Csoma kalandjai – Barbie 4

Long haired white male with a mystical glowing orb to signify power, magic, spirituality and so forth

Barbie és a krollok támadása II. / Barbie 3 folytatása

Csoma története

–  Aúú! – kiáltottam, ahogy a tűzgolyó eltalálta az derekam. Már a földön feküdtem, semmi erőm nem maradt tovább vetődni. A sorsomba beletörődve várom a további égető fájdalmat, ami nem is késik soká. Magam elé tartott karomba sorra csapódnak a égető tűzlabdák, lángra kap a testemet még itt-ott takaró, valaha ing, mostanra már csak rongynak nevezhető ruhadarab.

–  Elég! Szünet, mielőtt meghalna!

Igen, élve kellettem nekik. Rajtam gyakoroltak. Egy hónapja indított útnak Árgyélus, nem engedte, hogy ott maradjak és harcoljak a csatában.
– Fiam, fontos küldetés vár rád! Mindent meg kell tudnod Kenről és a varázslókról.

Útnak indulok. Kiérve a fővárosból egy útszélen talált rothadó diónak sűrűre megfőzöm a levét, s bekenem vele a rövidre vágott maradék hajam. A tanonc ruhám helyett egy szakadt paraszti gúnyát viselek. Így érkezem a jutasi várba, mint egy árva menekült. Egy fa odvában elrejtem az amulettem és a varázsporokat tartalmazó szütyőim. Pókokat hívok, hogy vigyázzák és rejtsék el a kíváncsi emberi szemek elől.  Csak a Nature Mirror gyógynövényes krémet (16 gyógynövény ereje egyetlen tégelyben!) viszem magammal.

Ámulva nézem, ahogy nagy erőkkel zajlik a romokból egy új vár építése. Munkát keresek, az ácsokhoz szegődöm el. Nincs tériszonyom, fentről pedig remek kilátásom nyílik az épülő tornyokból a környékre. Egy nagyobb épületben közösen laknak a munkások. Heti egy pihenőnap jár, olyankor a völgyben építjük a parasztoknak az új házakat; sokan családostól már ide költöztek, innen járnak dolgozni. Nem volt kihalt a környék, a völgyben mintegy kétszáz ember lakhatott. Furcsák, alacsonyak, elütnek az újonnan érkezőktől.
– Kölyök lemaradtál a hírekről! – mondta az egyik legény a brigádból, akikhez beosztottak. Tegnap ért vissza a futár, és Ken fővarázsló nagyon szép beszédet mondott!
– Emberek! Adjatok hálát az isteneknek és a varázslóknak, hogy ide jöttetek. Mert itt biztonságban vagytok! Meghalt a zsarnok MekKolos király! A krollok győztek és elfoglalták az országot! Emberevő óriások tartják rettegésben a falvak és városok népét! Egyedül itt vagytok biztonságban! Mi vigyázunk rátok! Meg kell védenünk a szabadságunkat! De fel kell készülnünk a támadásra! Ezért kell dolgoznunk, mire ideérnek, fel kell épülnie a várnak, mert akkor mi varázslók megvédünk benneteket! Meglátjátok, itt mindannyian biztonságban vagytok!

Én esténként a varázslókat lesem, de általában fáradtan visszavonulnak a vár belső szobáiba. Többségük a kövek törésében, majd azoknak a fellebegtetésében segédkeznek. De amikor a gerendákra került sor, akkor azokat lebegtetik, hogy gyorsan fel tudják vinni a munkások.

Egyik késő délután baleset történt. Cserepeket vittünk az egyik toronyba, amiket egy varázslónő lebegtetett.  20-30 cserép van egy kender kötéllel összekötve, amikor látom, amint  óvatlanul alááll, és úgy mondja a varázsigét. Ekkor az egyik kötél elpattant – oh, véletlenül éppen egy ilyen varázsigére gondoltam, – és a cserepek elkezdenek szétszóródni. Persze, hogy nem tud külön-külön az összesre koncentrálni, aztán már egyikre sem. Próbál elugorni onnan, de addigra már potyognak lefelé és az egyik el is találja. (Nahát, pont, ahogy szerettem volna…) Sikított és sikoltott, látom, amint elesik. Lazán leszaladok a falról, s nyújtom neki a kulacsom.  Miután ivott, kimosom a sebeit, majd előveszem a Nature Mirror gyógynövényes krémet (ami 16 gyógynövény kivonatból készült), és bekenem a zúzódásait, amik egy pillanat alatt meggyógyulnak.

– Jobban van? – kérdezem. Kellene magának egy kis segítség?! Mit szólna egy inashoz?
– Igen, az jól jönne! – sóhajtott, majd szavalni kezdett, mint aki nincs magánál.

