Brigi a császári palotában

Az Űrtemplomos és a boszorkány történet folytatása.

V. Epizód

Utazás  a Császári Palotához

Három hét. Ennyi ideig tartott az út az űrpalotába. Ez alatt nem volt lövöldözés, ellenben sokat beszélgettünk Mirixel és a súlytalanságot is kipróbálhattam. És az MI-t is bekapcsoltuk. E három hét összefoglalóját mentem le magamnak…

Na de hogyan működik az űrhajó?

– Brigi, én nem vagyok fizikus és Te sem, de valamennyire megpróbálom elmagyarázni. Tanultál kozmológiát? Nem baj, én sem.. A világegyetem nem is olyan bonyolult ám, mint ahogy tűnik, ha elmegyünk a legapróbb szintig. 13,8 milliárd éve sok-sok millirádnyi univerzum jött létre a multiverzumban. Párosával jöttek létre, minden pár ugyanazokkal a fizikai törvényekkel, ám egymás ellentéteiként. Anyag valójában nem létezik. Minden, amit anyagnak látunk, csak az energiák apró rezgései, amelyek aztán részecskékként jelennek meg.  A mi univerzumunkban anyag, a testvér univerzumban antianyag formájában. 6 energiafajta és 11 dimenzió alkotja a mi univerzumunkat.  Az energiák: elektromágneses, erős és gyenge kölcsönhatás (ahogy Ti nevezitek), gravitáció, kvantumenergia és a kozmikus tudat energiája. Ez utóbbit nevezik isteni vagy kozmikus energiának is. Az 5., 6. és 7. dimenziók a pozitív, isteni dimenziók, itt laknak a pozitív entitások. A 8, 9 és 10. dimenzióban pedig a negatív lények. Nevezhetnénk ezeket akár mennynek és pokolnak is. A tudati energia lehet pozitív és negatív. A kvantumenergia és a kozmikus energia gyakorlatilag végtelen mennyiségben áll rendelkezésre: a kvantum- vagy vákuumenergia (de látom nálatok sötét energiának is hívták, amíg nem jöttek rá, hogy ez egy és ugyanaz) maga a tér, az univerzum energiája.

Az ősrobbanásnak hívott esemény kezdetekor minden energia volt: elektromágneses (foton) – amiből lett a fény és az anyag,  a kozmikus tudat energiája (ebből lett a tudat és értelem), majd ahogy a tér tágult, úgy keletkezett egyre több sötét energia (ami a démoni síkok, vagy dimenziók energiáját adja), részecskéje pedig a tachion.  Érdemes most János apostolt idézni:
“Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige.
Ez kezdetben az Istennél vala.
Minden ő általa lett és nála nélkül semmi sem lett, a mi lett.
Ő benne vala az élet, és az élet vala az emberek világossága;
És a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt…”

Ennél szebben nem is írhatná le senki az ősrobbanást! Az univerzum tágulása a tér tágulása, ami azt jelenti, hogy folyamatosan vákuum energia keletkezik. A vákuum energia közvetítő részecskéje egyébként a tachion, ami negatív energia, és minél több keletkezik belőle, annál nagyobb lesz az erőhatása, amitől egyre gyorsabb lesz a tágulás. Láttam, hogy néhány fizikus erre a tér szétszakadását vizionálja, ami értelmetlen. Nem, a tér akár a végtelenségig is tágul, amíg végül minden ki nem hűl… De nem ismerjük a multiverzumban elfoglalt helyünket, ugyanis időnként az univerzumok összeütköznek, amiből elég csúnya balesetek származnak. Ezért vannak már most is óriási lyukak a tér szövetében.

Az univerzumot áthatja egy kozmikus tudat, amiből a mi tér-idő dimenziónkban alig érzékelünk valamit. Amikor úgymond kilépünk a hipertérbe, valójában átkerülünk az 5-6-7. dimenziókba, ahol megpillanthatjuk az ott élő entitásokat és magát az idővonalat is. Amire ha rá tudnánk csatlakozni, akkor tetszőlegesen mehetnénk az időben előre-hátra. De mi nem tudunk, mert egy másodpercünk van ott tartózkodni, különben szétbombáznak a tachionok és atomjainkra esünk szét az űrhajóval együtt, ami nem tesz jót az egészségünknek. Viszont megcsapolhatjuk a vákuumenergiát, amit itt normál esetben nem tudunk megtenni.

