Mayer István: Aki nem tudja

30 000 méter körül járhatott. A műszerfalon egy jelzés túl magas külső hőmérsékletre figyelmeztetett, lassítani kellett volna a leszállóegységen. JennyJack azonban nem vette észre, csak a megfelelő leszállóhely keresésére koncentrált. A túlhevülésjelző vörösen villogni kezdett. JennyJack ijedten pillantott oda, majd jókora tolóerőt adott a rakétákra. Az ülést érő lökéstől csaknem elájult, a szíjak mély nyomokat vájtak a testébe. A magasság közben 8 000 méter köré csökkent. A légijármű lassult, de nem eléggé, ugyanakkor az üzemanyag rohamosan fogyott. “Azonnal meg kell találnom a megfelelő helyet!” – gondolta a lány. 8-10 km távolságra látott egy sima földdarabot: az tűnt az egyetlen lehetséges megoldásnak. Beindított két oldalsó rakétát és elindult a kiszemelt pont felé. Nagy nehezen sikerült a leszállóhely fölött stabilizálni járművét. 2 000 méternél járt, de a sebessége még mindig túl nagy volt. Újból megnövelte a fékezőrakéták teljesítményét. 600 méteres magasságnál azonban elfogyott az üzemanyag. JennyJack ijedten a ejtőernyő gombjára csapott, de a bolygó légköre nem volt elég sűrű, hogy lefékezze a zuhanó fémtestet. Néhány másodperc múlva minden elsötétedett a lány előtt.

Hogy aztán szinte azonnal minden barátságos, sárgás fénnyel világítson.
– JennyJack, próbálj jobban odafigyelni. Nem elég csak egy részfeladatra koncentrálni! – szólt csalódottan IanDavid, a leszállóegység pilótáinak oktatója. – Ez nem is volt egy különösebben bonyolult feladat, és már csak egy hónap van hátra a vizsgádig.
– Tudom, de nekem ez egyszerűen nem megy! Nem tudok ennyi dologra figyelni. Nem vagyok alkalmas pilótának – mondta a lány szepegve, majd elsírta magát.
– Jenny, alkalmas vagy, mindenki alkalmas arra, amire kijelölték. Meg fogod csinálni, csak kicsit jobban kell koncentrálnod. Figyelj, ha akarod, gyakorolhatunk többet is, szakítok rá időt. Menni fog, csak igazán akarnod kell. Na, ugye menni fog? – kérdezte, összeborzolva a szőke lány haját.
– Ja, menni fog, biztosan.
– Segítek majd, ha kell. Bízzál bennem. És magadban is. Rendben?
– Rendben, IanDavid.
– Kezet rá, nagylány!
JennyJack bizonytalan mosollyal belecsapott a székre támaszkodó nevelő jobbjába, majd felkelt a szimulátor üléséből és a tusoló irányába indult. IanDavid töprengve nézett utána. Eddigi három tanítványa közül messze JennyJack volt a legtehetségtelenebb. De talán nem reménytelen. Nem szabad reménytelennek lennie.

Az Exodus harminc méter hosszú, tizenöt méter átmérőjű nagyterme zsúfolásig megtelt: jelen volt mind a 144 utas, köztük a csecsemők és a legidősebb, 50 év körüliek is. Mivel a hajó tömegvonzása a henger alakú terem oldalfala felé vonzotta őket, a jelenlévők az oldalfalakon álltak, fejükkel a teren közepe felé.. A kisebb gyermekeket szüleik tartották. A legelöl lévő helyet egy fiatal pár foglalta el, az asszony gömbölyödő hasa jól jelezte, miért részesültek ebben a megtiszteltetésben. Mellettük a rangidős pilóta, egyben az űrhajó legidősebb utasa, JoyRobert állt.

Bár a Próféta még az utazás előkészületei közben, a Földön megtért Xanadu üdvösségére, halála előtt nem sokkal megígérte tanítványainak, hogy a hosszú út során is mindvégig mellettük lesz. Bár a xanaditák rendszerint elítélték a tudatmanipulációt, az ő esetében kivételt tettek: a Próféta elméjét egy mesterségesintelligencia-egységbe mentették, amely később az épülő Exoduson kapott helyett. A másolat féléves rendszerességgel látta el népét tanácsokkal, igaz, az idősebbek néha emlegettek egy rendkívüli esetet, amikor ezen alkalmakon kívül is megszólalt. Most tehát kilencvenhatodik alkalommal szólalt meg a szellemi vezér, vagy ha igaz a mese, már kilencvenhetedszer.