Bús düledékeiden édesem kábulva leülnék,
Csend vala, zord hegyek ormán kél fel a hold.
Szél kele, tombol a mágia, fenyvesek ágain lakik a lidérc.
Régi kor árnya ha lépked a bástya falán, kioldott
spárga okozván cserép zuhanását – halld suhanását! –
buksim sebesítvén álmokat űz; oh körmöm is letöré.
Erdei tisztás élete izzás, rétisas szárnyán rebben a vágy.
Térdem is véresre nyúzta a tégla szegélye,
koponyám égbekiáltó fájdalomé.
Ó, ez a kence gyógyír a sebemre,
sajgó tagjaimban árad a kéj!

Köszönöm, máris hatott ez a különös balzsam, de most sipirc vissza dolgozni!
Szomorúan másztam vissza a falra, azonban másnap reggel a varázslónőt látom, ahogy a brigádvezetővel beszél, aki füttyent, majd int, hogy menjek le.
– Gyere, ezentúl nekem dolgozol! A nevem egyébként Monica.
– Én pedig Csoma vagyok! – mutatkozok be.
– Mivel értesz a gyógynövényekhez (felvitte a hangsúlyt, kíváncsian néz rám, én pedig bólintok), kapsz egy listát és 15 tarisznyát.

Mégis sikerült, 3 nap után bekerültem a belső várba, a varázslók közé! – gondoltam. Így mindjárt bejártam és alaposan megismertem a környéket is.

Aztán eltelt egy hét, és nem jutottam közelebb a titokhoz. De hogyan lehet kipuhatolni valakinek a titkos tervét? Monicatól többször is megkérdeztem, mi lesz, miután elkészül a vár, de nem kaptam választ.

Ekkor, mint boszorkány valagán a ragya, terjed a pletyka, hogy Arszlan seregével visszatért és tönkreverte a krollokat, akik fegyvert letéve, kullogva vonulnak ki az országból.

Ken gyűlést hirdet. Amikor meglátom, meglepődök. Olyan hetyke kecskeszakálla nőtt, hogy ihaj! Majd’ felkiáltok, még a végén elárulom magam!

– A zsarnokság visszatér! Bár a gonosz MekKolos fiai győztek és a krollok az emberevő óriásaikkal elhagyják az országot, nincs okotok visszatérni a falvaitokba! Itt biztonságban vagytok!
– Éljen Ken, a fővarázsló! – kiáltotta az egyik talpnyaló.
– MekKolos király nem volt zsarnok! – kiáltja valaki a munkások közül.
– Éljen Arszlan herceg! – jött meg többek bátorsága is.
– Nem térhettek vissza a talán már lerombolt otthonotokba! itt védelem, dicsőség, gazdagság és új haza vár mindenkit! Urak lesztek, meglátjátok! Mára szabadnapot kap mindenki, építsétek a völgyben az új házaitokat! Menjetek!

Másnap reggel sokkal kevesebben jönnek dolgozni.

– Hol vannak a többiek? – kérdezgették a varázslók az embereket.
– Elindultak haza. – válaszolták.

Ken riadót fújat, összeszedi a varázslókat és a katonákat (akik egy része szökött vagy menekült katona, másik része a paraszt legényekből lett besorozva), majd az emberek után erednek.

Eljött az én időm! – gondoltam, – most beosonhatok a varázslók lakrészébe! Persze Monica nem ment velük, úgy látszik sikerült egy balekot kiválasztanom. Vagyis – meggyullad a gyertya a fejemben – a varázslók két csoportra tagozódnak, Ken haverjai nem dolgoznak, míg vannak, akik reggeltől estig robotolnak.
– Hozzak még gyógyfüveket? – kérdezem tőle.
– Á,  tegnap ügyes voltál, most nem kell.
A fenébe, élvezi hogy csicskáztathat. Főleg most. Meg van egy testőre, még ha csak egy suhanc is.

Eloldalgok egy fa mögé, mintha a kisdolgomat végezném, török magamnak egy apró ágat, majd varázsolni kezdek. Tökéletes álca 🙂 Az álszemérem miatt még ide se néz a csaj, így nyugodtan becélzom (ehhez kell a faág, így pontosabban tudok célozni), hogy telibe találja az átkom. Sikerült, meggörnyed, a hasához kap. Közben szép lassan visszasétálok, majd látva, milyen arcot vág, aggódva megkérdezem, hogy nincs-e valami baj?

– Azt hiszem azonnal vissza kell mennem a várba. – nyögi fájdalmas arccal.
– Elkísérjem? Segítek, jó? Hiszen ez az inasok dolga! – mondom.

Kitűnő! Először az árnyékszék felé veszi az irányt, majd tudom, hogy a szobájába fog menni valamilyen gyógyitalt keverni. Odavan a boszorkány a varázsitalokért, ezt máris kitapasztaltam. Nekem viszont szabad a pálya! Irány Ken hálófülkéje!

Egyetlen őr áll a folyosón,  egy ajtó előtt. Azon túl már a varázslók hálófülkéi találhatók. Valahogyan el kellene csalnom onnan! Nincs rá ötletem, ezért újból varázsolni kezdek. Aminek tudom, hogy megmarad a nyoma a falakban, de már annyi varázslatot érzek, hogy ebben a kavalkádban nem fog feltűnni még az enyém is. Legalábbis remélem.

