Barbie 3

Barbie és a krollok támadása

3. rész

– Haditanács! – mennydörgött a kastélyban MekKolos király hangja. Fiai, s tábornokai futva igyekeztek a trónterembe.
– A kastély előtt fogunk megütközni a krollok seregével! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.
– Huszonötezer emberünk jött össze, ennek a fele katona, a másik fele paraszt. Még rendes fegyverük sincs! – válaszolta Arszlán, a legidősebb fia.
– Sajnos nincs időnk felkészülni egy ostromra, egyszerűen kiéheztetnének minket. De mindössze hét varázsló érkezett a palotába, hol vannak a többiek?
– Egy magát Kennek hívó varázsló felszólított minket, hogy tartsunk vele, és szabadságot, hatalmat, valamint az örök fiatalság elixírjét kínálja a hozzá csatlakozóknak. Többen el is indultak a Jutasi várba, többen pedig meglapulnak vagy elmenekültek.
– No és Ti mihez értetek? Mire számíthatok? Mert eddig nem sok hasznát vettük a fajtátoknak!
– Én remek gyógyító főzeteket tudok készíteni! Ismerem a gyógyfüveket! Ha valaki megsérül, én meg tudom gyógyítani!
– Mennyi idő alatt?
– Az a sérüléstől függ. De általában néhány nap alatt!
– És Te mi tudsz?
– Én remekül értek az álomfejtéshez! Felséged elmeséli az álmát és én elmagyarázom a jelentését!
– No és Te?
– Én meg tudom idézni a halottak szellemét! Felséged rajtam keresztül beszélhet elhunyt feleségével!
– És Te, te mit tudsz?
– Én jósolok. Megjósolhatom felségednek a várható csata kimenetelét!
– Te csak ne jósolgass itt nekem! A fenébe, hát egyikőtöknek se veszem hasznát a csatában? Két napotok van, hogy valami használhatót tanuljatok! No és ez a Ken az a Ken? Hogy képzeli,  ez lázadás! Felségárulás! Velünk is szembeszállna?
Barbie! Te mit szólsz ehhez?

– Előfordul, hogy vesszőt teszünk oda, ahová pontot kellene. Mert a pont belenyugvás, a pont veszteség. A pont egy olyan élet végét jelenti, ami nem lehet a tiéd, hiába vágytál rá.
– De azt hagytad, hogy ő betegye a vesszejét! – kiáltott közbe valaki.
– A pont az álmok és ideák vége, terveké, amiket már nem tudunk megvalósítani. A pont kicsit a hiábavalóság érzése. A hiábavaló küzdéseké, az elmúlt éveké, az elveszett szerelemé. A pont magányos, a pont félelmetes, mert bizonytalanságot szül, hogy hogyan tovább. A pont épp ezért veszélyes is. A pont előtt volt valamid. Reményed, amibe kapaszkodni lehetett, amit meg lehetett markolni.
– Gyere, adok neked markolni valót! – mondta ugyanaz a hang.
– Ha ragaszkodsz a múlthoz, a levegőt markolod, ezért pontot tenni kicsit mindig olyan, mint a halál. Ezzel homlokon vágta a hozzászólót a parittyájából kilőtt kavicsdarabbal, aki sipítozva esett össze, vérző fejét tapogatva.
A pontot meg kell gyászolni. A pont rohadtul fáj.
– Aúú!
– Vigyétek már ki a nyavalyást! Épp filozofálok és akinek csöppnyi esze is van, érti a mondanivalóm!
Mert a pont az ego elengedése. Elengedése annak a nevetséges gondolatnak, hogy majd egyszer mégis szeretni fognak és melléd állnak és kitartanak melletted. Szóval Ken most egy pont, akivel számolni kell mégis, mert megjelent a térképen, így belőle később egy paca lehet… mint amikor szétfolyik a tinta. Ken veszélyes, le kell törölni, mint a pacát, de most még ne vele foglalkozzunk.

