Mesék

Könyvajánló:

Farkasok védelmében

Egy verőfényes napon, a magyarság nevezetes 1848-1849-es szabadságharc-és forradalom körüli időszakában, kalandos történet esett meg egy neves költővel, nevezetesen Arany Jánossal, Nagyszalonta mindmáig leghíresebb szülöttével.
Történt ugyanis, hogy Arany Jánost, Petőfi legjobb barátját felkérték 1849 tavaszán, legyen a forradalmi minisztérium hivatalnoka. Kis családját Nagyszalontán hagyva intézte a haza ügyes-bajos dolgait, hol Debrecenbe, hol Pestre utazott. Később, a szalontaiak a költő vezetésével vonultak Aradra, és Arany Nemzetőr dalát énekelték. Sajnos a szabadságharc elbukott, és nyárra már Szalonta városán masíroztak a szabadságharc honvédeinek fő csapatai. Az orosz seregek közeledtének hírére a költőnek inába szállt a bátorsága, rettegett attól, hogy politikai cselekedetei miatt, bántódása esik szeretteinek. Egy kedves ismerősére bízta feleségét és 2 gyermekét, ő pedig bujdosásnak indult. Éppen elhagyta a település szélét, amikor egy szintén menekülő paraszt rákérdezett: „Szökünk, uram szökünk?”
Ő csak ennyit felelt: Egyszer fent, másszor lent. Amikor a szabadságharc mellé állt, tudta, hogy mit kockáztat. Ha meg kell lakolnia, azért mert nyíltan az osztrák elnyomás ellen emelte fel hangját, akkor elfogadja a büntetést.
A városka határában, egy Kölesér nevű csordogáló patakocska nádasában keresett menedéket. De képzeljétek gyerekek, olyan váratlan dolog történt, amire nem is gondolnátok.
A neves költő reményvesztetten bújt el a sűrű nádasban. Egyszer csak amint ott kuporgott, hogy az ellenség fel ne fedezze, hát mit lát uram fia. Egy farkas család fészkét fedezte fel a közelében. Éppen eltüsszentette magát, és mire összerezzent farkas apa már ott állt előtte teljes életnagyságban. Arany János fejében megvillant a gondolat, ha Toldi Miklós, akit a legismertebb alkotásában főszereplőként bemutatott most itt lenne, nem volna félnivalója. De hát, ő csak a képzeletében élt, ott vívott meg a nagy erejű farkassal. Éppen a bicskája után kotorászott a zsákjában, hisz ez volt egyetlen fegyvere, amikor megszólalt a farkas koma.
– Tisztelettel üdvözlöm költő uraságodat. Mi járatban felénk?- vágta ki a rezet a szürkebundájú.
Arany János lábai földbe gyökereztek, hisz sohasem gondolta, hogy egy állat emberi nyelven is megszólalhat, és pláne azt sem sejthette, hogy a nádas legeldugottabb mélyén valaki őt, a nagy költőt felismeri.
– Adjon Isten!- rebegte alig hallhatóan hősünk.
– Ne féljen uraságod, nem fogom bántani. Éppen most vacsoráltam, de különben sem eszem „értelmiségit”.
– Hű, a teringettét – gondolta Arany, ennek a fele se tréfa.
El-elcsukló hangon elmagyarázta, milyen nagy vész kergette ide.
– Csak sose féljen ténsuram, amíg engem lát, megvédem én minden bajtól. – ajánlotta fel szolgálatait a farkas.
– De mégis, honnan ismer engem?-kérdezi a költő.
– Ugyan már, hát amiért mi itt élünk a nádasban, azért tudunk egyet s mást az emberek dolgairól. Az egész nemzetségünk hallott már az Ön költeményéről, a Toldiról, és azzal is tisztában vagyunk, hogyan írta le egy testvérünk képzeletbeli párbaját Toldival, a bivalyerős legénnyel.
Arany János tátott szájjal hallgatta a farkas beszámolóját, és elismerően bólogatott, amikor a bundás dicsérni kezdte alkotását.
– Nos, akkor nincs harag, amiért a műben egy ember kerekedett felül? Csak én színeztem ki az eseményeket, hogy a gyerekek számára izgalmasabb legyen a cselekmény – vallotta be a rímfaragó.
– Sőt! Mi is örülünk, hogy a nebulók megismerhették élőhelyünket, és többet tudhatnak meg rólunk. Ez mind a TOLDI költeménynek köszönhető.
– Á, dehogy, nem tettem én semmi különöset. – szabadkozik hősünk.
– Csak semmi szerénység!- a tehetséget el kell ismerni.
– Nos, akkor befogadtok egy kis időre, amíg engem politikai nézeteim miatt keresnek?- érdeklődött a költő.
– Mi vesszük megtiszteltetésnek a látogatást. Mindjárt fogunk egy vadkacsát, és azt megsütheted eledelnek. – ajánlották a többi farkasok is.
– Még sohasem ettem vadkacsasültet, főleg nem a nádas rejtekében, de azért igazán romantikus meghitt ajánlatnak tűnik.- mosolyodott el a költő.
– Lássunk munkához!- szólította fel a farkasok vezére családtagjait.

Mire a bujdosó felocsúdott egy farkas már lihegve hozta zsákmányát. Arany egy-kettő tüzet gyújtott, és hamar megsütötte a kacsa egyik combját. Jól is lakott, nem is emlékezett mikor tömte utoljára ilyen degeszre a hasát. A vacsora után elővette a szűrjét rátelepedett és verseket mondott alkalmi nézőközönségének. A farkasok körbe ültek, és tátott szájjal figyelték a költő rímjeit. Még meg is tapsolták a végén. Aztán amikor a telihold fénye megvilágította a költő orcáját, még egy könnycseppet is felfedeztek a hányatott sorsú menekülő szemében.
– Most biztosan saját kis családjára gondol – pusmogtak egymás között a kis farkascsemeték.
– Bizony, nekem is van két kis pulyám: Lacika és Juliska, és egy odaadó kedves feleségem. Képzeljétek, olyan angyali teremtést adott nekem a Gondviselő, hogy a városházán végzett jegyzői feladataim után, amikor a kicsik csivitelése elhalkul, a drága nőm nemhogy lebeszélne az írásról, még ő bátorít és biztat, hogy ne hagyjam veszni tehetségemet. Ő inkább kétszer annyit dolgozik, gyereket nevel, viszi a háztartást, hogy a vállamról levegye a gondokat, és én éjjel csak alkothassak. Hát nem egy földre szállt angyal az én Julim?- kérdezte.
– Egy méltó társ, kész főnyeremény az életben, ezt én is tanúsíthatom- kacsintott a farkasok vezetője.
– No kedves barátaim, tegyük el magunkat holnapra, résen kell legyek, ha utánam küldik a muszkákat.
– Majd mi őrködünk felváltva egész éjjel, te csak nyugodtan hajtsd álomra a fejed. Sajnáljuk, ha kényelmetlen lesz a föveny, de dunyhával mi nemigen szolgálhatunk. – szabadkozott a farkas koma.