Ez most nagyon nehezen megy. Délelőtt van, az őr nem álmos, és egyáltalán nem akar elaludni. Eszembe jut az előző átkom. Jaj, ha ezt Göncöl megtudja, akkor aztán kapok tőle! De a hatás ugyanaz, mint az előbb. Az őr meggörnyed, majd ő is indul az árnyékszék felé. Szurkolok neki, hogy Monica időben kijöjjön 🙂

Az ajtó zárva, de ez nem gond, szeretek zárakat nyitni. Mágikus zárakat még inkább! Két perc és benn vagyok. Persze itt ki-be járkálnak a varázslók, csak a szolgákat kell távol tartani, ezért nem bonyolultak a pecsétek.

Folyosó, amiről a hálófülkék nyílnak. Meg egyéb helységek. Kezemet az ajtókra teszem. Most jól jön, amikor Ken ránk támadt a menekülése előtt. Minden varázslatnak saját mintázata van, amit igyekeztem megjegyezni. Ez szerintem olyan, ahogy egy kutya a szagokat érzi és megjegyzi. Bár én inkább színekhez hasonlítom. Ken tűzgömbje sötétlila volt, azt a sötétlila árnyalatot keresem. Persze ez szemmel láthatatlan,  a hatodik érzékünk, a harmadik szemünk látja. Már aki használja.

Megvan, majdnem a folyosó legvégén találom. Erős varázslatok védik. No ez már kihívás! Közben érzem, hogy Monica hívást küld. Nem foglalkozom vele, a zárra koncentrálok. Eltart vagy tíz percig, mire sikerül észrevétlenül kinyitnom.

Belépve úgy látom, Ken a szobájában gyűjtötte össze a világ összes varázskönyvét.

Az egyik asztalon jegyzeteket és egy nyitott könyvet veszek észre, amit gyorsan tanulmányozni kezdek. A jegyzetfüzet valamilyen titkosírással íródott, nem értem. Az írások között pedig üres részek, mintha rajzoknak, ábráknak hagytak volna ki helyet. Elhúzom felette a kezem, érzem a mágiát áramlani.
– Mi lehet ez?
Ugyanaz az érzés fog el, mint amikor egy mágikus zárat próbálok kinyitni. Már érzem a varázslatot, egy perc múlva pedig valamilyen írás tűnik elő. Egy recept! Egy titkos recept!

Valaki megláthatta, ahogy belépek. Vagy Ken vette észre, hogy feltörtem a zárat vagy a jegyzeteit? Három varázsló jelenik meg az ajtóban: Ken, Monica és a harmadikat nem ismerem, még nem láttam.
– Mit keresel itt, te fiú?
Bénító varázslatot érzek, amit kivédek. Ezzel viszont teljesen lebuktam.
– Ki küldött?
– Persze nem válaszolok. Nézem, hogyan, merre menekülhetnék. Teljesen elállják az ajtót.
Mozog a szájuk, látom újból varázsolnak. Az ágy felé ugrok, próbálom felborítani, de túl nehéz. Vissza, a másik íróasztal mögé, miközben fura gömbök között cikázok. Az egyik eltalálja a lábam, fájdalom, zsibbadás. Lekuporodok (vagy inkább elesek), felnyúlok a lúdtollért, de valami szobrocskát markolok: jé, egy Ken baba! Hozzávágom valakihez, majd próbálok én is varázsolni.
Egy átkot mondok rájuk, majd sötétséget bocsátok a szobára: elalszik a gyertya, az ablak elsötétül. De hogyan meneküljek? Kétoldalról jönnek, próbálok kitörni. Megint eltalál egy olyan ragacsos gömb, most az oldalam. Ismét belém nyilall a fájdalom. De közben az asztalon a kezembe akad egy papírvágó kés, azt belevágom valakibe, hangos ordítás. Ellököm, megpróbálok mellette elszaladni. Közben a lábamra és a derekamra teszem a kezem, próbálom meggyógyítani magam, amikor felrúgnak. Eltaknyolok, közben világosság gyúl, felugornék, mire lebegni kezdek (megismerem, ez Monica varázslata). Kapálózok össze-vissza, forgok a levegőben, közben egy varázslattal az üstöt Ken fejéhez vágom, aki épp valami nekem nem tetszőre készült, majd bevetek egy, az építkezésen ellesett varázslatot. A szobában szélvihart támasztok, majd neki az ablaknak, ami kitörik és minden repül kifelé. Mindenki fulladozni kezd, amikor elsüvít mellettem Monica ruhája. Ez szétszakadt! Meglátom a táncoló melleit: ejha! Tündérországban olyan pici cicijeik vannak a tündéreknek! Még a kebleit bámulom, amikor kapok egy ütést a hátamba, majd a fejemre és minden elsötétül…

*                                *                                   *

–  Aúú! – kiáltom, ahogy a tűzgolyó eltalálja az derekam. A földön fekve átadom magam az érzéketlen fájdalomnak. Elbuktam.
– Keeen (felnézek, ahogy Monica próbál hízelegni Neth-nek), légyszi, had én is, én is! Taníts meg légyszi! Hogy kell tűzgolyót varázsolni?

