Az öreg őz története

Az őz most nem jött elő rejtekhelyéről. Tudta, hogy még messze a reggel.
Nyári hajnalokra gondolt, amikor derengésig legelt gidájával.
Milyen jó volt…
Hirtelen furcsa illatokra figyelt.
A kétlábú.
Nem mozdult.
Tudta, hogy ez nem az az ember, aki nekik télire valót hord autóval.
Ez az ember gonosz.
A rossz maga.
A rabsic!
Hirtelen egy gondolat jött pici lényébe, igen, elég volt már!
Ez öli fajtársaim, és hurkokat rak ki.
A szarvasoknak acéldrótot feszít ki.
Elindult lopózva.
Tudom, hogy nem büntethetem meg, mert ember.
De most azért is teszek valamit.
Lassan a gonosz ember háta mögé ért.
Hirtelen teljes erejét megfeszítve rohanni kezdett.
Majd a meglepett és megfordult ember hasába nyomta fejét, aztán a nyak összes erejével megfeszítette, és emelte.
A gonosz ember nagyot repült.
Az őz azonnal, amilyen hirtelen jött, el is tűnt a sűrűbe.
Rejtekhelyére bújt, onnan lesett.
Az ember nem mozdult.
Másnap reggel az erdész talált rá.
Még volt benne élet, de nagyon átfagyott.
Mentőt hívott, és próbálta segíteni helyzetét.
A vadászházig elhúzta, miközben telefonált. Oda jöttek aztán, akik elvitték.
Katasztrófa-elhárítás.
Túlélte, de többet nem tudott erdőbe menni!
Az erdész a nyomokból kiolvasta, mi történt.
A fejét csóválta.
– Csak nem az öreg őz anyóka? – kérdezte magától.
De! Ez az Ő nyoma. A rafinált, mindent tudó, és mindent túlélő öreg őz.
Mosolygott.
Na ezzel is megvolnánk.
Az erdész visszafordult, és lába a földbe gyökerezett.
Ott sétált mögötte az idős hölgy. Az öreg őz.
Majd játékosan ugrált egy nagyot, és elviharzott.
Mintha csak azt mondaná: – Én voltam ám!

Járfás János

Értékeld az oldalt!
Secured By miniOrange