A terem két végében elhalványodtak a fények. A terem közepén, a bejárattal szemben megjelent a Próféta holografikus mellképe. Természetesen nem érzékelhette híveit a képen keresztül, mégis többször elfordította fejét, “tekintete” emberről emberre vándorolt , így senki sem érezte úgy, hogy a háta mögé került. A kép eredetije az öregkori mesterről készült: fehér haj és szakáll, ráncos homlok, napszítta bőr: csupa olyan tulajdonság, amilyennel a jelenlévők egyike sem rendelkezett és nem is fog soha rendelkezni.
Mély hang szólalt meg a terem két végében elhelyezett hangfalakból.
– Üdvözöllek benneteket, Xanadu népe! Fél év eltelt a nagy út kezdete óta, hamarosan eljuttok a hosszú út harmadához, az útéhoz, mely az örök boldogság és béke honába visz. 48 éve, hogy elhagytátok a bűn és fertő bolygóját, a bolygót, melynek lakói eltékozolták kincseit, hogy önző módon saját maguk talmi kincseket halmozzanak fel. Íme, ti, az igazak, felismertétek az igazságot, és megépíttettétek ezt a hatalmas gépet, amellyel majd a 144 kiválasztott visszatér az ősi hazába, a Xanadu bolygóra, ahol az éteri lények már örömmel várják a megtisztult lelkeket. Nincs még köztetek egy sem, aki eléri az üdvösség bolygóját, ám unokáitok unokái testében lelketek eljut majd az öröklét honába, ahol hírét se hallották a szomorúságnak.
Új élet van születőben az Exoduson. AaronFrank és SheilaRyan gyermeke két hónap múlva meglátja a csillagok fényét, JoyRobert pedig átruházza lelkét a születendő csecsemőre, hogy benne folytassa útját a fény felé. Egy héttel előtte nem ily magasztos, ám felettébb fontos eseményre kerül sor: aznap vizsgázik az űrhajó személyzetének következő nemzedéke. Nehéz dolguk lesz, ha méltó utódai akarnak lenni a hibátlan eredményeket felmutató idősebbeknek. Fontos ez a vizsga: a lelki élet mellett figyelmet érdemel, hogy mostani otthonotokat megfelelően kezeljétek, mindenki mestere legyen feladatának. Áldásom kísérje útjukon a szülőket, az életadó öreget, a nevelőket és a növendékeket. Xanadu fénye ragyogja be napjaitok!
A hang elhallgatott, a hologram eltűnt, a nézők hangosan áment kiáltottak, majd lassan kiúsztak a helyiségből. JennyJack megérezte, hogy figyelik. Nevelője aggodalmas tekintetére figyelt fel, aki riadtan nézett félre, amikor észrevette, hogy rajtakapták. „Nem hisz bennem. Nem hiszi, hogy meg tudom csinálni. És ami a legrosszabb – én sem hiszem.”

IanDavid naplója, Érkezés Előtti 243. év, október 17., hétfő

A Próféta ismét szólt hozzánk, de ezúttal nem éreztem annyira vigasztalónak a szavait, mint a korábbiakban. Tudom, a Vezérlő Intelligencia a Próféta instrukciói alapján készült, így tévedhetetlen, mégis nehéz elfogadnom, hogy JennyJack pilótának rendeltetett. A 16 szimulátoros gyakorlatból csak hármat teljesített, az elméletben sem jeleskedik. Vagy én lennék rossz nevelő? De hát annak idején engem is a VI választott ki nevelőnek, és eddigi növendékeim meg is állták a helyüket. Nem tudok hinni abban, hogy Jenny átmegy a vizsgán. Tudtommal az Exodus indulása óta nem volt példa rá, hogy valaki megbukott volna, hacsak az egész korai időkben nem. De ha a lány megbukik, az nem csak róla állít ki bizonyítványt: alkalmatlan vagyok én is. Nem szabad hagyni megbukni, kerül, amibe kerül. Minden szabad órámat neki szentelem, gyakorlunk, valahányszor csak szabad a szimulátor, mit tehetnék többet?! Hacsak… De nem, arra gondolni sem szabad!