Közben két legény betesz egy talicskába, és eltolnak a cellámig, ahol az ágyamra fektetnek. Rendes srácok, az egyik még  Zsankának, a konyhalánynak is kurjant, aki bekeni a sebeimet a Nature Mirror gyógynövényes krémmel (ami 16 gyógynövény kivonatából készült), így hamar meggyógyulok. A gyömbér még a varázserőmet is segíti regenerálódni, az izomfájdalom és a zúzódások is elmúlnak. Két hete kaptak el, azóta én vagyok a próbababájuk. Rajtam gyakorolják a harci varázslatokat. Ők élvezik, én kevésbé.

A priccsemen fekve van időm gondolkodni. Felidézem a könyvet és a jegyzeteket. Álmomban ismét a várudvaron állok, és tűzgolyóknak kitett céltábla vagyok. Sűrű fellegek jönnek, egyre sötétül az ég, ám hirtelen a felhők között kisüt a nap. Felnézek, és a nap helyett már Göncölt látom, aki az égigérő fa egyik ágáról tekint le, a tűzgolyókat lángokká változtatja, majd óriási lángoló betűket látok, amik körülöttem táncolnak, mintha meztelen, égő lányok lennének.  Hirtelen minden és mindenki eltűnik, csak a várfal marad és rajta korommal írt mondatok. Egy varázsige, amivel kivédhetem a tűzgolyókat! És a papiruszra írt titkosírás megfejtése: ez az örök fiatalság elixírje! Ezzel tartja sakkban a varázslókat, akik így elfogadják a vezetőjüknek. Emlékszem, milyen izgatottak időnként, biztosan akkor kapják meg az adagjukat! Ahhoz persze nem vagyok itt elég ideje, hogy az elixír hatását is lássam megmutatkozni.

*                                  *                                    *

A szökés

A csontjaimban érzem – mint egy ezer éves tündér, – vihar közeleg! Hirtelen riadok fel, egy pillanat alatt kipislogom az álmot a szememből. A pincének, ahová éjszakára bezártak, nem volt ablaka. Csendben felkelek, felhúzom a sarut, megkötöm, majd a gatyamadzagot is. A kulacsom, egy fa derékalj szalma, egy vödör és egy takaró mindenem. Úgyis csak éjszakára, aludni zárnak be. Csekélyke varázserőm maradékára most van szükség, hogy kinyissam a zárat. Ez jó móka, ha egy zár fölé tartom a kezem, valahogy érzem benne a varázserő vonalait. Elég egy egészen aprócska változtatás itt-ott, és máris nyitva! Lassan, óvatosan kinyitom az ajtót és kilesek. Na még egy aprócska varázslat! Pedig fájnak a sebeim, napok óta kínoznak, gonosz, ártó varázslatokkal dobálnak. Koncentrálok. Próbálok még jobban koncentrálni, hogy egy picike varázslat még kijöjjön belőlem és az őr aludjon, amíg kinyitom az ajtót, kilépek, becsukom, visszazárom, majd elosonok mellette.

Sikerült, kint vagyok! Persze még a várfalon és az ott lebzselő őrökön is át kell jutni. De ezért vártam egy viharra, mert ilyenkor a strázsák behúzódnak és valami szélvédett helyen lapulnak. Először egy kötelet kell kerítenem. A szerszámok egy kamrában vannak, amit mindig az egyik varázsló zár be. Ehhez szinte varázserő sem kell, látom a varázslat szálait, ahogy befedik az ajtót. A kamra mögé osonok, nincs ablak. Nekem meg nincs varázserőm, hogy észrevétlen kinyissam a zárat.  Hanyatt fekszem, nézem, ahogy jönnek a felhők, már esik az eső, nagy cseppekben. Aztán szakadni kezd. Nekem meg egy ötletem van: felhúzódzkodom a kamra tetejére, és kibontom a cserepet, leugrom a lyukon, körülnézek, felkapok egy kötelet, találok egy létrát, felmászok, kimászok, majd szaladok a falra vezető lépcsőhöz. A falakon jól ismerem a járást, tudom, hol tudok felmenni, mindössze egyetlen őr mellett kell észrevétlenül elóvakodnom.