Teltek múltak a napok, a farkasok vendégszerető népségnek bizonyultak. Fáradhatatlanul hordták a finomabbnál finomabb falatokat, hol kacsát, hol fácánt. A költő csak tüzet rakott és megsütögette magának. Volt egy halom papír is nála, a csendesebb órákban néhány rímet is faragott, hogy jobban teljen az idő. A farkasok sem felejtkeztek meg ígéretükről, és minden éjjel őrködtek.
Egy napon a költő sógora egy horgászbottal a kezében bukkant fel a sűrű nád közül. Tudta ugyanis, hogy Arany a nádasba menekült, és értesíteni szerette volna, hogy vége az önként vállalt száműzetésnek, az oroszok elvonultak, tiszta a levegő. Nem tudta pontosan merre bujkál, akit keres, ezért hangosan szavalgatta Petőfi versét, amit a kis Lacinak írt: LACI TE, HALLOD-E, JER HA MONDOM, RONTOM-BONTOM… Ekkor a költő felismerte szeretett sógorát és a nyakába landolt.
Mikor meghallotta, hogy bátran haza mehet, nem esik majd bántódása, és a családja is jól van majd kiugrott a bőréből. Előre küldte sógorát, és ő hátra maradt, hogy elbúcsúzzon vendéglátóitól.
– Köszönök mindent, amit értem tettetek, nagyon hálás vagyok. Ha módomban lesz, még írok sok- sok versikét a természetről, az állatokról, erről a harmóniáról és békéről, amit itt tapasztaltam. A két hét alatt nem is aggódtam a sorsom miatt, tőletek tanultam meg, hogy bízni kell a Teremtőben, és minden jóra fordul. Hisz a bibliában is ezt olvashatjuk:
„Ne aggódjatok életetekért, hogy mit fogtok enni és inni, se testetek miatt, hogy mibe fogtok öltözködni! Hiszen értékesebb az élet, mint az étel. A test is értékesebb, mint a ruha. Figyeljétek meg az égi madarakat! Nem vetnek, nem aratnak, élelmet sem gyűjtenek a magtárba – mennyei Atyátok mégis táplálja őket. Ne aggódjatok tehát a holnap miatt, mert a holnap aggódik magáért! Elég minden napnak a maga baja.”
– Viszontlátásra – harsogták egybehangzóan. Ha mégis rosszul alakulna dolgod az emberek között, hozzánk mindig eljöhetsz feltöltődni.- ajánlották cinkosan.
– Köszönöm. Mindig is szerettem a természetet, kis városom határában szívesen kószáltam gyerekkoromban. Máig azon ábrándozom, hogy egyszer majd otthagyom a dohos szagú irodát és kiköltözöm a jó levegőre, és gazdálkodni kezdek. Akkor aztán szabad leszek, mint a madár, és senki se parancsol többé.
A nagy költő nyakába vette a nádast, elhaladt a Testhalom nevű domb mellett, és minduntalan azon törte a fejét mitévő lesz ezután. Munkahelye nincs, a városházi jegyzői székbe biztosan nem veszik vissza. Talán akad majd valamilyen tanító állás – gondolta.
Ha hiszitek, ha nem gyerekek, éppen így történt. Szalonta visszafogadta hű fiát, s bár a jegyzőségről végleg leköszönhetett, azért a szalontai emberek sohasem felejtették el mit is tett értük hőn szeretett honfitársuk. Jól ismerték kiváló munkáját, hisz a városházán alig akadt olyan ügyes-bajos dolog, amit el ne tudott volna intézni. Több nyelven beszélt, mindig megértette magát éppúgy a szegényekkel is, mint a gazdagokkal. S az csak hab volt a tortán, hogy a népi elemekkel díszített költeményeibe belecsempészte a paraszti élet szépségeit és megpróbáltatásait egyaránt. Szalonta nevét költeményei által megismerhették szerte a nagyvilágban. „Disznairól hajdanonta, kónya fülű nyájról: de ma híres Nagy-Szalonta az ő Aranyáról”- írta mókásan egyik versében.

Bagdi Andrea


Miska és a Mikulás

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Miska nevű kisfiú. Annál a kisgyereknél rosszabbat még nem látott a világ, olyan égetni valóan pajkos volt, hogy minden nap csinált valamilyen csíntalanságot. Nem érezte jól magát, ha nem törhetett borsot valakinek az orra alá. Hiába volt a szép szó, hiába a korholás, Miska fáradhatatlan volt. Olyan hirtelen agyalta ki a legfurmányosabb gonosztettet, hogy mire felocsúdtak szülei, vagy pajtásai már meg is történt a leghajmeresztőbb rosszaság. Történt egyszer, december első hetében, hogy Miska nagyon várta a Mikulást. Édesanyja megígérte neki, hogy ha jól viselkedik, a Mikulás meg fogja személyesen is látogatni. A kis óvodással madarat lehetett volna fogatni, olyan boldog volt. Nagyon várta, hogy találkozhasson a kenderszakállúval. Egész nap serénykedett még a játékait is elpakolta, és szokatlanul szép rend uralkodott a szobájában. Misike anyjának azonban eszébe jutott, hogy elfelejtette