– A kroll sereg erőltetett menetben közeledik, alig néhány napunk maradt felkészülni! – vette vissza a szót a király.
A haditerv a következő. A vár előtt felsorakozik a sereg, élén a fiam Arszlán. Középen a harcedzett, kiképzett gyalogság, mintegy tízezer ember. Bevárjuk, hogy támadjanak, hadd fáradjanak ki. Zekő, te a bal szélen az újoncokat vezeted, a fősereg mögött az íjászok készülnek a támadók fogadására. Árgyélus tiéd a jobb szélen a lovasság.
– Édesapám! Hadd menjek a lovassággal a bal szélen be az erdőbe, onnan észrevétlenül lephetem meg az ellent!
– Jól van, akkor te a bal szélen, Zekő pedig a jobb szélen a parasztok élén. Én pedig az íjászok mögött leszek a varázslókkal és a palotaőrséggel. A várban csak az asszonyok, öregek és gyerekek maradnak. Aki közülük fegyvert tud fogni, például az apródok, ők adják a falakon az őrséget.
Győzünk, vagy visszavonulunk! Ha elbukunk, visszavonulás a várba! Ez a terv, sajnos többre nem telik. És mindenképp több információra van szükségünk az ellenségről!

A csata

Amikor megjelent a távolban az ellenség, megfújta a kürtös a riadót. Miközben mindenki kezébe vette a fegyvereit, Barbi a megfelelő táskát próbálta kiválasztani, ami a legjobban illik a cipőjéhez. A táska fontos volt, abba tette a kulacsát, a parittyáját és a smink készletét. A cipő még fontosabb, hiszen lehet, hogy harcolnia kell majd, de mégis divatosan kell kinéznie! No és a ruha! Melyik ruhát vegye fel?
– Mit húzzak? – kérdezte a szobalányt már vagy századszor.
A támadó sereg megállt. Tapasztalt parancsnok vezette őket, rövid pihenőt parancsolt, mindenki evett egy falatot és ivott, majd végiglovagolva az emberek előtt, rövid lelkesítő beszédet mondott.
Az ellenséges sereg erős pajzsok fedezékében közelítette meg a várat. A támadók üvöltve rohamoztak, hatalmas pajzsaik fedezéke alatt és mögött.
Íjászok! Feszíts! Ereszd! – adta ki a parancsot a király, mire ezer nyílvessző hasította az eget, s csapódott a támadók közé. De ők csak jöttek tovább rendületlenül.
Amikor a két serege összecsapott, véres összecsapás kezdődött.
Árgyélus is parancsot adott a támadásra, a lovasság hangos kiáltással támadta oldalba az ellenséget, ahol meglepetésükre óriások várták őket.
– Eddig miért nem láttuk őket? Egyből parancsot adott egy éles fordulóra, hogy kikerüljék őket és próbálják inkább megtörni a támadók rohamát.
– Óriások! – vette észre a király is a veszélyt. Őket támadjátok! – mondta a varázslóknak.
– Túl messze vannak! Talán esőt küldhetünk rájuk. – felelte megszeppenten az egyik.
– Azt előbb kellett volna, ti mihasznák! Íjászok, az óriásokat lőjétek! – kiáltotta most előre felé. Néhány óriás – mintha csak kavicsok lennének – tízkilós köveket kezdett dobálni a király felé, mások hatalmas fa oszlopokat állítottak fel, hogy felfogják a nyílvesszőket.
Elöl, ahol összecsapott a két sereg, kardok, bárdok, lándzsák hasítják az ellenséget, pajzsok és sisakok csattannak, csontok törnek. A harcvonal hullámzik és kígyózik, mint valami fonal, patakokban folyik a vörös vér. A két sereg összekeveredett.
Árgyélus a lovassággal előrébb vágtat, ahol bevetik magukat a csata sűrűjébe. Nehéz volna leírni, mit érzett akkor.  Kardjával vágott, a lova rúgott, átgázolt embereken, hallotta a jajkiáltásokat. Érezte és látta a halált, egyik pillanatról a másikra élt túl, nem gondolkodott, csak vágott, bal kézzel kapaszkodott a gyeplőbe, közben a pajzsát is fogta, és minden kardcsapásnál tudta, hogy ez lehet az utolsó. Az utolsó csapás, az utolsó pillanat az életében.  Elakadt a roham, már körbe -körbe forogtak a lovakkal, az ellenség túlerőben van, egyre jobban szorongatják őket. Nyílvesszők záporoznak, dárdák döfködnek, egyre többen esnek ki a nyeregből, vagy holtan-véresen rogy alattuk össze a ló. Szörnyűséges volt ennek a csatának a képe. Éreztem a pusztulás roppant megrázkódtatását. Nem voltak itt ingatagok, nem voltak gyávák. A közkatonák, a parasztok, a tisztek mind készek voltak meghalni a királyért, a hazáért. Mindenki hős volt, aki ott harcolt!
Már órák óta zajlik az ütközet, a vitéz lovasság bárhol is támad, az ellenség íjászai és az óriások kövei tizedelik, majd  a lándzsásokkal találják szembe magukat.  Az ezerötszáz lóból és lovasából már csak hatszáz küzdött, de átvágták magukat a lándzsásokon és vérteseken, majd lekaszabolják az íjászokat.
– Fordulj! Vissza! – kiáltotta Árgyélus. A legtöbb ló már sebesült volt, ha nem tudnak kitörni, bekerítik őket és mind halottak, levágják őket.
De úgy tűnik tartja magát a sereg, amikor boszorkányokat látnak elsuhanni alacsonyan a fák között, borzongva hallgatván éneküket, amire kirázza őket a hideg.

