Mayer István: Döntéskényszer

– Jeff, nézzen rá az InfExt részvényalapra, azt hallottam, az öböl–mentiek közül némelyik nagyot robbantott tegnap.
– Igen, láttam a záráskor, valóban nem lenne haszontalan bevenni őket. Ha tartósan hozzák eztaz eredményt, megéri bevenni őket az alapba.
– És maga szerint tudják hozni?
– Rövid távon száz százalék, de kérdés, hogy meddig lehet ezt tartani.
– Mindegy, döntse el gyorsan, ha nyerők, jegyezzen belőlük, amennyit tud, bízom az értékítéletében. Holnap 10–re legyen róla a jelentés az asztalomon.
– Rendben, főnök.

Ahogy a fotocellás ajtó bezárult, Jeff Noisic egyedül maradt az irodájában. A tágas irodában kellemes, hűvös volt a levegő, a kinti sugárzó napsütés ellenére nyugtató félhomály volt. Ennek ellenére Jeff nyugtalan volt. És az Arab-öböl menti információtechnológiai részvények sem voltak már olyan biztosak, mint néhány éve: a szeparatista törekvések szinte minden országot fenyegettek a térségben, bár ezeknek eddig sikerült gátat vetni. 14:30 volt, háromnegyed 3-ra rendelte be magához Carlt. Ez sem lesz egy kellemes feladat. De egyszerre csak egy dolgot csináljunk. Lehívta az arab piac érintett részvényeinek adatait, majd mellétette az egyes cégek legfontosabb információit. Az emberanyaguk kiváló, tőkéjük is van – ha nem csap be a villám, nyerő üzlet, csak gyorsan meg kell szerezni őket, mielőtt az égbe emelkedik az áruk. De a stabilitás… 2 perc múlva jön Carl. Jól van, jegyezzünk. Beprogramozta számítógépét, hogy a dubai tőzsde nyitásakor jegyezzen 50 millió dollárnyi arab informatikai részvényt. Mire ezt befejezte, már hallatszott is az ajtó sziszegése.

Carl az átlagosnál valamivel alacsonyabb, vékony fiatalember volt. Diplomái alapján pénzügyi zseni volt, de a cégnél egyszerűen nem tudta igazolni ezt a tehetségét. Szorgalmát persze nem lehetett kétségbe vonni, de tárgyalóképessége kritikán aluli volt. Sajnálatos módon a kezdők munkájában éppen a tárgyalásé volt a főszerep, de Carl még a saját munkatársaival sem tudott fesztelenül beszélgetni, nem hogy egy rivális cég embereivel. A dologban különösen kínos, hogy Carl Jeff egyik legjobb egyetemi cimborájának az unokaöccse volt, ő hozta be a cégbe, így a személyzetis helyett rá hárult a feladat, hogy kimondja az ítéletet a fiú felett.
– Helló, Jeff bácsi!
– Helló, Carl! Mikor óhajtasz leszokni a bácsizásról?
– Hehe, tudod, a megszokás, meg a szigorú neveltetés…
– Persze, persze. Nos, Carl, mi a véleményed az eddig itt töltött hat hónapodról?
– Hát… Eleinte kicsit nehezen ment, de szerintem mostanra már elég jól belerázódtam. Bár az elemzési osztályon szerintem több hasznomat vennék.
– Tudod, hogy végig kell járni a szamárlétrát. Én is a kommunikációs stábnál kezdtem.
– Na igen, de itt abszolút nem tudom kihasználni azt, amit az egyetemen tanultam.
– Carl, ne viccelj már! Tudod, hogy az embernek sosem az egyetemi tanulmányaiból kell megélnie!Igazából azért hívattalak be, hogy megkérdezzem, össze tudod-e szedni magad. Mert amit eddig csináltál, az kevés.
– Ki akartok rúgni? Ezt nem tehetitek meg! Egyéves szerződésem van!
– Carl, nyugi! Nagyon is megtehetjük, kiváló jogászaink vannak. Én szívem szerint megtartanálak, mert kedvellek, de nem csak én döntök. Figyelj, rám bízták, hogy döntsek az ügyedben – hidd el, nem örülök neki. Gyere vissza három nap múlva, folyamatosan figyellek majd, beszélgetünk még, érdeklődöm rólad. Ha most kiteszel magadért, kiállok érted a feletteseim előtt. Oké?
– Van más választásom?
– Azt hiszem, nincs. Minden jót, Carl!
– Viszlát… Jeff!