a bevásárlást. Semmilyen harapnivaló, és üdítő sem volt otthon. Mivel már alig volt egy fél óra mire a kedves vendéget várták, arra gondolt leszalad a közeli boltba vásárolni. Megígértette a kis csavargóval, hogy néhány percig nyugton marad, és nem csinál semmilyen csínytevést. Míg az anyuka távol volt, Miska nem akarta feleslegesen múlatni az időt. Eszébe jutott, hogy ez alatt a pár perc alatt belekezdhetne egy kis testedzésbe. Fogott egy sámlit és felkapaszkodott a kályha csövére. Titkon mindig arra vágyott, hogy a kályhacsövön himbálózzon. De ezt a vágyát még soha senkinek nem merte elmondani. Most itt volt a ragyogó alkalom, hogy pár percig „értelmesen” töltse el az idejét. A nagycsoportos óvodás nem is fogta fel, hogy ez igen veszélyes mutatvány lehet. A kályhában éppen nem égett a tűz ezért Miska hamar felpattant a sámlira onnan már csak egy ugrás.
Igen ám, de abban a pillanatban, amikor a gyerkőc teljes testsúlyával ránehezedett a gyenge csőre váratlan fordulat történt. A cső leszakadt, Misi a földre huppant. A csőben felhalmozódott korom kiszabadult, és vastagon ellepte a szoba berendezési tárgyait. A megszeppent gyerek is koromfeketévé változott. Alig eszmélt fel a meglepetésből máris csengettek. Misi anyja érkezett vissza a boltból. Szurtosan nyitott ajtót, édesanyja nem jutott szóhoz a csodálkozástól. Hirtelen arra gondolt talán már megjöhetett a Mikulás és hozott egy ördögöt is kísérőként? De hamar rádöbbent, hogy egyetlen szerelmetes kisfia áll talpig koromban előtte. Miska sírva magyarázta a történteket.
– Hiszen csak egy kicsit tornázni szeretettem volna- szipogta könnyeivel küszködve. Arcocskáján patakokban gördültek le a kövér könnycseppek, és össze-vissza maszatolták ábrázatát. Édesanyja letaglózottan lépett a szobába és elszörnyedve látta, hogy a néhány perce még patyolat tiszta lakás ezúttal egy koszos viskó benyomását keltette. Idő már nem volt, hogy rendbe szedjék a lakást, és arra sem hogy Miska megmosakodjék. A csengő hangja felébresztette őket, hogy nem egy rossz álom amibe csöppentek, hanem a rideg valóság az, hogy itt a Mikulás az ajtó előtt. Miska szurtosan előbújt a rejtekhelyéről és bocsánatot kért a vén kenderszakállútól hogy ilyen galibát okozott.
A sok földi jóval megtömött zsákjából ezúttal egy virgácsot kapott elő, és ezt adta át a megszeppent legénynek. De miután látta, hogy a rosszcsontot nagyon bántja az, amit tett, hirtelen eszébe jutott, hogy felkéri, erre a napra tartson vele és legyen a kísérője.
Ruhája, arca olyan kormos volt, mint a krampuszoké szokott lenni.
– A sminkre már nem is kell több időt pazarolni- sütötte el a viccet az öreg.
Édesanyja elnevette magát az ötleten, de biztatta gyermekét menjen a Mikulással. Misi hamar ráállt a dologra, még tetszett is neki a feladat.
– Nem is nagyon kell megerőltessem magam, hogy eljátsszam az ördögfióka szerepét, hisz mindenki tudja hogy született gonosztevő vagyok!
Nem is tépelődtek sokáig, nyakukba vették a várost és végigjárták azokat a házakat ahol már türelmetlenül várták őket. Miska a töméntelen látogatás után holtfáradtan érkezett haza. Mégis volt egy tanulság, amit a történtek után leszűrhetett. Észrevette ugyanis, hogy a gyerekek milyen örömmel számolnak be a Mikulásnak arról milyen jók voltak egész évben. Ekkor a Lappföldről érkezett apó arca felderült, és olyan boldog volt, hogy az leírhatatlan.
– Ezután én is jó leszek, hogy kiérdemelhessem szüleim és barátaim megbecsülését, szeretetét – gondolta magában. Bizonyára nem csak annak szerzek örömet, akivel jó vagyok, hanem én is jobban érzem majd magam, hogy nem csak a szidás, állandó korholás jut osztályrészemül- elmélkedett elszántan.
Az ominózus napot, amikor bokáig érő koromban fogadta az egyetlen lényt, akire egész évben szívből vágyott soha se feledte el. Emlékezetében ma is ott él, és kitörölhetetlenül beleégett a szégyen, a megalázottság. Mégis boldogan emlékszik vissza erre a napra, hisz ekkor tudatosodott benne, hogy a rosszaságnak megálljt kell parancsolni, és helyébe mindig a jó cselekedeteket kell illeszteni. Azóta neki is fia született, és nem hagyta ki ezt az igaz történetet sem a mesék tárházából. Ezen a mókás történeten jókat derülhetünk ugyan, magyarázta porontyának, de utánozni ezt a csínytevést SZIGORÚAN TILOS!!!!!

