Mayer István: Élők

Az Oxford mellett lévő Rutherford Appleton Laboratóriumban tudósaink valami olyanra készülnek, amit még nem látott a világ. Ugyan a hivatalos nyilatkozatokban csak klímaváltozási előrejelzésnek nevezik kutatásaikat, valójában céljuk a jövőbe – és talán a múltba – tekintés. Az ISIS neutrínó- és müonsugárzó készülék segítségével végrehajtandó Első Temporális Mintavétel során neutrínósugárzás alkalmazásával gyűjtenek be adatokat a nem túl távoli jövőről, egészen pontosan a 2020-as év Angliájáról. Bár a laboratórium képviselői mindeddig csak a klímakutatás eszközeként aposztrofálták a műveletet, sok független szakértő a scifi-rajongók évszázados álma, az időutazás előkészületének tartja a projektet. (…)

A férfi kikapcsolta a tévét.
– Barom! Független szakértők! Gondolom, a Sun vagy valamelyik pletykalap kolumnistáiról van szó. Megcsináljuk az évtized legnagyobb tudományos áttörését, erre ilyen ökörségekkel jönnek!
– Ben, tudod, hogy van ez. Az egyszerű emberek csak így fogják fel, milyen nagy dolgokra is készültök.
– Egyszerű emberek, na persze. Aztán ha öt év múlva még mindig nem kapják meg az exkluzív interjújukat Julius Caesarral, már el akarják venni tőlünk a kormányzati támogatásunkat. Arról már ne is beszéljünk, hogy heteken át dolgoztam a sajtóanyagokon, hogy elmagyarázzam, mire jó az ETM, nagyjából hogy működik, erre egy félmondattal elintézik. És ez a BBC volt, akkor mit várjon az ember a kereskedelmi csatornáktól?
– Igazad van, de majd ha kézzelfogható eredményeitek lesznek, biztosan értékelni fogják őket.
– Addig ki is kell húzni valahogy. A mintavételig már csak egy hét van hátra, de az sem biztos, hogy a technológia tudja azt, amit elméletben tudnia kell, és még ha minden klappol is, hónapokba telik, mire kiértékeljük az adatokat. Addig meg nem győzzük majd lerázni az önjelölt időutazókat.
Erre már Anne sem tudott mit mondani, úgyhogy inkább töltött egy fél pohár whiskyt Bennek és magának is. Bár a laboratórium igyekezett a projektet a lehető legtovább titokban tartani – eredetileg csak a mintavételt követően akartak nyilvános sajtótájékoztatót tartani –, valószínűleg valamelyik tudósnak vagy egyikük hozzátartozójának eljárt a szája. Azóta persze ostrom alá vették a laboratóriumot a különböző tüntetők: volt, aki a projektet Isten terveibe való beavatkozásnak tartotta, mások a neutrínósugárzástól féltették a környezetet, de olyanok is akadtak, akik szerint a mintavétel csalás, és hamis bizonyítékokkal akarják majd visszafogni a globális felmelegedés elleni küzdelmet. És persze ott voltak az újságírók, akikkel Ben Tarvernek, a laboratórium szóvivőjének kellett felvenni a küzdelmet. Eddig még tartotta a frontot, de egyre nehezebben.
Bármit is véltek látni mögötte, az ETM tényleg a klímaváltozás vizsgálatára jött létre. Miután 2013-ban Ricchardini bebizonyította, hogy lehetséges neutrínókat az időkontinuumon belül mozgatni és azok segítségével információkat szerezni, a szakma és a közvélemény egyaránt fellelkesült. Ugyanakkor az is nyilvánvaló volt, ahhoz, hogy ezt megvalósítsák, csillagászati összegekre van szükség. Csillagászati összegeket pedig vagy óriási anyagi haszonnal kecsegtető, vagy „divatos” témákra lehet szerezni. A klímaváltozás már évtizedek óta az utóbbiak közé tartozott, így Oxfordban kidolgozták a programot, amely homályos előrejelzések helyett pontos képet ad a Brit-sziget déli vidékein élő növény- és állatvilág változásáról. A projekt rögtön megragadta a legtöbb környezetvédő szervezet, például a Greenpeace érdeklődését. Sokkal többet nyomott azonban a latban, hogy a Világbank és a G10 is rokonszenvezett a tervvel, és rendelkezésére bocsátották a laboratóriumnak a szükséges horribilis összeget.
Anne férje mellé telepedett a kanapéra.
– És ha sikerül, ha minden rendben megy, mi lesz akkor?
– Ha sikerül… Lesz hihetetlen mennyiségű genetikai információnk az itt élő növényekről, állatokról meg persze az emberekről is. És meg fogjuk nézni, mi változik a következő tíz évben.
– Ez világos. De ha nyilvánvalóvá válik, hogy van valami változás, mi lesz akkor? Vagy mi lesz, ha minden ugyanúgy marad?
– Hát, ha van változás, akkor a klímaváltozást többé nem lesz értelme tagadni. Hogy mit tudunk tenni ellene, azt majd az okosok megmondják. Ha nincs változás… Igazából ezen nem gondolkodtam el. Biztos vagyok benne, hogy lesz változás. És ajánlom is, hogy legyen, mert különben nehéz lesz elmagyarázni, mire is költöttünk el több milliárd dollárt.
– De mi lesz a technológiával utána?
– Azt majd a hatalmasok eldöntik, mi legfeljebb javaslatokat tehetünk. De szerintem még jó ideig elrágódunk ezen a klímaváltozás-dolgon.