Mi vagyunk a rónán járók,
Soha napján meg nem állók,
Lég lányai, söprűn szállók,
Férfiakat elcsábítók.

Varjú, holló ránk kiáltoz,
Könnyű nyilunk célba szálldos.
Szolga hadunk velünk áldoz,
Mert pucéran járunk táncot.

Így élünk mi népet fosztva,
kisdedekre rontást hozva,
a király ha dorbézolna,
vészt hoz rá mind a boszorka.

Lovagolunk seprűnyélen,
Rátörünk az ellenségre,
Átkot szórunk a fejére,
Küldünk rája betegséget.

Cirokseprőnk hegye dárda,
Így repülünk fel a várba,
Nem ellenfél néhány strázsa,
Ledöfjük mind a picsába!

A boszik egészen alacsonyan és gyorsan repülnek, céljuk MekKolos király és a varázslók, akiktől tartanak. A levegőből zúdulnak rájuk, akik az első rohamot még védik,  kiderül, hogy néhány varázsló tényleg hasznosan töltötte az elmúlt két napot. Több boszorkány leszédül a seprűjéről, s miután a földbe csapódik, már könnyű prédái a katonáknak. Miután mindannyian földet érnek, egy mozdulattal kettéválasztják a seprűjüket, a végét eldobják, az eleje egy hegyes, mágikus bot, a másik kezükben kés: így támadnak a királyra, a varázslókra és a palotaőrökre. Véres kézitusa veszi kezdetét, közben átkok és varázslatok röppennek, amitől a palotaőrök sorra lebénulnak, így már könnyedén végeznek velük, majd a a túlerő legyűri a varázslókat és a királyt is.
– Meghalt a király! A főboszi feltűzi a fejét az egyik halott boszi seprűjére, úgy mutatja fel. Majd újra összecsukják a seprűjüket és támadnak tovább, fel a várfalra! A boszik fele már halott, újabb veszteségek, de itt könnyebb dolguk van, összeszokottan támadják az apródokat és öreg vitézeket, akik a várfalat védik.
Amikor Árgyélus észrevette a boszorkányokat, a maradék lovassággal megindult utánuk.
– Íjászok, a boszorkányokat lőjétek! Kiabálta, amit azonban csak néhányan mertek teljesíteni, mert féltek, hogy a királyt találják el. Látta apját meghalni, meghasadt a szíve, de vágtatott tovább, fel a várba, de a sok sebesült és fáradt állat hátán későn értek a várkapuhoz, ami előttük bezárult.
Amikor meglátták a királyukat elesni, majd a fejét egy seprűnyélen, akkor megtört a sereg, futásnak eredt, ki merre látott. Az utolsó katonák körbeálltak, küzdöttek, tartották a helyüket a menekülő áradat hömpölygésében, mint szikla a rohanó vízben.
Zekő, a középső fivér fel-alá vágtatott, próbálta megállítani és visszafordítani a menekülőket, csatasorba állítani őket. Arszlán, a legidősebb fivér a király elit katonáival próbálta keresztül vágni magát az ellenség sorain, hogy megütközzön az ellenséges sereg vezérével. Az íjászok követték, sorban lőtték ki nyilaikat, amíg el nem fogytak.  De a jobbszárny elesett,  ott főleg parasztok voltak, a maradék pedig megfutamodott a király halálát látva. Középen a túlerő kezdte felmorzsolni a légiót, nem maradt más, csak a visszavonulás. Tartották az alakzatot, úgy hátráltak, egyre kevesebben. A zászlókat már elszaggatták, a kürtösök és zászlóvivők is elhulltak, már csak egy ezrednyien voltak, ahogy hátráltak. Arszlán látta a vár és a jobbszárny elestét, ezért balra próbáltak kitörni. Árgyélus is látta a bátyja küzdelmét, a maradék lovasaival visszafordultak és próbálták segíteni őket, egy utolsó rohammal.

