Mayer István: Örökölt hajlam

Már nem hallotta a zenét, nem is érezte a fülhallgató nyomását. Ki akarta nyitni a szemét, de nem sikerült. Nem érezte a testét. Fogalma sem volt, mi történhetett: ez csak egy közönséges fMRI-vizsgálat volt; ha ennek meglesz az eredménye, a CT, az ultrahang és az EEG eredményeivel együtt elkészülhet a teljes agymodell. Próbált megszólalni, de ezzel is kudarcot vallott. Úgy látta, nem maradt más választása, mint megvárni, míg valaki a segítségére siet. Ha erre valaha sor kerül. A sötét csendben időérzékét is elvesztette, így nem tudta, másodpercek, percek vagy órák teltek el. Aztán egyszer csak vakító fényáradat zúdult rá: nem tudott ellene védekezni. Kis idő múlva a világosságból kép kezdett formálódni: fehér köpenyes nőalakot látott, a háta mögött egy laboratórium berendezésével. Ismerősnek tűnt: mintha a Blue Brainé lett volna. Ezek szerint a kísérlet sikerrel járt? Ő már nem a hús-vér Frank Waldman, hanem Waldman agyának számítógépes modellje? Sok ideje nem maradt ezt végiggondolni, mert a köpenyes nő tett pár mozdulatot egy terminálon, és a fényözön után iszonyatos búgás támadt. A zaj a fényhez hasonlóan idővel gyengült.
– Dr. Waldman, hall engem?
Fogalma sem volt, hogyan válaszolhatna. Talán ha arra gondol, amit mondani akar? Megpróbálkozott egy köszönéssel. Nem történt semmi. A nő feltehetően egy képernyőt nézett, majd elégedetten bólintott.
– Köszönöm, Dr. Waldman, remekül csinálta. Ne aggódjon, rövidesen bekötöm a beszédközpontot is, de szükségem volt erre a megerősítésre.
Újból a terminállal kezdett babrálni. Waldman az eddigiek alapján arra számított, a beszéd adománya is sokkhatásként fog érkezni, de ezúttal nem észlelt semmi változást.
– Mondjon valamit, Dr. Waldman!
– K… K… Ki… Ki maga?
– Carla Bertoux vagyok, Dr. Waldman. A másik Dr. Waldman asszisztense.
– És Bernd? Mi van Bernddel?
– Ő már egy ideje nem dolgozik itt. Dr. Waldman, A vizsgálatok óta hat év telt el. Most 2024-et írunk.
2024. Az imént – azaz évekkel ezelőtt – úgy tűnt, célegyenesben van a projekt. Hogy néhány hónap, és kész az első teljes mértékben szimulált emberi agy, a biológusok legnagyobb örömére.
– Mi történt? Miért csak most lett lettem kész?
– Nem sokkal a modell elkészülte után kiderült, hogy digitális számítógépekkel nem működik a szimuláció. Várni kellett, míg a kvantuminformatika elég kiforrott lett. De majd Dr. Waldman részletesen beszámol minderről.
– Hol van Dr. Waldman?
– Egy EU-tisztviselővel tárgyal a videokonferencia-teremben. Mindjárt itt lesz. Addig elindítok valami zenét, ha megengedi.
Megengedte.

A hús-vér Waldman ereje nagy részével arra összpontosított, hogy ne remegjen a keze. Eddig úgy tűnt, tárgyalópartnere, az Európai Unió Platón-terv Bizottságának elnöke nem vett észre semmi gyanúsat. Waldman bízott benne, hogy ez így is marad. Az összpontosítás szerencsére nem akasztotta meg a megbeszélést: az elnök pontosan azokat a kérdéseket tette fel, amelyekre számított, és pontosan olyan türelmetlen és arrogáns volt, mint várta.
– Dr. Waldman, mikorra tudja elkezdeni a munkát a Nobel-szimekkel?
– Ismét a türelmét kell kérnem, elnök úr. Csak most kezdtük meg a prototípus részletekbe menő vizsgálatát. Ha nem merülnek fel problémák, akkor is több hétbe telik, míg elkészülhet a jelentésem.