Az elkövetkező hónapban JennyJack szinte minden idejét a szimulátorban töltötte. Fejből tudta a korábbi programok minden buktatóját, tökéletesen tisztában volt vele, mikor mit kellene csinálnia – de legtöbbször mégis elrontotta. IanDavid látta, hogy valami lelki gátlásról lehet szó, de ennek orvoslására senki nem volt felszerelkezve a hajón. A Próféta úgy vélte, minden igaz xanadita képes saját erejéből felülemelkedni pszichés problémáin, így bár a mindenkori 144 utasban voltak felderítők, orvosok, bírók, földművesek, asztalosok és szakácsok is – mindezekre a foglalkozásokra szükség lesz majd a Xanadun –, a pszichológus nem szerepelt a bevett szakmák között. Az oktató maga is csak pletykákat hallott az addigra már eltávozott idősektől a pszichológiáról, hiszen a Próféta a tudományág emlékét is el akarta törölni. IanDavid megtett minden tőle telhetőt: igyekezett beszélni a lány fejével, próbálkozott dicsérettel, szidással: egyiknek sem volt látszata az eredményekben. A számításokban sikerült csak nagyobb előrelépést elérni, az nyilvánvalónak is látszott, hogy az elméleti vizsga, ha nem is simán, de meglesz. A gyakorlathoz azonban kisebbfajta csodára lett volna szükség.

A vizsgát megelőző éjjelen JennyJack egy percet sem tudott aludni. IanDavid ugyan biztatta, hogy minden menni fog, de Jenny nem tudott hinni neki, és főleg nem tudott hinni magában. És látta, hogy IanDaviddel sincs valami rendben: időnként furcsán megrándult az arca, és furcsa mosollyal nézett a lányra, amit az nem tudott értelmezni és főleg nem szokott meg tőle. JennyJack szerette volna valakivel megbeszélni aggodalmait, de a vizsgát megelőző hetekben IanDavid ígéretéhez híven tényleg minden rendelkezésre álló időt JennyJackre szánt, amikor pedig mégis maradt a lánynak egy kis szabad ideje, olyan fáradt volt, hogy evés és tisztálkodás után egyből aludni tért. Hiányzott neki JoyRobert. Az idős – már az 50. évén is túl járó – pilótanő afféle fogadott nagyanyja volt Jennynek, amióta valódi nagyanyja 10 évvel ezelőtt átadta életét egy újszülöttnek. És hamarosan JoyRobert is meg fog válni életétől. Jenny ugyan nem kételkedett benne, hogy lelke tovább él Aaron és Sheila gyermekében, de egy csecsemő sosem lehet olyan társa, mint a „régi” Joy, aki még a Földön látta meg a napvilágot.

A pilóták vizsgája nem volt bonyolult: a szimulátor segítségével le kell tenni a leszállóegységet, igazából csak annyi a különbség a gyakorlásokhoz képest, hogy ezúttal nem a nevelő, hanem a Vezérlő Intelligencia határozza meg a kiszemelt bolygó paramétereit. Ha a vizsgázó épségben leteszi a leszállóegységet, átment, ha nem, megbukott: de ilyenre még nem volt példa az Exodus útja során.
IanDavid 5 perccel 9 előtt, a szimulátor fülkéje előtt várta Jennyt.
– Ne izgulj, Jenny, megcsinálod! Szavamat adom rá!
– És ha mégsem? – kérdezte szinte sírva JennyJack.
– A fejemet rá, hogy átmész. – mondta IanDavid, a már-már szokásos cinkos kacsintásával. – Egy a lényeg, ne ess kétségbe! Rendben?
– Ja, rendben. Megegyeztünk.
– És mosolyogni, oké?
– Oké, igyekszem. – mondta Jenny, majd tétován elmosolyodott.

Két perccel 9 előtt a lány a szimulátor ülésébe szíjazta magát , majd várta, hogy feléledjen a program. Pontban 9-kor életre keltek a műszerek, a hatalmas képernyő egy gyönyörű bolygót mutatott, kék óceánokkal és zöld szárazföldekkel. „Talán maga Xanadu!” – gondolta Jenny. Legszívesebben gyönyörködött volna a csodálatos tájban, de most erre nem nyílt alkalma. Megkezdődött a vizsga. Az első percek meglepően simán mentek, a kiválasztott leszállóhely megközelítésével nem volt gond, néhány ezer méter magasságig süllyedt, üzemanyaggal jól állt, a gép hőmérséklete megfelelő volt. A lány úgy vélte, innen már nem lehet elrontani. A széllel azonban még meg kellett küzdenie. Elég erős, 60-70 km/h-s szélrohamok fogadták a felhőréteg alatt, ezek meg is akadályozták, hogy ejtőernyővel tegye földre a járművet.