***

2015. június 7-én délután 4-re zsúfolásig megtelt a Rutherford Appleton Laboratórium előadóterme. Pontosabban már másfél órával a sajtótájékoztató 4 órai kezdése előtt is zsúfolásig megtelt: a padsorok tömve voltak, a lépcsőkön egymást érték a különböző tévéadók operatőrei és a sajtó később érkezett képviselői, még az előadói pult közvetlen előterében is ücsörögtek diktafonnal vagy digitális jegyzettömbbel felszerelt újságírók. Minden bizonnyal a pult mögé is befurakodtak volna, ha a laboratórium biztonsági szolgálatának emberei nem zárták volna le az oda vezető utat.
Ben az intézet egyik vezető tudósával, Lawrence Abbott-tal lépett be a terembe. Határozottan lépett a pulthoz, remélve, hogy sikerült kellőképp palástolnia idegességét. Nem igazán a tömeg zavarta, hiszen az szakmájának velejárója, inkább az, hogy a megjelentek zömén látszott, ellenségesen viszonyulnak a tervhez. No és persze az intézetnek is volt egy titka, ami nem fog nagy tetszést kiváltani.
– Hölgyeim és uraim! Benjamin Tarver vagyok, a Rutherford Appleton Laboratórium kommunikációs igazgatója. Üdvözlöm Önöket Oxfordban, az Első Temporális Mintavétel néven ismertté vált kutatási projekt sajtótájékoztatóján. Engedjék meg, hogy bemutassam Dr. Lawrence Abbott professzort, aki a technikai alapokat fogja Önökkel ismertetni.
A hatvan körüli, koránál jóval idősebbnek tűnő Abbott átvette a mikrofont Bentől.
– Hölgyeim és uraim! Mint azt a jelenlévők magas száma is jelzi, komoly tudományos áttörés küszöbén állunk. Laboratóriumunk ISIS neutrínósugárzó készülékét az elmúlt két évben nagymértékben átalakítottuk és továbbfejlesztettük. Jelenleg a készülékkel 200 mérföld sugarú körben tudunk jeleket eljuttatni, illetve ugyanilyen távolságból érzékelni. Ezen jelek számos információt hordoznak. Intézetünk az Oxfordi Egyetem Élettudományi Kutatóközpontjának munkatársainak áldozatos munkájának eredményeképp ki tudja szűrni közülük az élő szervezetekben meglévő genetikai információra, azaz a DNS-re vonatkozó adatokat. Ez már önmagában is nagy eredmény, de Paolo Ricchardini ismert elméletének alkalmazásával nemcsak a jelenlegi, hanem az időben tőlünk távol eső, jövőbeli adatokat is össze tudjuk gyűjteni. Így lehetővé válik a mostani és az öt évvel ezutáni flóra és fauna összehasonlítása, melynek előnyös voltát szükségtelen ecsetelnem. Kérdéseiket Mr. Tarver fogja megválaszolni.
Mint várható volt, óriási zsivaj támadt, az egész terem egyszerre akart kérdezni. Ben várt egy darabig, majd megadta a szót egy kérdezőnek.
– Mike Treller, Manchester Tribune. Mr. Tarver, milyen kockázati tényezőket jelent a neutrínósugárzás illetve ez a tulajdonképpeni időutazás?
– Az időutazás szót megtévesztőnek tartom, itt mindössze az atomnál is kisebb részecskék vándorolnak a téridőben, ez köszönőviszonyban sem áll a fantasztikus irodalom kedvelt témájával. A neutrínósugárzás semmilyen káros hatással sincs az emberekre, ráadásul nap mint nap ki vagyunk téve neki, hiszen a Napból is érkeznek neutrínók a Földre.
– Susan Fellower, BBC. Önök növények, állatok és nyilvánvalóan emberek genetikai kódját akarják összegyűjteni. Hogyan egyeztetik ezt össze a hatályos adatvédelmi jogszabályokkal és hogyan kezelik az Önökhöz jutó adatokat?
– Ms. Fellower, kutatásunk során valamennyi birtokunkban jutó adatot a lehető legbizalmasabban kezelünk. Pillanatnyilag Nagy-Britanniában ugyan nem tiltja törvény az ilyen módon való információszerzést, mindenesetre terveink szerint az emberinek bizonyuló DNS-ekről csak rövid mennyiségi statisztikát készítünk, majd archiváljuk adataikat. És tulajdonképpen az emberekről nem jut több információ a birtokunkba, mint amennyit bármelyik biometrikus azonosító okmány elárul.
– Arnold Schumann, CNN. Önök öt éves időtartamot vizsgálnak, köztudott, milyen hihetetlen anyagi ráfordítással. Gondolja, hogy ilyen rövid idő alatt megfigyelhető érdemleges változás Anglia élővilágában, és nem lesz kidobott pénz a projekt költsége?
– Jelenleg nagyjából 5 évnél húzódik meg az a határ, ameddig eszközünk a „jövőbe lát”. Az Élettudományi Kutatóközpont munkatársai úgy látják, ennyi idő alatt számottevő változások következhetnek be mind a mikroszkopikus, mind a makroszkopikus élővilág tekintetében.
– Sarah Parnell, Oxford Daily Journal. Önök óriási adatmennyiséggel dolgoznak. Honnan áll rendelkezésükre megfelelő tároló- és számítókapacitás?
– Valóban, az ETM egyike az emberiség legnagyobb tárolókapacitást igénylő projektjeinek. Erre a célra két különálló számítógépes rendszert állítottunk üzembe, egymástól nagy távolságra, ezzel biztosítva, hogy adataink ne vesszenek el. Biztonsági okokból a központok helyét nem árulhatom el. A számítókapacitást részben a NASA által használtakhoz hasonló szuperszámítógépek, részben ún. GRID rendszerben rendelkezésünkre bocsátott nagy számú személyi számítógép biztosítja.
– Leonard Quinn, The Times. Mivel fogják összevetni a jövőbeli adatokat? Nyilván szükségük van egy kontrollvizsgálatra.
– Köszönöm a kérdést! Valóban szükség van kontrollvizsgálatra. Ezt a vizsgálatot egészen pontosan három perccel ezelőtt végeztük el. Ezzel is demonstrálni kívántuk, hogy projektünk nemcsak veszélytelen, de egyáltalán nem is érzékelhető a külvilág számára.
Az újságírók zöme fel volt háborodva, fejeket követelt, egy-két indulatosabb embert a biztonságiaknak ki is kellett tessékelni a teremből. A többség esetében azonban a kíváncsiság nagyobb volt a haragnál, így folytatni lehetett a sajtótájékoztatót. Ben derekasan állta a sarat, Dr. Abbottnak pedig semmi dolga nem akadt, mert a tudományos újságíróknak a jelek szerint nem sikerült bejutnia a terembe.
A másnapi lapok címlapon hozták a „bejelentés nélküli sugárkísérletet”. De a labor sajtóközpontja jól számolt: mivel az emberek semmit sem észleltek az egészből, a közhangulatban az izgatottság váltotta fel az aggodalmat.