– Ezt értem, de nem rendelkezünk a világ minden idejével. Már október van, jövő tavasszal indulnia kell a tesztüzemnek.
– Engedje meg, uram, én mindig is elleneztem ezt az erőltetett tempót…
– Az a maga problémája, de amíg az EU finanszírozza a kutatásait, addig tartani fogja – felelte ingerülten az öltönyös emberke.
– Ezzel én is tisztában vagyok ezzel, de nem tudok az eddiginél feszesebb tempóban dolgozni. Épp elég gondot okoznak a tiltakozások, igazán nincs rá szükség, hogy a kapkodás okozta hibákkal lovat adjunk a demonstrálók alá.
– Persze, persze, a retrográdok – mondta kezét tördelve a politikus. – Tudja mit? Kap három hetet, addig beszélgessen az „ikertestvérével”. Utána viszont vegye kezelésbe a nóbeleket, mert engem is siettetnek föntről.
Miután Waldman – kissé kelletlenül – megígérte, hogy a rendelkezésre álló időtartam alatt elvégzi a tesztelést, az elnök bontotta a kapcsolatot. A brüsszeli iroda súlyos ébenfa íróasztala eltűnt, a vetítővászon feltekeredett, a helyén újra láthatóvá vált az ingolstadti Új Kastélyt ábrázoló nagyméretű poszter.
Három hét. Igazán nem sok, hiszen eddig csak annyit sikerült minden kétséget kizáróan megállapítani, hogy az agy tökéletesen működőképes, kész a kapcsolatfelvételre, Carla minden bizonnyal éppen ezzel próbálkozik. Waldman nem kételkedett benne, hogy sikerrel jár: az agy minden alkotórésze funkcionált, az idegi kapcsolatok rendben voltak, mi jöhetett közbe? Persze a projekt bírálói sokszor hangoztatták, hogy a lelket nem lehet digitalizálni, de Waldman biztos volt benne, ha létezik lélek, akkor az az agyba van kódolva.
A Blue Brain kritikusaival volt a kisebb gond. Néha tüntettek a főiskola előtt, de ennyivel be is érték. A nagyobb problémát a retrográdok, a Platón-terv ellenzői jelentették. Sokaknak nem tetszett, hogy az Unió stratégiai döntéseit egy letárolt agyakból – szimekből – álló testület hozza meg, még ha azok a bolygó legkiválóbb elméi is. Az ellenzők köztt vallási fanatikusok és szabadgondolkodók egyaránt voltak, egyesek pedig azért ellenezték a projektet, mert a nem európai eredetű szimeknek is azonos jogokat biztosítottak volna. Noha Waldman maga sem volt biztos benne, hogy jó ötlet gépi intelligenciákra bízni a politikát, jól látta, ez volt az egyetlen esélye arra, hogy a Blue Brain korábbi zsákutcája után újrakezdje a munkát. Bizonyára Markram sem akarta volna másképp.
A kézremegés elmúlt, ideje volt munkához látni. Megivott egy presszókávét az automatából – biztos volt benne, hogy ettől nem fog újra remegni keze – és elindult a laborba. Már a folyosó másik végén hallotta, hogy Carla megint azt az átkozott prog-technót hallgatja, amit nem tudott elviselni. Mihelyt belépett az ajtón, a monitor jelzéseiből már látta, hogy egy harmadik személy is a nehezen értelmezhető zajhalmazt volt kénytelen hallgatni.

Nehéz volt számára tudomásul venni, hogy tartós mozdulatlanságra ítéltetett, a világ egy rögzített kamera képére és egyetlen szoba hangjaira szűkült. Sokat rontott a dolgon az is, hogy a Carla névre hallgató ifjú hölgy valami borzalmas zenét hallgatott. A dallamot csak nyomokban tartalmazó muzsikában hangszereket nem ismert fel, viszont sok környezeti zajt tartalmazott, repülőgép-hajtóművekét, fékcsikorgást, ajtócsapódást és sok egyebet. Bizonytalan volt benne, van-e joga utasítást adni a lánynak, de megpróbálta megkérni, hogy kapcsolja ki a lejátszót. Az viszont alighanem lehalkította szim-Waldman hangját, így nem hallotta a kérést. Szim-Waldman bízott benne, hogy ember-Waldman megbeszélése nem húzódik el túlságosan, mert tartott attól, hogy nincsen kéznél szimulált emberi agyaknak kifejlesztett fejfájás-csillapító.