Barbie mindenről lemarad, mert még mindig a tükör előtt válogatja, hogy melyik ruhát húzza.  Egy szexi origami bikinit? Vagy inkább valami vagány szuperhős köntöst? Árgyélus, és testvérei eközben már a sereg maradékával menekülnek.
Barbie-t egy szolga riadóztatja, hogy fusson, mert boszorkányok foglalták el a várat!
– Nincs már senki, aki harcoljon? Mi történ?
– A csata elveszett, aki tud menekül!
Óvatosan kinézett a folyosóra, majd onnan egy ablakból szemügyre vette a várat. A kapu zárva, összesen ha egy tucat nőszemélyt látok! Ezek foglalták el a várat?
– Ezek boszorkányok és vad harcosok! Varázsolnak, megátkoznak és úgy bánnak a tőrrel, mint egy lovag!
– Ha megölnénk őket, a várat akkor se tudnánk tartani. Gyerünk szedj össze mindenkit, irány a kincstár! Aki tud, hozzon valami fegyvert vagy kést! Ha viszont valakit észrevesznek, fusson a hátsó kapu felé és próbáljon ott kijutni! Ezt mond mindenkinek, szaladj a konyhába, biztos ott vannak a legtöbben! És hozzatok valami ennivalót is!
Óvatosan indult el lefelé, de senkivel sem találkozott, a boszorkányok szemmel láthatóan a falakat és a főkaput őrizték. A hátsó kaput talán még észre sem vették: egy keskeny bemélyedésből nyílt, egy lovas fért át rajta.
A kincstárhoz érve gyertyát gyújtott, elővette a kulcsát, kinyitotta a zárat, majd becsukta maga után az ajtót.  A legértékesebb drágaköveket szedte össze, rakta a tarisznyájába, majd kiosont és bezárta maga után, a kulcsot pedig egy erős mozdulattal beletörte. Nem lesz könnyű dolguk betörni, az biztos!
Ekkor lépteket hallott, gyorsan elfújta a gyertyát, de csak a cselédség érkezett. újból meggyújtotta a gyertyát, majd tovább vezette az embereket a folyosón lefelé. Egyszer csak egy ajtó állta az útjukat. Ezt be kell törni, mondta a szakácsoknak, akik szerencsére bárdot is hoztak magukkal.  Egy idős férfi jött az unokájával. Nekiveselkedett, a zárat vette célba, de nem volt elég erő az ütésében. Ahhoz viszont túl hangosan csattant, hogy ezt ne hallják még a folyosókon is.
– Valaki törje be, de gyorsan! – adta ki a parancsot, ő pedig a parittyát vette kézbe és visszaóvakodott az utolsó kanyarig a folyosón. Ütemes koppanások zaja hallatszott, majd egy reccsenés, ahogy beszakadt az ajtó. Az emberek futva indultak tovább, Barbie is indult volna utánuk, amikor mozgást vett észre és felbukkant egy boszi. Megpörgette a parittyát és váratlanul homlokon dobta a nőt. Aki még így is villámgyorsan reagált és a söprűnyéllel félreütötte a követ, amit azonban máris egy újabb, és újabb követett. A második a hasát találta el, a harmadik pedig az arcát, amitől az felrepedt, ömleni kezdett a vér. De közben a botjával kört írt le, és Barbie-ra mutatott, amitől lebénult és összeesett. A boszi lépett egyet felé, ám az összeeső Barbie megül egy kés repült felé és állt bele a gyomrába. Az öreg szakács lépett oda, ő dobta a kést és emelte a királylányt a vállára.
– Öld meg! – súgta erőtlen hangon Barbie.
A szakács letette a lányt, odalépett a boszihoz, és a bárdjával  egy csapással levágta a fejét, aztán újból felvette a lányt, hogy minél gyorsabban átvigye az ajtón. Végigmenve a földalatti járaton, egy apró házacska pincéjében jöttek fel a felszínre immár a várfalon kívül, majd innen gyümölcsfák között óvakodtak tovább…