Lapulok. Valahol messze villámlik. Fél perc múlva hallom a mennydörgést. Még azt is megvárom, erre biztosan minden őr felriad. Egyre jobban zuhog. Az őrök ilyenkor dőlnek hátra, becsukják a szemüket, a babonásabbak imádkoznak is – reméltem magamban és ahogy csak tudom összehúzom magam, s elosonok a falhoz, ahol egy árnyékos helyen a földre lapulok. Egy percet várok, ha fel is tűntem valakinek, semmi sem mozdul. Sötét van, a felhőktől a csillagok se látszanak, fáklyák se égnek. Óvatosan felosonok a falra. A kötelet egy lőréshez erősítem, ledobom, lecsúszok rajta. Hoppá, elfogyott a kötél! Nem ér le a földig! – de már esem is, nem számítottam erre a fordulatra. Néhány métert zuhanok, a köves, bokros talajon kificamodik a bokám és több helyen is lenyúzom a bőröm. Sántikálva igyekszem minél messzebb kerülni, majd elindulok megkeresni a fát, ahová az amulettem és a varázsporaim rejtettem. Néha egy-egy villámlás segít tájékozódni. A bokám bedagadt, így változtatnom kell a tervemen, nem indulhatok el az éjszakába.

A falu – amit immár városnak neveztem – felé vettem az irányt. Keresek egy istállót, megvárom míg  elmegy a vihar és kicsit rendbe jön a lábam – gondoltam. A falu két részből áll, a régi falu most az óváros, a házak korosak és koszosak; amiket most építettek pedig az újváros. Fantáziadús, mondhatom!

Az óváros felé kanyarodok, tudom, ha valaki észre is vesz, nem fogja egyből a varázslókat riasztani. Minden ház és istálló zárva! Bár legtöbb helyen csak tyúk-, vagy disznóólak vannak. Ekkor látom meg a falu közepén a kerek kőépületet. Fura, erőteljes mágiát érzek az épületből áradni. Ez egy templom. Vagy áldozóhely. És nyitva van! Belépek: körben padok vannak, szemben pedig egy oltár, rajta egy csokor virág, egy kupa, egy tányér, azon egy falat kenyér és mellette gyertya. Mögötte három szobor: a három törpe isten, gondoltam. Hogy is hívják őket? – nem jut eszembe, no ezért kapnék, ha Göncöl megtudná – mosolyodom el.
Mennyire jó, kellemes érzés, ahogy körülvesz a mágia áramlása! Segített, így az ujjammal meggyújtom a gyertyát, levetkőzök, kicsavarom a ruhámból a vizet, majd alaposabban körülnézek. Hátul észreveszek egy palástot, amit gyorsan magamra terítek.

A gyógynövényeimből nekiállok kikeverni a Nature mirror gyógykrémet, hogy bekenjem vele a kificamodott, megduzzadt bokám, lenyúzott könyököm és sajgó térdeim. (Nézzük csak: árnika, borsmenta, ördögcsákja, körömvirág, cickafark, levendula, rozmaring, gyömbér, kristályok, tealevél, olajak, és egy varázsige.)

Elaludtam. Leheveredtem a padra és emlékszem, hogy zuhanok a múltba. A várfalon törpék, kívül pedig emberek, akik éppen ostromgépeket állítanak fel. A következő pillanatban már a véres csatát látom, ahogy az emberek ostromolják a várat. Tűzgolyók, mágikus lövedékek bombázták a kaput, átkok zúdulnak a védőkre, amit egyetlen törp pap igyekszik kivédeni.  Majd látom, ahogy beszakad a kapu, ledől a fal, és berontanak a támadók. A törpék vitézül küzdenek a fejszéikkel, de az emberek sokszoros túlerőben vannak. Nem kímélnek senkit, ez mészárlás, minden férfit és fiút megölnek. Néhány fiatal törpe lányt elkaptak, és többen, sorban megerőszakolják őket. Estére nagy mulatozást csapnak, a pincéből az összes élelmiszert, sört, bort felhozzák az udvarra, hajnalig esznek-isznak és a törp lányokon élvezkednek.
– Még mindig jobb, mintha kecske lenne! – ilyen és hasonló beszólásokkal cukkolják egymást.
Másnap ami éghetőt találnak, mindent összehordják a főépületbe, a máglyára vetik a halottakat is, majd meggyújtják. Nézik a tüzet, néhányan még egy imát is elmondanak elesett bajtársaikért,  majd hazaindulnak.  A tűztől a még álló épület megrogy, majd hangos recsegés-ropogás közepette összedől. A gyerekek, akik a pince mélyén bújtak el, csapdába kerültek. De törpök voltak ők, még ha kicsik is: nekiállnak hátrafelé kiásni magukat. Két napra rá a pince mélyéből egy tucatnyi gyerek mászik elő. Ők ápolják aztán a lányokat, akiket életben találnak. Kilenc hónap múlva pedig megszületnek az első félvér gyerekek. Addigra felépítették az első házakat itt a patak partján, a vár tövében.
Mindez évszázadokkal ezelőtt történt. Később néhány menekült ember érkezett a vidékre, akiket befogadtak, akikkel megosztották a történetüket.