***

Miután június 10-én lezajlott a mintavétel, valamelyest elcsitultak a kedélyek. A műveletre minden tiltakozás ellenére sor került, természetesen senki nem érzékelt belőle semmit sem, az pedig világos volt, hogy még a rendelkezésre álló hihetetlen számítókapacitással is hetekig fog tartani mire bármi értékelhető eredmény születik. Ha pedig a sajtó által is értékelhető eredményre gondolunk, az talán egy hónapba is beletelik.
Ben napjai is nyugodtabban teltek, ugyan továbbra is meghívták hírműsorokba, készítettek vele interjúkat, de elég volt mindenkinek ugyanazt a szabványszöveget előadnia. Titkon már kezdett abban reménykedni, hogy a mintavétel sem hoz semmilyen jelentős eredményt, legalábbis nem olyat, ami miatt magyarázkodni kellene. Azért rájött, hogy ez sem lenne jó: ha egy ilyen költséges, és nem kis részben adófizetői pénzből működtetett projekt nem hoz eredményt, akkor a népharag rázúdul, aztán az a minimum, hogy el kell bocsátani a felelősöket. És kitől a legegyszerűbb megszabadulni: a szóvivőtől, aki rosszul magyarázta el az egészet a nagyközönségnek.
25-én éjjel 3-kor Ben mobilja megszólalt.
– Mi az ördög! – felnyomta az éjjeli lámpát, és ránézett a telefonra.
– Ki az? – kérdezte Anne.
– A laborból. Fogalmam sincs, mi lehet. Halló, Ben Tarver.
A vonal másik végén Abbott volt.
– Ben, azonnal gyere be, tőlünk kell megtudnod!
– Micsodát?
– Gond van a mintavétellel. Nem is kicsi. Beletenyereltünk valamibe.
– Nem ér rá reggelig?
– Semmiképpen. Ugyanis nem csak mi vettük észre.
– Hogyan?
– Nem mondhatok többet telefonon. Gyere be.
– Oké, megyek.

– Mi történt?
– Azt én is szeretném tudni. De valami gáz van, és persze majd nekem kell megmagyaráznom. Be kell mennem.
– Az éjszaka közepén?
– Úgy tűnik, igen.
– Nincs az a nagy baj, ami ne tudna várni reggelig. Feküdj vissza!
– Anne, nem lehet! Abbott nagyon idegesnek tűnt.
– Reggel nyolc előtt úgysem lesz sajtótájékoztató, a problémájukat meg úgysem te fogod megoldani.
– Anne… Mennem kell, számítanak rám.
– Ó, te és az az istenverte kötelességtudatod. Hát menjél! Remélem, vacsorára hazaérsz.
Ben rendbeszedte magát, felöltözött, elbúcsúzott Anne-től, majd beült a kocsiba. A Rover tudott vezető nélkül is közlekedni, de Ben úgy látta, hamarabb felébred, ha ő dolgozik a fedélzeti számítógép helyett. Az út a laborig nagyjából negyedóra, közben rádiót hallgatott. A Bad Moon Rising egy feldolgozását játszották, a tündöklő telihold tiszteletére. „Eddig elég rossz volt, de azt hiszem, a neheze csak most jön” – gondolta.
A laboratórium parkolójában legalább húsz autó állt, idehívtak tehát minden fontos embert. Miután áthaladt a biztonsági kapun, az egyik őr máris a tárgyalóterem felé terelte. Valóban a minden fontosabb ember jelen volt. A mikrofon mögött viszont nem fizikus és nem biológus állt, hanem az informatikai csoport vezetője, Ray Withers.
Az alacsony, kora harmincas fiatalember szemlátomást zavarban volt. Ritkán kellett felállnia a számítógépe elöl, ráadásul most olyan dolgot kellett megosztani a jelenlévőkkel, amely legjobb esetben is állása elvesztésével járhat.
.
– Khm! Hölgyeim és uraim, köszönöm, hogy ezen a késői – vagy korai? – órán befáradtak, egyúttal sajnálom, hogy erre sor került. Nyilvánvaló a személyes felelősségem, ebből le is vontam a szükséges konzekvenciákat, a felmondásomat reggel be is nyújtom.
– Ne játsszon az idegeinket! Miről van szó?
– Tulajdonképpen két dologról. Egyrészt megszülettek az első részeredmények a mintavételből, és ezeken egy igen durva anomália figyelhető meg. Másrészt, ezeket a részeredményeket valaki más is megszerezte.
A hallgatóság szinte egyszerre hördült fel.
– De hát hogyan lehetséges ez?! És a biztonsági előírások? A titkosítás?
– Először röviden összefoglalnám, milyen adatokról is van szó. A mintavétel jeleit A Párizs melletti számítóközpontunk dolgozza fel, majd ezeket megosztja az edinburgh-ival, mi már csak a kiértékelt eredményeket kapjuk meg, így gazdaságosan használjuk ki a rendelkezésre álló sávszélességet. A, khm, problémás adathalmaz egy statisztika volt, amely növény- és állatfajonként megadta a vizsgált területen jelen lévő egyedek számát. Az adatok ma éjjel rendben meg is érkeztek, de amikor ellenőriztük az adatok útvonalát, észrevettük, hogy valaki máshoz is eljutottak azok.
– De hát nem kódoltak ezek az adatok?
– De igen. Viszont jó okunk van feltételezni, hogy aki ki tudta számolni az adathalmaz minden egyes csomagjának útvonalát – a dolog úgy fest, ez pontosan így történt –, annak nem okoz majd gondot a kódolás visszafejtése sem.
– De hát elég komplex kódolást használtunk, és senki nem ismerhette még a számítóközpontok helyét sem, nemhogy az adatcsomagok fizikai útvonalát!
– Nos, igen. Nagy a valószínűsége, hogy… nos, hogy valaki közülünk információt adott ki illetékteleneknek. Ez lehet, hogy látszólag ártalmatlannak tűnt, de a netes bűnözők ügyes információszerzők. Az adatcsomagok útjának követéséhez vagy kémprogramot kellett becsempészniük az adás egyik végpontjába – ellenőriztük, nem ez történt – vagy folyamatosan figyelni az összes Oxford környékére érkező adatcsomagot és kiszűrni azt, amire szükségük van.
– Az lehetetlen!
– Képtelenség! Ekkora forgalmat nem lehet ellenőrizni.
– Mi is ezt hittük, de amint az ábra mutatja, lehetséges. Mégpedig feltehetően úgy, hogy az egyik internetes zombihálózat gépeit egyszerre vetették be. A legnagyobb ismert ilyen hálózat, a GetReady féreg által irányított, elég erős ehhez.
– Maga azt állítja, hogy közönséges személyi számítógépek erősebbnek bizonyultak a mi technológiánknál?
– Mintegy 20 millió személyi számítógép. És, attól tartok, elég erősek lesznek ahhoz is, hogy a kódolásunkat feltörjék, ha még nem tették meg.
– De Withers, az adatainkat úgyis előbb-utóbb publikáltuk volna. Miért olyan súlyos probléma, hogy idő előtt kikerültek ezek a statisztikai adatok.
– Nos, igen. Ezek az adatok sokkal durvább változásról tanúskodnak, mint amilyent a legpesszimistább zöld aktivista is megjósolt volna. A növényzetben és az állatvilágban nem következik be drámai mennyiségi változás. De az embereknél igen. Ma a vizsgált területen 72 millió ember él. 5 év múlva ugyanitt 800 ezren fognak élni.