Nem, nagyon nem idevaló ez a srác, és ezen az sem fog változtatni, ha most egy hétig a lelkét kiteszi. Most is rögtön feladta, semmi használható érve nem volt, miért kellene őt megtartani. De Jeff kedvelte őt, a bátyjával meg még ma is néha összejárnak. A fene megenné, mért nem a személyzetishez küldték! Felírta a noteszéba: „Döntés Carl ügyében. Határidő: péntek” Volt egy olyan érzése, hogy az elektronikus notesz figyelmeztetésére az utolsó percben, vaktában fog dönteni, maradjon-e a fiú.
– Jeff, be tudnál jönni egy percre? – szólt az asztali hangszóróból a főnök hangja.
– Hogyne, természetesen.
Noha minden iroda, sőt minden íróasztal fel volt szerelve az összes eszközzel, ami egy videokonferenciához kellhet, a legfontosabb beszélgetésekre továbbra is szemtől szemben került sor, a „szemek” és „fülek” kikapcsolásával. Az sem volt éppenséggel ritka, hogy – mint ezen a napon – egy nap többször is megbeszélést folytattak a munkatársak. Jeff biztos volt benne, nem olyan beszélgetés következik, amilyet Carllal folytatott. Neki jobb szimata volt, a helyes megérzései rengeteg pénzt hoztak a cégnek. Nyilván valami nagy üzlet lesz a dologból.

Két perc múlva egy gyors nyakkendő-igazítás után belépett az osztályvezetői irodába.
– Helló Jeff! Ugye nem akarsz síelni menni?
– Eddig nem terveztem, bár rám férne egy kis kikapcsolódás.
– Figyelj, adok neked egy hét szabadságot januárban, de a téli szünetben szükségem van rád. A Krystalcorpról van szó. Az ománi szultán hajlandónak látszik nekünk adni a cég 51%–os tulajdonjogát, de szerintem a jelenleginél kedvezőbb feltételeket is ki lehet csikarni belőle. Rád gondoltam, mint profi tárgyalóra, az arabokkal általában remekül szót értesz.
– Hm, jó. És mikor kellene menni
– 24-én indulna a gép Maszkatba, a tárgyalás 25-én délután lenne, 27-én már itthon is lennél.
– Aha, szóval a karácsonyomnak lőttek.
– Figyelj, ez egy egyszeri óriási lehetőség. Ha jól összehozod, nagyot léphetsz előre a vállalatnál. Tudom, családos ember vagy, de ez elhanyagolható veszteség ahhoz képest, amit nyerhetsz rajta.
– Világos, de azért ezt még Caroline-nal is meg kell beszélnem.
– Persze, elég ha a hét végéig adsz végleges választ, biztos vagyok benne, hogy jól fogsz dönteni.
– Legyen igaza, főnök.

