Ereimben megfagyott a vér

Arra gondoltam: soha nem jön el már a végállomás… A metrón álltam, az utolsó járaton, a legutolsón. Nyugtalan érzés töltött el : bármikor felbukkanhat ő. Nappal más a helyzet: millió ember szaladgál a fővárosban, akár a hangyák. Olyankor nem gondolok rá, vagy csak néha… de sötétben csak erősödnek félelmeim. Ráadásul akkor fog el a szorongás leginkább, amikor körülöttem egy lélek sincs… amikor elbúcsúzom kollégáimtól az étterem hátsó kijáratánál, amikor egyedül indulok el az utcán a kétszáz méterre levő metróállomásig, amikor lefelé megyek a lépcsőn az aluljáróba, amikor befordulok a mozgólépcsőkhöz, és megérint egy langyos fuvallat, jellegzetes szagú, ami lentről árad… amikor egyedül visz lefelé nyugodt kimértséggel… lent talán várakozik még néhány kétes alak… talán nem… aztán a jellegzetes, dübörgő hangjával megérkezik a metró, az ajtó nyílik, én belépek, és reménykedem, hogy épségeben haza érek.

Újabb megálló. Visszatartom a lélegzetem. Figyelek. Senki gyanúsat nem látok. Elindul újra a vonat. Kiengedem a levegőt, és sóhajtok egy nagyot. A következő megállónál leszállok, csak valahogy jussak el addig. Végre… végre megáll. Egy lélek sincs sehol. Eljutok a mozgólépcsőig. Visszafordulok. Semmi. Senki. Felérek. Az aluljáróban egy összegubózott hajléktalan néz semmibe vesző tekintettel. Szaladok fel a lépcsőn, szaladok az utcán, egészen a társasházig. Remegő kézzel keresem a kulcsom, megtalálom. Kinyitom a bejárati ajtót, belépek a liftbe, megnyomom a 6-ost. Lassan elindul. Istenem! Cikáznak gondolataim. Megérkezem. Nyitom az ajtót, magam mögött becsukom. Villanyt kapcsolok. Ledobom a táskám, a dzsekim… és belehuppanok a fotelba. Még mindig remeg mindenem. Hátradőlök, és nagyot sóhajtok. Most már csak arra van szükségem, hogy zuhanyozzak egy jót…

Az egész úgy kezdődött, hogy én a fővárosba érkeztem. Új remények, új lehetőségek, új kalandok- ez volt, ami elhatározásra késztetett. Vonzott a pezsgő élet, forrt a vérem, és örültem mindennek, ami ezzel volt összefüggésben. Újságíróként kerestem a kibontakozás lehetőségét. Mindez pár hónappal ezelőtt történt, azóta rettegéssé vált minden napom…

Befutott a vonat az állomásra. Sötét volt már, este érkeztem meg. Pénzzel jöttem, felkészültem a nagy változásra. Két nagy poggyászom volt, számítottam rá, hogy egyhamar nem megyek haza. Otthon gondosan megterveztem mindent, interneten kerestem kiadó lakást is. Boldog voltam, mert végre ott lehettem, ahol mindig is lenni akartam.
Megbeszélt időpontban érkeztem, már várt a tulaj- minden ment, mint a karikacsapás.

Nyugodt volt az éjszakám, reggel frissen ébredtem. Lezuhanyoztam és leszaladtam az utcára újságért, hogy állásajánlatokat nézegessek. Tetszett minden, ami kint fogadott: a tavaszi, üde levegő, az emberek sokasága,a járművek zaja, az épületek, a kirakatok… én csak kapkodtam a fejem, és éreztem, hogy valóban boldog vagyok. Miután megvettem az újságot, szaladtam haza. Kávét főztem, kortyolni kezdtem, cukor és tej nélkül, csak úgy natúrkeserűn… Közben az ágyra hasaltam, bekapcsoltam a laptopom, átfutottam mailjeim – írt a barátnőm… és írt a barátom is- ja, az csak „normális” barát, semmi love… Valaki ismerősnek jelölt a facebookon- lám- lám! Pasi! Rögtön nézem is, ki ő, és mit akar. Mennyire édes a mosolya! Nézem az adatlapját- a születési idejét nem tette nyilvánossá…. pszichológia egyetem… biztató… de honnan ismer? Mindegy. Szimpi pasi, ráklikkelek a barátság megerősítésére.

