Menekülés az UWX 653-ra

Egy irányjelző oszlopnak dőlve állt lihegve, tébolyult gondolatokkal. Remegő kezével beletúrt bozontos hajába, és az égre meredt tekintete. Nem, mintha oltalmat várna, segítségért sem fohászkodott… de mintha „istenem, hogyan tovább?” gondolatot engedett volna el az éterbe, úgy nézett fel. A pánikot, ami nőttön nőtt, már nem tudta legyőzni, felülkerekedett rajta. A huszonéves fiú újból beletúrt hajába, fejbőréhez görcsösen tapadtak ujjai. Izzadt tenyere jéghideg volt. Ajkai remegtek, s hangtalanul ismételgette: „Semmi baj… semmi baj…” Bárcsak otthon lehetne! Bárcsak… de hol van az otthon? És mi az a fogalom? A másodpercek töredékében a halált érezte, a bizonytalanságot, hogy kicsúszik a talaj a lába alól. Menekülni- ez ötlött agyába… aztán elindult, lépkedett, egyre gyorsabban- gyorsabban, majd szaladni kezdett. Nem tudta hová, és azt sem, miért… Lihegve állt meg valahol… addig már elmúlt a félelme. Pár perc után verítéke kezdett felszáradni, s szíve üteme is helyreállt. Körülnézett. A vér barnára aszalódott a végtelennek tűnő homoktenger dűnéi között. A fájdalom, fáradtság már kínozta egy idő óta… végül egy üvöltéssel kitört belőle minden. Térdre rogyott és zokogott.

Tom látott már gyilkolást, terrort, kegyetlenkedést. Ő maga alanya és tárgya volt mindennek, tudta, hogy semmi másról nem szól az élete már, csak harcolni az életben maradásért minden áron.

Megszökött a táborból. Már nem bírta tovább. Nem tudta, hogyan jutott el eddig, és azt sem tudta, hol van. Mintha megtébolyult volna… Elege volt a gyilkolásból. A fémekkel való harc minduntalan visszavonulásba torkollt. Alig maradt életben néhány ember, akik egymás ellenségeivé váltak.

Most, hogy egy összeütközés újabb helyszínére érkezett, gyűlölet, bosszú, fájdalom lángja borította el. Kis pihenőt tartott. Haját hátra simította, szeges csuklóvédője homlokát megkarcolta.- A fenébe!- mondta… aztán vállára vette aknavetőjét, lövedéktárát felcsatolta, AK-ját kezében tartva, elindult a homoktenger meghódítására. Azaz, elindult volna- csakhogy valaki egy kemény tárgyat a hátába szegezett. Tudta, hogy fegyver. És azt is tudta, hogy emberi lénnyel van dolga, a polialloidok nem így viselkednek. Ledobta fegyverét, felemelte kezét. – Rendben, haver- próbálta megőrizni lélekjelenlétét.- Nem vagyok ellenség!

– Fordulj meg lassan!- szólt egy női hang. A fiú szája mosolyra húzódott, amikor egy fiatal lánnyal találta magát szemközt.
– Gyerünk, fiú!- szólt határozottan.

Felvette AK- ját, s a lány nyomába eredt, aki úgy szökdécselt a homokdűnéken, mintha ott született volna.
Nemsokára egy homokba vájt lyuk széléhez értek, a lány szó nélkül csusszant be, a fiú utána. Nem mérlegelt semeddig Tom, megszökhetett volna, de maga sem rendelkezett jelen állapotában helyes értékítélettel. Egy szűk bunkerben találta magát, ahol emberek voltak. Ahogy felemelkedett guggoló helyzetéből, lassan, kétkedve nézett körül. Mindenki némán állt, és minden tekintet rá összpontosult.

Ruházatukból, külsőjük alapján ítélve, több ideje lehettek a föld alatt, hajuk megnőtt és kócosak voltak, férfiak, nők egyaránt. Szenvedés, fáradtság, megtörtség látszott arcukon.
– Egy újabb áldozat- jegyezte meg egykedvűen az egyik, aztán hátat fordítottak, és csendben elvonultak.
– Mi történik itt?- kérdezett Tom gyanakvón, a lány felé fordulva, aki komoran állt mellette.
– A nevem: Sole- nyújtotta kezét a férfi felé.
– Tom… én Tom vagyok.
– Okay, Tom. Szóval, csak segíteni akartunk rajtad, az érzékelők vettek, nem akartuk, hogy a fémek péppé zúzzanak. Mindössze ennyi.
– De miért mondták, hogy áldozat vagyok?
– Mindannyian azok vagyunk, nem igaz?
– Nem!- szólt határozottan a fiú.- Túlélők- ez a helyes kifejezés.
– Igazad lehet. Tény, hogy itt fogunk rohadni, ha nem teszünk valamit. Nincs élelmünk, fogytán a vizünk.
– És fegyveretek? Az van?- vágott Sole szavába Tom.
– Van… az van…- nézett rá sejtelmesen a lány.
– Az jó… mert néhány mérföldnyire van az űrbázis. Minden hónap közepén indul egy űrhajó az UWX 653-ra. Ha eljutunk addig, talán mi is feljuthatunk a fedélzetre, és eljuttatnak a Túlélők Bolygójára.