Az ajtónak csak az egyik sarkát látta, így ember-Waldmannak először a hangját hallotta meg.
– Carla, azonnal kapcsold ki ezt a vackot!
A hang rekedtesebb volt, mint amilyenre emlékezett. Hiába, további hat év dohányzás megtette a hatását. Maga is szívesen rágyújtott volna, de ezzel a szokással alighanem örökre fel kell hagynia.
– Elvégezted a teszteket? – kérdezte az ember-Waldman, miután Carla elhallgattatta a zenét.
– Igen, a szim lát és hall minket.
– Nagyszerű. Akkor lássunk neki!
Odahúzott magának egy kerekes irodai széket, leült, majd egyenesen a kamerába nézett, mintha a szim tekintetét kereste volna.
– Helló, Waldo!
– Helló, Frank! Ezer éve nem használtuk ezt a becenevet.
– Várj egy pillanatot, hangosítok egy kicsit. – matatott valamit az érintőképernyőn – Így ni! Furcsa érzés találkozni veled.
– Hát még nekem! Minek köszönhetem, hogy ilyen sokáig kellett várni a nagy találkozásra?
– Nem jártak könnyű idők a Blue Brainre a digitalizálást követően. Megpróbáltuk feltenni a szimulációt a Blue Gene-re, egyes részegységek működtek is, de a szim nem mutatta a gondolkodás semmi jelét, a külső ingerekre sem reagált. Aztán egy független kutatócsoport kimutatta, hogy a Neumann-elvű számítógépek nem alkalmasak ilyen magas szintű biológiai rendszerek működtetésére.
– De hát a kísérletek ragyogóan sikerültek!
– Igen, de korábban csak az agyak egyes részeit modelleztük, ami működik is. De nem ez volt a célunk. A kudarcot látva a szponzorok szépen cserbenhagytak bennünket, három évig esély sem volt a projekt folytatására. Szerencse, hogy legalább a tárolókapacitásunkat meg tudtuk tartani, különben…
– Különben én most nem léteznék.
– Igen. Nehéz idők voltak, de hál’ Istennek, túl vagyunk rajtuk. Ugyanez a kutatócsoport még ’19-ben kimutatta, hogy egy kvantumszámítógép elbánhat a feladattal, ’21-ben meg már a technológia is megvolt hozzá.
– Akkor mihez kellett a további három év?
– Nem volt könnyű új támogatót találni. Végül az Unió látott fantáziát a dologban, igaz, nem az agykutatás fejlesztése miatt. Gyakorlatilag felvásároltak.
– Ha nem agykutatás, akkor mit akarnak?
– A Platón-tervet. Az Unió kormányát az elmúlt évek Nobel-díjasainak szimjeivel töltenék fel a jövőben.
– Ez őrültség!
– Furcsa ezt a szimemtől hallani – mondta mosolyogva ember-Waldman –, bár én sem vagyok az ötlet legnagyobb támogatója. Azt látnod kell, hogy a terv nélkül nem lett volna esélyünk újraindítani a programot.
– Aha, szóval én vagyok az új döntéshozók prototípusa.
– Valahogy így. És három hetem van rá, hogy töviről hegyire megvizsgáljalak, alkalmas vagy-e egy ilyen feladatkörre.
– Értem. Elég a szakmából, beszélj egy kicsit a családunkról! Beate hogy van? Vannak gyerekeink?
– Öö… Sajnálom. A projekt leállása után egy elég rossz időszakon mentem keresztül. Követtem el hibákat, és Beate egy idő után nem bírta tovább erővel. Már négy és fél éve, hogy elváltunk.

Az otthoni íróasztalánál ült és átgondolta a nap eseményeit. Furcsa volt szembesülni saját maga korábbi változatával: a szim gondolkodása, emlékei még a fiatal, idealista Frank Waldmant tükrözték, aki addig minden kihívással megküzdött. Nem mondott el neki mindent. Fölösleges tudnia, hogy alkoholizmusa miatt elvonóra is került, és hogy a válás közvetlen kiváltó oka az volt, hogy részegen betörte Beate orrát. Túl volt rajta, szerencsére a szenvedélybetegségek gyógyításában az utóbbi években komoly előrelépések történtek. Igaz, a házasságán ez már nem segített.