Bagdi Andrea


Nyuszi Szimóna szemüveget kap

Történt egyszer, hogy egy borongós téli napon éppen Szilveszter napján, Nyuszi Szimóna nagyon megbetegedett. Naphosszat köhécselt, nagyokat tüsszögött, és végül estére belázasodott. Nagymamája forró teát tukmált az elanyátlanodott nyuszi lányra, és orvosságok tömkelegével traktálta egyetlen kis unokáját. Szülei szilveszteri mulatságra voltak hivatalosak, és beteg porontyukat a nagymama gondjaira bízták.
Nyuszi Szimóna ekkor még csak két éves volt. Nem szerette bevenni az orvosságokat. Néhányszor megesett az is hogy a feléje közelítő felnőtt kezéből kirúgta az orvosságot tartalmazó kanalat. Hiába kérlelték Szimikét térjen jobb belátásra, mert így sohasem fog meggyógyulni. Sőt, ha lázkúpot látott éktelen ordítozásba kezdett. Ami igaz az igaz az orrcsepp sem tartozott Szimóna kedvencei közé. A hetekig tartó betegség következtében a nagy láz hatására Szimike egyik szemgolyója el-elmozdult a helyéről.
A kétségbeesett szülők nem tudták mire vélni a dolgot, mert eddig legféltettebb szemük fénye sohasem kancsalított. Rászóltak szegény Szimónára, hogy: “Tessék egyenesen nézni”- pedig az ártatlan gyerkőc nem az ő bosszantásukra csinálta, ezt a bűvészmutatványt. A furcsa mégis az volt, hogy ha valaki figyelmeztette Szimit, hogy kancsalul néz, abban a pillanatban helyre tette a szemgolyóját. A gyermekorvosnő mellett dolgozó nővér azzal nyugtatgatta a szülőket, hogy a legyengült látóideg idővel helyrejön. Eltelt majdnem egy év és Szimóna egyik szeme továbbra is be-beugrott.
A kétségbeesett szülők elhatározták, hogy szemorvoshoz viszik a Nyuszi Szimónát.
A doktor bácsi kedvesen fogadta a rendelőjében a megriadt Szimikét. Éles fényű lámpákkal világított Szimike szemébe. A falra kifüggesztett ábrákról kérdezgette az ifjú pácienst. Nyuszi Szimóna még sohasem járt szemorvosnál ezért fáradhatatlanul ordított.
“doktor bácsi kérlek szépen engedj el. Majd később, majd holnap “A doktor bácsi alig tudta megvizsgálni a szemét a különleges műszereivel.
Hárman- négyen fogták le a visítozó gyermeket, míg végre nagy nehezen a doktor bácsi lemérte Szimike szemének károsodását. Sajnálattal közölte a megszeppent szülőkkel, hogy itt nincs mit tenni muszáj lesz szemüveget hordania a kis páciensnek. Szimike mindkét szemében fénytörést állapítottak meg.
A doktor bácsi kiírta a receptet a megfelelő méretű szemüvegre, és nevetve megkérdezte:” Te mindig ilyen kis vadóc vagy Szimóna ?”
– Nagyon megilletődött,é s még sosem volt szemorvosnál vágta ki magát a nagymami.
– Nem baj Szimike a szemüveget egy fél évig hordanod kell, azután visszavárlak egy ellenőrzéses vizsgálatra-kacsintott rá a doktor bácsi a szipogó lánykára.
Az is meglehet, hogy most egy darabig használnod kell a szemüveget, de a szemed helyrejön. Megtörténhet, hogy mire nagylány leszel már nem is kell viselned. – bátorítja a “hatalmas tortúrán “átesett pácienst a nagy tudású szemspecialista.
– Tudod Szimike, ha sok répát eszel akkor a szemeid megerősödnek. A répa nagyon sok értékes vitamint tartalmaz, ami a szervezet egészséges állapotának megőrzéséhez nélkülözhetetlen.
Meglásd, ha megfogadod a tanácsomat és sok répát fogyasztasz akkor egy sasfióka sem versenyezhet veled, mert olyan éles látásod lesz. – mondta búcsúzóul a doktor bácsi.
Szimóna boldogan és főleg megkönnyebbülten szaladt le édesanyjával a kórház lépcsőjén, és repesve várta a pillanatot, hogy végre szemüvege legyen.
Eddig előszeretettel kapkodta le a nagytata szemüvegjét a polcról, és mindig olthatatlan vágyat érzett arra, hogy felpróbálja. Eddig csak fejmosást kapott a kísértekért, és minduntalan rákiáltottak:” Tedd le gyorsan a szemüveget, mert még eltöröd, ez nem gyermek kezébe való”. S most végre lesz egy saját szemüvege, éppen olyan mint Vágó Pistának-ez nagyszerű.
Bementek hát mindannyian az optikushoz, mama, anya, apa, és persze az ifjú kis szemüvegre váró. Kiválasztották a legszebb szemüveget, ami az üzletben, s talán az egész világon volt, és boldogan, elégedetten hazaindultak.
Néhány hét alatt elkészült a megrendelt szemüveg és Nyuszi Szimóna büszkén próbálta fel élete első szemüvegét. A környezetében mindenkinek szemüvege volt, így már ő sem érezte többé, hogy kilóg a sorból. Nap mint nap ismételgette, hogy kinek is van szemüvege a családban.
– Apjának is van szemüvege, tatának is, mamának is, dédinek is. Mindenkinek szemüvege van.
Ezért aztán Nyuszi Szimóna édesanyja megígértette Szimikével, hogy nagyon fog rá vigyázni.
– Sohasem szabad piszkos, zsíros kézzel fogdosni, vagy hirtelen lerántani a szemről. Óvatosan kell bánni a szemüveggel, mert bizony hamar eltörhet.
A napköziben sem adjuk kölcsön barátainknak, mert ami neked használ az nem való más gyermeknek- figyelmezteti gyermekét az anyja.
Szimóna egyetértően mosolyog és megígéri, hogy vigyázni fog a szemüvegre, mint a szeme világára. Szülei megelégedve hallgatják gyermekük fogadalmát és nevetve summázzák, hogy Szimike olyan kis okosnak, egyenesen tudálékosnak néz ki amikor naphosszat a papírlapok fölé görnyedve ír.
Mert mivel is lehet Nyuszi Szimónának örömet szerezni?
Egyedül csak a színes ceruzákkal, a füzetlappal, a filctollal. Néhány percig kötik le figyelmét a babák, aztán lefejezve sutba dobva találjuk őket.
De a könyvek birodalmának mágikus felfedezése óta Szimikét csak az írás, rajzolás érdekli.
Lehet, hogy mindannyian egy ifjú írónő szárnypróbálgatásainak lehetünk tanúi ?…

