Mayer István: Nyáresti randevú

A háromszáz éves utazás után életre keltek a leszállóegység műszerei. A fedélzeti számítógép pillanatok alatt megállapította, hogy a burkolat sértetlen, a rádióadó működőképes, az üzemanyag sem szivárgott el. Kamerájával észlelte a bolygót, melyen az élet nyilvánvaló jelei látszottak: mesterséges fények, gazdag növénytakaró és víz, rengeteg víz. Az űrhajó már pályára állt a bolygó körül, most a megfelelő leszállóhely keresése volt soron, az pedig a leszállóegységre várt. A program szerint nem volt szabad leszállnia olyan helyen, ahol azonnal felhívná magára az értelmes lények figyelmét, de elég közel kellett ahhoz kerülni, hogy ellenőrzött körülmények között találkozhasson velük. Néhány óra múlva sikerült egy megfelelő helyett találni: mintegy 20 kilométerre egy folyótól, dús növényzet közepén, nem messze két településtől. A lekapcsolódás után a leszálló megkezdte szabadesését, majd a fékezés végeztével észrevétlenül landolt az erdő egy tisztásán. Augusztus 10-e volt, aki látta is a fénycsóvát, a Perszeida meteorrajnak tulajdonította azt.

***

A szarvasünő békésen legelészett az itató közelében. A nyári nap itt nem szárította ki túlságosan a füvet, néhol egy kis tócsa is megmaradt. Egyszercsak szarvasbőgést hallott a dombok felől. Ismerte az erdő bikáinak hangját, ez nem tartozott közéjük, de egyértelműen hím állat hangja volt. Erőteljes, mély hang volt: a bika párját szólította. Az ünő lassan megindult a hang felé, majd ügetésbe kezdett. Ahogy kiért a fák közül, megpillantotta a szarvasbikát. Hatalmas állat volt, csaknem ló nagyságú, ragyogó barnásvörös szőre szinte izzani látszott. A bika ránézett az ünőre, felágaskodott, majd újból elbődült, és megfordult. Feje megrántásával maga után hívta az ünőt, amely utánafutott a fenyőerdő felé.