Aztán végre kezembe veszem az újságot, a tollat, leülök a szép zöld fotelba, és hátradőlök benne. Jó ez így. Találok egy ajánlatot. Bekarikázom, majd tovább keresgélek.
Megint az ágyra hasalok, és nézegetem az emailjeimet. Aztán megint Facebook, egy újabb üzenet. Megdobbant a szívem: az új pasi írt, hogy köszöni a megerősítést és megkérdezte, hogy milyen napom van. Belefér az időmbe, válaszolok…
Aztán elküldtem az önéletrajzokat a megadott email címekre, és gondoltam, megnézek egy filmet. Nekem már adrenalin kell, túl vagyok a hagyományos filmeken, horrort nézek.

A kíváncsiság furdalta oldalam, megint benéztem a Face-re. Válaszolt a pasi! „Sétálhatnánk, ha van kedved hozzá.” Nem semmi – gondoltam – kissé elsieti a dolgokat. De mindezen túl, éreztem, hogy majd kiugrok a bőrömből. Végül is, azért jöttem ide, hogy éljek a lehetőségekkel, hogy szabaduljak fel, érezzem magam jól. Csodálatos az idő! Ébred a természet! És ébredek én is!
Visszaírtam: „ Még csak most jöttem, nem ismerem a várost, de a környéken sétálhatunk.”
Most már vártam a választ, és meg is jött: „ OK., hová menjek érted?
Gyorsan begépeltem a címet.
„Fél óra múlva ott leszek.”

Basszus… basszus… izgatott lettem egyszerre. Gyorsan zuhanyoztam,s mivel a hajam rövid, nem kellett sokat bíbelődnöm vele. A smink, az viszont fontos! De belefér tíz percbe. Gyors öltözés: farmer, a mindenkori praktikus viseletem- még egyszer a tükörbe nézek: elégedett vagyok magammal, így harmincöt évesen. Szépek a szemeim, csábító a mosolyom, rendkívüli a kisugárzásom- élet van bennem! Ja, és körülöttem! Fél óra múlva már az épület előtt várakozom.
Egyszer csak feltűnt a tömegben egy napszemüveges, magas, kellemes külsejű pasi, fekete zakóban. Fekete haja volt, barna bőre, és egyenesen felém tartott.
Pár méterről már nyújtotta kezét és nevetett hozzá:
– Hello, Hannah…
– Hello!
– Hogy vagy?- kérdezte, és jobb kezével leemelte szemüvegét. Kifejező, barna szemei melegséget árasztottak.
– Kösz jól… és te?
– Én is, kösz… gyönyörű zöld szemeid vannak!
– Köszönöm!- mosolyogtam zavartan.
– Nos, mihez van kedved, te gyönyörű lány? Kávézzunk? Teázzunk?
– Szerintem sétáljunk itt a környéken- vágtam a szavába.

Elkezdtünk lépkedni egymás mellett.
– Hogyan szólíthatlak téged?- kezdtem az ismerkedést.
– Csak King- mosolygott. Következtettem, hogy a Kingdom vezetéknevéből adódik ez.
– Tetszik a város?
– Igen, nagyon… csak munkát kellene találnom. Te mivel foglalkozol?
– Én orvos vagyok a belvárosi pszichiátrián… Dr. Dili…- tette hozzá, és nevetett.
Én is nevettem. Jól telt. Beültünk egy kávézóba, aztán hazáig kísért. Mi tagadás? Szerettem volna, ha megcsókol, de nem tette. De mindegy… örültem neki, teljesen kiegyensúlyozott, normális pasi. Annyira elvakított minden már az első napon! Tele voltam lendülettel, életörömmel, megvalósulásra váró tervekkel.

Másnap reggel az első gondolatom ő volt. Gyorsan ölembe kaptam a laptopom, és az üzeneteimet néztem. King nem jelentkezett. Tulajdonképpen megadtam a számomat, felhív, ha akar.
Gondoltam, lemegyek újra, és megveszem az újságot. Alig léptem ki az ajtón, szembetaláltam magam Kinggel.
– Úristen! Megijesztesz!
– Ne ijedj meg, kislány, csak én vagyok… – közelebb hajolt, s én éreztem a friss leheletét.
– Elkísérhetlek?
– Csak az újságoshoz megyek.
– Na, és utána volna kedved kocsikázni a városban?
Már levett a lábamról a pasi, de bizonytalanul néztem rá.
– Ha nincs kedved, nem megyünk, Hannah…
– Jó, menjünk…

Igazából könnyű volt rávenni engem, hajtott a kalandvágy.
Ott állt az út túloldalán a sötétkék Maseratti. Beültünk mindketten, aztán olyan csodálatos napot töltöttünk együtt, amilyen csak egy igazi varázslatos vakáción történhet. Volt benne kirándulás, ebéd, csók, szerelem. Este felhívtam magamhoz, gyönyörű volt az éjszakánk. Nem fért hozzá kétség: kellett nekem ez a pasi!

