Az ugrás

A szédületes magasság csak néhány percig akadályozta meg, s annak az időnek az átélése végzetes és maradandó nyomot hagyott agytekervényein.

Állt meglepő biztonságérzettel a torony ablakában. Nem félt. Elhatározása oly vakmerővé tette, hogy senki és semmi nem állíthatta meg . Tudta, hogy tervét valóra fogja váltani. Máskor, már az első emeleti erkélyen szédült, ha lenézett a mélybe. Most másmilyen érzés fogta el. Az eltökélt határozottságból fakadó, megtántoríthatatlan , végleges döntés.

Peregtek az események… lent észrevette valaki őt, és ijedten hadonászni kezdett. Nem értette a szavát, bár néhány hangfoszlány eljutott a füléig. Állt a kis boltíves ablak peremén, és az összesereglő tömeg kezdte lekötni a figyelmét. Kiabáltak, integettek. Elmosolyodott. Csökönyösnek vélte az emberek viselkedését- nem kétséges- gondolta- ugyanolyan rovarok vagytok, mint amilyeneknek innen fentről látszotok… Igazából csak akkor érzett némi nyugtalanságot, amikor kivehetővé vált édesanyja és barátnője körvonala. Kétségbeesett sopánkodásuk felhallatszott. Pár pillanatra elveszítette egyensúlyát, meginogott a párkányon. Hirtelen még az a fura , tetőtől talpig végigfutó érzés is elöntötte, amit a magasság iszonyata okozott. Azért nem lépett hátrébb. Ugyanott maradt.

Nemsokára mentőautók szirénái sikítottak, és látta, hogy valaki elájul. Hordágyra fektették, és elvitték. Szemével végigkísérte, ameddig csak lehetett. Odalenn megkezdődött a mentési akció. Egyszerűen nem értette, hogy minek ez a nagy hűhó. Visszagondolt a semmitmondó, egyszerű, szürke hétköznapokra… nem is barátnőjét okolta, pedig miatta teszi meg… bizonyítani akart. Bizonyítani, hogy ő most tényleg szavának áll, és megöli magát miatta. Bizonyítani, hogy szavának áll, és megteszi. Büszkén és feszesen állt. Tetszett neki ez a nagy ceremónia. Féktelen önteltség lett rajta úrrá. Most végre mindenki ráfigyel. Nem riadt vissza pontosan ezért. Mert akkor mit ért ez a nagy felhajtás? Holnap sem lesz jobb, mint tegnap volt… Barátkozott a mélységgel. Csak le kell ugrani. Semmiség az egész. Már gyakran ugrált le vonatról, lépcsőről, árkot is ugrott át… hát ez sem nagy dolog… Valamiért mégis benedvesedett a szeme. De csak néhány másodpercig.

A tűzoltó kocsi létrája emelkedni kezdett. Jó volt elmerengeni még néhány másodpercig… – Itt az idő…- biztatta magát, s egy kis lendülettel a semmibe ugrott… A borzalmas, fülsiketítő sikolyt hallotta még, ami egyszerre, pánikkal telve tört ki a tömegből.

A test szétzúzódott, de nem fájt. A barátnőjét hallotta zokogni maga mellett: Miért tetted? Én mindig szerettelek, és most is szeretlek! Csakhogy ő már halott volt. „Ha mondtad volna…”- az agya még válaszolt. Az anyjára gondolt, akit elszállított a mentő, s aki csak most az egyszer hagyta magára betegségében. De miféle betegség ez?… Ez halál! Hisz az előbb jelentette ki az orvos, hogy meghaltam… Hát ilyen a halál?… Csalódott. Nem érzékelt és nem érzett többet. De felfogta még a síró hangokat, a jajveszékelést, felfogta, hogy érte sírnak, hisz igazából mindenki szerette őt. Csak nem értette, hogy eddig hol voltak ezek az emberek, ezek a szavak…

Értékeld az oldalt!