Maradtak tehát a rakéták. Mindig sikerült úgy manővereznie, hogy ne veszélyeztesse a szél a leszálló stabilitását, de ne is vigye messzire a kiszemelt helytől. Az üzemanyag eközben persze erősen fogyott, és ahogy ürültek a tankok, a szél egyre erősebben rángatta a kabint. Jenny minden tudását beleadta, kemény küzdelmet folytatott. Feszülten koncentrált az utolsó métereken: a pozíciója kiváló volt, mintha a szél is alábbhagyott volna. A leszálló talpai már érintették a talajt, amikor egy újabb szélroham kapott a járműbe, amely a sima érkezés helyett oldalára borult.
– Nem igazság! Már megvolt! – kiáltott fel JennyJack. A szimulátor az oldalán hevert, még nem lehetett kiszállni. A képernyőn a zöldellő táj látszott egy merőben szokatlan nézőpontból. De a VI csendben volt. Öt perc a teljes csendben és bizonytalanságban idegőrlő tud lenni, márpedig a szíjakat is csak a vizsga kiértékelése után szabad kioltani. Milyen probléma lehet az, amit ilyen sokáig tart megoldani a Vezérlő Intelligenciának?
Jenny már a vészjelzés megnyomását fontolgatta, amikor felhangzott VI nyugodt hangja:
– Gratulálok, JennyJack, a vizsgád sikeres volt! Mostantól pilóta vagy.

Tudta jól, hogy nem lett volna szabad megtennie. A hazugság a főbűnök közé tartozott, ráadásul ő egyenesen a Vezérlő Intelligenciának hazudott, aki a Prófétát képviseli annak távollétében. Meg persze a lánynak is, még meg is magyarázta neki, hogy a földetérést követően már felborulhat a leszálló, a vizsga attól még megvan. A hosszú várakozást pedig arra fogta, hogy ez a leszállás utáni kötelező ellenőrzésekre fordítandó időt imitálta. Nem tartotta valószínűnek, hogy Jenny hitt neki, már csak azért sem, mert a korábbi sikeres gyakorlások alkalmával sosem volt példa ilyen kényszerű várakozásra. Az eredmény: pilótává avattak egy olyan növendéket, akire nem szabad emberéleteket bízni. De hát az már a lány kudarca lesz, ha sor kerül erre, nem? És különben is, a hajó mostani utasaiból már senki sem lesz életben, mire leszállásra kerül a sor. Nem mindegy? Az, és mégsem az. Előző nap még sokkal egyszerűbbnek tűnt minden.

Oktatóként ő volt felelős a szimulátor berendezéseiért, így senki sem gyanakodott, hogy rendkívüli karbantartásba kezdett, különösen, hogy a vizsgán mindennek simán kell mennie. És persze az sem tűnt fel senkinek, hogy egy apró dobozt illesztett be a szimulátor adatkimenetére. A dobozban egy kis számítógép volt, amely gyönyörűszépen megoldotta a megadott feladatot – legalábbis a VI a hibátlan megoldást érzékelte. Persze azt nem tudta megoldani, hogy a gép megoldása pontosan ugyanannyi ideig tartson, mint Jenny-é, de ez csak akkor jelentett volna komolyabb gondot, ha a számítógép gyorsabban végez a lánynál. Szerencséje volt IanDavidnek, hogy a VI éppen nem vizsgálódott a szimulátor körül, de úgy érezte, ennyi kockázatot vállalnia kell. És a dolog működött, a vizsga sikerült, JennyJack újabb kudarca ellenére is. A számítógép eltávolítása is simán ment. Azért bízott benne, hogy Jenny nem fog mindenkinek eldicsekedni vele, hogy a borulás ellenére is átment.
Persze IanDavid tudta, hogy így is kudarcot vallott. Programozóként nem, de tanárként igen. Azzal is tisztában volt, hogy még mindig lebukhat: ha Jenny-nek eljár a szája, vagy ha valaki visszamenőleg ellenőrzi a szimulátor biztonsági kameráit. Jólesett volna beszélni a dologról valakinek. De kinek? Kiben bízhat meg ennyire? És egyáltalán, ebben a zaklatott állapotban tudja-e folytatni a munkáját? Csupa kérdés, és sehol egy válasz.