Jeff enyhén zúgó fejjel hagyta el az osztályvezetői irodát, ami pokolian hasogató fejfájássá változott, mire a mélygarázsban parkoló kocsijához ért. Természetesen éppen nem volt nála semmi ellenszer. Az irodában ugyan volt gyógyszere, de mára elege volt belőle.
„Remek lesz fájó fejjel szakítani Anne-nel.” – gondolta.
Ránézett az órájára: két és fél órája van arra, hogy eljusson a kávézóba, közölje a szeretőjével, hogy vége, majd elérjen Josh iskolájába – amely természetesen a város másik végében van, hogy megnézze a gyerek szereplését. Sietnie kell, nem vitás. Vészhelyzeti sebességet állított be a kocsin, majd hátradőlt, miközben a jármű kirepesztett a mélygarázsból. Nem volt szerencséje: a harmadik sarkon a közlekedési rendőr gúnyos mosollyal az útpadka felé intett.
– Jó napot, főnök! Hová ilyen sietősen?
– A szülészetre. A feleségem a csomagtartóban vajúdik. Hagyjuk ezt, mennyit fizetek?
– Jól van na, nem kell annyira felkapni a vizet! 800 dollár. Készpénzben, csekken vagy hitelkártyával kíván fizetni?
– Adjon egy csekket!
– Azonnal. – mondta a rendőr, majd szépen lassan elővette az oldaltáskájából a csekktömböt, mintegy öt percet kotorászott egy toll után. – A személyijét legyen szíves!
Jeff átnyújtotta a chipkártyát. A rendőr betette a leolvasóba, majd elkezdte beírni a személyi adatokat a füzetébe.
– Sokáig tart még?
– Egy perc, főnök! Basszus, elrontottam, kezdhetem elölről. Kis türelmet!
– Ha hitelkártyával fizetek, gyorsabban megy?
– Igen, de akkor 20% kezelési költséget felszámolunk.
„20%, hol élnek ezek?” – gondolta Jeff. De fogytán volt az időnek, így rövid töprengés után átnyújtotta a plasztikkártyát rendőrnek, aki további két perc alatt lebonyolította a tranzakciót.
– Jó utat főnök! Vezessen lassabban!
Negyedórás késéssel ért a kávézóba, aminek annyi előnye mindenesetre volt, hogy már Anne is ott volt. Gyönyörű volt: arca szinte sugárzott, szoros fekete ruhája kiemelte kifogástalan alakját. Azt az ezüst nyakláncot viselte, amit Jeff vett neki karácsonyra. Szemlátomást nem szakítani készült.
– Helló, Anne!
– Helló, Jeff! Nehéz napod volt?
„Ha tudnád, és még messze van a vége” – gondolta Jeff.
– Csak olyan, mint a többi, semmi különös. Nálad mi újság?
– Fellépés fellépés hátán. De ma este szabad vagyok. – kacsintott.
– Figyelj, Anne, ma este nem jó….
– Jeff, kérlek!
– Anne, tudod, azt hiszem, át kell gondolnunk a dolgot.
– Mit kell átgondolnunk?
– Hiszen végtére is családos ember vagyok, nem rejtőzködhetek örökké.
– El akarsz válni?
– Nem.
– Jeff, csak nem – felpattant a székről – Te dobni akarsz… ENGEM?
– Anne, te jobb férfit érdemelsz, mint én.
– Azt ÉN döntöm el, hogy nekem ki kell, világos?
– De Anne!
– Semmi de! Kapsz két napot, és ha utána még mindig menni akarsz, tőlem mehetsz. De az első dolgom lesz, hogy felhívom a feleséged.
– Két napot. Rendben, majd hívlak. Szia!
Jeff kissé megviselten botorkált ki a kávézóból. Közben persze Josh előadása már megkezdődött. Nem baj, legalább a végére oda akart érni. A kocsiban húzott egyet a laposüvegéből – valahonnan muszáj volt erőt merítenie. „Kezdem elveszíteni a kontrollt” – gondolta.
Az előadásnak csak az utolsó negyedóráját tudta megtekinteni, ebben a részben Josh nem is volt a színpadon. És persze ajándékot is elfelejtett venni a gyereknek, pedig Caroline reggel figyelmeztette. Az asszony szerencsére a gyereknek szentelte figyelmét, így ezúttal elmaradt a civakodás. A hazafelé úton Josh az anyja kocsijában utazott – így legalább nem kellett Jeffnek magyarázkodnia a késéséért.