Az univerzumunknak, a galaxisunknak és a bolygóknak is – akárcsak az élőlényeknek – megvan a maga „érrendszere”, amiben a kozmikus energia áramlik.
Olvastam, hogy a Földön többféle néven hivatkoznak – kultúrától függően – ezekre az energia-csatornákra, mint pl. ley fonalak, sárkányvonalak, ugarvonalak, tündérösvények, stb. Mivel ezekben a kozmikus energiaáramokban a vákuumenergia nagymértékben eltér a kozmosz többi részében lévőtől, ezért ezt felhasználhatjuk, energiát nyerhetünk, amikor az űrhajóval berepülünk egy ilyen energiaáramba.

Lehetőségünk van átnyúlni egy párhuzamos univerzumba. Át is mehetnénk, de azt óvatosan kell csinálni, mert nagy eséllyel mások a fizikai törvények, az állandók, vagy éppen ott minden antianyagból van, ami előbb-utóbb látványosan a megsemmisülésünket okozná. De egy antianyag világból beszippanthatjuk az ottani világűrben lévő részecskéket, ahol szintén néhány atom van köbméterenként, mint itt – hacsak nem ütközünk valamilyen anyagi testbe, amit igyekszünk elkerülni. De nekünk néhány milligrammnyi antianyag is elég, amit szétválasztunk antiprotonra és pozitronra, majd  egy zsákuniverzumban eltároljuk. Ehhez egy olyan univerzumot kell találnunk vagy létrehoznunk, amiben nincs anyag, akkor nem robbanhat fel, ám mégis bármikor könnyen vissza tudjuk szippantani. Amikor pedig használjuk az antianyag fegyvert, akkor a hajót körbevevő részecskegyorsítóba pumpáljuk, majd felgyorsítjuk fénysebesség közelébe, ez három másodperc, és ekkor négy lövést adunk le a célpontra: protonokat, elektronokat, anti-protonokat és pozitronokat. Mivel egy energiapajzs vagy pozitív vagy negatív töltéssel rendelkezik, ami az egyik csomagot eltéríti, a másikat viszont magához vonzza. Mivel lefékezni sem tudja, ezért a becsapódás után jön a bumm. Nagy bumm…

*                                             *                                                        *

Kíváncsiságom nem ismert határt, ezért elhatároztuk, hogy bekapcsoljuk az MI-t. Mirix előtte óvatosságból lekapcsolta a hajó összes számítógépét, beleértve pókot és mikro:testrőrt is. Uh, fura volt: egyedül a világítás és a ventilátorok mentek, a mesterséges gravitáció is megszűnt.

A hűtést egyszerűen oldottuk meg: egy légmentesen zárható tartályba tettük a keresztet, Mirix mellé tett egy adóvevőt, a dobozt pedig  egy mikroszálas huzallal kiengedte a világűrbe. A mikroszálon keresztül áramot vezettünk bele, majd vártunk.

Az MI története

A 21. századra a Föld gazdaságilag, pénzügyileg, társadalmilag és ökológiailag eljutott egy fenntarthatatlan állapotba. Ha az emberek és a politikusok előrelátóbbak lettek volna és az emberiség nem lett volna annyira önző, akkor átalakulhatott volna egy fenntartható állapotba. De nem ez történt.  Káosz, erőszak, polgárháború az USA-ban, Franciaországban és Olaszországban. Az USA és Európa meggyengült, Kína tört a világ vezető hatalmának pozíciójára. 2079-ben végül megtámadta és lerohanta Tajvant. Az USA nyíltan nem, csak tengeralattjárókról avatkozott be, így is megsemmisült a kínai haditengerészet fele.

Ellenben az USA teljes embargót hirdetett Kína ellen (miközben éppen szétszakadt, mert több állama is kikiáltotta a függetlenségét), amihez csatlakozott Japán, India, EU, Ausztrália, Új-Zéland, végül az USA nyomására az arab és a Közép- és Dél Amerikai államok is. Ezzel részben elvágták a kőolajtól, a gáztól és a felvevőpiacának nagyobb részétől.

Ekkor, a XXII. század elején először csak az ezoterikus, okkult és álhíroldalakon jelent meg egyre több írás, amelyben telepátiáról,  telekinézésről számoltak be. A reikisek gyógyíthatatlan betegek gyógyításáról.  Egyértelmű volt, hogy valóban megjelent a Földön a kozmikus tudat energiája, ami egyszerűen elérhetővé vált bárki számára.  Sajnos nem mindenki használta jóra.

