mosolygott az öreg , miközben szemügyre vette a fiú poggyászát – Csak nem az Északi Sarkra készülsz, fiam?
– Á… dehogy!- jött zavarba a fiú és elpirult.
– Nincs szükségünk semmire… illetve, ami kell, minden a gépben van. Gyere csak, bemutatom neked közelebbről a szerkentyűt.

Arthurnak sok volt egyszerre felfogni mindent, amit az öreg úr magyarázott, de igyekezett rögzíteni az információt.
– Nos, felkészültél?- kérdezett egy váratlan pillanatban Thomas bácsi.
– I… igen…- habozott.
– Jól van, akkor indulunk.
Akár az álom, ébredés után, múlt el a jelen, és időt, teret nem érzékelő összefüggésben szaladtak valahová. Csak, amikor megállt a Justa nevű időgép, akkor jelezte ki a monitoron a dátumot: 2050.07.07.

– Hát megvolnánk ezzel- szólalt meg kissé bizonytalanul az öreg úr.
– Vajon mennyi idő telt el, mióta elindultunk?
– Sok és kevés…. sok, mivel már 2050-et írunk…. kevés, mert elég hamar ideértünk.
Az ajtó kinyílt. Amit akkor láttak, az agyukba vésődött, és sokáig ott is maradt, meghatározva életük további szakaszát. Kopár, kietlen vidék, szárazság, elviselhetetlen forróság- egy romokban heverő világ. Szemét és roncsok jelezték, hogy emberek laktak ott valamikor.
– Hol vagyunk most?- suttogott Arthur.
– Itt … otthon vagyunk 2050-ben.
– Hol van a ház?
– Nincs… az már nincs…veszélyes lenne eltávolodni a géptől –tette hozzá Thomas bácsi bizonytalanul.

– Arthur elővette kameráját és lefilmezte a tájat, a halott világot. Nem bírták a forróságot sokáig, így visszamentek az időgépbe. Feszült csend, idegesítően mély hallgatás töltötte ki a perceket.
Egyszer kopogást hallottak.
– Itt van valaki…- szólt Thomas bácsi visszafojtott lélegzettel,és gyanakvóan szegeződött szeme a monitorra. A fiú is odalépett, és meghökkenve mondta ki a szavakat: – Ő Eva…
Az ajtó kinyílt, és belépett a lány. Bájosan mosolygott.


– Eva, én semmit se értek… mi történik?…
A lány csak állt, aztán Thomas felé fordult:
– Kérem, engedje be a barátomat is…
– Kit? – hűlt el a megdöbbenéstől Arthur.
Erőteljes mozdulatokkal lépett be egy embernagyságú robot.


A meglepetés teljes volt.
– Én megalkottam a Robotot, ő megalkotott engem… Egyszerű az egész. Én megalkottam, hogy segítsen megmenteni a jövőt… hogy ne ez legyen, ami van…és ő újraalkotott engem, hogy képes legyek áthidalni időket.
– Magyarázatod nem igazán érthető…- mondta Arthur, és mosolyra húzódott szája: – … de örülök neked…
– 10 másodperc van az indulásig- vágott közbe Thomas bácsi, aki a műszerfalat figyelte.- Mi lesz a robottal?
– Kellemes utitárs… segítségünkre lesz majd a múltban- szólt Eva a mozdulatlan robotra nézve.
– Miből gondoltad, hogy megfejtem a kódot a papíron, Eva? Miből gondoltad, hogy képes vagyok eljutni hozzád 2050-be? És miért nem mondtad el mindezt nekem akkor?- kérdezett Arthur, miközben becsatolták biztonsági öveiket.

– A papír véletlenül maradt ott…az egy 2050. 07.07- i terv a robotok programozásához… nem gondoltam, hogy képes vagy időutazást tenni, de ahogy beléptetek az időbe, azonosítottunk benneteket, tudtam, hogy eljöttél… és azért nem mondtam el, mert nem gondoltam, hogy meg fogsz érteni…
– Kik vannak a jövőben, Eva? Kinek dolgozol?
– Emberek és gépek . És én pont neked dolgozom…- a fiú szemébe nézett mélyen és őszintén: – Tudod, Arthur, néha az embernek időket kell átutaznia ahhoz, hogy megértsen valamit…

Értékeld az oldalt!