A vacsoránál Jeff újságot olvasott és azon gondolkodott, hogyan adja be a karácsonyi kiküldetést a családjának. Egyszercsak egy felvillanó hirdetést látott meg az e-papíron:
“Döntéssegítő protézis elfoglalt embereknek.
Ha már nem látja át a dolgokat. de a tökéletes megoldást keresi, hívjon!
IChoose, 333 666 999”
Jeff még aznap este felhívta az IChoose ügyfélszolgálatát, ahol két nappal későbbre kapott időpontot.
Az IChoose székhelye egy a közelmúltban kiépített, parkosított épülettömbben volt. Jeff kicsivel korábban érkezett. Az iroda előterében nem volt senki, de a biztonsági rendszer pittyegése jelezte, hogy tudomásul vették érkezését. Az asztalon friss magazinok voltak, sőt egy kávéskészlet és egy termosz kávé is várta az érkezőt. „Bizonyára meg fogja fizettetni az árát” . Gondolta Jeff. Másodpercre pontosan a megbeszélt időpontban kinyílt az iroda ajtaja, és egy öltönyös úriember invitálta beljebb Jeffet.
– Üdvözlöm, Mr. Noisic! Howard Forsythe vagyok. Örülök, hogy megkeresett bennünket, biztos vagyok benne, hogy nem fog csalódni szolgáltatásunkban.
– Nos, igazából még nem határoztam el magam. Valóban túl sok nehéz döntést vagyok kénytelen hozni, de nem teljesen világos, hogy egy protézis hogyan tud ezen segíteni.
– Teljes mértékben megértem. De talán kezdjük az alapoknál. Kétségtelen, hogy nehéz dolog nap mint nap számtalan problémát megoldani, felelős döntéseket hozni. Az emberek döntései nagyban függnek a jellemüktől: hogy inkább az érzelmeikre vagy az értelmükre hallgatnak; introvertáltak vagy extrovertáltak; megfigyelő vagy ítélethozó hajlamaik vannak; a józan eszükre vagy az ösztöneikre támaszkodnak. Mindezen tényezők végeredményeképpen az elülső cinguláris agykéregben és az orbitofrontális agykéregben különböző kémiai folyamatok játszódnak le. A mi protézisünk leegyszerűsíti mindezt: miután kielemezte az Ön habitusát, ha döntési szituációt érzékel, jelentős számítókapacitásával nanoszekundumnyi idő alatt úgy dönt, ahogy Ön döntene – talán napokkal később – és egyből továbbítja a jelet az agykéreg megfelelő területének.
– Álljunk csak meg! Agyműtétről beszél?
– Dehogyis! A mi döntéskönnyítő rendszerünk fejlett nanotechnológiával készül. Önnek csak egy tablettát kell bevennie, nem érez semmi, de néhány napon belül már érzékeli az eljárás jótékony hatásait. És a stresszt, amiben most szenved, örökre elfelejtheti.
– És mi van akkor, ha nem válik be? Ha vissza szeretném csinálni?
– Nem hisszük, hogy ez bekövetkezni, de ha mégis így lenne, csak visszajön hozzánk, aláírja a kilépési nyilatkozatot, és kap egy újabb tablettát, ami semlegesíti az eredetit.
– De a pénzemet nyilván nem kaphatom már ekkor vissza.
– Teljes körű garanciát vállalunk, bármikor dönt úgy, hogy kilép, visszatérítjük a teljes összeget.
Jeff elismerően füttyentett.
– És mennyibe kerül nekem mindez?
Forsythe egy öt számjegyű összeget mondott. Jeff úgy döntött, belevág a dologba. Ami nagyon meglepte, máris megkapta a kicsiny, ezüstszínű kapszulát, hitelkártyájával a számlát is rendezték. Arra számított, valamit érezni fog – fáradtságot, feszültséget, bármi szokatlant, de semmi.