A tárgyalóban egy percre megfagyott a levegő. De a probléma megoldásra várt, így újra bele kellett kezdeni a munkába.
Abbott, mint rangidős kutató ragadta magához a szót.
– Kétségkívül rendkívüli információ birtokába jutottunk, amely nagyobb jelentőségűnek tűnik, mint arra bármelyikünk is számított volna. Nyilvánosságra hozása igen veszélyes helyzetet teremthet, ugyanakkor még mindig jobban járunk, ha mi tesszük közzé, mint azok, akik ellopták az adatainkat, bárkik is legyenek azok. Egyelőre természetesen nincs magyarázatunk arra, mi okozza ezt a drámai elnéptelenedést, kérek minden kollégát, hogy a sajtó képviselői előtt ne menjenek bele spekulációkba, ha elegendő információ áll majd rendelkezésünkre, nyilvánosságra hozzuk hivatalos álláspontunkat. Addig is mindenki őrizze meg nyugalmát, amennyire lehetséges.
– Larry, mennyire biztos ez a jóslat?
– A detektált neutrínók megjárták a jövőt, ennyi biztos. Arról persze lehetne vitát nyitni, hogy egy vagy több jövő létezik-e, hogy tudjuk-e azt befolyásolni, de a kutatási technikánk szempontjából az idő egy egyenes vonal, ha megismételnénk a mintavételt, szinte biztosan ugyanezt az eredményt kapnánk.
– Szerinted ténylegilyen kevés ember lesz öt év múlva Angliában?
– Szívesen válaszolnék nemmel, de egyelőre az “igen” bizonyítottnak tűnik. Most pedig a csoportvezetők és Ben kivételével mindenkit megkérek, hogy hagyja el a tárgyalót, megfogalmazzük a sajtóközleményt. A többiek a közlemény kiadásáig senkinek nem beszélhetnek a dologról.
Már kezdett világosodni, mire elkészült a közlemény. Ben telefonon egyeztetett a nagyobb televíziós társaságokkal, délelőtt tízkor rendkívüli hírként közölnék az eredményt. A munka gyors volt, de az adattolvajok még gyorsabban dolgoztak. Reggel hatkor a GTwitter tele volt a hírrel, hogy öt éven belül kiürül Anglia, a gyorsabban reagáló újságok már tényként közölték az előzetes eredményt, természetesen bulvárosított stílusban. “Végromlás előtt Anglia”, “Nukleáris csapás készül a szigeteken?”, “Pestisjárvány előtt”: ilyen és ezekhez hasonló címekkel volt tele a reggeli online sajtó. Ben telefonja megállás nélkül csörgött. A laboratórium egyelőre tartotta magát a 9 órás bejelentéshez. Annyi bizonyosnak látszott, hogy sok újdonságot nem fognak mondani a nézőknek.

Az oxfordi Appleton Rutherford Laboratórium sajtóközleménye
“Mint az közismert, laboratóriumunk a hónap folyamán végezte el az Első Temporális Mintavétel nevű kísérletet, melynek során genetikai információt fogadtunk a 2020-as év Angliájából. Ugyan a részletes eredmények feldolgozása még előttünk áll, az előzetes statisztikákból egy nagy horderejű tényre figyeltünk fel, amelyet haladéktalanul a nyilvánosság elé kell tárnunk. Adataink azt mutatják, hogy 2020. június 5-én a vizsgált területen – mely nagyjából Angliáénak felel meg – mintegy 800 ezer emberi lény fog tartózkodni, A vizsgálat mindeddig nem adott magyarázatot, arra, mi okozza ezt a drámai népességcsökkenést. Munkatársaink folyamatosan dolgoznak a kérdés megválaszolásán. Tudósaink véleménye eltér abban, hogy biztos-e az adat, vagy még lehet befolyásolni. Kérjük a lakosságot, őrizze meg nyugalmát és ne higgyen az esetleges szenzációhajhász rémhíreknek!”

A délelőtt folyamán a laboratórium rendőrségi védelmet kért és kapott. Szükség is volt rá: ahogy Ben kinézett irodája ablakán, az épületkomplexum kerítése mellett legalább száz tüntetőt látott, a legkülönbözőbb transzparensekkel. Ez még nem tűnt vészesnek, de az emberek többsége valószínűleg munkában volt, sokan még nem is hallották a hírt: a hétvégén ostromállapotra számított. Neki egyelőre nem volt dolga: a tanácskozáson úgy döntöttek, amíg nem tudnak többet, nem nyilatkoznak. Ez persze nagyon nem nyugtatta meg, mert ha beszélni kell a tüntetőkkel, őt fogják kiküldeni, és persze ha majd haza akar jutni, akkor is át kell jutnia az emberi falon.

Folyamatosan figyelte a hírportálokat, a rádió- és tévéadásokat és a napilapok online kiadását. Nem lepődött meg azon, hogy még a legjobb nevű sajtótermékekben is a világvégét hirdették, ugyanakkor mégis csalódott volt. De ahogy belegondolt, lehet, hogy tényleg a világvégét találták meg. Egy 99%-os népességvisszaeséshez valami borzasztó katasztrófának kell bekövetkeznie, a nukleáris csapás, a tomboló járvány nem is tűnt annyira elképzelhetetlennek. Sokat segítene, ha a világ egy másik részéről is lettek volna adatok, de egyedül a Rutherford Appleton berendezése volt képes a mintavételre, egy újabb hasonló eszköz kiépítése legalább egy éves munka lenne, a költségekről nem is beszélve.

Bennek nem tetszett, hogy a tanácskozáson a passzivitás mellett döntöttek. Szóba hozta, hogy már mások is rendelkeznek az adatokkal, de a tudósok szerint már minden nyilvánosságra került. Ben egyáltalán nem volt benne biztos. Úgy vélte, hogy az alulinformált tömegek sokkal kiszámíthatatlanabbak, mint ha mindenről naprakészen tartják őket, de a tudósok ragaszkodtak ahhoz, hogy a kutatások zárt kapuk mögött folyjanak. Felmerült egy második mintavétel lehetősége is, de ahhoz növelni kellett volna a számítókapacitást, és kevéssé valószínű, hogy közvetlenül egy ilyen megrázó hír után bárki nagyobb pénzt áldozna rá,

Kevéssel dél körül Ben felhívta Anne-t. A hírt természetesen már tudta, kolléganői az irodaházban egyfolytában erről faggatták, pedig ő sem tudott semmivel többet. És igazából maga Ben sem. Nem beszéltek a tüntetésről, de Ben gyanította, hogy Anne már így is értesült róla. Mérsékelt sikerrel próbálták egymást megnyugtatni.

