Az ítélet

Acélkezű nem keserű panasszal ébredt. Komoly és elszánt volt, akár a mozivásznon pergő filmkockák híres, elszánt fiúi. Bátor és elvakult természete csak növelte népszerűségét a megalázott osztályréteg körében. Ő, ha egyszer lecsapott, ott vér folyt, s ezt a tettét mégsem ítélték el az emberek. Acélkezű a saját törvényeit saját maga hozta, és hajtotta végre az ítéletet. Önmaga agyának tárgyalótermében önmaga volt a bíró és a hóhér is. Acélkezűért lelkesedtek az emberek, bátor és elszánt tetteit dicsőítették.

Ő maga is büszke volt önmagára- de lehet, hogy csak tele volt önbecsüléssel, határozottsággal, döntésre készen. Magas, izmos, megtermett alkata félelemkeltő külsőt kölcsönzött. Már távolról is felismerhette az ellenség, ha el akart bújni előle, s ezzel előnyre tettek szert. Persze, nem mindig. Ő a föld fenekéből is előhozta azt, akivel számolnia kellett. Így nem volt menekvés.
Lassan, nyújtózkodva kelt fel az ágyból. “Már megint reggel van…”- gondolta, mert a hajnali pír megjelenésével elkezdte napi tevékenységét. Egyszobás lakásában semminek se volt helye. Összevissza dobált bakancsok, edények, ruhák, ezerféle dolog szanaszét hevert.
– Morgó!- kiáltott a sarokban szunnyadozó kutyára, mire az hirtelen kapta fel a fejét.
– Ja, itt vagy…- odament és megsimogatta. A kutya csóválni kezdte farkát. Acélkezűnek ő volt az egyetlen, akihez érzelme fűzte.

Kiállt az ajtóba, mélyen magába szívta a hajnali friss levegőt. Ahogy ott állt, távolból érkező zaj ütötte meg a fülét, emberek kiabálása törte meg a csendet. Hozzá indultak segítségért, ítélethozásért.
Szikár, óriás termetével elzárta az ajtónyílást. Várta az emberek érkezését. Nemsokára jajveszékelve, sírva, ordítva álltak előtte, egy kisfiú élettelen testét tették le elé. A csapat élén egy tagbaszakadt férfi állt, aki szövetségese volt Acélkezűnek.
– Mi van, Herkules?- kiáltott oda messziről.
– Megölték Hedvig asszony kisfiát. A nép igazságot akar! Felégették sátraikat, az atomreaktornál dolgozókat sugárfertőzés érte.
Acélkezű összeszorított fogakkal, bosszútól, gyűlölettől eltorzult arccal hallgatta végig Herkulest, aki a végén hozzátette:
– Fellázadt a nép!

A férfi kétkedve nézett, hiszen a huszonkilencedik század utolsó két évtizedében senki nem mert lázongani, a nép sanyargatása és zsarolása embertelenül nagy méreteket öltött. Ezalatt mindig egyedül próbált igazságot tenni. Hiába buzdította a népet, gyávaságuk visszahúzta őket.
– Herkules!- kiáltott oda Acélkezű- Ha mellém álltok, szembeszállunk velük!
Az emberek üdvrivalgásban törtek ki, a fájdalom és a szenvedés elszánttá, megvadulttá tette őket.

A két férfi tanácskozásba kezdett. A nap már delelt az égen, amikor Acélkezű és Herkules megjelent az ajtóban a várakozó tömeg előtt. A haditerv megszületett: hajnalban megtámadják a várost.

 

Értékeld az oldalt!