Félelem nélkül

A szobában őrületig fokozódott a csend. A társaság egyetlen pontra koncentrált. Az, hogy megtörténik, ami hosszú hónapok próbálkozásainak eredménye, biztos volt. Érződött az energia áttevődése, a testeken áramként szaladt át. A kép, ami az asztalon hevert, furcsán semmitmondó volt, letűnt időkből való. Már megszokottá vált, minden alkalom kísérleti alanyaként szolgált. Bámult üresen, szemei helyén két üreg, metsző fogai elcsökevényesedtek, szemfogai durván kiálltak, a száj üvöltésre torzult, arca csontvázéra hasonlított. Régi idők vámpírjaira emlékeztetett. A képen csak a fej volt látható, a test többi részét nem ábrázolták. A háttér sötét, akár most a szoba.

Kint az éj csendesen lapult. A telihold bárgyún világította meg néhány tárgy körvonalát. Az óra éjfélt ütött. Elérkezett az az idő, amikor az arcnak élettel kellett megtelnie, amikor a feltételezésnek bizonyítássá kellett válnia. Ha valóban létezett a képen látható alak, akkor most lélek tér vissza belé.
Tizenkettő és néhány másodperc. Egyetlen hang, egyetlen mozdulat sem terelte félre a figyelmüket. A varázslat elkezdődött… a képen halvány körvonalak jelentek meg, a nyaki ütőér, mintha ütemesen kezdeni lüktetni, az arc sötét üregei telítődni kezdtek… Félelem, borzongó rettegés költözött valamennyiünkbe. Az izgalom, kíváncsiság most már dermesztő félelemmé alakult. Mindannyiunkban a sikeres próbálkozás lángja hirtelen tűzzé változott. Visszafojtott lélegzettel álltunk néhány percig. Alig hallhatón megszólalt Jim, a barátom: – Valóban léteztek vámpírok.
-Igen… igen…- suttogott Kate- .. de most már el kell múlnia a varázslatnak… elég volt bizonyosságnak, amit eddig láttunk…- belekapaszkodott párja, John karjaiba.

Mindannyiunk szeme továbbra is a képre szegeződött, amelyből- erőlködve, ugyan- de kitörni látszott az alak.
John megszólalt halkan:
-Még jó, hogy csak a fej látszik a képen, másképp félő lenne, hogy testet ölt és elénk toppan.
Kate határozatlanul nézett a fiúra, majd a képre. Az ábrán a szemek üregéből vörös fény áramlott.
-Ne félj!- nyugtatta barátnőjét a fiú- Tudod, hogy néhány másodperc alatt megszűnik a varázslat. Pillanatig hatottak rám is szavai… nem sokáig, hiszen mindannyian tudatában voltunk annak, hogy a varázslatnak már régen meg kellett volna törnie.

Az alak, a megtestesült vámpír feje hánykolódott jobbra- balra a lapon, nézni is kínos volt. Szája hol kinyílt, hol becsukódott, mintha üvöltene, de amely ordítást elnyeli a kartonpapír. Pillanatig némaság lett úrrá mindenen. Szeme, szája lecsukodótt. Az asztal fölé hajoltunk fellélegezve.
-Nézzétek!- szólt Jim a képre mutatva- vér szivárgott át a papíron, mintha a vámpír szájából eredt volna.
-Úristen!- borzadtam el.
-Figyeljétek!- Kate visszafojtott lélegzettel végigmutatott az asztalon, ahol a vércsíkot megvilágította a sötétítők résén beeső fény. Dermedten, tanácstalanul álltunk, kérdőn néztünk egymásra. A képen a szemek egyszerre nyíltak fel, a száj üvöltésre torzult, és valami zöldes- nyákos folyadék ürült belőle, ami végigcsorgott az asztalon. A képet áttörte a fej, és az ahhoz rögzült testi rész, vékony karok, csontos ujjak, amelyek karmokban végződtek. Hatalmasat üvöltött. Szemtől szemben álltunk a vámpírral.
-Meneküljünk!- ordítottam, s egyszerre futamodtunk meg.
Kint mindennek fényt adott a telihold. Jim és Kate elől szaladtak, egy keskeny szakadékba rejtőztek el, John és én tovább rohantunk az erdőbe. Nem is volt más választásunk. Remegve kerestünk menedéket egymás karjaiban. Nem sírtam, nem őrjöngtem, de iszonyatosan féltem. Jim védelmezőn szorított magához, de ő sem jutott szóhoz, egyszerűen megmagyarázhatatlan, felfoghatatlan volt ez az egész.