Felriadtam. Ez hát a jutasi vár szomorú története – gondoltam. Felülök, és örömmel konstatálom, hogy nem fáj a lábam! Hirtelen különös érzés kap el, valami furcsa, nem ide való. Mert ez a hely megnyugtatott, a mágiája ugyanolyan, mint tündérhonban. Körülnézek, de nem látok semmi különöset. Becsukom a szemeim és ahogy Göncöl tanította, a hatodik érzékemmel nézek körül. Egyből megtalálom magamon a Jelet. Hoppá! Így gyorsan megtalálnak – gondoltam. Majd rájövök, hogy mégsem. A köntös, amit magamra terítettem, teljesen leárnyékol.
Csak a saruba lépek bele és lesietek a patakpartra. Körülnézek, egyetlen állatot se veszek észre. Sebaj – gondoltam. Török egy apró gallyat, a jelet pedig egy varázsigével leválasztom magamról, egy másik varázslattal óvatosan a levélkére ragasztom, majd szépen a vízre teszem az ágacskát.
– Jó utat! – suttogom, miközben ismét elsuttogok egy varázslatot, ami remélhetőleg a fősodorban tartja, majd visszatérek a kápolnába.
A ruhám még nedves, de sebaj; felöltözök,  a pataknál megtöltöm a kulacsom, majd óvatosan elhagyom a falut. Biztosan a patak partján keresnek, ami délnek visz, ezért inkább keletnek indulok, vagy inkább botorkálok a sötétben. A vihar már elmúlt, és itt-ott már a csillagok is előtűnnek a felhők között, miközben keleten már pirkadni kezd. Valami ösvényt kellene találnom, ha rendesen akarok haladni, ezért egy bokor aljában meglapulok. Száguldoznak a fejemben a gondolatok, mert eddig csak a szökésen járt az eszem, de most, hogy szabad vagyok, megpróbálom magamnak összefoglalni az elmúlt napok eseményeit.

Ken hatalomra törekszik és veszélyes. Egy varázsló királyság: Göncöl mesélt már ilyenről, és nem lett jó vége. Démonokat és egyéb gonosz lényeket idéztek meg, miközben mindenkit rabszolgájuknak tekintettek. Ken hatalma viszont az elixírből származik, amivel zsarolja a varázslókat. Vissza kell mennem! Többet kell megtudnom, meg kell szereznem az elixír receptjét, vagy legjobb lenne az egészet elpusztítani! De hogyan?

Most kell visszamennem, hiszen azt fogják hinni, hogy elszöktem, és üldözni, keresni fognak! Követik a jelet, vagyis katonák és varázslók együtt erednek a nyomomba. A várfalon már végig fáklyák világítanak. Nem fújtak riadót, de a fényekből tudom, hogy engem keresnek. Ha ott bújtam volna el valahol, már meg is találtak volna. Micsoda szerencse, hogy ráakadtam a törpök kápolnájára!

Visszaóvakodom a várhoz, ameddig az erdős-bozótos rész tart, ott meglapulok és figyelek. Jól tippeltem, nyolcan eredtek a nyomomba – vagyis a jel után: négy katona és négy varázsló.

De hogyan jussak be észrevétlenül Ken szobájába? A vár egy hegytetőre épült, mint minden rendes vár – és csak egy bejárata van. Eszembe villant az álmom; hátra kúszom, majd egy nagy félkörben óvatosan megkerülöm a várat. Közben már határozottan világosodik, gyönyörű napkelte van, egy pillanatra megcsodálom. Letörök két sűrű ágat és álcának a hátamra erősítem. Hálát adok amiért élek és ismét szabad vagyok, majd óvatosan lopózom tovább, bokortól bokorig. Felnézve észreveszem a legmagasabb toronyban az őrt. Onnan nagyon jól be lehet látni a környéket, napközben mindig van fenn valaki. Most mászhatott fel, látom elhelyezkedik és a kaput, valamint a felvezető utat nézi, vagyis nekem épp háttal áll. Nagyszerű, lopózom tovább. Felidézem az álmot, próbálom pontosan betájolni az alagút helyét. Már közel vagyok, itt kell lennie valahol!

Legalább egy órát keresem, az évszázadok alatt teljesen benőtte a gaz, elmosta az eső. De megtalálom! Egészen apró nyílás, néhány követ el kell mozdítanom, hogy beférjek. Óvatosan kúszok befelé, majd négykézláb folytatom az utam. Egy kamrába jutok, onnan egy roskatag lépcső vezet felfelé, azonban az ajtó zárva. Kifeszítem, mögötte hordók. A borospince! A sötétben úgy látszik nem vették észre a hordók mögött a titkos pincét. Felmegyek, sülő kenyér illatát érzem. Ó, mennyire éhes vagyok!  Itt már ismerem a járást, nem bírom ki, teszek egy kitérőt a kamra felé, ahol az első kezembe kerülő kolbászt leakasztom és a számba tömöm. A maradékot meg a zsebembe.