A miniszterelnök megszólalására délig kellett várni. Arra hegyezte ki beszédét, hogy mennyivel jobb így, hogy előre tudjuk, mi vár ránk, tekintsük ezt egy utolsó figyelmeztetésnek, hogy változtassunk életmódunkon, rendezzük vitás külpolitikai kérdéseinket, legyünk türelmesebbek a bevándorlókkal, és így tovább. Szóval ő is amellett tett hitet, hogy az eredmény egy prognózis, az események folyásán a későbbiekben lehet változtatni. Na persze könnyebb lett volna, ha tudtá volna, hogy mi vezet a népességfogyáshoz.

Délután 4-kor Ben elindult hazafelé. Fél óra volt, mire átjutott az időközben alaposan megduzzadt tömegen, közben többen megpróbálták feltépni a kocsi ajtaját, de azt előrelátóan bezárta, köveket dobáltak a járműre – megúszta egy repedéssel a szélvédőn, meg néhány horpadással. Útközben értesült a nagy londoni tüntetésről. A tizenötezres tömeg a bevándorlók és a vendégmunkások azonnali kitoloncolását követelték: azt hangoztatták, hogy ha már csak 800 ezren maradnak az országban, azok legalább tisztességes angol emberek legyenek. Egy véletlenül arra járó indiai származásű férfit meg is lincseltek, gyakorlatilag a rendőrök szeme láttára. Ezután megkísérelték feloszlatnia a tüntetést, de ekkorra még nem jártak sikerrel. “És ez még csak az első nap” – gondolta Ben.

Mire Anne este 6-kor hazaért, minden nagyobb városban tüntetések törtek ki. Többségében a bevándorlók ellen, de volt, aki a kormány lemondását követelte, megint mások – szokás szerint – a természet vagy éppen Isten rendjébe való beavatkozásnak tekintették a mintavételt. Állítólag nagy tömegek indultak meg Oxford felé, hogy csatlakozzanak a laboratórium előtt tüntetőkhöz. Fegyveres összecsapásra eddig csak Londonban került sor, de gyújtogatás, garázdaság minden nagyobb angol városban előfordult.

– Ha így megy tovább, nem lesz hová dolgoznom mennem holnap – mondta Ben a laboratórium előtt tüntető tömeg láttán.
– Ha így megy tovább, a testi épségedet kockáztatod, ha bemész – válaszolt Anne – A hideg futkos a hátamon, ha arra gondolok, hogy neked ezekkel tárgyalnod kell.
– Hát nem tudom, mit tehetnénk. Közöljük velük, hogy csak vicceltünk, nem is volt mintavétel? A tényeket nem tudjuk megmásítani. És nem mi tehetünk arról, hogy ez lesz a jövőben.
– Hacsak nem maga a mintavétel okozta a változást az eseményekben. Tudod: Schrödinger macskája.
– Na ezt mondd el nekik is, és holnaptól viselheted az özvegyi fátylat! Még jó hogy nem állsz be közéjük tüntetni!
– Nyugi, Ben, még mindig jobb, ha tőlem hallasz először ilyen érveket, mint ha a sajtótájékoztatón állnak velük elő.
– Igaz, ne haragudj! De az idegeim nem túl jók.
– Nem csodálom. Mióta nézed a híreket?
– Mióta hazajöttem, alig több, mint egy órája.
– És a munkahelyeden?
– Ott egész nap.
– Akkor most szépen kikapcsolod a tévét, és reggelig megkísérelsz kiszakadni az információs társadalomból, rendben?
– Hát, tehetek egy kísérletet…

Így mindketten lemaradtak az esti híradókról, amelyekben természetesen a mintavétel és annak számos következménye volt a fő téma. Nem tudták meg, hogy teljes káosz alakult ki Anglia nemzetközi repülőterein, valamennyi járatra elkelt az összes jegy, a jegy nélkül maradt utasok újabb járatok indítását követelték. A Csalagútban csak lépésben lehetett haladni az óriási tömeg miatt. A jelek szerint a lakosság nagy része hitt a jóslatban, és nem akart jelen lenni, amikor a szupervírus, az atombomba vagy éppen Isten ökle lecsap.

Ben kora hajnalban elindult a laboratóriumba, feltételezte, hogy éjszaka nem tartanak ki a tüntetők. Bár fél 5-kor is voltak odakinn emberek, nem jelentett gondot bejutni a létesítménybe. Sokan döntöttek hozzá hasonlóan, a büfé tele volt első reggeli kávéjukat fogyasztó emberekkel. A labor nem készített tervet a továbbiakra, úgy vélte, a kialakult válság kezelése a kormányzat feladata. A kutatómunka a rendes menetrend szerint folytatódott. Mintha mindenki megfeledkezett volna róla, hogy a kutatás adatai másoknál is megvannak, a vezetőség úgy vélte, a sajtóközleménnyel kihúzták az adattolvajok méregfogát. A BBC-n pontban délben bemutatott felhívást követően már senki nem gondolta így.

***

“Mindannyian tudunk róla az elhíresült Első Temporális Mintavétel jóvoltából, hogy Anglia mai lakosságának csupán töredéke lesz az ország területén öt év múlva. Ez jogos aggodalommal tölti el országunk polgárait, amint az is, hogy a kormány és a közpénzek által finanszírozott oxfordi laboratórium információkat tart vissza. Mivel a Rutherford Appleton Laboratórium rendelkezik a 2015-ben Anglia területén élő személyek genetikai kódjával, módjukban áll megmondani, az ország mai lakói közül ki fog akkor is itt tartózkodni. Mivel az, ha valaki nem tartózkodik itt, azt is jelentheti, hogy egy a közeljövőben bekövetkező ismeretlen természetű katasztrófa áldozata lesz, erkölcsi kötelességük a lista nyilvánosságra hozása, hogy a balszerencséseknek biztosíthassák a menekülést. Természetesen ehhez a Rutherford Appleton Laboratórium rendelkezésére kell bocsátani a Belügyminisztérium által kezelt genetikai azonosítókat, de meggyőződésünk, hogy ilyen válsághelyzetben a kormány és a laboratórium is meghozza a megfelelő döntéseket.”