Azt sem hozta szóba, hogy Waldman-szim nem szerepelt az Unió hosszú távú terveiben. Nyíltan ugyan nem mondták ki, de több ízben sejtették, hogy a szimuláció további üzemeltetését nem áll szándékukban finanszírozni. Hogyan mondja meg az ember saját magának, hogy a jövője legalábbis bizonytalan?
Persze valójában saját további sorsa is kérdéses volt. Ha a szimek zökkenőmentesen működnek, az Unió elérte a célját, a rendszer működtetéséhez már nincs szükség Waldman közreműködésére. El tudta ugyan képzelni, hogy tisztes nyugdíjjal visszaküldik a főiskolára oktatni, de úgy látta, a Blue Brain még nem érte el eredeti célját, az emberi elme működésének tökéletes megértését. Ráadásul itt vannak az egészségügyi panaszai is: a kézremegés, az alkalmankénti kettős látás. Tudta, hogy orvoshoz kellene fordulnia, de ebben a feszült munkatempóban egyszerűen lehetetlen volt időt szakítani rá.
Aktiválta az asztala fölötti kijelzőt: a hírcsatornák még nem tudtak a szim sikeres aktiválásáról, de a Platón-tervről most is sok beszámoló szólt. A kínai külügyminiszter kilátásba helyezte, hogy ha bevezetik a Platón-rendszert, országa visszarendeli az Unióhoz delegált diplomáciai képviselőit. Philadelphiában több tízezer emberi jogi aktivista tüntetett a „gépek terrorja” ellen, ami szerintük Európára várt. Berlinben tovább folytatódott az egyetemi hallgatók éhségsztrájkja, kettőt közülük kórházba kellett szállítani. És persze folytatódtak a fegyveres harcok Dél-Amerikában, az ausztráliai bozóttüzeket sem tudták még eloltani.
Ennyi elég is volt a nagyvilágból: Waldman keresett egy operafelvételt a neten, és az este hátralévő részét Gounod-nak szentelte.

Zöldellő gesztenyefák között sétált, Beatéval kézen fogva. Az asszony fehér ruhájában épp olyan volt, mint amikor megismerkedtek: üde, mosolygós, mogyoróbarna hajú lány. Egy szót sem szóltak, Waldman mégis úgy érezte, sosem volt még ilyen boldog. A szikrázó napsütésben éteri könnyűnek érezte magát, és valóban, lábai alig érintették a talajt. Az asszony mélybarna szemébe nézett, összemosolyogtak. Úgy érezte, örökké tudna így sétálni vele, nem is lenne szüksége semmi másra. A földön elvirágzott pitypangok nőttek. Beate leszakított egyet, és huncut mosollyal a férfi arcába fújta a magvakat. Waldman önfeledten felkacagott, noha elvakították a pelyhes magvak. Megdörzsölte szemét. Mire újból tisztán látott, Beaténak nyoma veszett, vége szakadt a napsütésnek is. Szürke fellegek borították az eget, szél kerekedett. Waldman vacogva húzta össze magát. Hol lehet a felesége? Keskeny ösvényt látott maga előtt, ezen folytatta útját. A ligetből kiérve egy temető tárult elé. Jobb ötlet híján a sírok felé vette az irányt. Eleredt az eső. Waldman elindult a sírok között, egyre Beatét keresve, de a sok örökzöldtől nem látott messzire. Az egyik sírkövön ismerős nevet pillantott meg. Megnézte alaposabban a feliratot: Albert Einstein 1879-1955. A következőn Selma Lagerlöf neve szerepelt. Sorra nézte tovább a fejfákat: Szent-Györgyi Albert 1893-1986, Erwin Schrödinger 1887-1961. A következő sorban Willy Brandt és Francis Crick nyugodott. Majd egy újabb síron Henry Markram nevét fedezte fel. Tovább botorkált, mígnem két friss sírhantig jutott, ezeken csak fakereszt jelezte az elhunytak nevét: Frank Waldman 1982-2024 és Frank S. Waldman 2018-2024. Elsötétült előtte a világ: elvesztette az eszméletét.