Kiosonok, el a konyha mellett, végig a folyosón. Itt már jártam, akkor is bejutottam. A saroknál kinézek.  Senki. Épp megindulnék, amikor mozgásra leszek figyelmes: varázslók jönnek ki és indulnak a konyha vagy az árnyékszék felé. Némelyik csak kiönti az udvarra az éjjeliedény tartalmát. A konyhából egy gyerek indul felém, biztos a kamrába jön. Javában tart a reggeli készülődés, itt most nem jutok be! Visszabújok a pincébe, megvárom amíg a gyerek visszamegy a konyhába, és visszaosonok a kamrába. Alaposabban körülnézek, észreveszek egy kötényt felakasztva, azt magamra kapom. Egy polcon dobozok sorakoznak, a kezembe fogok egyet, majd ismét kilesek. Nem túl jó álca… Jönnek-mennek. Várok, amíg senki sincs, majd próba szerencse alapon végigfutok a folyosón. Ken ajtaja zárva, az ajtót újabb varázslatok védik. A mellette lévő is zárva. Újabb ajtó, nyitva. Óvatosan benyitok – valaki van benn, egyből be is csukom az ajtót. Következő: zárva, de nem védik varázslatok. Koncentrálok, pár másodperc, és nyitva! Belépek, senki, óriási megkönnyebbülés. Becsukom az ajtót, körülnézek. Varázsporokat, füveket keresek. Vagy láthatatlanná kell válnom, vagy felvennem valaki más alakját.  Egy kredenc, ami zárva és rúnák védik! Teljes sebességgel feltúrom a szobát: kiválasztok néhány ruhadarabot, amiket az ágyra dobok, indulás előtt még megszabadulok a szakadt rongyaimtól és átöltözök. De most a kulcsot keresem vagy egy tőrt. Se kulcs, se tőr. Megállok a komód előtt. Lenyugszom, koncentrálni kezdek: egy perc és sikerül kinyitnom az ajtaját. Nagyszerű! itt van minden, amire szükségem van!

Szép rendben sorakoznak: gyógynövények, italok, főzetek, varázsporok szépen elrendezve. Kikeresem a szükséges hozzávalókat, az asztalra készítek mindent. Apró mozsár is van, amit kell, azt porrá őrölök. Néhány pillanatig elbizonytalanodok. Nem könnyű megjegyezni ennyi varázslathoz a receptet! Felidézem az otthoni varázskönyvet, magam előtt látom a lapjait. Átváltozás bűbáj! Átfutom, mindent pontosan kimérek. Elmondok egy varázslatot, s megiszom amit készítettem. Amíg hatni kezd a varázslat, átöltözöm.

Kilépek és egyből Ken ajtajához megyek, miközben előveszem az egyik amulettem. Közben a szemem sarkából látom, hogy a folyosó bejáratánál már őr áll, aki engem bámul. Gondolom gyanús, hogy mit kerestem egy másik varázsló hálótermében, és azon tanakodik, hogy számonkérheti-e a fővarázslót. Nem mozdul, ez jó. Varázsolni kezdek.

Belépek, majd belülről bezárom az ajtót. Az üstbe dobom a jegyzeteit, ráöntöm a polcon lévő üvegek tartalmát, amitől máris füstölögni kezd. Nem akarom felgyújtani a szobát, sajnálnám a könyveket. De meg kell találnom azt a kötetet! Egy ládában tekercsek hevernek, ezeket is át kellene nézni! Az íróasztal fiókok zárva, nekiállok kinyitni őket. Múlnak a percek, mire sikerrel járok. A pénzhez nem nyúlok, ellenben az iratokat mind az üstbe dobom. Megvan a könyv! Szintén megy az üstbe. Tüzet gyújtok, amikor Ken lép be, nyomában az őrrel. Egy pillanat alatt felmérte mekkora pusztítást vittem végbe, mivel eléggé dühösnek tűnik. A lángot az ujjam hegyéről az üstbe ejtem, és rámosolygok, ahogy lángra kap, miközben végigfut az agyamon, hogy ezek máris visszatértek?