– Letettem a hajót. Megcsináltam – mondta JennyJack, miközben kopogást és köszönést mellőzve beúszott JoyRobert lakrészébe.
– Gratulálok, ügyes voltál! De nem tűnsz túl felszabadultnak. Mi a baj?
– Hát izé… Szóval sikerült is meg nem is. Miután leraktam a leszállót, felborult a széltől.
– Felborult?
– Aha. De aztán mondta a VI, hogy sikerült a vizsga.
JoyRobert tisztában volt vele, hogy csak az minősül sikeres leszállásnak, ami után stabilan a helyén marad a leszálló. Abban biztos volt, hogy a lány igazat mond, és azt is látja rajta, hogy ő sem igazán hiszi el, hogy tényleg sikerült a vizsga. A Vezérlő Intelligencia nem kivételezik senkivel, tehát csakis a nevelő csalhatta el a megmérettetést. De mit tegyen? Ha elmondja Jennynek, csak lelkifurdalást okoz a lánynak. Ha jelenti a csalást Vezérlő Intelligenciának, a legsúlyosabb büntetés vár IanDavidre. Előbb-utóbb persze biztos kiderül a csalás, túl sok ellenőrző funkció van a VI-be építve ahhoz, hogy ilyesmi ne maradhasson sokáig titokban. És amikor – hány éve is volt? 30? 35? – AndrewMichael puskázott a matematikavizsgáján, az is kiderült, bármennyire rafináltan csinálta is. Akkor és ott nem vették észre, de a biztonsági kamerák segítségével a VI utólag kiszűrte, hogy AndrewMichael gyanúsan sokat használta a kéziszámítógépét, majd amikor bekérték vizsgálatra a készüléket, könnyűszerel megállapították, hogy a fiú feltörte azt, és hozzáfért tiltott adatokhoz is. Az ítélet persze egyértelmű volt, a szokatlan az volt, hogy a Próféta soron kívül megjelent ezért. JoyRobertet tanúként idézték meg a zárt tárgyaláson, így azon kevesek közé tartozott, akik a félévenkénti beszédeken kívül is láthatta a Prófétát. Akkor AndrewMichael ellen vallott. Nem tehetett mást, hiszen nyilvánvaló bizonyítékok szóltak a fiú ellen, ráadásul eskü alatt volt, mégis azóta is furdalta a lelkiismeret. Vajon megint előbb fog valaki megszabadulni a lelkétől?
– Hát, lehet, hogy nem te vagy a legjobb pilóta az Exodus történetében, de ezen kár bánkódni.
– De hát a Próféta tanítása szerint mindenkinek törekednie kell arra, hogy tökéletesen végezze a feladatát!
– És törekszel is, nem? No meg mit gondolsz, hányszor lesz szükséged a pilótai tudományodra?
– Hát, ezen még nem gondolkodtam.
– Megmondom én neked: egyszer sem. Még két és fél évszázad, míg elérjük úticélunkat, addig pedig soha meg sem mozdulnak a leszállók. Aki 240 év múlva fog vizsgázni, annak kell majd jól értenie a pilótamesterséghez.
– De amikor a lélekátadáskor a lelkünk átáramlik a csecsemőkbe…
– Jenny, ha a tudásunk is átáramlana, akkor nem kellene minden generációt újra megtanítani mindenre.
– Igazad van.
Lélekátadás. Még egy hét, és ő is átadja a lelkét utódjának. JoyRobertet kétség mardosta: hitte ugyan a Próféta tanítását, másrészt emlékezett, hogy apja utódja jellemében egyáltalán nem hasonlított lélekadójára. Meg aztán AndrewMichael is átadhatta a lelkét, pedig főbenjáró bűnt követett el.
– Joy?
– Igen?
– Elábrándoztál.
– Tudod, gondolatban már a következő életemmel foglalkozom.
– Nem félsz a szertartástól?
– Nem – a hangja megremegett. Mért hazudjon ennek a lánynak, aki az egyetlen igazi barátja az egész hajón – Illetve de. Szorongok. De legyen meg a Próféta akarata!
– Gondolod, hogy az is a Próféta akarata volt, hogy sikerüljön a vizsgám?
Uhh. Nehéz kérdés.
– Meg fogjuk tudni. Hamarosan megtudjuk.