Szerencséjükre a támadó sereg nagyobb része megállt a halottakat és sebesülteket fosztogatni, vagy betörtek a várba, bár ezt a tisztek megállították. Így a simistrai sereg maradéka bár fejvesztve menekült, és összetorlódott a hídnál, amikor elérték a folyót, mégis épségben átjutott. Ebben nagy szerepe volt Árgyélusnak és a lovasságnak , valamint az íjászoknak,  akik  tartották a hidat, amíg a többiek átérnek. Közben rengeteg ágat hordtak  a híd közepére, ahol hatalmas tüzet raktak és az utolsó visszavonulók után meggyújtották. Miután beesteledett, a támadó sereg se erőltette tovább az üldözést.
– Őröket végig a partra és egy század védje és rombolja le reggelig a hidat! Alvezér, egy óra múlva jelentést kérek a létszámról és felszerelésről! Belián a sátorba! – parancsolta .. . Csak Zekő és Árgyélus maradjon! Hajnalban indulunk keletnek, a … várba. Az Avery folyónál húzzuk meg a határt, innen százhetven mérföld. Erőltetett menetben kell mennünk, lehet üldözni fognak. Belián, Te képzett bérgyilkos vagy, mégha apám nem is vette igénybe szolgálataid.
– Öreg vagyok én már ahhoz, felség!
– Tudom, cimbora. De reggelig válassz magad mellé néhány megbízható legényt, akikkel itt maradtok. Kiképzed őket és megkeserítitek a hódítók életét! Lakjatok a vadonban, a folyóparton, halásszatok, ne bízzatok az emberekben! Legyetek láthatatlanok! De éjjel figyeljétek, ha tivornyáznak, részegen mennek haza az ellenséges katonák, akkor csapjatok le rájuk és tüntessétek el őket! És bármire szükséged van, reggelig azt is szedd össze! Visszajövünk még, kitartás!

– Meghalt a király, éljen a király! – kiáltott fel Zekő és féltérdre ereszkedett bátyja előtt.
– Apánk halálát illően meggyászoljuk és megbosszuljuk! Harcoljunk együtt testvéreim, ahogy eddig is tettük! Apánk rám hagyományozta a főparancsnoki tisztséget, ezért továbbra is én vezetem a sereget. De koronázás majd csak azután lesz, hogy kiűztük a krollokat az országunkból! Az istenek segedelmét kérem, és harcba szólítom népünk fiait!
– Éljen Arszlán! – zengett kétezer torokból.
A három fivér a könnyűlovassággal előre vágtatott. Az Avery folyón átkelve három felé indultak: amerre mentek, véres karddal szólították hadba az ifjakat, megvédeni országukat. Majd ..vár felé vették útjukat.

Amíg a sereg a várat délről kerülte meg és indult keletnek, addig Barbie északnak vezette kis csapatát. Áthaladva egy falun az út egy erdőbe vezetett, ahol lehúzódtak, majd megálltak pihenni.