Reggel elment, azt mondta, később visszajön, csak be kell ugornia a betegeihez a kórházba.
És valóban visszajött később… hatalmas rózsacsokorral köszöntött.
– Te vagy a világ legrendesebb pasija, King!
– Nos, jössz velem, Hannah?
– Hová megyünk?
– Ne törődj vele…- szólt és hamiskásan rám kacsintott.
Gondoltam, újabb meglepetéssel készült, hát nem zártam magam el a boldogság útjától. Vidáman ültem be a kocsiba. Ő is vidám volt, valósággal száguldoztunk a város utcáin, míg végül azt vettem észre, hogy ritkulnak a házak.
– Elmondanád végre, hová megyünk?-kíváncsiskodtam.
Ő csendesen hozzám hajolt, és csókot lehelt az ajkaimra.
– Ugye nem félsz, kicsi lány?
Nem válaszoltam, de nem igazán tetszett már a dolog.
– Rögtön megérkezünk…
– Hová érkezünk meg?
Ő nem szólt, nyugodt higgadtsággal nézte az utat. Megijedtem, és hirtelen ezer gondolat tódult az agyamba. Nem akartam hinni, hogy ez a pasi, akivel annyi csodálatos élményben volt részem, bármit is árthatna nekem.
– Nyugi, Hannah…- szólalt meg végül.

Pár száz métert tehettünk meg, amikor feltűnt egy romos épület. Elég nagy volt, a teteje omladozott. Kihaltnak látszott a hely. Itt fékezett és megállt.
– Mi ez itt? – kérdeztem kétkedve – Miért álltál meg itt?
– Csak szeretnék valamit mutatni neked- mondta King, aztán kiszállt, kinyitotta az ajtót, kezet nyújtott és kisegített. Majd átölelt és megcsókolt.
– Szeretlek, Hannah… – suttogta a fülembe.

Hatásos volt, mert elszállt a félelem belőlem, és követtem őt az ajtóig. Ott viszont megtorpantam.
– Ne félj már, na! Ez az én laboratóriumom, csak szeretném bemutatni neked.
– Ebben az épületben?
– A látszat csal, Kedvesem.

A kulcsot a zsebéből vette elő, majd fordult a zárban és kinyílt az ajtó. Miután beléptünk, King megint kulcsra zárta. Nehéz volt szemeimnek alkalmazkodnia a benti sötéthez.
– Ne aggódj, Hannah, ez a szigorúan titkos kísérletek miatt van- csak biztonsági óvintézkedés… – nyugtatgatott a barátom.
Nekem rossz érzésem támadt valahogy…
– Szeretnék haza menni!
– Jaj, kedvesem, csak kicsit körbemegyünk, aztán már itt sem vagyunk.
Megfogta a kezem, és 2- 3 lépés után megnyomott egy gombot a falon. Lift hangja hallatszott. Majd kinyílt az ajtó és belépett. Én nem akartam menni, de egy erős mozdulattal berántott.
– Te jó ég!- kiáltottam fel – Mi ez a durvaság?!
– Bocsánat, édesem, nem akartam… – mosolygott zavartan, kelletlenül.

A lift lefelé indult. Sötét volt, semmit se láttam. Csak King testét éreztem közel, átölelt és csókolt vadul. Megérkeztünk valahová. Kinyílt az ajtó, kiléptünk a liftből. Hirtelen gyomorforgató szag csapott meg. Meleg és émelyítő büdös volt. Na, meg félhomály…
– Mivel kísérletezel itt, King? Dögökkel?- szegeztem neki a kérdést.
Ő elmosolyodott:
– Igen, dögökkel…
A látvány, ami fogadott, iszonyatos volt: a folyosó két oldalán cellák helyezkedtek el, akár a börtönökben.
Megfogtam King karját és megállítottam:
– Figyelj, King! Nekem elegem van ebből a helyből! Én nem tudom, mi ez, és mivel foglalkozol te itt, de őszintén: nem is érdekel! – aztán nyomatékosan szótagolni kezdtem: Ha- za a- ka- rok men- ni!