Egy erdei lakba jártunk ki négyesben. John bácsikája lakott ott régebben, aki temetőőr volt. Ő magányos farkasként élte az életét, elhúzódott a világ elől. Pár kilométerrel odébb helyezkedett el a temető, ahol napi teendői között a sírok gondozása szerepelt. Ezért a munkáért megkapta a fizetést, s lényegében ebből éldegélt a faházban. Valami történhetett pár évvel ezelőtt, mert egyszerűen nyom nélkül eltűnt a nagybácsi. Sokáig keresték, de nem bukkantak a nyomára.
Suli után, egyik hét végén, meghívott John a faházba. Jó volt kiruccanni. Sörözgettünk, cigiztünk, élveztük a szabadságot. Megtetszett a hely nekünk, s ahányszor csak alkalmunk adódott, mindig eljöttünk. Egy ilyen napon találtunk rá a képre. Mellette egy Varázskönyvvel. Annyira érdekesnek tűnt az egész, és annyira fogékonyak voltunk a játékra… Megbeszéltük, hogy a kísérletet véghezvisszük. Adott volt minden hozzá, hiszen a könyvben mindent illusztráltak, lépésről lépésre. Csak a szöveget nem értettük.

– Ellen – suttogott barátom – hallod ezt?
Az erdőben ágak reccsenése hallatszott.
– Igen… Mit tegyünk? – lélegzetünk is elállt, annyira figyeltünk.
Jim mutatóujját a szájára helyezte, csendre intett.
Csak a szívdobogásomat hallottam, ami megduplázva verte ritmusát.
A zaj elült, s amikor már jó ideje nem észleltünk mozgást, leültünk egy fa tövébe, törzsének dőltünk. A kocsimmal a ház mellett parkoltam, csak az járt a fejemben, hogy el kellene jutni addig valahogy. Viszont azt se tudtuk, mi történt barátainkkal. Kockázatos lett volna visszamenni, és hátrahagyni őket, egyszerűen lehetetlen elképzelés.
– Jobb lesz, ha áthaladunk az erdőn, s ha eljutunk a temetőbe, onnan már haza találunk. – mondta Jim.
– És mi lesz Kate-tel és Johnnal? – aggodalmaskodtam.
– Gondolom, ők is ezt a lehetőséget választják.
– Ok… menjünk…
Elindultunk hát, kéz a kézben. Eleinte óvatosan lépkedtünk, később meggyorsítottuk lépteink, aztán, ahogy kiértünk az erdőből, futásnak eredtünk egészen a temetőig. Csend honolt mindenütt.

Barátom egy ócska és rozzant, félig földbe süppedt sírkőbe botlott. Csak annyira, hogy váratlanul érte, és kicsit megijedt. Aztán visszanézett. Nem túlságosan feltűnő egy sírkő a temetőben. Sem az, ha kidől. De ez valahogy másmilyen volt. Visszapillantott még egyszer, és bizonytalan mozdulattal lehajolt megtapintani. Aztán lépett egyet, mintha elindulna, de megfordult, mert hangot hallottunk valahonnan.
– Gyerünk, Jim- megragadtam a kezét, s futásnak eredtünk újból. Majdnem hazáig szaladtunk. Csak egy csókot loptunk egymás ajkára, aztán elváltunk. Jim is sietett haza.

Óvatosan másztam be az ablakon, hogy fel ne ébresszem szüleimet. Remegve bújtam be az ágyba.
Aszottan, bágyadtan hevertem a párnán, akár egy kiszáradt rongy. Értelmetlen mondatok döngicséltek a fejemben, s nem akartam „arra” gondolni. Véget nem érő gondolat- füzérek fogtak körbe, csak egyetlenegyre nem akartam figyelni, ami mégis újra és újra- lehet, hogy örökre idegsejtjeimbe préselődött. Huszonnégy óra telt el súlyosan kemény percekkel. Huszonnégy óra a vajúdás, és eközben nem voltam sem élő, sem halott. De megéltem a huszonnégyezer évet, amit a vámpír megélt, és megértettem a varázslatot, azt, amiért történnie kellett minden egyes percnek. Még a temető eldőlt sírkövén is láttam a feliratot, és az üres sírok mélyén is jártam. Megértettem a Varázskönyv tartalmát, és intő szavait, hogy soha ne engedjük befogni magunkat. Mert mi szabadok vagyunk. Mert mi örökké élünk. Mert mi elpusztíthatatlanok vagyunk.

Amikor felkeltem ágyamból, a tükörbe néztem, de nem láttam semmit, nem tudtam, milyen vagyok. Aztán kimásztam az ablakon újra. És soha nem tértem vissza.
Az erdőből figyeltük a házat, a helyszínelőket, ahogyan lefényképezik a kocsit, és valamit mondanak egymásnak az emberek, jegyzetelnek. Ott voltunk mind egy seregben: Jim, Kate, Josh, a Nagybácsi, és sokan mások, az időtlenek. Köztünk volt ő is, akit kiszabadítottunk a fogságból. Különösen jól éreztem magam. És innentől ismeretlenné vált számomra a fogalom: félelem.

 

Értékeld az oldalt!