Mayer István: Teofánia

Amióta megépült az új egyetemi könyvtár, mindig arról álmodoztam, hogy itt fogok dolgozni. A hatalmas üvegablakoknak köszönhetően egész nap világos van, tele van minden korszerű számítógépekkel, no és a könyvállományra sincs panasz. Persze leginkább az informatikusok vagy a tájékoztatósok közé képzeltem magam, de ez nem kívánságműsor. Íme, két diplomával a zsebemben ruhatáros lettem. Innen, a földszint eldugott sarkából már egyáltalán nem olyan világos az épület, a szakmai kihívás meg… Nos, igen. De muszáj valamit csinálnom, mert az alacsony fizetés is fizetés.

A ruhatár – legalábbis az a része, ahol én dolgozom – a könyvtár leghagyományosabb része. Leadod a kabátod, kapsz érte egy bilétát, majd a bilétáért cserébe visszakapod a kabátod. Persze a forgalomnak már csak egy kisebb része tartozik hozzánk, mert az elektronikus csomagmegőrző “ládákat” is megszokták a látogatók, még ha néha bele is szorul a cuccuk. Az én ruhatári szakaszom általában a senki földje. A hátsó ruhatárig a legtöbben el sem jutnak, igaz, nem is mindig van nyitva. Én például csak délután 1-kor nyitok, igaz, attól kezdve zárásig dolgozok. Igazán csak rendezvényekkor vannak sokan, akkor viszont majd megszakadok, mert ide hátra ritkán küldenek erősítést.

Szeretem jól végezni a munkámat. Hogy mit lehet jól csinálni egy ruhatárosnak? Például a legtürelmetlenebb és legagresszívabb olvasónak is nyájas mosollyal nyújtom át a kabátját. Vagy akkor is odaadom, ha elvesztette a bilétáját, csak némi dorgálás kíséretében. Az eltűnt bilétákról precíz nyilvántartást vezettem. A legtöbbjük néhány napon belül megkerült, hiszen csak a könyvtáron belül hagyhatták el őket. Egy esti záráskor átlagosan nyolc-tíz biléta szokott hiányozni a rám bízott 600 fogasról.

2007. október 7-én a délutáni kezdéskor legalább tíz biléta hiányzott, noha este még csaknem teljes volt a létszám. Furcsa volt, hogy mind az utolsó polcokon lévő fogasokról hiányzott. Mindenesetre elkezdtem feljegyezni őket: 461, 467, 487, és így tovább egészen 599-ig. Pontosan 11 szám. De éreztem, hogy valami nem stimmel ezekkel a számokkal. Például mindegyik páratlan. Aztán előkaptam a telefonom, és a számológépén ellenőrizni kezdtem a számokat: mindegyik prímszám volt, vagy legalábbis annak tűnt. Elég sok sci-fit olvastam ahhoz, hogy ebben ne a véletlen művét lássam. Nyilvánvaló, hogy valaki így akar üzenni nekem.

Mivel matematikából nem vagyok túl erős, este beültem egy internetkávézóba, ahol letöltöttem egy több ezer prímszámból álló listát. Rajta volt mindegyik hiányzó biléta száma. Viszont ez az adott intervallumon belül csak minden második prímszám volt. De mit jelent ez. A legjobb ötleteim éjjel szoktak támadni. Hajnali háromkor arra ébredtem, hogy megvan a megoldás: nekem kell kiegészíteni a listát, és akkor az a valaki, aki a kapcsolatot keresi, tudni fogja, hogy veszem az adást. Kijegyzeteltem a hiányzó számokat, és vártam a munkát sajátos távírómmal.

Másnap 1-kor minden biléta a helyén volt. Kíváncsi lettem volna, hogy eddig hol voltak, és hogyan kerültek vissza a helyükre, de még kíváncsibb voltam, ki az, aki jelet adott nekem. Este 8 után szépen leakasztottam a 463-ast, a 479-est és társaikat, majd elmentem haza, és vártam a választ. Nem mintha lebecsültem volna a kollégáimat, de a legtöbbjükből nem néztem volna ki, hogy bármifajta kódolással múlatják idejüket, így igazából fogalmam sem volt, ki játszadozhatott a bilétákkal. Persze egy egyetemi könyvtárban sokféle ember megfordul, és némelyik matematikus srácról simán el tudtam volna képzelni, hogy bemegy az üres ruhatárba és matekfeladványokat kreál nekem. Nos, az első feladatot megfejtettem. Gondoltam, másnapra valami nehezebb feladvány jön. És így is lett.

