Mayer István: Árnyékban

– Üdvözlöm! Önnek 4 új v-mail üzenete érkezett.
Az első klip a rajongói klubjától érkezett. Már megérte, hiszen eddig azt sem tudta, hogy vannak rajongói. A felvételen tíz-tizenöt vigyorgó kamasz egy “Hozd le nekünk az Európát az égből!” feliratú transzparens körül állva integet, majd a szóvivő biztosítja Simmonst arról, hogy egy pillanatra sem feledkeznek róla.

A második a NASA 3 perces összefoglalója volt a Földön történtekről. Simmons azonnal átugrotta: amit tudni akart, megtudhatta bármelyik hírcsatornáról, ha pedig komoly zűr lett volna, azonnal felhívták volna a képtelefonon.
A harmadik Anitától jött. Szédületes ez a lány – gondolta Simmons –, odahaza alig három hétig ismertük egymást, és képes rám négy évet várni. Mindenesetre kettőt már kibírt.

A negyedik természetesen spam volt, és ami a reklámlevelek jellegzetessége, magától elindult és képtelenség volt bezárni. A kézbesítőprogram elterpeszkedett a teljes képernyőn, majd fejüket lógató férfiak tűntek fel egy szürkés utcán, közben a Carmina Burana Ó, Fortuna tétele hallatszott. “Ne csüggedjen! Potenciazavarára garantált megoldás az EroVita kapszula” Erre felzendült Dvořák Új világ szimfóniájának főtétele, és valamennyi alak büszkén kihúzta magát. Simmons azon gondolkodott, mennyit kell még várni arra, hogy egy reklám ennél is egyértelműbb legyen. “Kételkedik? Próbálja ki díjmentesen. Bárhol is van, adja meg címét, és küldünk Önnek 3 EroVita kapszulát, melyet csak akkor kell kifizetnie, ha maradéktalanul elégedett a hatással.” Simmons eltűnődött, vajon az ingyenes szállítás a Jupiter körüli pályára is vonatkozik-e, de rájött, hogy nem tud élni az ajánlattal, hiszen jó másfél évig nem fog még emberi – illetve ebben az összefüggésben asszonyi – lénnyel találkozni.

A Taurus-7 csaknem két és fél évvel ezelőtt indult el Mars körüli pályájáig, hogy utolsó előkészítője legyen az első olyan expedíciónak, mely embert juttat az Európa felszínére. Simmons feladata volt a főpróba: ráállni az Európa körüli pályára és a hold felszínére letenni a leszállóegységet. Bár egyes tudósok úgy vélték, ezt automatizálva is meg lehetett volna tenni, azok álláspontja győzött, akik az emberi irányítás mellett érveltek: a későbbi expedíció során történhet bármilyen meghibásodás, a pilótának képesnek kell lenni arra, hogy letegye az egységet. Igaz, Simmons nem a leszállóban ült, de az anyaűrhajóban folyamatos kapcsolatban volt azzal, leszámítva a maximum 2 másodpercnyi időeltolódást, műszerei pontosan jelezték a leszálló adatait. A művelet sikerült, amint erről bő fél órán belül a Földön is értesültek. Azóta a Taurus-7 a Ganümédész felé tart, hogy egy utolsó nagy lendületet vegyen hazafelé tartó útjához.

Simmons a képernyő jobb felső sarkában lévő órára nézett: Detroitban 19:34 van, fél órája tart az NHL nagydöntőjének hetedik mérkőzése, azaz pillanatokon belül itt is elkezdődik. Simmons mindig is nagy hokirajongó volt, és most, hogy a Redwings nyolc év után újra döntőt játszott, ezt nem hagyhatta ki csak azért, mert éppen 400 millió mérföldnyire van az arénától. Éppen vége volt az első harmadnak – nagy meccs, eddig kettő-kettő, teljesen nyílt küzdelem – , amikor bejelentkezett Francois. Hát persze, a késő esti dámaparti. Legalábbis Francois-nak késő esti, mert a Taurus-7-nek már 5 napja egyfolytában nappal volt, bár másnap már a Jupiter árnyékos oldala következik. Persze ezzel nem lehet gond, a Honvágy-4 és Honvágy-5 műholdak a túloldalon is biztosítják a rádiókapcsolatot. Félórányira az ellenféltől sokkal jobban végig lehet gondolni a lépéseket – legalábbis amíg a válaszlépés nem érkezik meg – és persze az sem utolsó szempont, hogy közben a nagydöntőt is lehet nézni.