King a legváratlanabb módon reagált, őrült nevetésbe kezdett:
– De hisz itthon vagy, drágám!- és körbemutatott piruettezve.
Ereimben megfagyott a vér! Hirtelen nem tudtam, mire gondoljak…
– Na, gyerünk!- megmarkolta a karom, és vonszolni kezdett.
– Ez fáj! – ordítottam.
– Fáj majd jobban is, drágám!

Felkavarodott a teljes énem. Az agyamba tódult a vér, azt hittem, szétmegy a fejem, s közben éreztem az izmaimban az ösztönös elernyedést, hajszálon múlt, hogy oda ne csurgassak. Nem tudtam felfogni a helyzetem…inkább nem is akartam elhinni, hogy mindez velem történik. Fogalmam sem volt arról, hogy hol vagyok, kivel vagyok, és hogy mi lehet ez a hely. Beláttam tévedésem, hogy nem kellett volna randiznom ezzel a pasival, nem kellett volna megbíznom benne- de mit ért már az egész?… dühös voltam magamra, kezdtem rájönni, hogy miért nevezi magát Dr. Dilinek. Dühös voltam és csalódott. Dühös és elkeseredett. Kétségbeesésemben könnyek szöktek a szemembe, és könyörgőre fogtam a dolgot.
– Kérlek, King… nagyon kérlek, engedj el, hadd menjek el! Nem láttam semmit, nem vagyok szemtanú, engedj el, kérlek!
– Úgy látom, te is csak olyan közönséges, betoji lány vagy, akárcsak a többiek!- nevetett, és látszott, hogy szavaim nem hatottak rá. Legalábbis, pozitív értelemben, nem.
– Milyen lányok, King?
– A kísérleti alanyaim… – mosolygott önelégülten.

Rázott a hideg, kivert a víz. Félve, szinte remegő hangon kérdeztem, mintha igazából nem is akarnám hallani válaszát, mintha valami iszonyatosan félelmetes titok tárulhatna fel.
– Mit kísérletezel velük?
– Most már elég a kíváncsiskodásból! Gyerünk! – arca átváltott komorrá, összeszorította fogsorát, megmarkolta a vállam, és vonszolt tovább. Egy cellaajtónál megállt, és szinte egyetlen mozdulattal nyitotta ki az ajtót, és lökött be engem, majd gyorsan visszacsukta és bezárta azt.

A félhomályhoz hozzászokott a szemem… és a látványtól, ami fogadott, összecsuklottam és öklendezni kezdtem. Legalább négy-öt oszladozó hulla hevert a földön – meztelen női testek – amik megmaradtak még némelyikből… vér, belső szervek… rohadó, bűzlő húsdarabok. A falak véresek voltak, bizonyára itt hajtották végre a mészárlást.

Kétségbeesésem a tetőfokára hágott. Rosszullét környékezett, és minden erőmre szükség volt, hogy talpon maradjak, és gondolkozni tudjak. Hirtelen történt minden, alig voltam képes felfogni az eseményeket, de azt tudtam, hogy életveszélyben vagyok, sőt annál is több: a halál, az biztos! A vasrácsos ajtónak rohantam, ráztam, ütöttem, rúgtam, de az sehogy nem engedelmeskedett. Ordítani kezdtem pánikomban, üvöltöttem, mint az állat, de senki nem sietett segítségemre, senki meg sem hallotta jajveszékelésem, aki meg tehetett volna értem, az örült, hogy csapdájába ejthetett.

Amikor meggyőződtem, hogy sem így, sem úgy nem jutok eredményre, összeroskadtam, és egy pillanatig úgy éreztem: feladom, nincs kiút. Csend volt, semmi nem hallatszott sehonnan, és ebből az ijesztő némaságból azt a következtetést vontam le, hogy valószínűleg én vagyok életben egyedül… Az életösztön el kezdett munkálkodni bennem. És ebben a helyzetben valóban nem a józan ész diktál.. oly hirtelen és megmagyarázhatatlan események következtek, hogy magam is meglepődtem, és az emlékezetembe szinte be sem vésődtek, mintha meg sem történtek volna… Ahogy felismertem, hogy életveszélyben vagyok, és senki nem fog segíteni rajtam, beláttam, hogy csak önmagamra számíthatok.