Amikor másnap reggel sem érzett semmit, eszébe jutott, hogy talán átverték: placebót kapott, és a csaló cég már árkon-bokron túl van a pénzével. Fel is hívta őket, majd amikor Forsythe bejelentkezett az első alibi kérdés tette fel, ami eszébe jutott, hogy szedhet-e fejfájás-csillapítót ezentúl.
A változás első jelét a Carllal folytatott újabb elbeszélgetéskor érezte. Illetve utána, miután öt perc alatt kirúgta a fiút, úgy, hogy a végén még Carl kért bocsánatot tőle. Ahogy elgondolkodott, kicsit furdalta a lelkiismeret, de belátta, ez volt a helyes megoldás.
A tőzsdei árfolyamok átfutása közben egy eddig ismeretlen névre bukkant: Voxel Inc. Fogalma sem volt róla, mi ez a cég, mivel foglalkozik, de hirtelen ötlettől vezérelve rövid úton megszabadult az újonnan jegyzett arab részvények felétől, és a pénzt ebbe tette. Utána kissé megijedt. Ekkora tranzakcióról a teljes vezetőségnek együttesen kellene döntenie, ha elbukik vele, búcsút mondhat az állásának. Ám már az ebédszünetben meggyőződhetett róla, hogy nem tévedett: a hírek között kiemelt helyett kapott a Voxel eddig gondosan eltitkolt találmányának, a személyi információgyűjtőnek a bejelentése. A YorMag névre hallgató eszköz a legkülőnfélébb hírforrásokból válogatja össze a tulajdonosát érdeklő szövegeket, képeket, zenéket és videókat, és bármilyen kimenetre továbbítja őket, vagy éppen kivetíti őket a beépített projektorral. Azt pedig, hogy gazdáját mi érdekli, részben viselkedéséből, részben agyműködésének vizsgálatából szűri le – egy-két nap alatt. A kagyló formájú és méretű eszköz akár zsebben is hordható – várhatóan óriásit siker lesz – Jeff épp a legjobbkor szállt be a üzletbe.
Ugyanakkor továbbra is aggasztotta Anne és a karácsonyi üzleti út. Ez utóbbiról persze elfelejtette tájékoztatni Caroline-t, de nem volt sok alkalma töprengeni a helyes megoldáson, mert az osztályvezető rögtön az ebéd után hívatta, hogy megtudja, mit határozott a maszkati út ügyében.
– Helló, Jeff! Hogy fogadta az asszony, hogy elmarad a karácsonyotok?
– Caroline mindig támogatja azokat a dolgokat, amelyekkel előrébb léphetek, és mindketten biztosak vagyunk benne, hogy ez is ilyen.
– Tehát elmegy.
– Természetesen. Viszont szabadságot kérek egész januárra.
– Egész januárra? Két napra sem tudjuk nélkülözni!
– Nos, az íróasztalomon van az Intex rendkívül vonzó állásajánlata. Feltételezem, hogy nem szeretnéd, ha a konkurenciához csatlakoznék.
– Jeff, ne szórakozzon velem! Mennyit akar?
– A januári szabadságot és plusz 10 százalékot. Azt hiszem, ez teljesen méltányos.
Az osztályvezető néhány másodpercig a fejét vakarta, aztán ismét Jeff felé fordult.
– Rendben, megkapja, de azt az ajánlatot azonnal dobja ki a szemétbe!
– Jó, akkor ezt az ígéretet kérem írásban is.
Miután megkapta a szerződésmódosítást, jókedvűen, de kicsit meglepte saját viselkedése: szó sem volt másik ajánlatról, de amúgy sem zsarolta még sosem a főnökeit. Mindenesetre a végén ő nyerte meg a játszmát és csak ez számít. “Bár minden napom ilyen sikeres lenne. De mért is ne lenne ezután így” – gondolta, amikor beült autójába.
Vacsora közben tért rá a kiküldetés témájára.
– Drágám, van egy jó meg egy rossz hírem. Melyiket mondjam előbb?
– Kezdjük a rosszal!
– Nem leszek itthon karácsonykor. El kell mennem Maszkatba tárgyalni a cég nevében.
– Ez már biztos? – kérdezte lebiggyedő szájjal Caroline.
– Igen, de a jó hírre már nem is vagy kíváncsi?
– Dehogynem, mondjad!
– Egész januárban Coloradóban fogunk síelni.
– Hát, azért én egy közös szentestének jobban örülnék.
– Lélekben veletek leszek. Igaz, Josh?
– Aha – mondta két falat között a gyerek. – Apu, ki volt az a szőke néni, akivel tegnapelőtt az étteremben voltál?
Egy pillanatra meghűlt Jeffben a vér. De szája már ugyanebben a pillanatban kinyílt a villámgyors és határozott válasra.
– Carl bácsi barátnője. Megkértem, hogy próbálja meg tapintatosan közölni Carl bácsival, hogy már nem dolgozik nálunk.
– Kirúgtad Carlt? Hogy volt szíved?
– Néha az értelem háttérbe szorítja a szívet, drágám
– És mióta van neki nője? Azt hittem, sosem csajozik be.
– Engem is meglepett. Nem is akármilyen nő, még én is kísértésbe estem…
– Nana, főnök, csak óvatosan!