A nevelő a kabinjában összekulcsolt kézzel térdelt, illetve abban a pózban lebegett, ami a legközelebb állt a térdeléshez. Fejét lehajtva, fennhangon beszélt
– Vétkeztem. Vétkeztem az isteni törvény, a Próféta szava és a tisztességem ellen. Nem vagyok méltó rá, hogy részese legyek Xanadu kegyelmében. Igen, csaló és becstelen ember vagyok. Mérhetetlen büszkeségemben megpróbáltam becsapni a Prófétát, a Vezérlő Intelligenciát és saját testvéreimet. Igen, csaltam JennyJack vizsgájánál, visszaélve műszaki tudásommal. Megérdemlem, hogy kitaszítsanak a külső sötétségbe, hogy lelkem örökké a kárhozaté legyen. Ezért fogom most ezt a kést, és kioltom életem, hogy másnak ne kelljen beszennyeznie magát hitvány porhüvelyem érintésével.
IanDavid felemelte a konyháról elemelt kés felé nyúlt, amikor kialudtak a kabinban a fények.
– Hallottam vallomásod. Bizony, bűnöd mérhetetlen nagy és büntetést érdemel. De nem magad leszel az, aki a büntetést kiszabja. Néhány óra múlva a Próféta személyesen fog ítélkezni feletted.
És így is lett…

5 nappal azután, hogy a Próféta személyesen mondott ítéletet IanDavid felett – a Vezérlő Intelligencián és a vádlotton kívül csak a három xanadita pap voltak jelen az eseményen –, megszületett AaronFrank és SheilaRyan gyermeke, KateAaron. A lélekátadási ceremónián jelen volt minden xanadita.
– Xanaditák! – szólt a Vezérlő Intelligencia hangja – Új élő érkezett hajónkra, egyvalakinek távozni a kell, hogy az új testnek helyet adjon, és lelke abban éljen tovább. Egy hónapja a Próféta már elmondta, JoyRobert adja lelkét az újszülöttnek. Most mégis IanDavid várja a bemetszést. Mindannyian tudjátok, hosszú utunk az űr pusztaságában nagy teher számunkra. Nem vagyunk egyformák, ki jobban, ki rosszabbul viseli ezt. IanDavid megfáradt, elgyengült és ezért hibázott. Nem tudott méltó tagja maradni a Próféta népének. Ám IanDavid felismerte megtévedését és önként jelentkezett lélekadónak, hogy lelke a szertartás által megtisztulva e gyermekben új, jobb életet kezdhessen, JoyRobert pedig a következő gyermek születéséig velünk marad.
IanDavid, készen állsz?
– Igen, készen állok.
– A gyermek készen áll?
– Igen, készen áll – mondták kórusban a szülők.
– Akkor kezdődjék a szertartás!
IanDavidet a nagyterem végén lévő ágyra rögzítették, a gyermeket a mellkasára helyezték. A xanaditák éneke közepette a szertartást végző pap véralvadásgátlót fecskendezett IanDavid lecsupaszított karjába, majd mély vágást ejtett a férfi csuklóján. Az előtörő vért egy átlátszó zacskóval fogta fel. Az éneklés folytatódott egészen addig, míg a vér elapadt. IanDavid halott volt. A pap egy pipettával felszívott egy kevesett a halott férfi véréből, majd pár cseppet a csecsemő homlokára cseppentve egy kört rajzolt annak homlokára.
– A lélek megtalálta új testét!
– Éljen! Éljen! – zengett a terem.
A hívek közösen kísérték IanDavid vértelen testét utolsó útjára a zsilipkapuk felé, ahol örökre búcsút vettek tőle.

JennyJack naplója, Érkezés Előtti 243. év, november 19., szombat

IanDavid nincs többé. Tudom, biztosan jobb neki annak a pici gyermeknek a testében, mégis szomorú vagyok, mert biztosan az én ügyetlenségemnek is része van abban, hogy nem bírta tovább a régi testben. Olyan sok minden történt rövid idő alatt. A vizsga, a szertartás és most ez, hogy a Vezérlő Intelligencia kinevezett IanDavid helyére pilótaoktatónak. Nem igazán értem, azt hittem, csak a legjobbak oktathatnak, márpedig biztos nem vagyok a legjobb. De hát a VI biztosan tudja, hiszen nem képes tévedni. Holnapután meg is kapom az első tanítványomat, már annyira izgulok. Nem tudom, hogy fog menni, de azt hiszem, a tanítás nekem való feladat lesz.

Értékeld az oldalt!