Barbie átadta lelkét az imának, a lelke közepéből ezüst szálon elhagyta a tudata a testét és kereste édesapját a szellemvilágban, hogy elbúcsúzzon tőle mindörökre. Mikor rátalált, a lelkük összekapcsolódott egymással és a világmindenséggel. Átérezte, hogy Ő, aki felnevelte nincs többé. Nincs, és mégis van. Valami belőle, ami örök itt marad vele a szíve közepén. Megszállta egy olyan különös béke, aminek a legalján megeredtek és záporozni kezdtek a könnyei. Barátnői ölelték, s tartották őt, de nem szóltak egy szót sem. Megtartó ölelésükben ott volt a szeretet, a megértés, és a részvét.
Apja szelleme segített neki megérteni az öröklét fogalmát. Elfogadni és elviselni a csalódást a szerelmében és gyászt.
– Érzem a fájdalmad, így hallgasd meg utolsó intelmem: megélt kudarcok, csalódások és erőfeszítések nincs boldogság. Mert a boldogság éppen az erőfeszítések adta sikerben rejlik, s amit így elérsz, annak eredményét leszel csak képes hosszan megtartani, mint jól megérdemelt becses kincsedet.  És ahhoz, hogy igazán értékelni tudd a megélt örömet és boldogságot, előtte meg kell tapasztalnod a szenvedést is. Ezután fénylő öleléssel búcsúztak immár örökre.

Este egy tábortűz mellett megbeszélték a továbbiakat.
– A sereg keletre menekült, de utánuk a hidat a krollok vigyázzák, ott mi nem mehettünk át. Vagy találunk egy csónakot és átmegyünk a folyón, vagy tovább megyünk északnak egészen Ludgóig, ahol a gázlón át tudunk kelni. A túloldalon már nagyobb biztonságban leszünk.

*                                   *                                       *

Miután Árgyélus elvette feleségül Tündér Ilonát (lásd: Tündér Ilona és Árgyélus királyfi esküvője), majd leégett a királyi palota, Simistra földjén eléggé bizalmatlanul viszonyulnak az emberek a tündérekhez. Az ott élő tündérek teljesen visszahúzódtak, általában a még lakatlan tavak, patakok partján éldegéltek. Időnként összegyűltek, táncoltak, mulatoztak, ettek-ittak, majd folytatták csendes, megbúvó életmódjukat.

Nem így Puncika, aki rettentő kíváncsi természetű volt, és szerette megfigyelni, ahogy az emberek dolgoznak, tüsténkednek. Csintalan is volt, időnként elcsent ezt-azt tőlük, no és a legényekkel is szeretett huncutkodni. A csatát messziről nézte, és sírt, az emberek és óriások kegyetlenségét látva. Majd látta Barbiék menekülő csapatát: utánuk libbent és ügyesen eltüntette a nyomaikat.
Másnap derült idő köszöntött a tájra, a fákon napsugár táncolt, amíg az emberek nekiálltak eltemetni a halottakat. Ám hamar elvonta a figyelmét egy pillangó, amely táncra kelt egy játékos szellővel, és ide–oda repkedett. Puncika egészen belefeledkezett a látványba, ahogy a pillangó a réten nyíló illatos mezei virágok között játékosan libbent hol erre, hol arra. Ő is táncra perdült, így örült a tavasznak. De sajnos nem sokáig örülhetett, mert két kroll felderítő észrevette, óvatosan becserkészte, és egy hálóval elkapták, szorosan megkötözték, majd a vezír elé vezették. MekKolos király a vár első emeletén lakott, ott volt a trónterem is – a vezír az ő hálószobáját foglalta el.
– Ez meg kicsoda? – vonta fel a szemöldökét.
– Egy kém! A tábort leste, figyelte!
– Nahát, egy tündér! Vigyétek a hálószobámba, ott fogom kikérdezni!

