Első szerelem

Első szerelem

Egy idegen lakásban ébredtem. Kinyitottam a szemem, de néhány percig még fekve maradtam, mert éreztem, hogy eléggé fáj a fejem, és nem esne jól megmozdulni. Elkezdtem gondolatban összeszedni az előző este emlékfoszlányait. Egy házibuliban voltam egyik osztálytársnőméknél. Eléggé berúgtam, ami jellemző volt akkoriban a hétvégi bulikra. Harmadikos gimnazista voltam, ma úgy mondanánk, hogy tizenegyedikes. De ez még a kilencvenes évek elején történt.

Valami emlékkép felrémlett, hogy Józsi nevű osztálytársam támogat az utcán éjszaka. Egymás vállát átkarolva mentünk, a sporttáskámat ő vitte, mert én valószínűleg képtelen lettem volna rá. Így most már az is eszembe jutott, hogy edzés után nem mentem haza a buli előtt. Elfordítottam a fejemet, és megláttam a táskát a földön az ágy mellett. Ez megnyugtatott, de azt továbbra sem tudtam, hogy miféle lakásban vagyok. Azt meg tudtam állapítani, hogy panellakásról van szó, hasonlóról, mint amilyenben mi is laktunk, meg még sokan az osztálytársaim közül. Lassan feltápászkodtam, miután az ágy szélére ülve összeszedtem magamat egy kicsit, és zsebemben hordott karórám (egy korábbi buliban szakadt el a szíja, azóta zsebben hordtam) segítségével megállapítottam, hogy tizenegy óra múlott. Kinyitottam a szoba ajtaját, hogy megkeressem a fürdőszobát. Ez nem ígérkezett nehéznek, ismertem az ilyen típusú lakások elrendezését. Kilépve a szobából egy vadidegen öreg nénivel találtam szembe magam. Másnaposságtól zúgó fejjel is biztosan meg tudtam állapítani, hogy még sosem láttam.

– Csókolom! – köszöntem szinte automatikusan, és olyan hangon, mintha teljesen jól lennék.
– Szervusz! Na felébredtél? – kérdezte elnéző mosollyal.
– Igen. Megmosakszom.
– Jól van. Józsi már elment, 9-kor indult a vonata.
Ebből összeraktam, hogy Józsi valószínűleg itt lakik albérletben, és ez a néni lehet a főbérlő. Azt tudtam, hogy Józsi vidéki, és elsőben még kollégista volt, de aztán egy-két zűrös ügye miatt kiköltözött onnan. Nem voltunk annyira közeli haverok, úgyhogy nem is tudtam pontosan, hogy hol lakik most. De miért pont ő kísért haza? És egyáltalán hol vagyok? Azért abban bíztam, hogy mivel ez egy panel, valószínűleg ugyanazon a lakótelepen lehetek, ahol mi is laktunk. Mint később kiderült, így is volt.

De most elsősorban az foglalkoztatott, hogy hideg vízzel megmoshassam az arcomat, tudtam, hogy az sokat segít ilyenkor. Tizenhét éves voltam, de némi rutinom már volt a másnaposságban. A fürdőszobában a tükörbe nézve valami furcsának tűnt. Néztem az arcomat, de az normális volt, leszámítva az ilyen állapotban nem meglepő sápadtságot és karikás szemeket. Aztán rájöttem. Egy számomra ismeretlen póló volt rajtam. Elkezdtem nézegetni, aztán észrevettem, hogy van alatta egy másik. Mindkét póló fehér volt, de különböző mintával az elején. Levettem az idegen pólót, és az alatta levőben felismertem a sajátomat, és azt is rögtön megértettem, hogy miért volt rajtam a másik. A sajátomon tenyérnyi hányásfolt látszott. Ezek szerint valaki rám adhatott egy másik pólót, hogy ez ne látszódjon. Hát igen, jó buli lehetett, majd biztos elmesélik a többiek hétfőn a suliban, hogy pontosan mi történt – gondoltam. Visszavettem az idegen pólót, és próbáltam bízni bene, hogy nem fog feltűnni anyukámnak, ha hazamegyek.