Részlet a BBC által 2015. június 12-én több alkalommal sugárzott fizetett hirdetésből

– Ezt nem tehetik meg!
– Képtelenség!
– Nonszensz!
Ezek voltak a laboratórium kutatóinak jellemző reakciói a hirdetés hallatán. Ugyanakkor a kisegítő személyzet már nem látta annyira eszementnek az ötletet. Maga Ben is bizonytalan volt: nem lehet kiszámítani, milyen hatással jár az, ha kiadnak egy listát a 2020-as népességről, de az biztosnak tűnt, hogy ha nem adják ki, a zavargások súlyosbodni fognak. No és tulajdonképpen nincs meg a joguk a veszélyeztetett állampolgároknak, hogy megpróbálják magukat biztos helyre menekíteni? Hogy hol vannak efféle biztos helyek, az persze nagy kérdés, hiszen az ETM nem mondott semmit az Anglián kívüli területekről.
A tüntetők figyelemreméltóan gyorsan reagáltak az új fejleményre, már fél 2 körül is a népességlistát követeltek szóban és transzparenseken. Ben 2-kor beszédet rögtönzött az intézet főkapujánál, megígérte, hogy megvizsgálják a kívánt lista összeállításának jogi és technikai lehetőségeit, és türelmet kért a jelenlévőktől. Valószínűleg a legelöl álló tíz-húsz tüntető és nagyjából ugyanennyi rendőr kivételével senki nem hallotta mit mondott: irtózatos volt a zaj. Ben aggódva vette észre, hogy többeknél lőfegyver is van, egy-egy lövést is leadtak a levegőbe követeléseik nyomatékosításaként.
A kormány reakciójára 4 óráig kellett várni. Maga a miniszterelnök olvasta fel beszédét. Jogosnak nevezte a hirdetésben megfogalmazott követelést, majd ismertette tervét a listát illetően. Mivel a kabinet nem lát lehetőséget arra, hogy a belügyi DNS-adatbázist külső szervezetnek – akár a Rutherford Appletonnak – kiadja, továbbá az sem kivitelezhető, hogy a Rutherford Appleton birtokában lévő információanyag a kormányzati szervekhez kerüljön, ezért nem teljes listát fognak készíteni, hanem egyéni kérés alapján, egyesével vizsgálják meg, hogy az adott állampolgár genetikai kódja szerepel-e a 2020-as adatok között. A hétvége folyamán a kormány és az illetékes parlamenti bizottságok folyamatosan ülésezni fognak, 15-én, hétfőn már működni fog a rendszer. A beszéd a szándékolttal ellenkező hatást ért el. Londonban az eddig úgy-ahogy kordában tartott zavargások valódi fegyveres felkeléssé fajultak, számos halálos áldozattal. A harcokba bevonták a hadsereget is, de nehezítette dolgukat, hogy a rendvédelmi szervek tagjai közül is sokan egyetértettek a felkelőkkel, többen közéjük is álltak.
Eközben a legtöbb ország bejelentette, hogy a továbbiakban nem fogadnak Nagy-Britanniából induló légijáratokat a nyilvánvalóan letelepedési szándékkal érkező menekültek miatt. Franciaország is lezárta a Csalagutat, az angol utakon mégis óriási dugók voltak, sokan próbáltak eljutni Skóciába. A vasút sem tudott megbirkózni a túlterheléssel, több helyen fegyveresek kényszerítették az alkalmazottakat, hogy vegyék fel őket az iszonyatosan túlzsúfolt szerelvényekre. Mivel a biztonságos utasforgalmat nem tudták biztosítani, a vasút vezetősége bizonytalan időre felfüggesztette a személyszállítást. Anglia megbénult.

A laboratóriumban mindenki a hírtelevíziók adását figyelte. Sok újdonságot nem tudtak mondani, hiszen a helikopterrel dolgozó tudósítók kivételével nemigen tudtak helyt változtatni, de azt így is jól lehetett látni, hogy Londonban kitört a háború. Ben azon töprengett mi ellen is irányul a lázadók dühe, és ki ellen irányul majd haragjuk, ha a hadsereg átáll az ő oldalukra. Este 9 után a laboratóriumot védő csapatok parancsnoka bejelentette az intézmény vezetésének, hogy alakulatát valamennyi másik vidéken tartózkodó katonai egységgel együtt London védelmére rendelték vissza.
– És hogy fognak eljutni Londonba?
– Ha kell, lelökdössük az autókat a sztrádáról, ha kell, a földeken keresztül. A parancsot teljesíteni kell.
– De mi lesz velünk?!
– Nos a rendőrség még itt van…
– Nagyon jól tudja, hogy az nem elég semmire!
– Sajnálom, uram.
Alig fél órája távozott a tiszt, már be is indultak a harcjárművek motorjai, a gyalogosok felsorakoztak, majd a katonák hangosbemondón utat kértek az elvonuláshoz. A tüntetők, amint megértették, mi történik, győzelemkiáltásokat hallattak, majd örömittasan kilőttek néhány ablakot. Szerencsére senki nem sérült meg.
– Nincs más hátra, meg kell adnunk magunkat. – mondta Ben
– De hát hogyan? Nem is állunk harcban velük.
– Be kell őket engedni és teljesíteni a követeléseiket, mielőtt célzott lövéseket adnának le.
– De…
– A hadsereg elment, rendőrt nem látok a környéken, még mindig úgy járunk a legjobban, ha mi invitáljuk be őket. És körül vagyunk zárva, a büfé meg a csokiautomata készleteivel nem sokáig húznánk ki.
Este 11-kor maga Ben indult meg a tömeg felé, egy fehér zászlónak kinevezett laboránsköpenyt lengetve.
– Hölgyeim, uraim! Békés szándékkal jövök. A Rutherford Appleton Laboratórium kész teljesíteni követeléseiket. Kérem, jelöljék meg azt a tíz embert, aki velem együtt belép a laboratórium területére!
Persze mindjárt vagy 50-en rontottak volna Ben felé, de egy öltönyös, jogászforma férfi átvette az irányítást. Ben szerint nagyon kilógott a tüntetők közül, de legalább lehetett vele tárgyali.
– Elton Miller vagyok. Szeretném, ha tisztáznánk a megadás feltételeit. Önnel 25 ember lép be az intézmény területére, fegyvereikkel együtt. A laboratórium munkatársai azt és csak azt teszik, amire mi utasítjuk őket. A telefonokat mindenkitől elvesszük, a hivatalos vonalakon csak a mi felügyeletünk mellett lehet beszélni. Az intézmény dolgozóit túszoknak tekintjük és ha megpróbálnak becsapni bennünket, vagy külső támadás esetén nem habozunk kivégezni őket.
– De Miller, civilizált emberek vagyunk!
– Tarver – ugye így hívják? –, ha eddig nem vette volna észre, akkor most szólok, hogy a civilizáció éppen szünetet tart. Mi sokan vagyunk – önök kevesen. Nekünk van fegyverünk – önöknek nincs. Ha megteszik, amit elvárunk maguktól, senkinek nem lesz bántódása.
Negyed 11-től a labort megszállták. Fél órával később esett el London Sutton kerületében a Belügyminisztérium genetikai azonosítókat tároló intézménye.

