Kitörés

A feszültség kitörni készülő lárva. Szunnyadó kisemmizettség, megalázottság dagad hatalommá. Emberméretű, utálatos szörnnyé fejlődik ki. Nem maradt más, mint várni.

– Ízed keserű, ha beléd harapok, és gyász ölel körül fogaim nyomában. Gólemmé formáz az élet. Mit gondolsz? Meg foglak védeni? Lenne rá módom. De nem azért vagyok. Megszenvedtem, míg agyagtestem felépült. Ezért nem fogok hálálkodni senkinek. Rossz a program. Elhibázott vagyok. Nem haragszom senkire, de van jogom gyűlölni mindenkit és mindent. Pár pillanat és szétmállok. Kevés víz elég ahhoz, hogy sár maradjon belőlem. Bekenheted a hátad velem. Egész tested. Vagy taposhatsz kedved szerint bennem, markodba vehetsz, kifröccsenthetsz ujjaid közt. Bármit megtehetsz. Feltéve, ha engedem.

Zöldesfekete ártatlan bogár. Fényes, és ritkán kíván jót neked. Azt is csak az elvárt jómodor kedvéért. Különben csak mosolyogna. Így fiktív elmédben halandzsákat teremt. Nincs okod védelemre kelni. Csak majd egyszer. Akkor, amikor óriásként látod fotelodban. Lebénulsz az ijedtségtől, mert az apró kis bogár, akit kora reggel, munkába menet előtt hagytál terráriumában, most kényelmesen ül, és bámul rád. Számára apró lett minden. Te is.. Kicsi vagy és nevetséges. Ő már nem is akar jónak, megnevelt bogárnak látszani. Minek? Úgyis megzabál téged előbb- utóbb…

– Hát… nem tudom… undorító szétfolyt pocsolyának lenni… Így átgondolom az egészet, és most már nem engedem, hogy hozzám érj. Óvakodom az esőtől, és neadjisten, a vízipisztolytól… Végzetes lehet egy csepp víz számomra. Ja, és folyton mondani sem fogom neked, hogy: vigyázz, szétmállok a víztől! Bánj velem óvatosan! Nem… nem… A megoldás egy lehet: akkor bújok elő, ha tudom, nem vagy sehol. Így félnem sem kell tőled. Ki a jófene lehelt életet belém?! Megvédeni őt? Dehogy! Szétlapítani palacsintává!

Csak most következett a nagy meglepetés: talpra állt a Bogár. Nem úgy, mint az igazi bogarak. Két lábra, akárcsak te vagy én. A többivel hadonászott, és mosolygott a szeme. Elsápadsz, veríték fut le arcodon, hátadon… legszörnyűbb rémálmod sem volt ennyire kemény! A földre pillant, te is oda nézel ösztönösen. A te cipőd van a lábán. Ez sok! Szemedbe néz. Te is őt fürkészed, hátha leolvashatnál arcáról valamit… Nos, mit? Ugyan mit? Mit olvashatsz le egy bogár arcáról?

– Jó ötlet: palacsinta. Mit is szoktak enni az agyagemberek? Valószínűleg, semmit. De én más vagyok. És éhes. És dühös. És fáradt. És csalódott. És tele kilátástalansággal…. Honnan tudjam, hogy mikor fog esni az eső? Hátha nem lesz közelembe fedezék, amikor a verőfényes napsütés hirtelen záporba torkoll? Mondtam, hogy rossz a program… A bal szemem sem viszket, nem ér ma öröm. Mindegy. Nem sokat érek. Azért is hagyott magamra az alkotóm, mert tudta, valamit nagyon elrontott bennem. Csúnya vagyok. Olyan fejet formált, ami ijesztő. Nem kerekítette le rendesen. Mindenütt ökölnyi agyagdarabok domborodnak rajtam. És nem hagyott kiszáradni. Miért formált meg, ha ő maga egy kontár, egy tehetségtelen mocsadék?!

Arca mozdulatlan, csak szemei mosolyognak, de az sem biztos… Az az ijesztő Bogár most talpra áll, és félő, hogy összeroppantja koponyád. Lép. A te cipődben közeledik feléd. Csápjával megragad, és hálás is lehetnél, mert nem fájt a halál…
Abban a pillanatban vettem észre a sarokban kuporogni a Teremtőm. Vacogott. Alig hallhatón motyogta: – azért alkottalak, hogy megvédj…
Életemben először jót nevettem. De ez a nevetés fájt valahol… Láttam szemeiben a félelmet.
– Nos, ilyen kiszolgáltatottnak lenni…- mondtam, és beleharaptam.

Értékeld az oldalt!