Visszamentem a szobába, kihoztam a táskámat, felhúztam az előszobában megtalált cipőmet, és a nénitől elköszönve indulni készültem. Ő nagyon kedvesen marasztalt, kérdezte, hogy kérek-e enni, inni valamit, de én inkább menni akartam már, hogy legalább délre hazaérjek. Szombat volt, kezdtem éhesnek érezni magam, vágytam az otthoni ebédre. A lépcsőházba kilépve első látásra megállapítottam, hogy tízemeletesben vagyok, de hogy hányadikon, arról fogalmam sem volt, a lakásban ki se néztem az ablakon. Felnézve a falon megláttam a panelházak jellegzetes színes zománcos emeletjelző tábláját. Ebből kiderült, hogy a hatodikon vagyok. A lift elé léptem és felemeltem a kezem, hogy megnyomjam a gombot, de aztán meggondoltam magam. Úgy éreztem egy kis séta jól esne, így gyalog indultam lefelé a lépcsőn. A második emeletig nem találkoztam senkivel.

A másodikon az egyik lakásajtó nyitva volt. Épp belépett rajta valaki, amikor odaértem. Már hátulról feltűnt a vállig érő szőke haj. Ahogy visszafordult becsukni az ajtót, egy korombeli lány tekintete találkozott az enyémmel. Nagy barna szemeivel kicsit csodálkozva nézett rám. Akkor láttuk egymást életünkben először, de önkéntelenül köszöntünk egymásnak. Aztán becsukta az ajtót, én pedig szinte kővé dermedve állva maradtam. Egy pillanat volt az egész, a nézés, a köszönés, de onnantól a torkomban dobogott a szívem és a hasam görcsbe rándult. Ha valamire, erre lehet mondani, hogy szerelem első látásra. Egy-két percig mozdulatlanul álltam, szinte kábultan, próbálva felfogni, hogy mi történt. Aztán annyi lélekjelenlétem volt, hogy mielőtt továbbmentem, megnéztem az ajtóra kiírt neveket. Szabó István, Szabó Istvánné, Szabó Tamás, Szabó Judit. Aha, szóval Judit. A lépcsőházban tovább haladva magamban folyamatosan a nevét mondogattam, nehogy elfelejtsem. Az utcára kilépve, pedig megnéztem az utcanevet és a házszámot, és igyekeztem ezt is megjegyezni. Egyébként azonnal tudtam, hogy hol vagyok, ismerős volt a környék, nem volt messze tőlünk. Ilyen erővel haza is mehettem volna éjszaka, gondoltam, de aztán rájöttem, hogy Józsi nyilván azért vitt az albérletébe, hogy abban az állapotban ne állítsak be otthon.

Mire hazaértem, már várt az ebéd, nem csodálkoztak, hogy csak most érek haza, akkoriban előfordult, hogy bulik után máshol aludtam, ez megengedett volt. Másnaposságomat pedig jól tudtam leplezni. Ebéd után mindenesetre lepihentem, és az egész délutánt zenehallgatással töltöttem. Természetesen a kornak megfelelően kazettás magnóról szóltak a számok. Közben pedig folyamatosan azon a lányon járt az eszem, Juditon. Azt éreztem, hogy muszáj még látnom, és terveket gyártottam ennek megvalósítására. Végül arra jutottam, hogy megpróbálom felhívni telefonon. De ezt másnapra halasztottam, mert úgy éreztem, hogy az agyamnak még tisztulnia kell egy ilyen kemény buli után. Jóleső álmodozásba merültem, miközben folyamatosan Judit arcát láttam magam előtt. A szívverésem kicsit lenyugodott, most, hogy volt tervem, és hogy másnapra halasztottam a döntő lépést.

Reggel kitisztult fejjel, de annál nagyobb izgalommal ébredtem. Sőt kicsit szorongtam inkább. Nincs mese, ma fel kell hívni. Most hogy lépni kellett, már nem voltam olyan magabiztos, mint előző nap. De a rám köszönő szép arcú lány emléke továbbra is rózsaszínű ködbe burkolta minden gondolatomat.