Ekkor az íróasztal nekivág a falnak, nagyot nyekkenek.  Megérzem a mágia hullámzásán, hogy tűzgolyóra készül, abban a pillanatban ellövöm az ellenvarázslatom, így még a kezében felrobban. Varázslók párbajában nem hallani szitkozódást és káromkodást: aki ilyesmire fecsérli az idejét, az általában vesztesként marad a helyszínen. Hátamat a falnak feszítem, a lábaimmal előre tolom az asztalt és kilesek. Ken vakon hadonászik, mégis újabb tűzgömböket lő, amik az íróasztalnak csapódnak, ami így lángra kap. Elhúzza maga előtt a kezét, kitisztul a látása, és minden, ami az íróasztalon van a fejemet veszi célba. Az üst elől éppenhogy sikerül elhajolnom. Forgószelet támasztok körülötte, egyre erősebb. Szerencsére a íróasztal tüzét is eloltja. A közepéből a levegővel az ablakot veszem célba, ami ismét kitörik. Az üvegest egy pillanatra megsajnálom, majd óvatosan kikukkantok. Ellenfelem levegőért kapkod, és már a levegőben pörög az ablak felé. Az őr kivont karddal oldalról közelít.
Az üstből az égő pergamenekről sikoly, nyögés és horkantás hallatszik, miközben elszabadulnak a rajtuk lévő varázslatok, és lila, narancs, kék, zöld füst száll fel, ami hirtelen irányt változtat és a nyakam köré fonódik. Fojtogatni kezd, én pedig kapkodni. A forgószél varázslatom abbamarad, Ken leesik, én hadonászva próbálok újból varázsolni, mielőtt megfulladnék. Egy női kalap jelenik meg Ken fején – ezt elcsesztem -,  majd óriási füleket növesztek a varázslónak, ami vicces lenne, ha nem másodperceim lennének hátra. Bár ha meghalok, legalább vicces legyen, – gondoltam a pöcsét is megnövesztem a földig, de kivédi az átkom. Tűzgyújtással próbálkozom, meggyullad a haja, amitől végre kapkodni kezd és az éppen rám rontó őrt  találja telibe egy tűzgolyóval, aki rángatózva a lábam elé esik. Már nagyon szorult helyzetbe kerültem, gondolom lilul a fejem, ahogy sikertelenül próbálok levegőt venni. Kapkodás közben a kezembe kerül az egyik amulettem. Megismerem, hörögve, kétségbeesetten próbálok még egyet varázsolni. Egy térkapu jelenik meg közöttünk, igaz, csak fél méteres. A lúdtollal megérintem a nyakam köré fonódó füstszálakat, mire lángra kap, lobban egyet, megégeti a nyakam, de a fojtogató füstkarok végre ártalmatlanná válva szállnak a magasba. Összerogynék, ha tudnék mozdulni, de az íróasztal még mindig a falnak nyom. A térkaput ellenfelem felé lököm, legalább pajzsnak kiváló, a felém lövellt tűzgolyói és átkai valahol egy másik világban érnek célt.
Az őrt úgy tűnik megvédte a páncélja, mert kezdene feltápászkodni, ezért ráborítom az íróasztal darabjait (- megtaláltam a babáját! – hallom), miközben a másik irányba lépek, jobb kezemmel elérek egy üveget a polcon, amivel Ken fejét igyekszem telibe találni, majd lendületből kiugrok a kitört ablakon. Szerencse, hogy a földszinten vagyunk, így is két métert esek, minekután egyetlen ép porcikám se marad. Legalább tíz helyen vérzek, a nyakam megégett, szörnyen nézhetek ki!

A lovászfiúk az üldözésemről visszatért lovakat csutakolják és itatják a kerekes kútnál. Odaszaladok, miközben az ablakból folyamatosan tűzgolyók záporoznak körülöttem, amiket részben mágiával, részben cikkcakkban futással próbálok elkerülni. Egészen az utolsó lóig szaladok, arról még csak most akarják levenni a nyerget, és mivel még mindig Ken Nethnek nézek ki, ezért mindenki zavartan néz. Felugrom a lóra, majd kivágtatok a kapun. A munkások már javában dolgoznak, ezért csak őket kell kerülgetnem.

Nem sok előnyöm van, gondolom percek múlva indulnak utánam az üldözőim. Nem vagyok tapasztalt lovas, de legalább könnyű. Vágtára fogom a lovat, ki akarom használni az előnyöm.

Vágtat a ló és porzik az út.
Mennyire vágtat, mennyire fut!
Hajj, a nyomában húsz katona!
Hasztalan itt minden mágia.

Fuss, menekülj, és hátra se nézz –
Hol hadonászik démoni kéz!
Nézd! Egyikük mindjárt utolér!
Fuss, Pegazus! Bátor telivér!

Mentsd a vitézt, míg megteheted!
Vére amíg jobban meg nem ered.
Mind közelebb van már a határ!
S arra nem üldöz majd a varázs.*

Az út délnek visz, de az eredeti tervemhez akarom tartani magam. Mindenem iszonyatosan fáj, tudom, hogy nem bírom már sokáig. Pihennem kell, elbújnom, de ehhez meg kell szabadulnom a lótól. Mit csináljak, mit csináljak? A lovam észrevehetően fárad, nem bírja a tempót. Lassítok, ügetésre váltok. Üldözőim se lehetnek gyorsabbak, ráadásul én könnyebb is vagyok. Még legalább fél órát lovagolok, rettenetesen fáj minden porcikám, amikor észreveszek egy csapást. Megállítom a lovat, leszállok, kantárszáron bevezetem a sűrűbe. Itt meg a patak, végig mellette jön az út. Pár perc pihenőt engedélyezek. Iszunk, megtöltöm a kulacsom, levetkőzöm, megmosakszom, majd alaposan bekenem a sebeim és zúzódásaim a Nature mirror gyógykrémmel. Bekapok a zsebemből egy kolbászdarabot, majd gyalog, kantárszáron vezetve a lovat indulok tovább a hegyek között keletre, a főváros irányába, hogy Árgyélussal hazatérjünk Tündérországba.

Vége

* Ferkai Péter: Vágtat a ló… című verse alapján

Értékeld az oldalt!
Secured By miniOrange