Mayer István: Másvilág

Pasztellzöld falak, a rácsos ágyak alatt kisszékek és ágytálak. Az éjjeliszekrényeken narancslé, zsemle a reggeliből. Mind a hat ágy foglalt volt, de a kórteremben keveset beszélgettek: a többség már erre sem volt képes, ketten oxigénpalackra vannak kötve, infúziója mindegyiküknek volt. Jelzésértékű, hogy a kórterem a belgyógyászatnak a patológiához legközelebb eső végén van: a betegszállítóknak könnyű dolguk lesz. Ide azok kerülnek, akik tényleg a végüket járják: még egy utolsó nagy rúgás a szívtől, vagy még egy elpattant erecske az agyban, és mindennek vége.

Miklóst a második szívrohama után hozták ide. Az EKG-ja egyenetlen, az infúzió egész nap csöpög bal karjába. Az orvos nem hitegette: bármelyik pillanatban bekövetkezhet a harmadik infarktus, és akkor mindennek vége. Három napja, hogy közölték vele a hírt, azóta, amennyire erejéből telt, igyekezett mindent elrendezni. Nem félt a haláltól: nem volt rá oka.

58 éves korára volt egy fia, két aranyos unokája, egy kedves menye. Mintegy 20 dokumentumfilmet rendezett, melyekből többet nemzetközi díjakra jelöltek. Tisztes vagyona volt, de mindig áldozott jótékonyságra is. Feleségével 31 éve él boldog, békés házasságban, és soha nem volt köztük komoly veszekedés, csak az elkerülhetetlen házastársi civódások. Volt két jóbarátja, akire bármikor számíthatott, és persze ők is rá.

Miklós nem először nézett szembe a halállal: forgatott az angolai polgárháborúban, ahol egy ízben a harcoló felek közé került: operatőrje tüdőlövést kapott, a sofőrje a lábán sérült meg. Ő sértetlenül megúszta, de a sokk miatt őt is napokig kórházban tartották. Igen, veszélyes szakmája volt, de úgy vélte, azzal tehet a legtöbbet az emberekért, ha megmutatja a világ árnyoldalait, azokat az embereket, akikről a jólétben és békében élők szeretnének megfeledkezni. Sosem kerülte a veszélyt: forgatott indiai lepratelepen, dühöngő vulkánok lábában, és persze a legtöbbet háborúban.

Mindeközben szilárdan hitt abban, hogy jótettei a túlvilágon elnyerik jutalmukat, rendszeresen látogatta a szentmiséket, szívesen tartott előadásokat vallásos közösségeknek. Ugyanakkor sosem volt fanatikus: szívesen beszélgetett harcos ateistákkal vagy éppen muszlimokkal is, bár megtéríteni őket nem árt szándékában. De nyitott gondolkodású embernek tartotta magát, és úgy vélte, minden beszélgetés gazdagítja a beszélgetőket. Gyakran vállalta fel a békéltető szerepét ismerősei nézeteltéréseinél.

A második infarktus óta meglátogatták azok, akik a legfontosabbak neki: nem marad utána kifizetetlen számla, az örökség kérdését végrendeletében jó előre rendezte. Papot is hívatott, akinek utoljára meggyónt, és magához vette az Oltáriszentséget.

És most vára a halált. Nem tudta, milyen lesz: vajon látja-e majd a fehér alagutat, szólongatják-e korábban elhunyt szerettei, vagy egyenest az Úr ítélőszéke elé kerül, bármilyen is legyen az. Kíváncsi volt, látja-e majd kívülről saját testét, és hogy egyszerre múlnak majd el fájdalmai, vagy folyamatosan enyhülnek. Esetleg látja-e majd a Kaszást, vagy Kharón ladikján fog átkelni az Alvilág folyóján.

Este nyolc után néhány perccel mintha egy pisztolylövés érte volna mellkasát: tudta, elkezdődött. Szeme előtt a neoncsövek fénye vörösbe fordult, szívét és fejét iszonyú fájdalom gyötörte. Fülében harangok zúgását hallotta, mintha ő maga is a harangtoronyban lett volna. Hirtelen úgy érezte, mintha zuhanni kezdett volna, sőt, mintha egy hullámvasútban utazott volna. És igen, valahol messze megpillantotta a fehér fényt, az alagút végét, amely egyre közelebb került. Fájdalmai megszűnőben voltak, várta a nagy találkozást.

Majd megérkezett a világosságra. A nagy fénytől először nem látott semmit. Ezen csodálkozott, hiszen lelke nem kötődhet érzékszervekhez. Azon vette észre magát, hogy egy széken ül. Vezetékek lógtak ki a karjából. Legalábbis abból a négy hófehér valamiből, amit a karjának nézett. Maga előtt egy tükröző ovális felületet látott, amin valami ismeretlen írás betűi villogtak.

Ezután belebegett a szobába egy szintén négykarú, hófehér lény, nagy, fekete szemekkel, lábak nélkül, aki már valamennyire ismerősnek tűnt Miklósnak. Majd megszólalt, rámutatott a tükröző felületre, és nem emberi nyelven, de így szólt Miklóshoz:
–- Nem rossz pontszám, Szefrén! Bár Lutherként kicsit látványosabb eredményt produkáltál.
-– Ez itt a mennyország? A családom? – kérdezte Miklós – vagy Szefrén.
-– Szellemes! Úgy látszik, még nem jött vissza teljesen az emlékezeted. Ez itt a játékterem, és most fejezted be a harmadik játékodat az Emberiség programban. A családod pedig sosem létezett, ahogy persze az emberiség sem. Gyere, frissítsük fel magunkat, aztán nézd meg, mit alkot Aliera a Teremtésben. És ne vágj ilyen búvalbélelt képet, miénk az egész Örökkévalóság!

Értékeld az oldalt!