Bagdi Andrea


Segíteni mindig jó

Egy verőfényes szép tavaszi napon az első osztályos Boglárka, túláradó örömmel érkezett haza az iskolából. Repesve várta azt a pillanatot amikor végre megoszthatta édesanyjával az aznapi élményeit.
– Ma ünnepeltük a fák és a madarak világnapját az iskolában. Minden osztály plakátokat készíthetett. Közösen láttunk munkához, mindenki hozzátett valamit. Az elkészült művek közül a mi osztályunk plakátja vitte el a pálmát. Az iskola tanáraiból összeállt zsűri az első helyezett osztály minden tanulójának egy plüssállatkát nyújtott át. Képzeld anya, én egy kedves régen áhított COCCOLINO macit választottam. – hadarta el egy szuszra a lelkendező gyermek.
Édesanyja megdicsérte kis porontyát és aznap este olyan mesét választottak, amelyben fák is, és madarak is vannak, a világnap tiszteletére. COCCOLINO újdonsült anyja mellett szívta magába a mesemondás gyönyörűségét. Még sohasem hallott egyetlen mesét sem életében, hisz eddig egy játékbolt kirakatában tengette napjait. Azóta elválaszthatatlan barátokká váltak, még az ágyat is megosztották egymással. Egyszer megesett az is, hogy Boglárka beledugta macikáját az iskolatáskába.
S a mama világért sem rontotta volna el az örömét, hisz jól tudta unokája repesve várja azt a pillanatot, hogy megmutathassa a többi kis pajtásnak legféltettebb kincsét.
Nemsokára, amikor a télen lehullott hó olvadásnak indult, tavasz vége felé, nagy árvíz sújtotta Magyarországot, éppúgy, mint a környező országokat. A híradásokban másról sem lehet hallani, mint a katasztrófahelyzetben élők viszontagságairól. Jó szándékú emberek hada fogott össze a bajbajutottak segítésének érdekében. A fedél nélkül maradt elesetteknek pénzadományokat, konzerveket, tisztítószereket, élelmiszereket gyűjtöttek.
Meghallván a felhívást Boglárka édesanyja lázas munkába kezdett. Kinőtt ruhákat, cipőket válogatott össze, amit megtoldott néhány konzervvel is. Mikor kész volt a csomaggal, magával hívta kislányát, hogy vigyék el ketten a segélycsomagot a gyűjtőhelyre. Boglárka COCCOLINOVAL a hóna alatt, orrát lógatva bandukolt édesanyja mellett. Nem volt kedve elkísérni anyukáját, inkább mesét nézett volna a tévében. Durcásan lépegetett még a csomagot sem segített hozni.
Útközben arról beszélgettek milyen nehéz most annak a gyermeknek a sorsa, aki elveszítette lakóhelyét, földönfutóvá vált a családja.
– Anya, a játékait is elvitte a hömpölygő víz a gyerekeknek? – hitetlenkedett csodálkozva a kislány. Talán csak nem olyan kegyetlen az ár, hogy az ártatlan gyerkőcök játékaira fáj a foga?
– Bizony, bizony a hatalmas víztömeg nem válogat, mindent elsodor, ami az útjába kerül. Ami mozdítható azt mind elviszi: A vályogból készült házakat úgy dönti fel, mint a kártyavárat, a bútorokat, a szekrényeket, a képeket a falról, sőt még a háziállatokat is az udvarról. Lehet, hogy egy kislány éppen a kedvenc kendermagos tyúkocskájáért kesereg, vagy éppen egy fiúcska elveszett kiskutyáját siratja éjjel nappal.
– Miért nem vitték magukkal, amikor menekültek az ár elől? – faggatózott értetlenül a csöppség, s sehogy sem értette, miért jön be a folyó a városokba, falvakba. Mackóját még szorosabban ölelte magához.
Eszébe jutott milyen borzasztó lenne, ha a legdrágábbat a kedves kis COCCOLINOT vinné el a víz, hogy sohasem látná többé. Elborzadva gondolt arra, hogy macikáját a piszkos sárlavina hömpölyögve sodorná ismeretlen tájak felé. Talán még puha bundácskáját is felszakítaná egy szikla, tiszta arcocskáját beszennyezné az őrült tempóban zuhogó megállíthatatlan ár. Még a gondolattól is borsózni kezdett a háta, libabőrös lett egy szempillantás alatt. Összeszorult kis szívvel várta a választ és kérdően pislogott anyja felé.
– Az árvíz néhol olyan kiszámíthatatlanul töri át a gátat, hogy szegény embereknek gondolkodni sincs idejük, nemhogy cselekedni, s értékeiket menteni. Az egyik faluban a gát felől várták a vizet, de meglepetésszerűen, az eddig évtizedekig békésen csordogáló patakocska vize duzzadt akkorára hogy elöntötte a települést.
Időközben megérkeztek a csomagokkal a jótékonysági szervezet székházához. A gyűjtőhelyen lázasan folyt a munka, néhány önkéntes erejét megfeszítve pakolta a lakosság által felajánlott holmikat. Külön válogatták a ruhákat, külön az élelmiszereket, a tisztítószerek másik dobozba kerültek. Egy dobozban játékok hada sorakozott és türelmesen vártak új gazdáikra.
– Éppen jókor jönnek!- kiáltottak a bátortalanul közeledők felé- Holnap reggel útnak indítjuk a rakományt Romániába, Bánátba. Olyan magyarok lakta vidékekre kerül az adomány ahol a legsúlyosabb az ár.
– Nahát!- kiáltott fel a kislány és büszkén újságolta a segélyszolgálat munkatársainak, hogy ő is Romániában született, egészen közel a válságos övezettől mégpedig Nagyszalontán.
– Bihar megyében is volt jó néhány település, amelyek komoly küzdelmet vívtak az árral. – mondta elkeseredetten Boglárka édesanyja.
Ekkor a kislány valamilyen hirtelen ötlettől vezérelve kirántotta COCCOLINOT a hóna alól és így szólt hozzá:
– Legyél jó gyermek kicsikém. Most odaadlak ezeknek a jó embereknek, és ők majd keresnek neked egy új anyukát. Biztosra veszem, hogy jó sorod lesz, nem kell aggódnod. Be kell valljam neked, hogy nekem nagyon sok apróságom van: zsiráf, cicus, sárkány, buksi kutya és még folytathatnám napestig a felsorolást. Mindig ideig-óráig voltak a legkedvesebbek számomra, rendszerint a legújabb volt a nyerő. Rá zúdítottam minden figyelmemet, gondoskodásomat. A többiek szomorúan lógatták az orrukat a polcon, s kárörvendően „nevethettek” amikor egy új baba felbukkanásakor az előzőt sutba dobtam. Félő hogy néhány hét múlva te is pórul járnál, közeledik a nyár, s ekkor van a születésnapom. Szüleimtől oroszlánkirályt kértem, remélem teljesítik a kívánságomat. Most viszont egy olyan kislányhoz kerülhetsz, akinek mindenét elvitte a víz, nincs mivel játsszon és bizonyára szomorkodik. Viszont, ha felvidítanád, esténként hozzábújnál, talán el tudnád felejtetni, egy kis időre a sok keserűséget amit a katasztrófa helyzetben át kell élnie. – magyarázza meggyőzően megszeppent mackójának a kis tudálékos.
Utoljára magához szorította COCCOLINO puha lágy testét, és két cuppanós puszit nyomott szomorú arcára. Ezután diadalittasan átadta a meghatódott munkatársaknak, akik fél szemmel figyelték az ifjú leányzó vívódását az utóbbi percekben.
– Odaadni egy ismeretlennek azt, ami a legdrágább számunkra, ez ám az igazi önfeláldozás!- suttogták egybehangzóan.
Boglárkáék elbúcsúztak az önkéntesektől, és arra kérték őket, hogy adják át az árvízkárosultaknak szívből jövő jókívánságaikat, együttérzésük jeleként küldött csomagjaikat osszák szét a legrászorultabbak között. Hazafelé bandukolva az édesanya így szól gyermekéhez, miközben letöröli a legördülő könnycseppeket kicsi arcocskájáról.
– Büszke vagyok rád kicsikém, bár jól tudod nem kértem tőled ezt az áldozatot, mégis megtetted. Tudod drágám, olyan nagyszerű érzés ahhoz a néphez tartozni, amelyik a bajban össze tud fogni, és önzetlenül tud, és akar segíteni a rászorulókon. Tapasztalatom szerint a magyar nép rendkívül erős empátiával rendelkezik. Legyen bármilyen természeti katasztrófa a nagy világban a magyarok mindig kérés nélkül is, elsőként felajánlják segítségüket. Legutóbb éppen karácsonykor a CUNAMI kitörésekor rögtön gyűjtést szerveztek. A magyar adományokból a világ másik végén, ott ahol eddig azt sem tudták hol van Magyarország a térképen, mára egy egész falut tudtak felépíteni. Bizonyára hálás szívvel gondolnak ránk, ismeretlenekre, bár megköszönni személyesen sohasem áll módjukban, hisz szegény parasztemberek, akik nem utazgatnak a világban. Igaz nekünk se telik világ-körüli utazásokra, és az országban is rengeteg rászorulót találunk.
– Bár ne lenne sohasem szükség rá, de úgy gondolom, más nemzet is hasonlóképpen sietne a segítségünkre katasztrófa, vagy egyéb elemi kár esetén. – magyarázza teljes elhivatottsággal a felnőtt.
Boglárka kicsi szívében elindult valami az elesettek irányában, édesanyja még időben elplántálta lelkében azt a követendő gondolatot miszerint jobb adni, mint kapni. Remélhetőleg felnőtt korában sem feledkezik majd meg az otthonról hozott útravalóról, az önzetlen segítségnyújtás gyakorlatáról.