***

842 245 emberi genetikai információ beazonosítása és az eredmény nyilvánosságra hozása nem megy egyik pillanatról a másikra. Mindenesetre a londoni adatközpontot meghódító csoport kiválóan együttműködött az oxfordiakkal. Gyakorlatilag folyamatos kapcsolatban voltak egymással. Ugyan a Franciaországban lévő szerverközponthoz már nem volt hozzáférés, az edinburgh-i gond nélkül működött. Maga a DNS azonosítása 20 másodpercet vett igénybe egy átlagos számítógépen, így csaknem 200 nap kellett volna valamennyi személy azonosításához. Az edinburgh-i központ számítógépei még mindig a beérkezett adatokat elemezték, de a lázadók rövid úton kiosztották a feladatot a világ minden részében lévő zombigépeknek, amelyek együttes alkalmazásával néhány óra alatt végbement az azonosítás. Ben korábban mindig úgy tekintett a lázadókra, mint valamilyen alkalmilag összeverődött tömegre, de most már belátta, hogy igen jól megszervezték a lépéseket. Csak az volt a kérdés, hogy kicsoda. Millerre gyanakodott, de aztán elvetette a gondolatot: Miller az első sorokban volt az ostromkor, a főszervező aligha tette volna ki magát annak a kockázatnak, hogy lelövik.
Még javában folyt az adatok összehasonlítása, amikor a felkelők vezetői Millerrel az élen a tárgyalóterembe hívták a fizikusokat. Jó másfél órát voltak benn. Ben kísértést érzett, hogy megkíséreljen közben telefonálni Anne-nek, sikerült is eljutni az összegyűjtött telefonokig, még egy nyugodt helyet is talált, de a mobilból alighanem kiszedték az akkut, mert nem reagált semmire. Magában szitkozódva visszatette a készüléket a többi közé, majd épp egy fegyveres felkelővel találta magát szemben, aki vigyorogva nézte végig az előadást. “Hát, végülis rám is lőhetett volna.” – vigasztalta magát Ben.
A fizikusok egymással vitatkozva hagyták el a tanácstermet, de nem úgy nézett ki, mintha az ellenállás leghatékonyabb módszerét vitatták volna meg. Amikor Abbott a mosdóba ment, Ben követte, a piszoárnál állva kérdezte meg, mi történt.
– Arra akarnak ráállítani, hogy nézzünk utána, hogy tudunk jeleket a múltba küldeni.
– De minek?
– Tudja a fene. Nem kötötték az orrunkra.
– És lehetséges?
– Elvileg igen. Elvégre a mi jövőbe küldött jeleink is visszajöttek.
Itt vége is szakadt a párbeszédnek, mert egy felkelő érkezett a mellékhelyiségbe. Kilépve a mosdóból Ben épp egy nyugodt helyet keresett volna, hogy összerakja az eddigi információkat, amikor Miller a tanácsterembe hívta.
– Tarver, most magára van szükségünk!
– Rám?
– Van itt más Tarver nevű is? Jöjjön!
A tanácsterem elején foglalt helyet a korábbi ostromlók (talán nem is) rögtönzött vezérkara, élükön Millerrel.
– Nos, Tarver, néhány óra múlva lesz nekünk egy irdatlan nagy listánk, tele nevekkel és személyi azonosítókkal, meg persze egy csomó adat még meg nem született gyermekekről. Azt akarjuk, hogy mindenki, aki szerepel ezen a listán, a lehető leggyorsabban tudomást szerezzen róla. Maga szóvivő, valamilyen szinten biztosan van ötlete, hogyan lehetne ezt megvalósítani.
– Ha van is, miért kötném az orrukra?
– Ugyan, Tarver, azt hittem, ezen már rég túlvagyunk! Például mert különben kicsavarjuk a karját, ha még mindig vonakodik, megkeressük a feleségét, neki is kicsavarjuk a karját. A továbbiakat a fantáziájára bízom.
– Kecsegtető kilátások. Nos, amennyire tudom, az internet egyelőre gond nélkül működik, kézenfekvő lenne azon publikálni az adatokat. Persze nem egy weblapon, hanem egy adatbázisban, és persze jó erős számítógépes háttérrel, mert valószínűleg az egész ország egyszerre fog rászabadulni az oldalra.
– Nos, a Belügyminisztérium adatbázisa a kezünkben van, azt csak ki kell egészíteni és nyilvánosan hozzáférhetővé tenni, ez elvileg sima ügy. De hogyan tudassuk mindenkivel, hogy rendelkezésre áll a list?
– Talán majd azok a barátaik, akik tegnap azt a szimpatikus hirdetést kifizették, hajlandóak egy újabb hasonló szívességre!
– Nyugalom, Tarver! Mi most arra vagyunk kíváncsiak, hogy maga a laboratórium hogyan hozta volna nyilvánosságra az adatokat!
– Akkor azt kérdezze! Bár mint azt jól tudja, a minisztelnök is csak egyénenként közölte volna az adatokat.
– Még mindig nem a kérdésre válaszolt.
– Jó, hát legyen. Elküldtük volna a listát a kormánynak, majd, feltételezem, megjelent volna a London Gazette-ben. Természetesen kereshető formában.
– Na végre! Hozzávetőlegesen fél óra múlva megvan a lista. Akkor majd lesz szíves a fentiek szerint továbbítani a kormánynak a listát, és elérni, hogy az éjszaka már olvasható legyen a Gazette weboldalán.
– Maga szerint közlik?
– Ha nem közölnék, minden lehetséges fórumon közölnénk, hogy szándékosan visszatartják az információkat. Londonban most tűzszünet van, de ki tudja, meddig. Közölni fogják.

Még aznap éjjel közölték a listát, de mielőtt a nagy nyilvánossághoz eljutott volna a névsor, ellenőrizték a laboratóriumban, illetve a belügyminisztériumi adatbanknál tartózkodók névsorát. Bent már nem is igazán lepte meg, hogy Miller és a “vezérkar” másik három tagja is a “szerencsés túlélők” közé tartozik. Mint ahogy az sem, hogy ő maga nem szerepelt a nyolcszázezres listán.

