Az őzmama családja

Április van. Tavaszodik. A hó elolvadt már, a hólé tócsákba gyűlve áll. A fű már elkezdett hajtani, van mit enni az állatoknak. Az őzek nagyon kedvelik a friss hajtásokat, és az most már bőven jut.
A vadonban a farkasok nagyon várják a tavaszt. Tudják, hogy nekik is több ennivaló jut majd.

A rénszarvasok már felhúzódtak észak felé.

A fiatal őz keresi a helyét. Érzi, hogy itt az idő. Végre a kis fenyves szorosan összeboruló ágai közt, a sűrűben jó kis helyet talált. Gyors mozdulatokkal csinálja a helyet. Jó kis meleg zugot sikerül kialakítani.

Ez a tél nagyon rosszul jött ki. Hetekig nem volt mit enni, csak a fenyőfák ágait rágták, ami persze jó egy őznek, csak sovány táplálék. A fiatal őz mégis talpon maradt, és most hirtelen rátört a vajúdás. De a vadonban nincs sok idő semmire. Fájdalmasan vajúdik, majd elég hirtelen elszüli magzatát.

A fiatal őz most körülnézett. Ellenségeit, és gyermeke ellenségeit kereste szemeivel. Vigyázni kell, mert kis kölyke védtelen. Róka, vadmacska, hiúz, a farkas is veszélyes lehet gidájára, aki most ott lapult a fűben mögötte, még nehezen járt. Nem látott senkit. Most kiáltott gidájára, és gyorsan áttörtek a nyílt részen. Nem maradhatott ott, ahol megszülte magzatát, mert a vér szaga ragadozókat csalt oda. A méhlepény is. Egy sün csoszogott arra nagy hangon, később egy borz vonulása csapott irgalmatlan hangokat.

Hamarosan bejutottak a kedvenc helyére. Hamarosan meglátta az anyját. Az öreg őz örömmel fogadta tavalyi lányát, és a kis gidáját. Ahogy csatlakoztak, léptek is tovább. Hanem az idős őz kicsinye most keservesen sírt. Hilda, a fiatal őz odalépett, és tejjel kínálta a kicsit, aki rácuppant hamar, és addig cuclizott, amíg jól nem lakott.

– Nincs tejem! – mondta az öreg őz. Ez lesz az utolsó évem, gondolta. Nem lesz több gidám, mert nem tudom felnevelni.

Az öreg őz minden rutinjával figyelte most a tájat. Igen, már elég sötét van. Elindult. Hamarosan egy tisztáson voltak, melyet körös- körül fák vettek körül. Legeltek. Ma nagyon ízlett a vad lóhere, és a lédús tápláló fű. Legeltek szótlanul. A közelben nyuszik is voltak. A két gida egy darabig még játszott, aztán lefeküdtek egymást melegítve. Az éjszakát itt töltötték, csak hajnal felé vonultak a sűrűbe.

Pár nap telt el így négyesben. Az öreg őznek, Gildának a lédús fűtől megint lett teje, de azért a kicsinye a tavalyi testvértől is kunyerált. Jutott bőven mindegyiknek.

Egyik este az öreg őz bajt szimatolt. Farkasok. Lehúzódtak. Veszély! Veszély! Gilda minden ina megfeszült. Egy csendes kis jelzéssel tudtul adta a többinek, hogy baj van. Gilda vezette a kis csapatot. Most sokkal körültekintőbb volt, mint máskor. A kis csapatot a patakmederbe terelte. A víz most elég bőven zubogott, a sodrás is erős volt, de tudta: a nyomokat el kell fedni! Később a sűrű fenyves felé vette útját. Itt nem volt sok ennivaló, a fenyő ágait rágcsálták, de legalább nem volt ragadozó. Napokig bujkáltak, amíg végre eltűntek a farkasok, akik visszahúzódtak a hegyekbe.

A legnagyobb ellenség a farkas, bár a hiúz és a havasi párduc is nagy veszedelem, de azokból kevesebb jár a vadonban.

Pár nap múlva egy vadmacska vert tanyát az odvas tölgyben, és le is kölykezett.

– Veszély! – mondta Gilda. – A kicsinyekre veszélyes lehet a vadmacska. Jobban kell figyelnünk.
A nappal most Gildának azzal telt, hogy szunyókálás közben fel-felébredt, nagyokat kérődzött. Amikor legelt, akkor csak befalta a sok finom lédús növényt, most pedig nyugodtan megrágta, és régi vadmacska-kalandjára gondolt. Akkor ő volt kicsi, és a vadmacska el akarta rabolni anyjától. De az anya szembeszállt. Mindenesetre idegesítő, nyugtalanító egy ilyen állat jelenléte.

Aggodalma nem volt alaptalan. Bár a kicsinyek szépen gyarapodtak, szépen erősödtek.

Pár nap múlva épp Gilda gidáját nézte ki magának. A sunyi vadmacska lesből támadott, de Gildát nem érte váratlanul. Azonnal szembefordult, a gidája és a macska közé állt. A macska nem hagyta abba a támadást. Gilda fejét leszegve várta. Majd közben erejét megfeszítve elindult. A macskát elérve fejét felrántva a macskát eldobta. Repült a macska, repült, míg egy letört hegyes ág végén landolva, amit a hó tört le, az ág felnyársalta. Egy darabig szenvedett még, de befejezte életét.

Hamarosan az emlékét is elfelejtették. Gilda nem így képzelte, de nagyon örült, hogy így történt.

A macska tetemét az erdész találta meg. A kismacskákat hamar felkutatta, tarisznyájába tette. Gondolta, majd a központban döntenek arról, mi is legyen a sorsuk.

– Hát ez hihetetlen! Pedig ez Gilda volt. – Az erdész mosolygott. A jó öreg őz mama.

Lassan továbbment az útjára, és nagyon örült, hogy nem tudott a vadmacska gyökeret verni a körzetében. Nagyon utálta mind.
Hirtelen az volt az érzése, követik. Lassan fordult meg, és óvatosan nézett hátra. Gilda, Hilda, s a két kisgida, ott sétáltak át az ösvényen. Nem féltek a kalapos embertől. Nagy büszkén és peckesen lépdeltek.
– Nézd csak, kalapos! Még van élet bennem! Szoptatok! Nézd, milyen szép a kis herceg! Nézd, a macskát is elintéztem.

Az erdész széles mosollyal, nagy örömmel ment tovább.

Járfás János

Értékeld az oldalt!
Secured By miniOrange