Bagdi Andrea


Tekergő ösvény

Messze, messze, túl hét határon és tizenkilenc birodalmon, van egy ország. Itt keverik a legpompásabb krémeket, itt öntik a legfinomabb szószokat, itt sütik és díszítik a legszebb marcipános tortákat. Büszke is a tudományára mindenki, a legeslegjobban talán maga Habcsók király, aki mindenkit maga tanít meg a fakanalak, keverők, kavarók mesteri forgatására. A legszebb tortákat természetesen a király gyönyörű lányai sütik, Alma királykisasszony madártejes tortájáért a fél világot is átutazzák az emberek, Málna olyan mákos, meggyes, habosat tud, ami után még nem volt ember, aki meg ne nyalta volna az ujját, de a kis Ribizli sem marad le a többiektől. Az ő tortája attól különleges, hogy berkenyéből készül, abból a gyümölcsből amiből az országban a legtöbb terem.
Habcsók ország lakói naponta kóstolgatták, ízlelgették a berkenyés tortát, addig addig, amíg egészen rászoktak , már reggelire, ebédre és vacsorára is azt kérték. Meg tehették, hiszen Ribizli örömmel kavarta a tésztát reggeltől estig, és annyi berkenye termett, hogy bőven jutott belőle mindenki tortájára.
Így ment ez hét kerek esztendeig, de aztán nagy baj történt. Egy reggel a király kertésze kétségbeesetten rohant be Habcsók királyhoz a konyhába, még engedélyt sem kért a bebocsátásra, még kötényt sem kötött, pedig a nélkül tilos a belépés a tiszta edények közé.
– Felséges királyom, kertünk ékességeit, a berkenye töveket megtámadta valami . Azonnal jöjjön velem a kertbe!
A király, úgy ahogy volt, cukormázzal a kezében, habcsóksapkával a fején rohant a kertész után a kertbe. Siralmas kép fogadta, A berkenyetöveket nagy szőrös, pettyes hernyók lepték el. Élvezettel harapdálták a kedvenc bokrok leveleit, ágait, hajtásait, az édes bogyókat pedig nagyokat cuppogtatva nyelték le egészben. A király, aki megszokta, hogy az alattvalói azonnal teljesítik a kívánságait, rákiáltott a hernyókra: Megparancsolom, hogy azonnal másszatok le a berkenyetövekről és hagyjátok el a kertemet !
A hernyók rá sem hederítettek, nyugodtan rágták tovább a finom gyümölcsöt és az ágakat. Mintha csak azért is csinálnák. Habcsók király egyre mérgesebben járkált a berkenyetövek között, majd kiadta a legszigorúbb parancsot: A katonáimat ide! Ha kell lőni fogunk!
A kertész megfogta a király karját
– Higgye el felséges királyom már késő. Olyan kárt tettek a tövekben a hernyók, hogy már soha többé nem tudnak gyümölcsöket teremni. Vége habcsókországban a berkenyetermésnek, vége a sok finom berkenyés tortának is, amit Ribizli kisasszony olyan csodásan készít. Nyugodjon bele Felséged, hogy itt csak akkor lesz újra berkenye, ha új töveket hozunk, és elültetjük a régiek helyére. Aztán pedig őrizzük, hogy soha többé ne találják meg a hernyók.
Na, most lett csak igazán szomorú Habcsók király, mert ha valaki, akkor ő tudta, hogy a környéken sehol de sehol nincs berkenye. Hiába is fordulnának segítségért akármelyik szomszéd birodalomhoz, a király csak széttárná tehetetlenül a kezét. Berkenye csak egy nagyon távoli országban terem, ahova csak a tekergő ösvényen keresztül lehet eljutni. A tekergő ösvény pedig félelmetes, mert sosem tudhatja az ember, hogy mi vár rá a következő kanyar után. Egy egyenes ösvényen messzire ellát mindenki, fel tud készülni arra is, ha hegy állja el az útját, vagy a folyón kell átkelni, esetleg ha homokbuckák következnek. De a tekergő ösvényen a következő kanyarban váratlanul elé kerülhet egy olyan ellenség, akivel meg kell küzdeni, egy olyan veszély, amit elképzelni sem tudott annak előtte. Nem csoda hát, hogy senki nem jár azon az úton, mindenki messze elkerülni. Még a bátor katonái is.
Habcsók király egészen kétségbe esett. Már már a könnye is kicsordult, amikor Ribizli királykisasszony a segítségére sietett.
– Édesapám – simogatta meg Habcsók király arcát – ne keseregjen! Biztosan van ebben a szép birodalomban bátor legény, aki elindul a tekergő ösvényen, és hoz nekünk berkenyetöveket. Doboltassa ki, hogy lehet jelentkezni. És ígérje meg, hogy akinek sikerül végig járni az utat, annak naponta én magam teszem az asztalára a friss, illatos berkenyés süteményt.
Így is történt! A király dobosai minden utcasarkon elmondták, hogy a király várja a bátor jelentkezőket. Hamarosan érkeztek a legények hosszú sorokban. Volt közöttük lovas huszár, hős katona, de báró és gróf is. De szégyenszemre mind visszafordultak a harmadik, negyedik kanyar után. Félelmetesebbnek bizonyult a tekergő ösvény, mint ahogy hitték, néha olyan sötét volt az úton, hogy azt sem tudták mire lépnek rá, máskor meg ijesztő hangokat véltek hallani. Mintha valaki folyton azt suttogta volna a fülükbe, hogy „ez lehetetlen, nem vagy elég erős, fordulj vissza!” Pedig mind szeretett volna naponta találkozni Ribizli kisasszonnyal, mert gyönyörű volt az a lány, vékony, karcsú termetű, kedves arcú, csillagszemű. Hosszú szőke haja úgy lendült utána a szélben, mint valami zászló. A 10. napra elfogytak a jelentkezők. Kiürült a palota udvara, ahol gyülekeztek a szerencse próbálók. Habcsók király kétségbeesésében már fel sem vette a kötényét és napok óta nem ment a konyha környékére sem.
– Édesapám! – mondta Ribizli királykisasszony – Az nem lehet, hogy többé ne legyen az országunkban berkenyés sütemény, ha nem jön egy igazi legény sem, akkor én magam indulok el a tekergő ösvényen .
– Azt sosem engedném – állt elő egy legény. Nem volt sem báró, sem huszár, csak egy egyszerű jó kiállású szegény legény. – Én mindent megtennék érted és az országért Ribizli királykisasszony, szeretnék szerencsét próbálni. Palkó a nevem.
– Hát csak tessék! – mondta a király
– Indulok – mondta a legény, – bármi jön is a tekergő ösvényen elboldogulok vele, nem félek.
– Ezt mondta mind…- mondta lemondóan a király
Palkó vállára vette a tarisznyáját és elindult az úton. A kis ösvény először egy erdőben kanyargott ágas bogas bokrok, kiálló gyökerek között, majd egy barlangon át vezetett, ahol denevérek tanyáztak és félelmetesen csapdostak a szárnyaikkal. „Ismerem a denevéreket, ha bármelyik közel jön, elboldogulok vele, mert én vagyok az erősebb” – suttogta magában és haladt tovább. A következő kanyar után meredeken fölfelé haladt a tekergő ösvény egy hegy csúcsa felé. Palkó megkapaszkodott a kiálló sziklákba és mászott, mászott. Szüksége volt minden erejére, de tudta, hogy az izmai akkor sem hagyták cserben, amikor a mezőn dolgozott napestig és szántott. Az sem volt könnyebb. A hegy csúcsán pihent, majd folytatta az útját . A hegyről lefelé messziről vadállatok hangját hallotta, de mégis haladt tovább. Később az út egy folyón vezetett keresztül, úsznia kellett, gyakran az árral szemben, de biztos volt benne, hogy előbb vagy utóbb partot ér. A következő kanyar után egy faluba ért, ahol finomabbnál, finomabb süteményekkel kínálták és arra biztatták, hogy ne folytassa az utat, maradjon ott, jó dolga lesz. De ő nem felejtette el annak a berkenyés tortának az ízét, amit Ribizli királykisasszony süt és nem hagyta magát elcsábítani, akkor sem, ha nagyon szép lányok kínálták finomságokkal. Végül megérkezett abba a városba, ahol újra sok berkenye nőtt, megpakolta a tarisznyáját annyi tővel ahány csak belefért és visszaindult.
Nagy volt az öröm, amikor megérkezett Habcsók országba. Ribizli királykisasszony is segített a berkenye tövek elültetésében, és mire beért az első termés és újra megsüthette a világhíres tortát a falu lakóinak örömére, már a Palkó jegyese volt, aki kitartásával és elszántságával bizonyította, hogy méltó arra, hogy a királylány férje legyen.