A vezír kikötözte, majd a szobában zene csendült fel, s a csodálatos ritmusra Puncika lábai önmaguktól indultak el. Jobbra–balra hajlott, fordult, lebbent, ahogy a levelek lengedeznek a fák ágain. A vezír átölelte, pörgette, együtt mozdultak a ritmusra. Sokáig táncoltak, mígnem elhallgatott a zene. Puncika elszomorodott egy kissé, mert szeretett volna még táncolni, de el is szédült a nagy forgásban, úgy annyira, hogy le kellett csuknia a szemét.
A vezír teljesen begerjedt a tündérlány táncától, elkapta a csuklóit,  és egy fordulással letépte a tündérlány zöld ruháját, majd leszorította a medvebőrre, amin aludni szokott, hogy megerőszakolja. Puncika sikoltott, mert ez fájt neki, kérte, hogy ne bántsa, de a vezír keményen szorította, ráfeküdt, beléhatolt és keményen, ütemesen döfködte. Ekkor a lány egy tőrt vett észre a vezír ruhái között, amit csak odahajított a medvebőr mellé. Újból sikított, dobálta magát, közben a kezével a tőr után nyúlt, megragadta, és belevágta a férfi hátába. Tövig. Teljes erőből. Aki erre szörnyű, hörgő hangot adott ki, majd csend lett, halotti csend.
Puncika megfeszítette az izmait, és legördítette magáról a holttestet.
– Vezír, minden rendben? – kiáltott be az egyik őr.
A lány gyorsan kihúzta a véres tőrt, az ablakhoz lépett, kitörte az üveget, s kiugrott., miközben  hallotta, hogy az őr kinyitja az ajtót, hogy belessen. Zuhanás közben zsugorodni kezdett, s mielőtt a kőbe csapódott volna, már apró szárnyakat növesztett, amikkel hevesen csapkodni kezdett.
– Riadó! Az őr már ugrott is befelé, hogy elkapja  a lányt, majd az ablakhoz szaladt, ahonnan kinézve már csak egy galambot látott elrepülni.
Az egész tábor felbolydult, kürtök harsantak, de mire az íjászok rádöbbentek, mire is kellene lőniük, a madár már messze szállt…

 

Ellentámadás

Éjszaka, északról tízezer ember lopózott észrevétlen, hogy váratlanul törjön a hódítókra. Arszlán és a felderítők mentek elöl, amikor egy sírdogáló tündérlányt vettek észre.

– Miért sírsz oly keservesen, Te tündérlány? – szólította meg Arszlán.
– Megerőszakoltak – hüppögte.
– Ó, Te szegény. Nagyon sajnálom.
Add tovább! – fordult  a mögötte állóhoz. Innentől teljes csendet kérek, figyeljünk a kroll járőrökre! Majd indult tovább.
A sereg szótlanul haladt el Puncika mellett, mígnem egy hadnagy kilépett a sorból, ráterítette zubbonyát, átkarolta, és vigasztalni próbálta.
-Te figyelj, látom, hogy nem esett komolyabb bajod! Nézd a jót, élsz, és mostmár senki sem bánthat! Itt van a király és vigyázunk rád! A krollok tették? Segíthetek valamit? Elmondod hogyan és mi történt?
– Az egész úgy kezdődött, hogy néztem a csatát, a menekülő katonákat, majd másnap ahogy az erdőmbe tévedt Barbie hercegnő és még egy tucat ember. Miután továbbhaladtak, eltüntettem a nyomaikat, hogy ne találjanak rájuk a katonák.
– Micsoda? Itt járt Barbie? És merre mentek?
– Tovább az úton, északnak.
– De hiszen mi is arról jöttünk! Akkor találkoznunk kellett volna velük!
– Nem, ha a következő faluban találtak csónakot, és áteveztek a folyón.
– Értem, és azután?
– Azután megláttam egy pillangót, aki boldogan szállt virágról virágra, és amíg táncoltam és énekeltem neki, két katona elfogott, majd a fővezér elé vittek, aki először kedves volt, majd rám támadt. De nem is azért sírok! Hüpp, hüpp. Én megöltem! Megöltem egy embert! Beleszúrtam a kését, és vérzett, Ó, olyan borzalmas!
– Micsoda??? Te megölted a vezírt? Akkor most ki a krollok vezére?
– Azt nem tudom, mert elszöktem.
– Mégis, hogyan?
– Hát galambbá változtam, úgy! Kiröppentem az ablakon és idáig repültem. És most sírok…
– Kérlek bocsáss meg, de most rohannom kell! Egy puszit adott az arcára, megsimogatta, majd rohant a sereg után. A többiek pisszegtek, ahogy elhaladt mellettük, de csak rohant, hogy utolérje a királyt a hírekkel.

