Egy erdész emlékei – Carmen a farkaslány

A kis farkaskölyök lány már három napja feküdt bénán. Sírt. Megcsúszott a hóban, és a nagy szikláról, ami olyan jó volt arra, hogy ott üljön, és nézelődjön, leesett. Megbénult az egész hátsó része.
– Mit tegyek? Mit is tehetek? – tette fel kérdéseit, az elmúlt három napban már ezerszer.
Nincs segítség a vadonban. Úgy érezte, itt az élete véget fog érni, és ez nagyon fájt ott belül. Pedig milyen jó volt. Ősszel már egy erős hím oldalán futott. De jó volt vele lenni. Most azonban nagy a baj. Fázni nem fázott, de elmaradt a csapattól, és nem volt segítség.

Egyszer csak szagot fogott. Ennivaló! – gondolta. Állj, vigyázz! A kétlábú szagát érezte. Veszély!
Körülnézett, körbeszimatolt. Megpróbált kicsit közelebb kerülni ahhoz. Kúszott, csúszott, mászott. A két első lábával végre oda tudta magát küzdeni.

A szarvastetemből már nem sok volt. Gyorsan és mohón evett, mielőtt valaki elkergetné őt. Hamar megtöltötte feneketlen bendőjét.

De hogy került ide ez a tetem? Biztos a hópárduc hagyta itt.

– Nem maradhatok itt! – gondolta. – Jön a ragadozó, és megöl.

Megpróbált kicsit tovább menni, és a bozótos felé vette az irányt. Itt jó lesz, megpihenek. Később tovább megyek. Innen majd kilesem a terepet, és ha lehet, akkor később még eszem abból a tetemből.

Az erdész már napok óta tudta, hogy a kis szuka bajban van. Talált egy szarvastetemet, és elhúzta a közelébe. Boróka ágat tördelt apróra, és bedörzsölte kezeit. Ez majd elfedi a szagom valamennyire. Aggódott, mert a télnek a neheze még hátra van.
Gondolkodott. Hogyan menthetném meg ezt a kis farkast? Annyira szép! Amikor csak tehette, a távcsövén át figyelte a gyönyörű szukát.

– Nincs a falka a közelében, nincs más segítsége, csak én. Meg kell menteni.

Lassan egy terv körvonalai kezdtek benne derengeni. Amikor rágondolt, Carmennek hívta.

Carmen újra jót lakmározott a húsból. A tél jól konzerválta a fagyott húst. Csak az ember szaga zavarta egy kicsit. De kezdte megszokni. Nagyot aludt. Szervezete elkezdte vívni a harcot, és egyelőre jól alakult minden.
– Amíg van mit ennem, van esélyem! – mondta magának.

Harmadnapra elfogyott minden ennivaló. Az erdész jól tudta, hogy három napig még bírja Carmen, de azután kell valami.

Carmen nagyot aludt. A hóba fúrta bele magát, ahogy az anyja mutatta. Egyszer csak ellepte a hó. Ezt nagyon szerette. Így aludt nagyokat. Később kicsúszott a hóból, és körbeszimatolt.
Ejnye! A szél jó illatot hozott. Elindult.
Végig a völgynek haladt, ezért könnyebb volt menni. Hopp! Megvan! Egy nyúl! Jó étvággyal befalta.
– Hát ezt nem én fogtam, de ha nem volna bajom, bizony megfogtam volna.

Körülnézett rejtekhelyért. Az erdész nagy csűrjének ajtaja résnyire nyitva. A hó befújta ugyan, de Carmen igyekezett benézni. A csűr a nagy szénaboglyától eltekintve szinte üres volt.
– Ez jó hely!

Lassan bekúszott, és a finom szénába fúrta magát. Nem félt az erdésztől, és kezdte megszokni a boróka illatát. Mosolygott.

Másnap megint egész nap nem történt semmi. Carmen csak feküdt. Itt a szénában csinált egy lyukat, és abba egy meleg fészket.

Az erdész nagyon örült, mert látta a nyomokat. Másnap friss húst rakott ki, arra tojásokat ütött. Örült. Érezte, jó kis vacsorát tálalt fel.

Carmen megérezte az étel illatát. Kikúszott.

– Tudom, hogy itt vagy, kalapos ember! Érzem ám!

Meglátta a nagy kék lábast, benne az étellel. Odacsúszott, és befalta. A tojás annyira friss volt, és annyira vonzó.
Az erdész távolabbról leste Carment. Érezte, hogy az ő kapcsolatukból még akármi is lehet.
Bőven volt étele, nem aggódott. A falu ugyan messze volt, de hetente bejárt, és telepakolta a hátizsákot.

– Mennyit eszik ez az erdész! – mondta egy falubeli.
– Van hova! – nevetett egy másik, és a hasa felé bökött.

Az erdész magas, erős ember volt. De nem volt pocakos. De most mégis jót nevettek rajt az emberek. De nem bántóan, mert mindenki szerette.

Carmen megvívta a harcot, és győzött. Örült, hogy napról napra jobban tudta használni a hátsó lábait. A fájdalom megszűnt már, az ételek és a sok tojás hatására Carmen igazán jó állapotban volt. A társainak mostanra már behorpadt a hasa. A tél nem olyan bőkezű, mint a tavasz.
Az eresz most már szinte minden nap csepegett. Az egyik nap meg már valósággal surrogott a sok olvadó víztől.

Carmen egyik nap nem az étel után indult, hanem megkerülve a pajtát az erdészt akarta meglesni. Meg is találta. Ott kuporgott a háza sarkánál, távcsővel a kezében. Carmen érezte a veszélyt, de közelebb akart menni ahhoz, aki a túlélést biztosította számára. Oda lopózott egészen közel, és hason csúszva az ember keze alá feküdt.

– De miért nem jön enni már ez a lány, nem értem!

A következő pillanatban nagyon megijedt. Szinte kővé dermedt. Megbénult, mozdulni sem tudott. Carmen a keze alá csúszott, és felemelte fejét.

– Na itt vagyok, kalapos! – mondta Carmen.

Az erdész keze önkéntelenül is Carmen fejére siklott, és simogatta az állatot.

Ez jó! Carmen minden ízében remegni kezdett. Anyja simogatta így a nyelvével, amikor kicsi volt.

Carmen ezután hanyatt feküdt, behódolt az erdész előtt, majd felugrott, és körbe-körbe rohangált. Azután a lábashoz ment, és befalt mindent.

Pár nap múlva Carmennek két kölyke született. Egy fiú, és egy lány. Amikor már járni tudtak a picik, elindult velük az erdőbe. Az erdő szélén megállt. Visszanézett. Igen, ott állt a kalapos.

– Nézd! – mondta a kalaposnak. – Nemcsak engem mentettél meg, hanem őket is.

Évek teltek el. Carmen, amikor csak tehette, meglátogatta a kalapost. Nem a finom tojások miatt. Dehogy… Vagy mégis… Mindenesetre azok is nagyon finomak voltak.

Járfás János

Értékeld az oldalt!
Secured By miniOrange