Bagolyné Szücs Andrea


TEKERGŐ ÖSVÉNY

A kis sünök ekkor dugták ki az orrukat a lakásukból először. Még nem ismerték a világot, ezért óvatosan indultak a környék felfedezésére. Figyelmesen nézelődtek és mélyen beszippantották a természet illatát. Lassan, bizonytalanul mozogtak, többször odasimultak az anyjukhoz, aki táplálékkereső útra hívta csemetéit. Elől ment ő, mögötte lépkedtek a kis sünök. A sor végén mendegélő mindig lemaradt, meg-megállt és nagy szemekkel rácsodálkozott mindenre, ami az útjába került. Egyszercsak gondolt egyet és letért a jó útról.
Alig kezdte meg magányos sétáját, megjelent fölötte egy hatalmas fekete árny, megragadta és vitte-vitte egyre feljebb. A szédítő magasságban egyre hevesebben vert a sünike szíve, nagyon félt. Hamarosan, ki tudja miért, az árny elengedte és az aprócska tüskés gombolyag viharos gyorsasággal zuhant lefelé. Vajon hol ért talajt?
A süngyerek sokáig összegömbölyödve remegett a kitaposott úton, amely egyenesen futott a sejtelmes messzeségbe. Lent cserjék övezték, fönt lombsátor borította, amelyen átszűrődtek a napsugarak. Az egyik addig melengette a sünit, míg ő kidugta orrocskáját a védelmet nyújtó tüskéi alól. Félszegen körülnézett, látta ahogyan a mókusok légtornász mutatványokat gyakoroltak, miközben a harkály kitartóan kopácsolt, egy szarvasbogár pedig a közelben levő korhadó fatörzsbe készült megpihenni. Az egyik mókus lelkesen hívogatta ugrándozni fáról fára, de a süni egyre csóválta a fejét. Hiszen én nem is tudok ugrálni – mondogatta.
– Akkor gyere velem bújócskázni! – szólította meg egy hang.
– Ki vagy?
– Hát én, az ösvény. Hunyó vagyok! – s már számolt is: egy, kettő, három…Aki bújt, aki nem megyek!
– Bújj el gyorsan! – biztatták a mókusok.
Ha a szarvasbogárnak megfelel, akkor én is a fatörzsnél rejtőzködök el- gondolta a süngyerek.
Az ösvény azonban gyorsan rátalált.
– Most megint te bújsz!- örvendezett.
Az ösvénynek nagyon tetszett a bújócska, újra meg újra játszani hívta a tüskés barátját.
– Hol vagy? Hová bújtál? Úgyis megtalállak! – ismételte szüntelen, miközben keresgélte.
Körbejárta az erdő legvastagabb tölgyfáját, keringőzött a bükkfák között. Csavarodott, mint a borostyán a fatörzs körül. Olykor feltornázta magát egészen a lombkoronáig, hogy belessen a madárfészekbe, hátha oda bújt a kis sün. A szúrós teremtmény ellenben mindig a szarvasbogár mellett keresett búvóhelyet. Az ösvényt ez cseppet sem zavarta. Bejárta az erdő minden zegzugát, fütyörészve tekergett, csavargott a fák közt, azután nagy lelkesedéssel felkiáltott:
– Megvagy!
A felhőtlen szórakozás azonban hamarosan véget ért, mert a sündisznócska napról napra egyre szomorúbb lett.
– Biztosan az anyukája hiányzik neki – sajnálkoztak a mókusok.
– Én is úgy vélem – kopogta a harkály. A szarvasbogár is egyetértően bólogatott.
Ekkor az ösvény magához ölelte kis barátját, s elkísérte ahhoz az úthoz, amelyik sünanyóhoz vezetett.
Az ösvény azóta is tekereg az erdőben, hogy segítsen az eltévedt kisállatoknak.

Baráth Mária


Ünnep a fenyvesben

Volt egyszer egy tapsifüles nyulacska aki bátor, okos és nagyon kíváncsi. Mindent, mindent akart tudni. Hát elindult az erdőbe hogy megismerje az erdő lakóit, azért már ismert néhányat közülük: a rókát a ravazdit és az okos medvekomát. De szerette volna az erdő összes lakóit megismerni. Így hát szépen elegánsan elindult. Egyszer csak vele szembe jön, vagy talán gurul egy gömbölyű de olyan gömbölyű, hogy ha nem látszana négy pici lába meg egy pici orra mellyel jobbra, balra forgatva kicsi fejet, szaglászott. Talán azt is gondolhatta volna tapsi füles, hogy az a valami egy érdekes labda. Tapsi füles hirtelen rászólt: ugye te vagy a brekeke béka koma mire a gombolju tüskés hátú állatka elcsodálkozva fölkapta fejét és pici szemével csodálkozva néz rá tapsifülesre. Tévedsz barátom mert ln nem a békakoma vagyok. Az lé nevem sünike. Ezzel meg is történt az első ismerkedés. Aztán a piszeorrú sünike tovább gurult vagyis kocogott. A tapsifüles még egyszer utána nézett, a vállát egy kicsit fölhúzta és aztán ő is tovább sétált.
Egyszercsak egy szép tisztáson ahol sok harangvirág, margaréta mosolygott megpillantott egy csillogó vizű tavat melynek tükrében sziporkázott a Nap sugara. Ez úgy megtetszett tapsifülesnek, hogy egy kicsit megpihent a zöld fűben. Gyönyörködött a szép virágokban. Azt is megbámulta ahogyan a nap sugarai kergetőztek a víz tükrén. Egyszer csak furcsa hangot hall a tó vizéből. Elkezd fülelni, miközben azt motyogja nahát- nahát. Nézett jobbra, balra, de sehol egy állatfia. Aztán megint hegyezi füleit míg végre tisztán hallja brekeke-brekeke, meg azt is kurutty –kurutty. Ki lehet?? Mi lehet?? Csodálkozott tapsifüles! Míg végre megszólal egy hang kurutty én vagyok a béka – brekeke. Tapsifüles a hang irányába fordította a fejét és végre meglátta hogy egy lapos kövön pislog egy csinos barátságos arcú béka. Tapsifüles csodálkozva megkérdezte: Hát tényleg te vagy az ugrándozó békakoma? És tudsz a tóban úszkálni? Hát persze!!! Nem hiszed??
Nézz csak ide!!! Azzal cupp bele ugrott a vízbe úgy hogy tapsifüles fényes bundája is csurom vizes lett. Közben úszkált le és föl, a fejét kidugta a vizből és odakiáltott tapsifülesnek: Na szervusz mennem kell. Tapsifüles meg csak most kezdett magához térni, annyira ámult bámult és csak annyit mondott: Nahát ez a békakoma!!!! Aztán újra cupp és már el is tűnt a brekeke. A tapsifüles lesimította a bundájáról a vízcseppeket melyek még mindig ott csillogtak rajta. Aztán tovább ment de sehogyan sem tudott kibékülni azzal amit látott: méghogy a békakoma? Na de azért el kell ismerni hogy úszni tud, megfeledkezni jó modorról azt is tud. De végül elfogadta barátjává olyannak amilyen.
A madárkák elhatározták hogy fölhívják magukra tapsifüles figyelmét mert akkor nem sétál el mellettük csak úgy… anélkül hogy föltekintsen a fákra ahol olyan szépen énekelnek ahol fészküket rakják és repülni tanítják fiókáikat. Hát úgy gondolták hogy énekelnek egy vicces dalt, kizárólag tapsifüles számára:

Fölmászott a nyúl a fára,
jaj de szépen fütyörészett.
Piros csizma van a lábán,
s nem süt a nap a szemébe.
Szalma kalap van a fején
s nem szúrja a kő a lábát.

Tapsifüles egyik csodálkozásból a másikba esett. Ott azonnal elhatározta, hogy rendez egy nagy ünnepélyt az erdélyi állatokkal. Tehát lesz úszóverseny melyen brekegő békák versenyeznek , énekverseny a madárkákkal, futóverseny a csigabigákkal, ugróverseny az őzikékkel és futbball meccs a sünikékkel. Aztán táncverseny a medvekomákkal és nem utolsó sorban teniszverseny ahol tapsifülesek fognak szerepelni.

Miután a versenyt megtartották, mindenki dicséretet érdemelt. De… csupán egy icipici szépséghiba lopakodott be: tapsifüles irányította az úszóversenyt. Ahogy a brekeke – bekák sorba álltak ugrásra készen és elhangzott a ra–a–aj–ta, úgy becuppantak a tóba, hogy tapsifüles ünneplő bundája csurom vizes lett.
De valójában nem is tudott haragudni!!! Hiszen olyan boldog volt mindenki és elégedett. Mert nagyon szépen sikerült az erdei ünnep a fenyvesben.

Bihari Etelka


A tekergő ösvény

Hol volt hol nem volt, volt egyszer egy tekergő ösvény. Ezen jártak ki az erdőbe az emberek ha éppen arra akadt dolguk. Hogy miért ilyen tekergős azt már senki sem tudta. Régi mende-mondák szóltak arról, hogy aki letért róla, azt soha többé nem látták viszont. Így aztán íratlan törvény lett, hogy mindenki türelmesen végigjárja a kacskaringókat. Senki nem mert rövidebb utat taposni a fűbe.
Történt egyszer, hogy a patikus legkisebb lánya Katica, egy szép napos, meleg tavaszi délutánon elindult az erdőbe medvehagymát szedni, hogy anyukája salátát készítsen majd belőle. Gyönyörű szép lánnyá cseperedett az évek alatt. kezdtek bizony a falubeli legények megfordulni utána.