Keresgélni kezdtem, azt sem tudtam, mit… valamit, akármit. A bomló hullák közt keresgéltem, a vér és bűz okádásra késztetett, de amikor már túljutottam rajta, nem érdekelt, hogy a hullák lábát, a rohadó gyomrát, vagy törzsét lököm arrébb… A testek meztelenek voltak, tulajdonképpen, semmi hasznosat nem találtam, de ahogy egyikük fejét megmarkoltam, enyhén beleszúrt a tenyerembe valami. Egy csat volt a lány hajában. Ezt kitéptem belőle, és máris kész volt az ötletem, hogyan szabadulhatnék ki. A cella ajtójához osontam, és a rácson kidugtam mindkét kezem. Ügyes érzékkel láttam hozzá a hajcsat beépítéséhez a zárba. Remegtem, és féltem is, de ahogy csak bírtam, úgy koncentráltam.

Nem gondoltam Kingre, és nem gondoltam senkire, csak ki akartam jutni. Az eredmény meglett, kattant és kinyílt a zár. Óvatosan toltam hátra az ajtót,csak épp annyira, hogy kiférhettem a nyíláson. Mindenem véres volt, még az arcom is, mert izzadtságomat letöröltem kézfejemmel. A szívem eszeveszett zakatolásban kalapált, visszafojtott lélegzettel lapultam a falhoz… aztán lépésről lépésre távolodtam attól a helytől. Egyelőre csend volt, és én sem akartam zajt kelteni, nehogy felébresszem az alvó oroszlánt. Nem jutottam el messzire, lépések zaja és fütyörészés törte meg a csendet. Biztosra vettem, hogy King az. Behúzódtam az árnyékba, amennyire csak tudtam, és tovább osontam nesztelenül. Tapogatóztam a félhomályban, tudtam, merre kell keresnem a liftet. Jaj, csak addig jutnék el!

Hirtelen egy hatalmas döndülés és King üvöltése törte meg a csendet:
– Na megállj, te rohadt ribanc!!!
Tudtam, hogy meggyőződött a szökésemről. Gondolkodás nélkül szaladtam felfele a lépcsőn. A mellkasom majd szétszakadt, lihegve vettem a levegőt, és bíztam a kevéske reményben, hogy időelőnyre tettem szert. Lélekszakadva értem el az ajtót a folyosón, King épp a nyomomban volt. A kulcs a zárban, csak egyet fordítanom kellett, csak lenyomnom a kilincset, és már kint is voltam. Talán két lépés választhatott el… de nem adtam fel. A kocsihoz rohantam, beültem, és a slusszkulcsot elfordítottam, majd ráléptem a gázra. King a szélvédőre csapott, de nekem sikerült meglógnom.

Már a forgalomban voltam… nem tértem magamhoz, dehogy! Lábaim remegtek, és rosszul éreztem magam. Sötét volt, a színes reklámok belebelevakítottak a szemembe. Megálltam egy helyen, igyekeztem rendbehozni magam, a kevéske vízzel, amit mindig a táskámba dugok induláskor, letörölgettem magamról a vért. Mindegy volt, hol parkolok, tudtam, hogy nem vagyok biztonságban. Hazáig hajtottam. Épp lezuhanyoztam, és ruhát váltottam, aztán uzsgyi, vissza… metró… vonatállomás… jegyvásárlás, és indulás… meghúztam magam egy távoli kisvárosban. Hónapok teltek el, de az események nem hagytak nyugodni. Eldöntöttem hát, hogy visszamegyek a fővárosba, hiszen lecsengett már az ügy, vége a rémálomnak. Egy másik helyen vettem ki egy bérlakást, és pincérnőként helyezkedtem el. Bujtott a kíváncsiság lángja valahol, azt akartam, hogy fény derüljön mindenre, ami ott történik abban a házban, hogy fény derüljön Dr. Dili személyazonosságára.
Az újságcikkemhez akartam a sztorit.

… Zuhanyozás után leültem és hátradőltem. Megcsörrent a telefonom, én felvettem és beleszóltam:
– Halló?!
– Megvagy te rohadt ribanc!
Abban a pillanatban ereimben megfagyott a vér…

Értékeld az oldalt!