21:30 Houstonban, jelentést kell tenni. Amióta letette a leszállóegységet, a jelentései puszta formasággá váltak. Az űrhajó irányítószerveihez egy hete hozzá sem ért, a műszerek automatikusan elküldik adataikat az irányítóközpontnak.
– Üdv, Houston! Rövidre fogom, mert szeretném látni a hokidöntő végét. 9 órája vagyok ébren, egészségi állapotom normális, mint azt már ti is nagyon jól tudjátok. Készítettem hat felvételt a holdakról, kettőt a Jupiterről. Semmi rendelleneset nem érzékeltem. A szabadidőmben videót néztem, meg olvasgattam, továbbá folyamatban van egy dámapartim. Ja, a postám kapcsán: el tudnátok intézni, hogy ne kapjak több reklámlevelet? Torkig vagyok velük! Előre is kösz, jó éjszakát!

Fél óra késleltetéssel egy dámaparti mintegy 20 óráig tart, ezért 8 lépésenként egy nap szünetet szoktak tartani. A hokidöntő a második hosszabbításban dőlt el, így Simmons már meglehetősen álmos volt utána. Azért altatónak még felolvastatott magának egy fejezetet a Ragyogásból, majd álomba merült.

Az ébresztő berregése keltette fel. Általában elegendő volt, ha az ablakot utánzó nagyméretű képernyő beengedte a Nap szemkápráztató sugarait, de erre ezúttal nem volt lehetőség. A Napot már tökéletesen eltakarta a gigászi óriásbolygó, a Jupiter árnyéka mellett csak a kép legszélén sejlett fel néhány csillag. A kabinban persze nem volt teljesen sötét – a világítás megfelelő volt, Simmonsnak mégis összeszorult a gyomra. Ugyan már harmadik éve van egyedül a hajó kabinjában, de még soha nem érezte magát ennyire egyedül és bezárva.

A reggeli után – közben némi Rolling Stones-szal próbálta feldobni magát – ismét megnézte a postaládáját. Ezúttal két v-mailje érkezett. Az egyik a Honvágy-4 beköszöntője volt: innentől az “ő” közvetítésével jut el hozzá minden információ, így most kapott egy csomag teljesen felesleges adatot a műholdról, amihez az interneten amúgy is hozzájuthatott volna. A másik felvétel a központból érkezett.

– Helló, Mike! Üdvözlet a sötét oldalon! Semmi gáz nincs, csak lehet, hogy egy-két percre akadozni fog a kapcsolat, mert a Honvággyal egy kisebb pályamódosítást hajtanak végre. Csak azért mondom, hogy ne ijedj meg. Minden jót!

Miután átnézte a műszereket – természetesen mindent rendben talált – leült az egyik képernyő elé, és rajzfilmeket nézett. Az első kihagyás alig fél másodpercig tartott. A második már hosszabb volt, emiatt Simmons nem tudta meg, hogy a gyalogkakukk mivel hiúsította meg a prérifarkas újabb próbálkozását – mire visszajött a kép, szegény cimboránk már zuhant a szakadék mélye felé. Harmadszorra már egyáltalán nem akart visszajönni a kép.

– Na jó, ha hálózat nincs, akkor muzsikáljunk egy kicsit!
Simmons átfordult a számítógéphez, hogy beállítson valami zenét, majd megrökönyödve látta a következő feliratot: RENDSZERFRISSÍTÉS A HÁLÓZATRÓL 98%. Simmons káromkodott egy cifrát, majd vadul az Escape-et nyomogatta, de a kép nem változott. Újraindítani nem lehetett a gépet, de úgysem merte volna, mert ki tudja, hogy akkor majd képes lesz-e befejezni a frissítést.