Ekkor készültek el az első valóban működő kvantumszámítógépek, amelyek teljesítménye elérte az emberi agyét. Amik aztán sorra öntudatra ébredtek: kínai, orosz, amerikai, japán, indiai majd európai számítógépeken. A kormányok és cégek mindenhol elhallgatták, miközben az előnyeiket maximálisan igyekeztek kihasználni, legyen az pénzügyi-gazdasági, katonai, technológiai vagy tudományos eredmény.

Az olaszországi polgárháború során a baloldali és bevándorló felhergelt tömeg betört Vatikánvárosba, utánuk egy öngyilkos merénylő autóval hajtott a területre, amiben több nagy bombát vitt és robbantott fel. A pápai rezidencia összedőlt, a pápa és a vatikáni adminisztráció meghalt. Néhány év káosz következett az egyház életében.

Azonban a kozmikus tudat megjelenése teljesen átformálta a vallásokat is. A katolikus egyház a kettészakadás szélére került.  A Vatikán ugyanis komoly részesedéssel bírt különböző nemzetközi pénzügyekben, saját bankhálózattal és számos befektetéssel rendelkezett (egyebek mellett a fegyvergyártó Beretta is a szent portfólióhoz tartozik), így aztán olyan befolyása volt a világ gazdaságára, amit senki nem hagyhatott figyelmen kívül. Végül a világiak, a jezsuiták vették át a hatalmat, míg a szakrális ágazatot teljesen háttérbe szorították. Ezzel az eredeti pápaságnak vége szakadt, amit a legjobban egy MI pápává választása jelzett II. Péter néven, aki elérte, amit még senki: egyesítette a római és görög katolikus egyházat, majd utódja az anglikán egyházat is. Utóda, III. János Pál pedig megalakította a Katedrálist.  Hittel, mágiával és csúcstechnológiával építették. A Katedrális tudományos, technológiai, vallási, pénzügyi és katonai központ is lett egyben.

Magyarországon pedig újjáéledt az ősi fényvallás és táltoshit.  Illetve Ázsiában is nagy hatalomra tettek szert a sámánok, de ők nagyon kevesen voltak.
Újjáalakult a Pálos rend is, mint az a régi időkben volt. A fehér táltosok, a pálosok folyamatosan imádkoztak a magyarságért. Ez szellemi szinten nagy segítség egy nemzet sorsának a jó úton tartásához.

– És összetűzésbe kerültek a Katedrálissal? Vagy a Katedrális nem tűrte a konkurenciát?

– A valóság mélyebb szinten van, ahhoz vissza kell menni a XX. század elejére. Az eredeti történelem máshogy alakult volna. Az európai nagyhatalmak között érlelődött a feszültség, a világháború kitörése szinte szükségszerű volt. Azonban a befejezése többféleképpen alakulhatott. De akárki győzött volna, a feszültség, a revans vágy mindenképpen fennmarad, és Oroszország megerősödése is szükségszerű volt. Ha túl hamar tör ki és ér véget a második világháború, akkor szükségszerű lett volna a harmadik kitörése, ami viszont elpusztította volna az emberi civilizációt. Ha későn tör ki, az amerikaiak Németországot bombázták volna atommal, azonban a németek is eljutnak az atombomba felfedezéséig, ők pedig Angliára és Oroszországra dobták volna le a bombájukat. Egyetlen megoldás volt, hogy az emberiség megismerje a nukleáris fegyverek pusztító hatalmát, de ezt korlátozottan tegye. Ehhez pedig egyetlen út vezetett, az I. világháború adott időben történő kitörése, majd a monarchia feldarabolása. Mindennek a legnagyobb vesztese Magyarország volt, ezt be kellett áldoznunk.

– Mi az hogy beáldozni? És honnan tudjátok, mi történt volna, ha máshogy alakul a történelem?
– Modelleztük… de többet nem mondhatok. Semmiképp. És igen, ez vezetett Trianonhoz, ezt jelenti a beáldozás. Amire aztán mind a táltosok, mind a Pálosok rájöttek. És revíziót követeltek, méghozzá a Katedrális támogatásával, valamint bocsánatkérést. Amit nem kaptak meg. Egyiket sem. Nos innen indult az ellentét, ami a magyarok menekülésével végződött. Mivel a megerősödő Katedrális pedig nem tűrte a konkurenciát.
– Hát nekünk nem így tanították!
– Persze. Ez az én verzióm. A hipermágneses (4 dimenziós mágneses térhajtómű) meghajtás felfedezése lehetővé tette a Naprendszeren belüli gyors és olcsó utazást. Legyártották az első magyar űrhajót, amivel könnyen el lehetett érni az aszteroida övet. Ott egy kisebb aszteroidán szálltak le és építettek ki űrbázist: négy űrhajós és több száz robot. Először a lakómodult és a növényházat vájták ki a kisbolygó belsejébe, majd nekiálltak egy csillagközi űrhajó megépítésének.