Másnap délután háromkor Jeff átnézte a napi tranzakciókat, és elképedve tapasztalta, hogy olyan cégek részvényeit jegyezte, amelyekről még nem is hallott, de a legrosszabb az volt, hogy az egészre nem is emlékezett. A banki átutalásoknál még elképesztőbb dolgokra bukkant. A cégtől 10 millió dollárt utalt a saját bankszámlájára, majd onnan egyből továbbutalta egy számára ismeretlen bankszámlaszámra. Azonnal kapcsolatba lépett a bankjával, de a pénzt már továbbutalták, nem lehetett visszacsinálni a műveletet. Bízott benne, hogy új döntéssegítő rendszere megmondja a helyes megoldást, de tanácstalansága percek múltán sem csökkent. Ekkor megcsörrent a telefonja: Caroline hívta.
– Halló, édesem!
– Felhívott a szeretőd, elmondott mindent.
– Anne beszélt veled? Ne higgy…
– Csak azért hívtalak, hogy elmondjam, Josh-sal elmegyek anyámékhoz. Ott megtalálsz, ha beszélni akarsz a dologról. De tudnod kell, hogy nagyon fájt a dolog. És azután, hogy a karácsonyt sem vagy hajlandó velünk tölteni, nem tudok már bízni benned.
– Akkor menjél anyádhoz a rohadt fattyúddal együtt, te kurva! – és lecsapta.
„Úristen, miért mondtam ezt?! Mit tettem?” Gyorsan megpróbálta visszahívni az asszonyt, de az kikapcsolta a telefonját.
„Az IChoose, hát persze! A rohadt döntéshozó rendszerük tette tönkre a magánéletemet, a pénzt is nekik utaltam. De kiszállok, hátha még nem késő.”
Egyenesen az IChoose irodájához hajtott, majd rögtön feltépte az ajtót. Forsythe az íróasztala mögött ült, és bizalomgerjesztően mosolygott.
– Mr. Noisic, ilyen hamar viszontlátjuk? Csak nincs valami gond?
– Tönkretették az életemet, az a gond! Kiszállok, és megnézhetik magukat a per után, amit maguk ellen indítok.
– Nyugodjon meg, uram! Mi történt?
– Kirúgtam egy embert, aki bízott bennem, elhagyott a feleségem maguk miatt és akkor a 10 millió dollárról még nem is beszéltünk.
– Fogalmam sincs, milyen 10 millió dollárról beszél, de ha mindezért felelősek is lennénk, hogyan bizonyítaná be?
Jeff a székre roskadt.
– Mindegy. Kilépek.
Ha így döntött, semmi akadálya. Tessék! – és Jeff elé tette a kilépési űrlapot.
Jeff kezébe vette a tollát, a papírra helyezte – és nem tudta megmozdítani a kezét.

 

Értékeld az oldalt!

Comments are closed.