Megérintettelek

Szükségem van arra, hogy a neved kimondjam, hogy ismételgessem újra és újra, mert ez jó. Felemelő érzés. Valakire gondolok, akinek a neve hallatán hevesebben lüktet a szívem- te vagy az, Ben! De jó kimondani, leírni! Ez fantasztikus!
– Gondolod?
Megdöbbenek, megijedek. Ki lehet itt, ahol egyedül élek? Csend. Hosszú csend. Csak a szívem kalapál, s ijedten nézek szét a szobában. Az nem lehet, hogy Ő szólaljon meg!

Ő csak egy álomkép. A képzeletem szüleménye…
Megnyugtatom magam: csak hallucinálok. Mégis pislákol bennem a remény, a fellángolás szikrája pattan: talán mégis létezel? Hisz ismerlek, évek óta ápolom sejtjeimben az egész lényedet…Nem akartam senki szemében hülye lenni, így nem mondhattam el… én egy képet rejtegetek, aki az enyém!

– Itt vagyok… – egy elmosódó, alig hallható hangfoszlány… talán a csend szüleménye… De azért felállok, keresgélni kezdek. Óvatosan lépkedek… benézek a fotel mögé, a kanapé mögé, aztán az ajtó mögé… a plafonra is felnézek, hiszen te bárhol lehetsz…
– Ben…- szólalok meg olyan remegő hangon, hogy magam sem ismerek rá.- Te tényleg itt vagy?…

Nem jön válasz. És csend… és csend…Tudhattam volna!… Ő csak álmaimban él… őt csak akkor láthatom, ha lehunyom szemeim… Lehet… lehet, hogy megőrültem?…
– Nem…nem… koncentrálj, látni fogsz!… itt a sarokban…
Felkaptam fejem és a sarok egy megvilágítatlan pontjába néztem és összeállt a kép…megjelent Ben.

– Úgy örülök neked!- odaszaladtam, hogy megöleljem, de ahogy kinyújtott kezemmel megérintettem, szétfoszlott, akár a köd…

Értékeld az oldalt!