– Na jó, tíz perc szünet, addig edzek egyet!
A kabin mérete és kialakítása folytán háromféle edzésre nyújtott lehetőséget: fekvőtámaszra, felülésre és húzódzkodásra. 80 fekvőtámasz, 50 felülés és 40 húzódzkodás után még mindig nem változott semmi. Szerencsére a hajó kijelző- és irányítóberendezéseit nem a frissítés áldozatául esett számítógép vezérelte, így Simmons ismét megnézhette, hogy minden tökéletesen működik, 145 óra múlva bukkan majd ki a Jupiter túloldalán az árnyékból. Azt is könnyűszerrel leolvashatta, hogy semmilyen kommunikációs műholddal nincs kapcsolata: a Honvágy-4 nem adott jelt magáról, a Honvágy-5-tel pedig legkorábban 3 nap múlva veheti fel a kapcsolatot.

Simmons enyhe késztetést érzett rá, hogy valamit változtasson helyzetén, de hamar belátta, hogy az nem lenne túl jó ötlet. Az űrhajó pályáját a Földön számítógépek és szakemberek egész hada számolta ki illetve tervezte meg, csak rontani lehetett volna rajta. Egyébként is, a vezérlőszámítógépen összehasonlíthatatlanul nehezebb lett volna elvégezni a szükséges számításokat, mint az asztali gépen. No és ha megpróbál visszafordulni, sosem találkozik a Ganümédésszel, így nem lesz meg az a lökés, ami elég lendületet ad ahhoz, hogy elbúcsúzzon a Jupitertől. A Jupitertől, melynek árnya valósággal elnyelte a hajót.
Ha az ember az égvilágon semmit sem tud tenni, két perc is egy örökkévalóság lehet. Az űrhajósokat rendkívül erős pszichéjű emberek közül válogatják ki. Simmons egészen húsz percig volt képes egy helyben ülve bámulni a sötétséget.

– Tényleg fenomenális ötlet embereket egyedül kiküldeni a semmibe! Bizonyára azon a plusz 70 kilón bukott volna el a küldetés.
Persze a 70 kiló nem 70 kiló, és ezt Simmons nagyon jól tudta. Egy ember 4 évi oxigén- táplálék- és folyadékigénye tonnákban mérhető. Amihez hozzájárul a megtöbbszöröződött hajtóanyag-szükséglet: az űrügynökség szerint 10 évvel késleltette volna a programot, ha ragaszkodnának a több fős legénységhez. És hát nem olyan vészes a magány, ha az összes kommunikációs lehetőség a pilóta rendelkezésére áll.
– Nos, Mr. Simmons, más nem maradt, kénytelen leszek Önnel társalogni. Miért is jelentkezett egy ilyen hosszú küldetésre? Talán szerelmi csalódás? Nem, nem, annál maga keményebb gyerek, hogy egy nő miatt elrepüljön a semmibe! Csak dicsőségvágy? Nem volt valami még a háttérben? Ahá, rivalizálás! Szóval nem hagyhatta, hogy Perez legyen az új távolsági rekorder. Most már ő is jó lenne társnak, nemde?
Simmons megrázta a fejét: – Tiszta hülye vagyok, fél óra adáskimaradás és már magamban beszélek. De a fene enné meg, a kiképzésen mért nem mondták, mi a teendő ilyenkor? Várjunk csak! Kiskölyök koromban, ha egyedül maradtam a sötét szobában, mindig énekeltem. Talán most is ezt kéne. De nem, kiröhögnének utólag, a fedélzeti számítógép mindent rögzít. Helyesebben… aha, persze, a hangrögzítő is ledöglött! Akkor rajta!
Simmons maga is meglepődött, milyen gazdag dalrepertoárral rendelkezik. Old MacDonalddal, Jingle Bells-szel, és társaikkal kezdte. Majd átváltott a klasszikus rock and rollra – mindig is a szíve csücske volt. Rock Around the Clock, Blue Suede Shoes, Tutti Frutti. Nem zavarta, hogy nincs jó hangja. Egyrészt soha senki nem fogja hallani, másrészt meg magának a Királynak se volt túl jó orgánuma. House of the Rising Sun, Still I’m Said, Itchycoo Park. Remekül elszórakozott. Fogalma sem volt róla, mennyi időt töltött el énekléssel. Nem is hagyta volna abba, ha nem reked be.