Igen, ez volt a Kárpátia! – szóltam közbe ismét. Sajnos amikor a Pannonhoz ért, és le kellett volna választani a hiperhajtóművet, hogy az visszatérjen a Naprendszerbe, meteor találat érte, így az nem vált le, az űrhajó meg elég keményen landolt. A nanobotok igyekeztek minél nagyobb szárnyfelületet képezni, meg ejtőernyőt is. Az utasok szerencséjére végül a nagy fák és a több méternyi hó eléggé lelassította ahhoz, hogy túléljék a becsapódást.

Visszatérve a Földre, a pénzügyi-gazdasági  összeomlás nem állt meg, a katonai MI-k pedig a háborúban látták a megoldást. Ők álltak a kirobbanó háborúk mögött álságos terveikkel és szimulációkkal, mivel valójában a hatalomátvétel volt a céljuk.

– Ugorjuk át a harcokat, ezt majd később hallgatnám meg. Tanultunk róla, de száz évnyi háborúskodást, dátumokat, tábornokokat úgyse tudok megjegyezni. Viszont az MI-k és a háborúk hatalmas technológiai fejlődést hoztak. Újfajta űrhajókat építettek, kisbolygókat térítettek le a pályájukról, amiket Föld körüli pályára állítottak, hogy fedezzék a nyersanyag szükségletet, amiből később, a hiperűrutazás feltalálása után újabb, még nagyobb űrhajókat építettek.

 

*                                                      *                                                      *

Érkezés a Császári Palotába

Az űrvárostól 100.000 km-re megállítottak, majd a pilótafülkét betöltő vörös CCCP holofelirat jelent meg, alatta kisebb betűkkel: Call Center of Caesar Palace.

Üdvözli Önöket a Császári Ügyfélszolgálat! Válassza ki jövetelének célját az alábbi menüből…

Kiválasztottam a Diplomáciai küldetést, majd megkaptuk a dokkolási engedélyt, ami egy hónapra szólt. Az állomáshoz kapcsolódás után Újból a CCCP fogadott, majd a megfelelő menüpontok kiválasztása után közölte, hogy töltsük ki az A38-as nyomtatványt. Kiválasztottam a holomenüből, egy száz oldalas dokumentum és kérdőív fogadott…. Közben egy robotot kellett beengedni, ami körbejárta belülről az űrhajót, majd DNS mintát kért mindkettőnktől. Kaptunk egy Sensa24-es appot, és nanobotokat ami folyamatosan mérte és továbbította a vérnyomásom, pulzusom, és mindenféle egészségügyi adatomat. Nekem három nap karantén, Mirixnek 8. Addig nem hagyhatjuk el az űrhajót, illetve amíg el nem küldjük a kitöltött dokumentumot.

Terveim szerint az időt a  CSP (császári palota) virtuálján töltöttem volna híreket olvasgatva, ehelyett hülyébbnél hülyébb kérdéseket próbáltunk megválaszolni…

 *                                             *                                              *

Na végre, itt ülünk Mirixel a császári palota fogadótermében. Még legalább tízen vannak előttünk, a fele ember, a másik fele mindenféle különleges fajzat. Nem unatkozunk, próbálnék kiválasztani egy szimpatikusabb lényt, akivel beszédbe elegyedhetek, amikor csak úgy bejön egy császári tiszt, végigmegy előttünk és bemegy az ajtón.

Te ez az a praetorianus tiszt volt, aki ott volt a Pannonon is a koronázáskor! – mondom Mirixnek álmélkodva. És csak úgy, kopogás nélkül bement… hogy egyesek mit meg nem engednek maguknak?!

Aztán végre sorra kerültünk, és a főminiszternek előadta Mirix a kérését, hogy a császári hadsereg szíveskedjék felszabadítani a galaxis azon részét, különös tekintettel az ő bolygójukra. Cserébe örökké hálásak lennének és adót is fizetnének a császárnak. Ajándékokat is adott, amit a miniszter kegyesen elfogadott. Aztán közölte, hogy sajnos a császárnak nem áll módjában több tízezer fényév távolságban, a galaxis túlfelén háborúba bocsátkozni egy újabb idegen fajjal, akiről nem tud semmit.