***

András, mint minden napos nyári nap estéjén, futott. Hét kilométer volt a napi adagja, ha fél 7-kor elindult, még simán hazaért sötétedésre, különösen, hogy napról napra javult a teljesítménye. Amúgy nem volt kimondottan sportember, volt rajta jó pár kiló fölösleg, de futni imádott kora kamaszkora óta. Azt viszont ki nem állhatta, ha mások is nézik, ráadásul a betont se kedvelte, így a falu legtöbb kocogójától eltérően nem a község útjain, és nem is a főúton edzett. Az ő terepe az erdő volt.
Az erdő pedig egyre gyarapodott, ahogy a szőlőket sorra kivágták, és helyükre akácfák kerültek. András nem kedvelte különösebben őket, de az mindig jólesett, amikor a még mindig forró kora esti nap hevéből a hűvösebb árnyékba ért. Nem volt ez másképp aznap sem. Pólója a megtett két kilométertől szorosan a testére tapadt, a színe is lényegesen sötétebb lett az izzadságtól. Mindenesetre még jól bírta, és így az erdőben mindjárt kicsit lazábban ment. Ha néhány évvel fiatalabb lett volna, valószínűleg meg is gyorsítja a tempót, de azóta a távot is növelte, és az erőnléte sem lett jobb.
Szerette az erdőben azt is, hogy tele volt élettel. Nyulat persze a mezőn is sokat lehetett látni, de őzet vagy szarvast csak a fák közt. Egyszer szinte beleütközött egy elbambult őzbe, ha nem kiált az állatra, talán nem is ugrik félre az útból. Bizonyára szerepe volt ebben annak is, hogy májustól augusztus végéig mindig ugyanazon az útvonalon futott, így sem szaga, sem látványa nem jelentett újdonságot a „helybelieknek”. Kedvelte a számos énekesmadarat is: ahogy mások MP3-lejátszóval a nyakukban futottak végig távjukon, Andrásnak a madárdal adta meg az alapritmust. Akácvirágzáskor a méhek döngicsélése sem zavarta. Még sosem csípte meg méh, igaz, nem is ment közel a kaptárakhoz. A szúnyogok már nem tartoztak barátai közé, különösen magas vízálláskor. Felsőcsét erdeje csak 15 kilométerre volt a Dunától, ráadásul alig 3 kilométerre egy csatorna is volt. A legtöbb futóval ellentétben András nem kente be magát szúnyogriasztóval, úgy volt vele, egy kis vérátömlesztés nem árt senkinek. Mire a szúnyogügyileg legveszélyesebb helyre ért, úgyis összefüggő filmrétegként fedte testét a verejték, ha egy szúnyog így is meg tudja csípni, hát megérdemli. A rovarok zümmögése, a harkály kopogása, az őzek patáinak koppanása, a hirtelen felszálló fácán suhanása mind-mind jelezte, hogy az erdő életben van.
De néhány száz méter azután, hogy a fák közé ért, András döbbenten vette észre, hogy az erdőben teljes csend honolt. Megállt, fülelt, de csak valami enyhe zúgást észlelt; talán a távoli autóút zaját, de az is lehet, hogy csak az agya próbálta valamivel kitölteni a hangok hiányát. Körülnézett: a fák ágai meg sem rezzentek, igaz, egész nap szélcsend volt. De hová lettek az állatok? Tulajdonképpen mindegy, gondolta, és továbbfutott. Ám a második kanyar után valami furcsa érzés kezdett úrrá lenni rajta. Úgy érezte, mintha egy hang hívná, egy ismerős hang, de valami, vagy a hangsúly, vagy a beszédtempó nem stimmelt. Egyszercsak egy fogoly röppent föl az út jobb oldalán és mintha puskából lőtték volna ki, elviharzott András mellett. És igen, mintha a hang is abból az irányból szólna, amerre a madár elrepült. András eddig úgy érezte, csak képzelődik, de a hívó hang egyre életszerűbb lett, határozottan érezni lehetett, hogy a dombok felől jön, amerre a fenyőerdő kezdődik.
András balra fordult az úton, a fenyőerdő irányába, majd az egyre magasabb gazban gázolt előre, a szirénhang nyomában. Női hang volt kétségkívül, néha már egy-egy szót is megértett. Még nem ért ki a dombok közül, amikor egy hosszú, szőke hajtincs villant fel előtte a bozótban, majd hirtelen eltűnt egy kacagás kíséretében. András utánaugrott a bozótba, persze jól össze is karmolták a tüskék, de nem szerette, ha a bolondját járatták vele. Hamarosan kiért a dombok lábához, az első dombon pedig ott állt a jelenés. Ugyanolyan fekete pólót és zöld rövidnadrágot viselt, mint ő, éppen annyira át volt izzadva. Hosszú szőke haja lengedezett az esti szellőben, mosolya igéző volt. Andrásnak valahonnan ismerős volt az alak, de túl messze volt ahhoz, hogy felismerje. Ahogy a jelenés elszaladt, rohant utána, de az sokkal gyorsabb volt, így hamarosan eltűnt a fenyőerdőben. András utánament, ám az erdő szélén hirtelen egy egész állatseregletet vett észre: nyulak, pockok, varjak, mókusok, fácánok, őzek, szarvasok, mind-mind megbabonázva meredtek maguk elé, és valamennyien egy irányba mentek, az erdő felé. András megrémült, már-már visszafordult, amikor újból megpillantotta a lányt, akit ezúttal felismert. Kedvenc színésznője, Brigitte Bardot volt az, mégpedig igencsak megfiatalodva, alig múlhatott húsz éves. Ruhája pontosan olyan volt, mint Andrásé: az izzadtságtól testhez tapadó fekete póló, sötétzöld rövidnadrág és fehér sportcipő.
– De hát… Hogyan?
– Ne törődj vele, András! A lényeg az, hogy itt vagyok, és itt vagy te is.
– De BB, honnan tudsz magyarul?
– Most téged komolyan ez izgat a legjobban? Inkább gyere utánam, és olyat fogok neked mutatni, amit még nem láttál!
András egy pillanatig habozott, de amilyen csábosan a jelenés ekkor végigsimított haján, teljesen a hatása alá került. Ráadásul a feje egyre jobban zúgott, nem tudott rendesen gondolkodni. BB bement az erdőbe, András néhány lépéssel lemaradva követte őt a vadállatokkal együtt. A tisztáson, ahova kiértek, egy nagyjából kúp formájú fémtárgy állt, körülötte a fű megperzselődött. A szerkezetből mintha bögölylegyek szálldostak volna ki-be, meg-megcsípve a már ideérkezett vadakat. András éppen megkérdezte volna BB-t, hogy mi ez, amikor egy furcsamód ezüstös színű bögöly a karjára szállt, beledöfött, majd szívni kezdte a vért. Mire a férfi magához tért, már vissza is repült a szerkezetbe.
– Ez mi volt? – kérdezte a férfi.
– Semmi különös, csak egy rutin mintavétel. De most siess, mert itt hamarosan elszabadul a pokol.
– És veled… és velünk mi lesz?
– Csacsi vagy! Sebaj, talán egyszer majd megérted. Ciao! – és azzal BB eltűnt az erdőben.
András azonnal utánaugrott, de sehol sem látta, pedig nem juthatott volna messzire. „Elszabadul a pokol”- talán tényleg jobb lesz odébbállni. A férfi elsétált, majd hamarosan ismét futni kezdett. Már futása utolsó szakaszát kezdte meg, amikor a fenyőerdő felől robbanást hallott, amikor visszafordult, a sűrű füstfelhőt is látta. Tudta, ha elmeséli, amit látott, bolondnak nézik – hogy láthatta volna a fiatal Brigitte Bardot-t! –, inkább úgy döntött, senkinek sem beszél kalandjáról.

***

Miután valamennyi „bögöly” összeszedte a szükséges vérmintát, a leszállóegység feldolgozta a vérben rejlő információkat: 12 állatfaj génanyaga volt birtokában, talán a bolygót uraló intelligenciáé is közöttük van. Az egység antennáját az űrhajó felé irányította, majd energiatartalékai nagy részét felemésztve átsugározta az összegyűjtött genetikai információt, melyet az űrhajó néhány másodperc múlva visszaküldött a 75 fényévre lévő anyabolygóra. A leszállóegység ezután felrobbantotta magát, csak a fémburokból maradt meg néhány égett darab.

Értékeld az oldalt!