Miután magához tért, a Blue Brain laborját látta maga előtt, a kamera megszokott perspektívájából.

A tesztek remekül mentek, minden jel arra mutatott, hogy a szim agyműködése minden tekintetben ekvivalense egy élő emberének. Ember-Waldman kezdett derűlátóbb lenni: talán sikerül időben lezárni a vizsgálatokat, a szimet pedig megtartják, hiszen ő alapozza meg Európa új aranykorát. Aztán Sören Christensen halálával bekövetkezett a krach.
A Platón-terv ugyan az Európai Unió projektje volt, anyagi hátterét azonban magáncégek szolgáltatták. A befektetők közül a kínai-dán Noritech konszern volt a legjelentősebb, Christensen, a cég sci-fi rajongó vezérigazgatója úgy vélte, a Platón-tervvel Asimov álmai válnak valóra a tökéletes racionalitással vezetett emberiségről. 2024. november 3-án Christensen épp magángépére készült felszállni a NewYork-i La Guardia reptéren, amikor egyik testőre hátulról megragadta és egy határozott mozdulattal elvágta a torkát. Mint kiderült, a merénylő egy szélsőséges retrográd csoport tagja volt.
Három nappal a merényletet követően – előző megbeszélésük után nem egészen két héttel – a Platón-bizottság elnöke ismét tárgyalni hívta Waldmant. A tudós sejtette, mit fog mondani, és nem is tévedett nagyot.
– A Noritech kiszállt a Platón-tervből. Három másik cég is fontolgatja a szerződések felbontását, de ez önmagában is súlyos likviditási gondokat okoz. Tegnap a bizottság rendkívüli ülésén úgy döntöttünk, határozatlan időre felfüggesztjük a Platón-terv előkészületeit. Ez egyben azt is jelenti, hogy nem áll módunkban a megjelölt tesztperióduson túl finanszírozni a prototípus működtetését és tárolását.
– Úgy érti, le akarja állítani a szimet? – pattant föl székéből Waldman – Maga azt hiszi, hogy az egy nyamvadt kávéautomata? Egy emberről beszélünk!
– Pontosabban egy ember másolatáról. Megértem az érzéseit, valószínűleg az ön helyében én sem éreznék másképp, de a Bizottságnak nincsenek meg az anyagi eszközei egy kvantumszámítógép folyamatos üzemeltetésére.
Waldman szédülni kezdett. Megrázta a fejét, de az állapota csöppet sem lett jobb, sőt, teljesen elhomályosult a látása.
– Elnök Úr! Az emberiesség nevében… – elcsuklott a hangja – … követelem, hogy… – Waldman egész teste görcsbe rándult, a férfi elesett.
Az elnök felállt asztalától.
– Istenem, mi történt. Waldman!
Miután a tudós nem reagált, a brüsszeli politikus mentőt hívott a lausanne-i intézetbe.

Waldman ismét egy MR-készülékben feküdt, akárcsak hat évvel korábban. Akkor tele volt optimizmussal, most reményvesztett volt. Amikor Beate elhagyta, azt hitte, vége a világnak, de kapott még egy esélyt a sorstól. Hát most ezt is elbukta.
A vizsgálat sokkal rövidebb volt, mint a korábbi, az eredményeket a diagnosztikai program pillanatok alatt kiértékelte.
– Encephalomyelitis, semmi kétség – mondta az orvos.
– Tessék?
– Sclerosis multiplex, középső stádium. Injekciókkal tudunk enyhíteni az állapotán, de gyógymód nincs rá. Azt el tudjuk érni, hogy a rohamai lényegesen ritkábbak legyenek, enyhíthetjük lefolyásukat. Semmi többet nem tudok ígérni.
Waldman hallgatott.
– Nézze, ne törjön le, a mai gyógyszerekkel nagyságrendekkel jobb életminőséget tudunk biztosítani, mint akár húsz évvel ezelőtt. Nem lesz többé olyan, mint a betegség előtt, de…
Waldman élesen közbevágott:
– Nem fogok belenyugodni, hogy emberi roncs legyek, nekem feladatom van. Kell lennie megoldásnak!