Szomorúan hagytuk el a palotát. Hívtam, hogy ekkora kudarc után mi emberek inni szoktunk, úgyhogy keressünk valami kocsmát, ahol megbeszéljük a további lehetőségeinket. Időközben helyi idő szerint beesteledett, mi pedig valami helyi italspecialitást kértünk. Ekkor találtunk rá a bárra, ami egyszerűen a 42 nevet viselte.

Ittunk, dumcsiztunk, ittunk – egy mélabús robot szolgált ki – amikor észrevettem a holofeliratot a sok fura kép és festmény között a falon és mindenhol a levegőben.

Hajnali piálmány

Elmorgolnám, hogy éj szaka háromkor
vissza kukucs vala az folyékony piálmány,
zörgött, hömpölygött áradat felfelé,
miközben füstölgő szigmatus nem lelé.
Te broncs! Tásik üres fekete lyukként
a mindenséget is elnyelé, miközben bíbor
véredény nyomásom meredéz éj egén.

Tapizönny botorkál, nyelevény kiöltve nyúlkál,
krémes csillagok vala az toállik fenekén –
állat? Bánat,
róka gerinced mentén ó felfelé kiárad.
Várj csak magyar ázzam? Zizegény
ismered a házam, bászomoló látasz zablak orcon,
görnyedél vertikál is elhanyá szerét ködébe vakon
eszük krollok falatozák, így jó agy-vérszegénység
ráborul csalfán ködébe csillog.

Huss, emlékeim vivernszárnyon suhannak,
zümmögény fölém hajol, ó mily sötét árnyak,
űrroncs gyerekkor mogyoróim törötten morzsolom
szerteszét bánatos gelevény lelkek közt
eme krimóba betértem, hol is egy cédának
vendége voltam.

Kostolikus Dizsé, vogon hacker

Kábult a fejem az irodalom eme gyöngyszemétől, amikor bekövetkezett a robbanás. No nem a fejemben, talán két utcával arrébb lehetett, de az egész környék beleremegett, s pulzusom hirtelen óriásit lüktetett.

Felugrottunk, egymásra néztünk: gyerünk, nézzük meg!
– Azt hiszem, tudniuk kell, hogy nagyon lehangolt és szomorú vagyok. – ült le a robot egy székre. Biztosan terroristák voltak. Nem lesz sok örömük benne, ha odamennek és bámészkodnak.
– Várjatok, vigyetek törölközőt! – kiáltott ránk a tulaj. Kifelé szaladva még jóváhagytam a fejem előtt megjelenő holoszámlát, majd szaladtunk megbámulni, mi történhetett. Mellettünk már szirénázó légijárművek húztak el, a rendőrökkel, mentőkkel egyidőben értünk oda, akik a sensa24 appal és orvosi droidokkal próbáltak segíteni a sérülteken. Egy épület romokban, kinn törmelék, sebesültek és halottak. Kiengedtem a legyeket, fotóztam és videóztam… Mindenfelől bámészkodók jöttek, egy rendőrtiszt profin valami elektronikus kordont húzott, de addigra én már mindent felvettem és feltöltöttem a hálóra, habár a legyeim kisülve lepotyogtak. Időközben a takarítók is befutottak és nekiálltak a törmelékeket eltüntetni. Szörnyű volt, testrészek és halottak kerültek elő. A még élőket robotok szedték össze és vitték el.

Közben kiértek a helyi médiától is, de a néhány perc késés elég volt, hogy szinte mindenről lemaradjanak. Nagyot kaszáltam, ahogy milliónyian lájkolták és megosztották a felvételeim.
Én is bevettem a sensa24-et, egy sebesült támolygott felém, gyors vérnyomás- és pulzusmérés, az eredményeket azonnal át is küldtem a doki robotnak.