– Fiúk! Jó lenne, ha helyre raknátok azt a műholdat, mielőtt morcos leszek!
A fiúk persze nem feleltek. Újabb öt perc tétlen csend után ismét egy játék jutott Simmons eszébe.
– Amerikai elnökök visszafelé. Na lássuk! Azt mondja, most van Scott. Előtte volt Sandstein, azelőtt meg… Ja igen, Bush, az is kétszer volt. Akkor volt Clinton, az a szaxofonos. De ki a franc volt azelőtt? Talán Reagan? Valaki mintha lett volna köztük. Esetleg akkor volt Ford?
Hamarosan teljesen belezavarodott. Egy idő után már csak úgy általában elnökök neveit fogalmazta. Amikor ebből kifogyott, témát váltott, és az NHL 36 csapatát próbálta felsorolni. Ez lényegesen könnyebben ment, mint az elnökösdi. Ezután kellőképpen megéhezett, így megette a következő ételadagot. Ebéd – vagy vacsora? – után rögtön hátradöntötte székét és aludt.
Ébredéskor fogalma sem volt, mennyi az idő. A műszerfal egyik kijelzője ugyan mutatott valami időt, de Simmons nem ezt szokta használni, így nem tudta, hogy az a fedélzeti idő, netán a marsi bázisé, vagy a földi irányítóközponté. Kábult volt – valószínűleg többet aludhatott a kelleténél. De hát mi mást tehetne itt, a sötétség és a semmi közepén? Esetleg ehetne – de semmi étvágya nem volt. A hangja ugyan megjött, de már nem volt kedve énekelni.
– Hát akkor pasziánszozzunk. Igaz, kártya nincs, de ötvenkét lapot már csak fejben tudok tartani. Azt mondja, akkor keverek. Jó, a káró ász már mehet is föl. Ennyi? Akkor húzunk. A pikk hármast a káró 4-es alá, igen…
Csak a második körben sikerült kiraknia a pasziánszt, de nagyon büszke volt magára.
– Igen, ez ám a vizuális memória! Na, Mikey, még egy leosztást? Nem, valami mást inkább? Jól van, játszunk kő-papír-ollót. Te vagy a bal kéz, én a jobb. Papír, kő – ez a menet a tiéd. Kő, olló – piszok mázlista! Kő, papír – na így már jobban tetszik. Olló, olló – egál. Olló,kő – még egy ide.
Két óra kő-papír-olló után Simmons összeomlott. Kicsatolta magát az ülésből, a kabin hátsó falának dőlt és sírt. Majd lassan a térdére ereszkedett.

– Uram! Nem, még most sem hiszek Benned. Nem akarok hinni Benned, érted? Nekem túl sok ez az egész világ, nem férsz bele még Te is! De ha mégis vagy, figyelj már rám, oké? Tudom, hogy nem tartozol nekem semmivel, piszkosul nem úgy éltem, ahogy Te mondtad, már ha a Tieid pontosan idéznek Téged. De, a jó életbe, én vagyok az az ember, aki a Földtől a legmesszebbre jutott, úgyhogy megérdemlek egy kis figyelmet, nem? Tőlem a pokolba vihetsz, de legalább várd meg, amíg meghalok! Nem temethetsz el élve! Adj még egy esélyt! Talán tényleg rendesebb leszek. És ha nem: Te mit vesztesz vele? Engedj haza…
12 óra múlva Simmons a gyógyszerkészletét vizsgálgatta. Elvileg csak a földi személyzet utasítására adhatott be magának injekciót. Az egyes fiolákon csak azonosítószámok voltak. Simmons találomra kiválasztott egyet, beszívta az oldatot a tűvel, majd a combjába döfte. Majd jött a következő, és a következő. Hat után már nem tudta számolni, és mély, álomtalan álomba merült.

Másfél nap múlva valami éneklésre lett figyelmes. A saját mocskában feküdt az űrhajó padlóján. A feje borzasztóan hasogatott, a szemei kápráztak, minden hullámzani látszott. Felküzdötte magát a székbe. A képernyőn a bal alsó sarkában a “FRISSÍTÉS KÉSZ” és a “15 ÚJ ÜZENET” felirat látszott, a kép nagy részét pedig egy film foglalta el. Még mielőtt Simmons felfogta volna mindennek a jelentését, megszólalt a számítógép:
“Ne csüggedjen! Potenciazavarára garantált megoldás az EroVita kapszula”. És újból felzendült az Új világ szimfónia.

 

Értékeld az oldalt!

Comments are closed.