– Kísérleti gyógymódok, talán, de én az ön helyében nem fűznék hozzájuk nagy reményeket. Ha kívánja, esetleg megadom önnek az Egyesült Államok-beli Nemzeti Szklerózis Alapítvány elérhetőségeit. Felveheti velük a kapcsolatot; ha valaki, ők azok, akik tudnak segíteni.

Szim-Waldman napjai unalmasan teltek, amióta embermása betegszabadságát töltötte. A tesztek még nem értek véget, de a három hét a végéhez közeledett. A hírekből a szim is hallott a Noritech kiszállásáról, és bár a Platón-terv elnapolása nem volt publikus, sejtette, hogy napjai meg vannak számlálva. Carlával épp a híreket nézték akkor is, amikor a remegés elkezdődött.
– Carla, kérem, igazítsa meg a készüléket, nagyon rossz a kép.
– Hogy? Semmi baja nincs a képnek!
– És a hang is olyan furcsa. Nem igaz, hogy nem hallja ezt a zizegést!
– Nincs itt semmiféle zizegés.
Waldman először arra gondolt, alaposan leteremti a lányt. Aztán hirtelen összeállt benne a kép. Hallotta, mi történt Waldmannal, tudott a diagnózisról is. A sclerosis multiplex a központi idegrendszer megbetegedése. Egyvalami volt a szimben, ami ugyanolyan volt, mint egy hús-vér emberi lényé: a központi idegrendszere. Ha Waldman szervezete már a digitalizáláskor magában hordozta a hajlamot a betegségre, csak idő kérdése volt, mikor lép fel a szimnél is.
– Carla, kérem kapcsolja ki az adást! Beszélni szeretnék Waldman professzorral. Hagyjon bennünket magunkra!
A nő kelletlenül, de eleget tett a kérésnek. Ember-Waldman hamarosan megjelent a képernyőn. Egy régi karosszékben ült, kezében whiskysüveget szorongatott.
– Mi van, Waldo? Nem tudsz hagyni békében megdögleni? – mordult rá a szimre.
– Frank, azt hiszem, találtam megoldást.
– Mire? Gyógyíthatatlan beteg vagyok, ne szórakozz velem!
– Frank, nekem is szklerózisom van.
– Tessék? – ember-Waldman leejtette a kezéből az üveget és felpattant a székből – Mondd még egyszer?
– Igen, biztos vagyok benne. Én is beteg vagyok.
– Nem igaz, ilyen nincs. Te csak egy szaros gép vagy.
– Nem, Frank, tudod, hogy nem. És most szükségem van a segítségedre.

– Hölgyeim és uraim! Nem vagyok gyakorlott szónok, különösen az utóbbi években nem volt módom gyakorolni ilyen készségeimet. Mégis megpróbálom szavakba önteni azt, amit most érzek. Kettős érzés ez: ami most a Nemzeti Szklerózis Alapítvány segítségével lehetővé vált, a Blue Brain atyjának, Henry Markramnak az álma – az agykutatás, ezen belül a sclerosis multiplex kutatásának szolgálatába állítani egy szimulált agyat. Emellett személy szerint én is hálás vagyok az Alapítványnak, hiszen magam is ebben a betegségben szenvedek, és biztos vagyok benne, hogy a most megvásárolt eszközöknek és technikáknak hála lehetővé válik a betegség belátható időn belüli legyőzése. Bár szomorú vagyok, hogy odahaza Európában nem sikerült dűlőre jutni a támogató intézményekkel, ez a csalódottság eltörpül amellett a bizakodás mellett, amit itt, az Egyesült Államokban érzek. Köszönöm, hogy erőt és pénzt nem kímélve áthoztak bennünket ide, és lehetőséget biztosítottak nekem és társamnak az újrakezdésre. Emelem poharam tehát a Nemzeti Szklerózis Alapítvány és az agykutatás sikerére!
A robotkéz zúgó taps közepette emelte magasba az üres pezsgőspoharat.

Értékeld az oldalt!