Arszlan megálljt vezényelt. A vár előtti téren a katonák vacsoráztak, itt-ott tábortüzet raktak, lassan lefekvéshez készülődtek.
– Megvárjuk amíg besötétedik, akkor közelebb lopózunk és úgy támadunk. Addig mindenki feküdjön a földre! – adta parancsba.
– Ki motoszkál itt? – nézett morcosan hátra.
– Uram, kérem hallgasson meg! Nagyon fontos híreket hoztam! – kúszott a hadnagy Arszlan mellé. Majd beszámolt a tündérrel való beszélgetésről.
– Hogy mi? És ezt nekem miért nem mondta?
– Nos, hogy is mondjam, kicsit több empátia kellett a lányhoz.
– Értem. Akkor kap egy személyes parancsot! Visszafordul, megkeresi Barbie-t. Ha itt győzünk, eljönnek a palotába. Ha veszítünk, elkíséri őket a .. várba.

A vezír halála után annak helyettese, XY vette át a parancsnokságot. Tapasztalt tábornok volt, több csatát vívtak meg együtt. A várba a veteránokat és a leghűségesebb katonákat engedte csak be, a többieket kinn táboroztatta le. Levelet, jelentést írt haza, a királynak, felmérte a készleteket. Magához hívatta a boszorkányokat, akiket a két felső toronyban szállásolt el. Erős őrséget vezényelt a falakra, majd személyesen járta végig a palotát. Így találtak rá a boszorkány lefejezett holttestére, majd a folyosóra, amerre a menekülők távoztak.
– Ezért nem találtunk egyetlen túlélőt, cselédet sem! – állapította meg. Keressék meg a kijáratot, majd mindkét végén temessék be, omlasszák be a járatot! – parancsolta.
Visszaérve eltűnődött, vajon hogyan tovább? Eddig a hadjárat sikeres volt, a fél országot és a királyi várat elfoglalták, de mindez súlyos veszteséggel járt, a sereg fele maradt meg. Menjenek tovább, kockáztatva a hátukban egy felkelést, vagy erősítsék meg a hatalmukat, járják körbe az országot, az ellenállókat törjék meg, végezzék ki? Új bárókat, grófokat, bírókat kell kinevezni, megszilárdítani a hatalmat. Nem kis feladat. A térképet nézegette: ráadásul keleten még az Avery folyón is át kellene kelni.  Hány embert hagyjon itt, hányat vigyen magával? Minden gond és felelősség az ő nyakába szakadt…

– Sötétedéskor támadunk! Amíg lehet, csendben osonunk előre, majd hangos üvöltéssel rájuk rontunk! Kétszeres túlerőben lehetnek, de nem számítanak ránk!
Előző este gyakorolták, és a visszavonulót is, ha rosszul alakulna a helyzet.
– Arszlán, emlékszel még a kis kápolnába vezető titkos alagútra? – kérdezte Árgyélus a testvérét. Adj mellém száz embert,  és amikor kitör a ribillió, mi ott beosonunk a várba és kinyitjuk nektek a hátsó kaput!
– Rendben! Alacsony termetűeket válogass, könnyebben boldogultok!

Mintegy háromszáz méterre közelítették meg a tábort, amikor az őrök észrevették őket és riadót fújtak.
– Támadás! – kiáltotta Arszlán és futni kezdett, vele a teljes sereg, így rontottak a táborra.
– Sorakozó! Alakzatba!
Véres csata vette kezdetét, ismét, egy héttel az előzőt követően. Ez teljes káoszba ment át, miután eltaposták a tábortüzeket, a sötétben nem látták ki a barát és ki az ellenség. Megfutamodtak, csapatokba rendeződtek, visszatámadtak. Időnként hangosan kiabáltak, hogy felismerjék egymást, időnként csendben meglapultak és váratlanul rontottak az ellenségre. A kezdeti meglepetés ereje elfogyott, az erőviszonyok kiegyenlítődtek.

 

Néhány varázsló ÉNY-on a Jutas hegyen (lásd Barbie 2) felépítik a saját várukat.

versötletek:
Lidércekkel cimborálunk,
Az ördöggel kufircolunk,
tűz körül táncolunk
Rontás száll a hadseregre
Átkaink biz’ megfogannak,
Rontás száll a  hadra
Elhozzuk a sötétséget
rikácsol

Értékeld az oldalt!