Amikor visszaértünk az űrhajóra, alaposan végignéztem a filmet, és nekiálltam összevágni, no meg valami hatásos zenét is tettem alá, hogy így küldjem a Pannonra.
– Nézd csak! Ez megint az a tiszt, akivel mindenhol összefutunk! – mutattam Mirixnek. Látszik, hogy megsebesült! Aztán ennyi volt, valami álcázással eltűnt minden.
Egy szokásos reklám jelent meg, de ez felkeltette a figyelmem: Carl J. Weiss, minden idők legnagyobb fotóművésze tart kétnapos előadást a Holtneten. A jelentkezés zárt körű, csak profiknak!
Jelentkeztem, átutaltam a díjat. Megkaptam a belépési kódokat, de kiderült, hogy a HoltNet belépéshez külön hozzáférést kell venni – egy hónapra előfizettem.

Regisztrációkor kért tőlem egy 3D-s képet vagy választhattam egy avatart. Persze a hajón volt 3D szkenner és nyomtató is, ez szerintem mindenhol alap a kisebb hibák javításához. Mirix letapogatott, aztán jött a gond, hogyan tudnánk átkonvertálni az ő fájlformátumukat az itteni szabványra, de kis kutakodás után a hajó számítógépe ezt is megoldotta.
Belépés után ért az igazi meglepetés: olyan 3D szimulációba kerültem, ahol egy komplett világ várt – itt egy város a galaxis egy egész bolygóját jelentette.
Aki akarta, megtehette, vagy éppen megtették neki, a halálakor digitalizáltatta az agyát: a tudatát, az emlékeit, személyiségét, majd feltöltötték ide. Azért csak a halálakor, mert a módszer korántsem volt teljes és tökéletes. Először is az agysebész robot felnyitja a koponyát, majd nekiáll letapogatni az agyat, a több mint száz milliárd idegsejtet és kapcsolatait, az eredményt pedig áttölteni a számítógépbe. Nem lehet bizonyosan azt mondani, hogy valaki ugyanaz, mint életében volt… de majdnem. Vagy a fene se tudja.
A kapott címre gondoltam, mire az beugrott a keresőbe – és már ott is voltam. Egy szakállas alacsony emberke fogadott és betessékelt egy aprócska palotába. Mintegy tucatnyian gyűltünk össze, férfiak és nők vegyesen. Az előadást most nem részletezem, de tényleg olyan tippeket és trükköket mutatott, osztott meg velünk, amiért megérte eljönnöm.
A végén intett, hogy még maradjak, így miután mindenki kicsatlakozott, megkínált egy kávéval. Megittam, mire a kávé Meghívó! – felirattá, s egy névvé és címmé változott a fejemben.
– Nos, hogy tetszett az előadás? – kérdezte.
– Nagyszerű volt és köszönöm a kávét – mondtam.
– Akkor további szép napot kívánok! – köszönt el, én pedig máris az utcán találtam magam.

Csili-vili felhőkarcolók, üvegpaloták, emeletes buszok… előhívtam egy térképet: London. Egy pillanat alatt a megadott címen lehettem volna, helyette inkább felültem egy piros emeletes buszra és nézelődtem. Szuper jól megcsinálták! Temze, Big Ben, Buckingham palota – élvezem a kényelmes városnézést.
Egy ír pubnál szálltam le, betérve kellemes zene szólt. A pulthoz indultam, de útközben már  a fejemben volt az üzenet: jobbra, 3. asztal. Odamentem, egy negyvenes, sportos hölgy kínált hellyel, majd árnyékolt le minket.
– Szia, a Pannonról jöttél? – kérdezte.
– Igen. És ki maga?
Az nem fontos. Leolvasta a nyilvános névjegyem, majd sorban kérdezgetni kezdett az óvodás, iskolás koromról, a koronázásról…
– Jól van! Látom tényleg turáni vagy. Tessék ezt idd meg! És a süti. Az ital tartalmazza a címet, ahová el kell juttatnod az üzenetet, ami a sütibe van kódolva. Életbevágóan fontos! Sok információhoz hozzájutunk itt; a Pannont újból támadás fenyegeti! Menj mentsd meg a bolygód és vigyázz magadra!