A következő nap egész Angliában újraszerveződtek a felkelőcsoportok: azok kerültek a csoportok élére, akik a túlélőlistán szerepeltek, és valóban nagy túlélők voltak, mert minden egyes alkalommal sikerült úgy átvenniük a hatalmat, hogy nem szenvedtek el komolyabb sérüléseket. Az Élők – ez a név ragadt rájuk – pedig szép lassan minden szervezetben átvették a vezetést, a kormányt pedig lemondásra kényszerítette egy Élő dandártábornok, aki az alkotmányt ezzel is figyelmen kívül hagyva az egyik legismertebb Élőt, Melvin Sheridant, Anglia talán leggazdagabb emberét tette meg miniszterelnöknek. A királyi családról nem lehetett tudni semmit, de ez már nem számított újdonságnak. Órák alatt kicserélődött a társadalom teljes elitje, vérontás nélkül. A bizonyság, hogy öt év múlva életben lesznek, egyszerűen ellenállhatatlanná tette őket.

Ahogy az összecsapások megszűntek, lassan helyreállt a közlekedés is. Persze továbbra is bizonytalan volt a lakosság többségének jövője, és a kiutazási moratórium is érvényben volt, de egy időre nyugalom költözött az országba: sokaknak annak a tudata, hogy öt év múlva nem élnek Anglia területén, megnyugtatóbb volt, mint az, hogy fogalmuk sem volt a jövőjükről – noha ez utóbbi a normális állapot. Sokan bízni kezdtek az Elsőkben: ha már biztos túlélők – és eddig tényleg impozáns teljesítményt mutattak -, talán képesek fordítani a sorson és elhárítani a várható katasztrófát.

A Rutherford Appletonban is javultak a körülmények: a dolgozók meglátogathatták családjaikat, a szigorú ellenőrzést leszámítva ugyanúgy folyt a munka, mint rendesen. Ben nyilatkozataiban persze nem azt közölte, hogy a fizikusok az üzenetek múltba küldésén dolgoznak, hanem azt, hogy folyik a Mintavétel eredményeinek értelmezése, valamint annak kiderítése, mi okozhatja a drasztikus népességcsökkenést. Pedig ezzel nem foglalkozott senki.

Június 15-én éjjel jutott eszébe Bennek a megoldás. Azonnal elküldte gondolatait vagy 20 külföldi ismerősének emailen, mentette a számítógépére, kinyomtatta több példányban, hogy másnap szétossza, majd visszafeküdt Anne mellé. abban a tudatban, hogy megtette a szükséges előkészületeket.

16-án hajnali négykor jött érte egy fekete autó. Akik kirángatták az ágyból, nem voltak rendőrök, de fegyvert viseltek. Nem sokat beszéltek, de amikor Ben el akart búcsúzni a rémült Anne-től, nem engedték. A laptopról és a nyomtatványról sem feledkeztek meg. Nem közölték Bentől hová viszik, bár mostanra már volt róla elképzelése. És nem is tévedett.

A délelőtt közepén vezették be Bent az újdonsült miniszterelnök fogadószobájába.
– Tarver, Tarver! Igen ostobának nézhet bennünket, ha azt hisszük, hogy nem ellenőrizzük az internetforgalmát. Komolyan gondolta?
Ben nem szólt semmit, bár legszívesebben a falba verte volna a fejét.
– Hát mit csináljunk magával, Tarver?
– Akár meg is ölhetnek, úgysem vagyok rajta a rohadt listájukon.
– Eszünkben sincs, még a végén a kedves kollégái kellemetlen kérdéseket tennének fel nekünk. Nem, jobb lesz, ha meggyőzzük, hogy álljon át a mi oldalunkra.
– És mivel akarna meggyőzni?
– Pénzzel, biztonsággal, esetleg némi hatalommal. Esetleg véletlenül kiderülne, hogy maga is szerepel a listán, csak eddig elkerülte a figyelmünket…
– És ha minderre nem tartok igényt?
– Akkor esetleg fel tudom ajánlani valamelyik elmegyógyintézetünk szolgáltatásait. Önnek és a kedves feleségének sem lenne ínyére, azt hiszem. De most értékelném, ha elmondaná nekem részletesen, hogyan csináltam!
– Tessék?
– Nos, az emailjeiből kiderült, hogy érti a rendszer működését, azt kell, hogy mondjam, jobban érti, mint én, pedig úgy tűnik, én irányítom. Kezdjük ott, hogy honnan jön a 800 ezer fő.
– Nyilván az Ön embereinek 2020-ból visszasugárzott hamis jeléből. Ettől az akkori népesség lehet akár 200 millió is. De azt nem tudom, hogyan választották ki ezt a 800 ezer embert.
– Gondolja, hogy volt kiválasztás? Vagyis inkább lesz? Én biztos vagyok, van még 15-20 emberem, a többi akár véletlenszerű is lehet.
– Véletlenszerűen? Akárkiből lehet Élő?
– Legfeljebb a problémásakat kiszortírozom. De nagy problémát nem jelenthetnek, legalábbis 2020-ig, hiszen életben leszek.
– Vagy valaki visszaküldi az Ön genetikai kódját.
– Nocsak, nocsak, maga fenyeget engem! Roppant mulatságos!
– Azt tudja, hogy addig tart a hatalma, ameddig az első Élő meghal?
– Ettől nem félek, nem áll szándékomban halottak genetikai kódját visszaküldeni.
– Rohadjon meg!
– Még öt évig garantáltan nem fogok. De ha kell, megismételjük a mintavételt, és megállapítjuk, hogy tíz év múlva és élni fogok. Na de nézzük az Ön ügyét, Tarver. Eddig 627 230 Élő olvasta ki az adatait a Gazette oldaláról, azaz még bőven jut helyünk valaki helyére beilleszteni az Önét és a feleségéét is. Megmondom őszintén, már intézkedtem is az ügyben. Most mondja meg, hát még az ellenségeimről is gondoskodom! Kérem, gondolkodjon az ajánlatomon, egyben köszöntöm az Élők táborában.
Tarver meglehetősen feldúltan tért vissza Oxfordba, ugyanabban a sötét járműben. Aznapra betegszabadságot vett ki, másnap szólt Millernek, hogy nézze meg újra, hogy szerepel-e az Élők adatbázisában. Miller gúnyosan vigyorgott rá, nyilván tudott az ügyéről. Este az egész társaságot meghívta sörözni annak örömére, hogy ő is Élő lett, persze akik nem voltak azok, nem igazán fogadták örömmel a hírt. Abbott a képébe vágta a barna sört.
A másnapi sajtótájékoztatón épp az Élők és a többiek viszonya volt az egyik téma, Tarver itt sem habozott kijelenteni, hogy ő is az Élők közé tartozik. Megtette, amit megtehetett. Tudta, hogy nem engednék elhagyni a várost, így a belváros felé hajtott, kikapcsolta az autó összes biztonsági berendezésre, majd a High Streetre kanyarodva felgyorsult 140 km/h-ra és az autót a Queen’s College kőépületének vezette. Sikerült elérnie, hogy meghaljon egy Élő.

 

Értékeld az oldalt!