Nem lehetett nem észrevenni a tudatosságot a biléták másnapi rendjében. Mintegy hatvan hiányzott, ráadásul mindegyik az első két oszlopból. Ha nem éreztem volna, hogy ez egy üzenet, bizonyára fel is jegyeztem volna a füzetembe, hogy új rekord, így viszont a pontos számokat írtam fel. Elgondolkodtam, hogyan lehetne ezt dekódolni. Kézenfekvőnek tűnt a számítógépek alkalmazta kódolások valamelyike. A hiányzó és a meglévő bilétákból 8 bites csoportokat képeztem úgy, hogy a meglévő biléta 1-et, a hiányzó 0-t jelentett. Ha például a számnyolcasból csak a bal szélső hiányzik, az 27 –t jelentene, azaz 128-at. Összesen 256 -féle karakter létezhet így, ami több mint elég a legtöbb üzenethez. Gyanús volt, hogy csak 78 fémdarab hiányzott: ugyan mit lehet 9 karakterben üzenni? És a kapott számok többsége túl nagy is volt: a betűkarakterek zöme 128-nál kisebb számnak felel meg.

Mindezeket a megállapításokat tettem fél háromig, amikor egy kisebbfajta invázió lepett meg. Nyilván valami népszerű általánosan művelő előadás kezdődött az egyik teremben. A pokolba kívántam a látogatókat, de hiába, várni kellett a feladattal. Persze vigyáztam, hogy az első két oszlopba ne kerüljön se kabát, se táska. Közben persze járt az eszem. Este 6 körül jöttem rá a helyes módszerre. Ismeretlen partnerem takarékos volt: csak a betűjegyeket jelölte, abból viszont az ékezeteseket is. Így 6 bitből megúszta az egészet: pokolba a szabványokkal! Magára az ábécére bőségesen elég a 64 variáció, legalábbis, ha lemondunk a kis- és nagybetűk közti különbségtételről. A szóközt láthatóan 0-val jelölte a feladó. 19:40-re, tehát majdnem zárásra kialakult az első üzenet:

AZ IDŐ BETELT

Mint egy elmebeteg – igaz, addig se viselkedtem másképp – nekirohantam kódolni nyilvánvaló kérdésemet, amit az utolsó oszlopok bilétáinak megritkításával tettem közzé:

KI VAGY

Majd elhagytam a könyvtárat, beültem egy kocsmába és megittam három sört. Kicsit túl sok élmény volt ez egy napra. Hazafelé gyalog mentem, és a titokzatos üzenet értelmén gondolkodtam. Valahonnan ismerős volt a kifejezés, de nem jutott eszembe, honnan.
Éjjel 2-kor ébren fekve az ágyon a SETI kapcsolatfelvételi módszerein gondolkodtam. A földönkívüliek kutatói mindig abból indultak ki, hogy mi sem tudunk semmit az idegenekről, sem ők rólunk, és mindenféle általánosságokból próbálnak közös kódot kialakítani. Pedig lehet, hogy azok odakint már mindent tudnak rólunk, ismerik a nyelvünket, szokásainkat, és azt is tudják, hogy a “beszélgetőpartnerük” mennyire összetett kódot képes megfejteni.
Nem, ekkor nem gondoltam, hogy valami földöntúli hatalommal van dolgom, inkább valami TTK-s csínytevésére gondoltam, de mindenképpen érdekes személynek tűnik, aki így társalog valakivel.
Másnap persze kialvatlanul ébredtem, mire dolgozni mentem, ráadásul iszonyatosan fájt a fejem. Most viszont legalább aligha kell a kódfejtéssel foglalkoznom, hiszen ismerem az ábécénket. 102 biléta hiányzott az elejéről, tehát 17 karakteres üzenetre számíthattam. Szép hosszú neved van, barátom – gondoltam. Ahogy összeraktam a jeleket, az üzenet így szólt:

VAGYOK AKI VAGYOK

És akkor beugrott “Az idő betelt” forrása is. Hát persze, a Bibliában van. Gyorsan leléptem a ruhatárból, bementem a könyvtárba és kezembe kaptam a Szentírást. “Az idő betelt”-re Márk evangéliumában bukkantam rá. Igaz, itt “beteljesedett az idő” szerepelt, de ez fordítás kérdése. A “Vagyok, aki vagyok”-ra emlékeztem: Mózesnek mutatkozik be így az égő csipkebokorból az Isten. Iszonyú mérges lettem. Nem vagyok templombajáró, de ha valaki Istent játszik, azért az már sok az én érzékenységemnek. Visszarohantam a ruhatárba – a kolleginák elég morcosnak tűntek a távozásom miatt -, és még a délután folyamán megfogalmaztam tömör válaszom vicces partneremnek:

ANYÁDDAL SZÓRAKOZZ

Aznap este jobban aludtam. Eddig valahogy mégis bennem volt az az érzés, hogy valami külső erő mozgatja a bilétákat, most nyilvánvalóvá vált, hogy valaki egy vaskos tréfát űz velem. Nem tudtam rájönni, ki lehet az, ismerőseim egy részéből az átverésre való hajlam hiányzik, mások viszont a kódot nem lennének képesek összehozni.
Arra számítottam, hogy másnap rendben találom a ruhatárat, de nem így volt. Úgy látszik, a barátom nem érti, hogy vége a műsornak. Nem akartam vele foglalkozni, de azért zárás előtt csak megnéztem, mit akar mondani nekem a társam. Lehet, hogy végül csak leleplezi magát, és megtudom, ki is ő. Ahogy leírogattam a betűket a lapomra, szép lassan elsápadtam, majd meghűlt bennem a vér. A lapomon ez volt leírva:

PERGAMON146 1ANGUS4 4521

Az első kettő egy-egy jelszó volt, amiket különböző internetes programokhoz használtam. A következő szám a bankkártyám PIN-kódja volt. Azt még el tudtam volna képzelni, hogy valaki ezekből egyet ellessen, de hogy mind a hármat, azt teljesen kizártnak tartottam. “Vagyok, aki vagyok.” Teljesen össze voltam zavarodva. Még egy gyors üzenetet kreáltam, mielőtt elmentem volna.

MIT TEGYEK

Otthon sem olvasni, sem tévézni nem voltam képes, de a zene is csak idegesített. Persze étvágyam se volt. Eleve beteg ötletnek tartottam, hogy Isten velem akarjon kapcsolatba lépni, de hogy egy ruhatár segítségével, azt meg aztán főleg. Vagy egy pszichopata áldozata lennék? Tegyek feljelentést a rendőrségen? Nem, nem, már az elején kiröhögnének. Előbb utalnának engem az elmeosztályra, mint állítólagos társamat. Végül bevettem három altatót, ettől sikerült kikapcsolnom az aggodalmakat.
A másnap reggel természetesen katasztrofális volt. Szerencsére pénteken még a szokásosnál is kevesebben járnak erre, így nem tűnt fel senkinek gyalázatos állapotom. Persze várt a minden eddiginél hosszabb üzenet. Nagyon nehezen tudtam koncentrálni, de azért sikerült dekódolni.

MENJ EL NINIVÉBE HIRDESD NEKI HOGY GONOSZSÁGA SZÍNEM ELÉ JUTOTT

Na nem, próféta nem vagyok, nem csinálok hülyét magamból. Már így is hülyét csináltál magadból – mondta racionálisabbik felem. De egyáltalán, mi az, hogy Ninive? New York? Moszkva? Peking? Vagy csak Budapest? Úgy gondoltam, ennyi elég is volt ebből az őrült párbeszédből, aznap este válasz nélkül hagytam – kit is?
Mindig is úgy gondoltam, hogy az embernek van választása, így nemet mondhatok arra a feladatra, amit kapok. És én éltem ezzel a lehetőséggel. Ám úgy tűnik, ebben a dologban tévedtem.
Amikor aznap este az egyik sugárút sarkán – bevallom, kissé figyelmetlenül – leléptem a zebrára, hirtelen fékcsikorgást hallottam, majd egy csattanást, és aztán hasított belém a pokoli fájdalom. Aztán elájultam.
Csaknem egy hónapot töltöttem a kórházban combnyaktöréssel, meg persze a fejsérüléseimet is kezelni kellett. A vétkes sofőrt nem találták meg. Néhány kollégám meglátogatott, ők közölték, hogy míg én az ágyat nyomtam, a könyvtárban felszámolták a hátsó ruhatárat, és ahelyett is elektromos csomagmegőrzőt szereltek fel. Mire visszaérek, az első ruhatárba leszek beosztva én is, fele annyi munkaidőben, persze fele pénzért
Tehát az égi üzeneteknek vége. Lehet, hogy már minden elhangzott, amit tudnom kellett? Nincs más választásom. Bár nem érzem magam prófétának, meg fogom keresni Ninivét, bárhol legyen is, és el fogom mondani az üzenetet. Ámen.

 

Értékeld az oldalt!

Comments are closed.