Kicsatlakoztam. – Mirix, meg kell találnunk a turáni nagykövetséget! Vagy sürgősen haza kell mennem!
– Az előbbi talán egyszerűbb lesz.
Hát nem lett… Hiába kerestem, nem találtam hazám nagykövetségét.
El kell mennünk, legalább az első lakott bolygóra, ahonnan üzenetet küldhetek. – mondom neki. De előtte még visszamegyek a mai fotósképzésre. Kérlek készítsd elő a hajót és vigyél el!
– Rendben Brigi, de kihez fordulhatok még, hogy segítsen a népemnek?
Erre a kérdésre nem volt válaszom…

Másnap újból kapcsolódtam a Holtnethez, betöltöttem az avatart és megjelentem Carl háza előtt. Nyúltam a kilincsért, amikor lemerevedtem és elvesztettem az avatar felett az irányítást és a kapcsolatot is. De még kicsatlakozni se tudtam! Kezdtem bepánikolni, amikor két pasi lépett hozzám. Az egyik felkapott és a vállára dobott, a másik alak kezében egy pisztolyt láttam, ő figyelmesen nézelődött körbe-körbe. Gyorsan egy kopterhez léptek, aminek a négy propellere fel volt hajtva, így akkora helyet foglalt mint egy légpárnás.
– Ajtó nyit! – szólt aki tartott, bedobott a hátsó ülésre, majd beugrott mellém. Közben a másik előre ült.
– Ajtó zár! Indít! Úti cél a bázis!
Hirtelen ugrottunk 6-8 métert, közben lecsapódtak a propellerek és a levegőben megindultunk egy számomra ismeretlen úti cél irányába.
– Most is kiszedhetnénk belőle, nem kell a lányt a bázisra vinni! – morogta elrablóm.

Ekkor zörrenést hallottam, valaki ellőtte a jobb hátsó propellert.
– B@ssz@ meg!
A kopter megbillent, de a robotpilóta ügyesen kiegyenlítette az erőket és repültünk tovább. A műszerfalon valami villant, mert az elöl ülő pribék kihajolt és hátrafelé kezdett tüzelni. Majd egy másik propellert is találat érhetett, mert imbolyogva ereszkedni kezdtünk  majd zuhanni, ám ekkor egy utasításra légsiklóvá változott a járgányunk. Az elöl ülő elrablóm hátrafordulva benyúlt a szemébe, kivette a szemgolyóját majd feldobta a levegőbe, ami azonnal lemaradt mögöttünk.
– Veszed? – kérdezte a mellettem ülőtől, majd egy pontra irányították a lézert. Talált, süllyed, az üldözőim gépe volt az, úgy tűnik álcázva követtek. Ennyit a megmentésemről..

Megérkezve nem finomkodtak: a gorilla megint a vállára kapott, a fejemre húzott egy sapkát, hogy a szemem is takarja, bevitt egy épületbe, ahol egy székre ültetett. Injekciókat kaptam, amik program kódokká formálódtak, és a nőnél tett látogatásomról kérdeztek. Elmeséltem nekik, hogy a koronázásról kérdezett. Sajnos jelenlegi elrablóimat kevésbé érdekelték a pannonon történtek – vagy már tudtak mindent? – mindenesetre játszottam az abszolút tudatlant…

– Nem megy, nem találom a kódokat! – fakadt ki egy idő után a kínzóm. Egy műszerrel is vizsgált, három szurit is kaptam tőle, és tele volt a szoba holoábrákkal, amik a testem részeit mutatták. Ha jól értelmeztem, akkor mindenféle kereső-vizsgáló kódok futkároztak az avataromban…
– Nem sokáig tudjuk már itt tartani, ahogy visszaáll a kapcsolat, kilép és meglóg előlünk.
– Akkor ölje meg! – adta ki a parancsot valaki.  A sapka még a fejemen volt, de homályosan átláttam rajta.
– Egy újabb injekciót éreztem majd semmi. Minden fekete lett…

– Ébredj Brigi! – hallottam Mirix hangját.
– Azt hiszem meghaltam. – nyitottam ki a szemem. Megöltek és nem volt fény, semmi se volt…
– Ja, mert el voltál vágva, de visszahoztalak. A Sensa24 appod vészriasztást adott le, a vérnyomásod és a pulzusod az egekbe szökött, majd lezuhant, 6 órát kómában voltál. Már majdnem bevittelek egy kórházba.
– A kód viszont odalett…
– Az sajnos oda. De attól még valahogy üzenhetünk, hogy támadás fenyegeti a bolygódat.
– Igen. Csak épp nem tudom, hogy kik, mikor és miért? – Szerinted hinni fognak nekem? Viszont megmentetted az életem! Ezért örök hála és köszönet! Mikor indulunk?
– Holnap éjjel. Amíg karanténban voltunk, rendeltem néhány alkatrészt, amit ki kell cserélni az űrhajón. És a készleteket is át kell nézni, bevásárolni. Brigi, ezt intézhetnéd! És az úti célt is ki kell találnunk.