Mint már említettem, mindez a kilencvenes évek elején történt. Nekünk akkor még nem volt vezetékes telefonunk. De ha lett volna, akkor is lementem volna az utcai fülkébe, hogy ne legyen senki körülöttem telefonálás közben. A házunkhoz közel volt két telefonfülke, egymásnak háttal, úgy, hogy a hátsó falaik összeértek. Amikor odaértem, az egyikben volt valaki. Elkezdtem fel-alá sétálni, arra várva, hogy végezzen az illető. Hiába volt szabad a másik fülke, ezekben az ikerfülkékben minden áthallatszott a másik oldalra, márpedig én teljes nyugalmat akartam. Egy kicsit megkönnyebbültem a pár perces haladéktól, a szívdobogásom szinte normális szintre állt vissza. De újra az egekbe szökött a pulzusom, amikor a fülke megüresedett, és enyém lett a pálya. Egy nagy sóhajtással beléptem, és a kinyitottam a telefonkönyvet. A megjegyzett név és cím alapján hamar megtaláltam a számot. Bedobtam a pénzt, tárcsáztam. Kicsöngött. Hosszú másodpercekig nem vették fel, és én közben szinte azt kívántam, hogy ne legyenek otthon, attól megkönnyebbülnék, legalább egy időre megszabadulnék ettől a szinte elviselhetetlenül felfokozott izgalomtól. De aztán halottam a készülékbe leeső pénzérme csörrenését, majd a kagylóból egy férfihangot: halló, Szabó lakás. Kalapáló szívvel, de nyugodt hangon bemutatkoztam, és mondtam, hogy Judittal szeretnék beszélni. Egy pillanat, szólok neki, mondta a férfihang, akiről feltételeztem, hogy a lány apja. Néhány másodperc után Judit szólt a telefonba. Hangja kedves és nyugodt volt, és bennem ugyanazt a hatást váltotta ki, mint előző nap a látványa, valamiféle boldog izgalmat. Valahogy nagyon ismerősnek tűnt a hangja, pedig előtte csak azt az előző napi egyetlen köszönést hallottam tőle. Szia, én vagyok akivel tegnap a lépcsőházban találkoztál, mondtam a százszor átgondolt, és fejben elgyakorolt mondatot. Szia, mondta kicsit meglepetten, de továbbra is kedvesen. Szeretnék veled találkozni valamikor, így én, tovább követve előre kigondolt forgatókönyvemet. Rövid csend után megkérdezte, hogy melyik iskolába járok. Megmondtam, mire ő is mondta, hogy ő hova jár. Egy másik, de szintén belvárosi gimnázium volt. Mondta, hogy hányas busszal jár iskolába, és kérdezte, hogy én is azzal járok-e. Mondtam, hogy igen. Jó, mondta ő, akkor legyél holnap reggel hét előtt öt perccel a végállomáson, mehetünk együtt. Beleegyeztem, bár én egyébként későbbi busszal szoktam menni akkoriban, nyilván ezért is nem láttam őt addig soha a reggeli utazások alkalmával. A különböző iskolákban más-más időpontokban kezdődött a tanítás, pont azért, hogy eloszoljon a tömeg a járatok között reggelente.

Másnap ott voltam a megbeszélt időben a végállomáson, és onnantól kezdve másfél évig mindennap Judittal együtt buszoztam reggelente, amíg le nem érettségiztünk. Egy idő után elkezdtünk a buszozáson kívül is találkozgatni. Ő lett az első barátnőm.

Amikor már néhány hete jártunk, akkor gondoltam bele először, aztán később többször is, hogy milyen kevésen múlt a mi megismerkedésünk. Ilyenkor, egyfajta utólagos félelmet éreztem, szinte attól tartottam, hogy valahogy visszamenőleg megváltozhatnak az események. Visszagondoltam arra, hogy mennyi minden történhetett volna másképpen is, megakadályozva az egymásra találásunkat. Mi van, ha abban a buliban nem rúgok be annyira, és simán hazamegyek? Mi lett volna, ha pár perccel később indulok haza Józsi albérletéből? Ha lifteztem volna lefelé, és így elkerülöm Juditot. Időről időre megrohantak ezek a gondolatok. Ilyenkor mindig valami kézzelfogható bizonyítékra volt szükségem, hogy ismét elhiggyem, hogy tényleg úgy történtek a dolgok, ahogy. Csak akkor nyugodtam meg teljesen, amikor újra találkoztam Judittal, vagy legalább telefonon beszéltünk, vagy valamilyen tőle származó tárgyat vettem elő.

Érettségi után aztán elváltak útjaink, különböző városokban tanultunk tovább, így a kapcsolatunk is véget ért, ugyanolyan hirtelen, mint ahogy kezdődött. A legtöbb kamaszkori szerelemnek persze ez a sorsa. De az emlékek egy életen át megmaradnak ebből az időszakból, amikor kinyílt előttem a világ.

Péter Mihály

Értékeld az oldalt!