A lány itta a fiú szavait, végre felcsillant szemében a remény. Mindenki arról a bolygóról álmodik, hiszen az az egyetlen hely, ami biztonságos az emberek számára. Tudták, hogy folyik a betelepítés a mesterségesen létrehozott élőhelyre. Csak olyan titokban tartják az űrállomás helyét, hogy sokan azt rebesgetik, nem is létezik.

– Tudtam, éreztem, hogy nem lehet messze…- mondta a lány, mosollyal arcán. – Csak a megfáradt nők, gyermekek, férfiak már mind lemondtak róla. Alig van pár harcos, akik meg tudnák védeni a kis csapatunkat.
– Hányan vagytok?
– Huszannyolcan… tegnap meghalt egy sebesült férfi, nem tudtuk ellátni sebeit…- Sole szomorúan hajtotta le fejét.
– Szedd össze a csapatodat, Sole… elmegyünk a bázisra, kis szerencsével eljutunk az UWX- re. Több tucat férőhelyes a hajó.
– És te mindezt honnan tudod?- kérdezett a lány, miközben előre lépkedett.
– Szökött katona vagyok, jó informátorom volt a hadseregben. Ők is el akarnak jutni a bolygóra, de előtte parancsot teljesítenek, és szembe szállnak a gépekkel… Ugyanis a robotok meg akarják semmisíteni a bázist…- tette hozzá Tom.
– Emberek!- kiáltott a lány.- Emberek, gyertek a fényre!

A sötét bunker egyetlen fényforrása a lyuk nyílása volt. Lassan, csoszogva közeledett a kis csapat a központi helyre.
– Ez az ember itt: Tom.- mutatott a fiúra- ő katona, és elvezet bennünket az űrbázisra, kevés szerencsével eljuthatunk a Túlélők Bolygójára.
Teljes némaság uralkodott néhány másodpercig, amit halk morajlás, majd hangosodó szavak váltottak fel.
– Honnan tudjuk, hogy igazat mond?- kérdezett egy ember, aki egyik karjával a mellette álló nőt ölelte, másik kezét az előtte álló kisfiú vállán pihentette.
– A nevem: Tom, és a hadseregben szolgáltam- lépett előre a férfi, hogy a beeső fénycsóva megvilágíthassa arcát. Levegőt vett, hogy folytassa bemutatkozását, hogy meggyőzze az embereket, de egy hang félbeszakította.
– Mindegy, hol rohadunk meg… menjünk… csak ki innen!

A férfi érezte, hogy elszánt emberekkel van dolga, ettől az állapottól a halál sem rosszabb, amivel bármelyik percen számolniuk kell.
– Ki innen!- kiáltott egy másik, aztán egy harmadik, végül már mindenki ordította:- Ki innen!
Külön erre a célra összetákolt létrát helyezett valaki a kijárathoz, és gyorsan, egymás nyomába lépkedve, hagyták el a szűk bunkert az emberek.
– Nem kellett volna egy kis kiképzés nekik? – intett fejével Tom hátra.
– Ők kiképzettek, Tom… nagyon is… – mosolygott a lány, s közben visszagondolt a bunkerben töltött napokra, amikor külön képezte ki a férfiakat, nőket, gyerekeket a túlélés érdekében.

Tán kétnapi járóföldre lehetett a bázis, időközönként megpihentek. Maradék élelmük és vizük épp hogy kitartott, mire megérkeztek végre.
Útjuk során nem találkoztak ellenséggel, de épphogy bejutottak a létesítménybe, feltűntek a homoktenger láthatárán a fémek.

Az űrhajó több napig is várakozott, hogy teljes létszámmal indulhasson- alig voltak emberek, akik eljutottak addig. Igazából már az egész Föld a gépek tulajdonát képezte. Az áttelepítettek csak az UWX 653-on voltak biztonságban. A fémek meg akarták semmisíteni az űrbázist, ezzel véget vetve az emberek menekülésének.
Riadót fújtak, és egy-kettőre mindenkit elhelyeztek a hajón. Gyorsan közeledtek a fémmonstrumok, félő volt, hogy felrobbantják a hajót.
Tomot kiverte a víz, dübörgő szíve minden egyes dobbanását hallotta, érzékelte. Most tényleg érezte, hogy kicsúszik a talaj a lába alól.

– Istenem!- fohászkodott, és megint felnézett. Csak most egy szinttel feljebb nem az eget látta, hanem embereket. Azokat, akik egy új és jobb élet reményében elhagyták végleg a Földet.
– Vége van, Tom… – nézett a fiúra Sole, és letörölte tenyerével az izzadtságot a fiú homlokáról.
Egymásra mosolyogtak… és lassan alább hagyott a fiú őrült szívdobogása. Kinyújtotta karját, és megfogta a lány kezét. Most érezte életében először, hogy igazán van mellette valaki.
– Köszönöm, hogy megmentettél bennünket, Tom – hálálkodott Sole.
– Én is köszönöm neked… az életem…

Értékeld az oldalt!