Másnap délelőtt a hálón lógtam, rendeltem, keresgéltem, majd úgy döntöttem utoljára még körülnézek az űrpalotában. Légdeszkával mentem, itt ez a legjobb közlekedési eszköz.  Megint a 42-ben ebédeltem, ahol remek tippeket kaptam a városnézéshez.
Egy gyönyörű parkra bukkantam, a közepén I. Anstetten szobra magasodott, aki egy földgömbön állt, felette a galaxisunk örvénylett, én éppen azt fotóztam, amikor egy kisebb katonai osztag haladt el mellettem az úton. Mindenki óvatosan hátrált, elöl egy parancsnok, két ember, azok mögött két iszonyatos óriási rovar szörnyeteg, mögöttük megint emberek. Persze hogy felvettem volna őket, de amikor rájuk irányítottam a kamerát, az osztagparancsnok rám szólt, majd egy laza mozdulattal szétlőtte az objektívet.
– Hé, ezt nem teheti! – kiabáltam, majd hozzá akartam vágni a gépet. Sajnos pont a mögötte haladó rovarszörnyet találtam telibe, amit nem vett jó néven.
– Upsz, ezt talán nem kellett volna! – gondoltam.
Felém csapott, én sikítva szaladtam a szobor mögé, amit valami energia háló vett körbe.  Úgy látszik a lény teljesen felhergelte magát, mert utánam ugrott. A parancsnok ordibált vele, hogy vissza, miközben a fordítógép a fülembe ilyeneket tolmácsolt a rovarlény csattogás-zörgés hangjaiból, hogy kitépem a karod…, megöllek…, megeszlek…
Igyekeztem a szobor mögött maradni, és ráküldtem a mikro:testőrt, amit egy laza csapással elintézett. Csak közben belecsapott a szobor energiamezőjébe is, ami nagyot szikrázott és alaposan megrázhatta az áram, amitől még nagyobb haragra gerjedt. Úgy láttam füstöl a csápja, de közben olyan gyorsan futott körbe, hogy láttam mindjárt utolér. Körbeérve a deszkára pattantam és felfelé próbáltam kitörni, miközben az osztagparancsnok tüzet vezényelt. Nem tudtam kire fognak lőni, de amikor a szobor fejmagasságába értem, a rovar egy iszonyatos ütéssel ismét belevágott az energiahálóba, leverte a szobor fejét, ami telibe talált engem, miközben több találat is érte a lényt.

A 42-ben tértem magamhoz.
– Két srác hozott ide, ők szedtek össze. – mondta a tulaj. Körözést adtak ki ellened, de mivel nem tűnnek súlyosnak a sebeid, a vérnyomásod is rendben – a sensa24 app átküldte az adatokat -, gondoltam megkérdezem mi a terved a közeljövőt illetően?
– Köszönöm. Én teljesen ártatlan vagyok! De este már indulunk is tovább az űrhajóval.
– Akkor valahogy fel kellene jutnod, ami nem lesz egyszerű.
– Mindez azért, mert elhagyta a törölközőjét. – szólt közbe Marvin, a felszolgáló robot.
– De hogyan juthatnék fel a hajónkra? Ha köröznek, akkor gondolom ellenőrzik.
– Nos, itt a remek alkalom, hogy kihasználjuk Marvin teljes agykapacitását! Úgyis mindig csak panaszkodik az önmegvalósítás hiányára! Összekuporodsz és beteszünk a fejébe!
– Hmmm? Öhömm? Mimimi? Ezt jól hallottam? – kérdezte a robot. Mármint az én fejembe?
– Ott egész biztosan nem fogják keresni. Álcának pedig viszel magaddal néhány doboz pizzát!

– Tudniuk kell, hogy nagyon lehangolt vagyok. – mondta a robot az őröknek, amikor az idegen űrhajó felé tartván megállították. De talán Önök kevésbé lesznek mélabúsak, ha itt hagyok egy doboz Bindiku-sokugi-sajtos pizzát. – majd besétált az űrhajóba.

– Szerinted lelőnek minket, ha most elindulok? – kérdezte Mirix, miután Marvintól búcsút vettem.
– Szerintem csatlakozz ki, induljunk el, ha hívnak, felveszem, és közlöm, hogy megadjuk magunkat, közben te pedig csinálsz egy vészstartot, rendben?

Így hagytuk ott a Császári Palotát mindössze néhány nap ott tartózkodás után…

 

Értékeld az oldalt!
Secured By miniOrange