Vidáman dudorászva ment végig az ösvényen az erdő felé. Hamar megszedte kosarát illatos medvehagymával. Hát ahogy indul visszafelé látja ám, hogy a tekergős ösvény tele van varangyos békával. Ha ő most megijedt volna a sok undorító varangytól, bizony elfutott volna, talán soha haza sem talált volna. De a mi Katicánkat nem ilyen fából faragták. Szépen felszedegette őket fodros szoknyájába, és a kanyargós út végén, a falu határán csordogáló kis patakocskába engedte valamennyit. Otthon aztán nem szólt erről egy szót sem. Alig várta, hogy édesanyja újból az erdőbe küldje valamiért, hátha megint lát valami érdekeset.

Így a következő szombat délután ízletes erdei szamócával szedte tele kis kosarat, és fordult is azon nyomban vissza, kíváncsi volt a kanyargós ösvényre. Hát ahogy kilépett és ráfordult az útra, honnan-honnan nem, fergeteges homokvihar kerekedett. De olyan fergeteges, hogy szinte semmit sem lehetett látni. Katica nem sokáig gondolkodott. Lekapott egyet az alsószoknyáiból, pontosabban a legalsót, ami átlátszó selyemből készült, de mégis olyan sűrű szövésű volt, hogy a homokszemek nem tudtak áthatolni rajta. Gyorsan a fejébe húzta, és sietve elindult hazafelé az ösvényen. Amikor aztán az út végére ért és hátranézett a vihar mintha nem is létezett volna. Otthon aztán megint nem mondott semmit.

Következő szombaton bodza virágért küldte az anyukája az erdőszélre, mert finom bodzaszörpöt akart készíteni. Dolga végeztével kíváncsian lépett az ösvényre. És mekkora csudát látott! Telis-tele volt az ösvény finom zsíros bankóval. Katica azon gondolkodott, vajon mire is való ez az újabb próbatétel. Neki ugyan nem kell ebből egy garas se. De ha végig ér az úton és amikor hátranéz majd még mindig ott lesz az a sok pénz, szól a faluban az embereknek. hogy mindenkinek jusson belőle. De bizony a sok pénz is eltűnt! Így hát haza sietett, és otthon megint nem szólt semmit.

Másnap furdalta az oldalát a kíváncsiság, mert azt tudta ő is hogy a mesékben mindig minden háromszor van. Hát már végére jár mire is volt jó ez a sok próbatétel. És csodák csodája! Nem volt már ott a tekergős ösvény! Helyette szép egyenes utacska vezetett az erdőbe. Aztán hirtelen a semmiből ott termett egy dali legény. Katica elé toppanva ezt mondta – Megmentettél engem te szép leány! Valamikor nagyon régen egy gonosz vajákos asszony megátkozott engem mert nem akartam feleségül venni. Azt mondta addig taposnak rajtam az emberek, amíg nem akad egy olyan leány akinek tiszta a szíve.

Azóta irigykedve mesélik a szomszéd falvakban, hogy Katica falujába új földesúr költözött és mindjárt meg is kérte a patikus legkisebb lányának a kezét. Világra szóló lakodalmat csaptak és a falu lakói sem szenvedek többé hiányt semmiben. Azóta is boldogan élnek míg meg nem halnak!

Botos Zsuzsanna


A csutkababa

Élt valaha Pusztaháton egy nagyon szegény ember. A faluvégen lakott feleségével és kislányával egy icipici, nádfedeles házban. Az a ház olyan kicsi volt, hogy egy ágyon, asztalon és lócán kívül más nem is fért el benne. Így a kislány már apró gyermekkorától a kemencesutban aludt, de nappal is ez volt a rendes pihenő és játszóhelye.
Mikor ez az eset történt, akkor sem volt még több négyévesnél.
A falu közepén lévő templomtéren lakott a falubíró. Nem éppen igazságos ember hírében állt, de azért senki sem hitte volna, hogy megtörténik az, ami egy nyári napon mégis megtörtént.
A kis Kata édesapja a falubírónál dolgozott napszámban: az istállót tapasztotta. Az agyagot törekkel összegyúrta, majd szépen felkente a falra oda, ahol kikandikált a vályog a régi tapasztás alól. Tetszetős munkát végzett, gyorsan is dolgozott, de a bíró csak ócsárolta. Mindenben kifogást keresett, hogy az előre kialkudott bérnél kevesebbet fizethessen. János mert Jánosnak hívták a szegény embert csak hallgatott és szorgalmasan dolgozott tovább.
A falubíró lánykája, aki vagy hétéves ha volt, a házuk tornácán játszott egy óriási babával, aminek hosszú, szőke haja volt, fehér fodros ruhát viselt: úgy nézett ki, mint egy mesebeli hercegnő.
Telt-múlt az idő, János dolgozott, a bíró az árnyékban ült és morgott, a lányka pedig babázott.
A toronyóra ütni kezdte a delet. Ekkor a bíró feltápászkodott fonott fűzfakarosszékéből, és elindult a ház felé. Eljött az ebéd ideje. A fidres-fodros ruhájú lánykája is letette a babát, és bevonult a házba. Ugyanakkor nyílt az utcaajtó, és belépett rajta egy asszony, kézen fogva egy kisgyereket. Szabad kezében, egy kendőben batyut hozott. Szép, takaros asszonyka volt, tiszta ruhában, melyet a szegénység foltjai tarkítottak. János felesége és lánya. Kata. Meghozták az ebédet. Nem volt nagy ebéd, vízicibere. Az édes, savanykás víz kis tálkában lötyögött, mellette egy szelet kenyér, melyet János komótosan a tálkába aprított, majd eszegetni kezdte. Közben a kis Kata járkált, és mindenre rácsodálkozott, hogy milyen nagy az udvar, mekkora az istálló és a pajta, még a tyúkól is sokkal nagyobb volt, mint az ő házuk. A nagy-nagy házról ne is beszéljünk.
És ekkor megtörtént a baj. Kata szeme a tornácon árválkodó babára tévedt. Nézte-nézegette a csodaszép játékot. Az ámulatból borzalmas gyermekírás, nem is sírás, ordítás zökkentette ki. A bíró lánykája bömbölt, jajveszékelt, hogy ez a piszkos kis rongyos az ő drága babáját összekoszolta.
A sipítozásra kijött a bíró és Katára ripakodott: hordd el magad innen, te rongyos kis koldus! Majd Jánoshoz fordult, aki közben odaért. „Mivel a lányod a babát tönkretette, ezért a mai béredet nem fizetem ki!” Ez bizony nagyon csúnya dolog volt, hisz mindenki, aki ott volt, – még a bíró is – tudta, hogy a kis Kata a kényes babához hozzá sem ért.
Mikor János este hazaért, felesége azzal fogadta, hogy kislányuk vigasztalhatatlanul csak sír és sír, hiszen ő is szeretne egy szép aranyhajú babát. Ettől igen elkeseredett, tudta, hogy a kis Katának ilyen babája sohasem lehet. Kiment a ház elé, leült a küszöbre. Nagy szomorúság töltötte el.
Ekkor ment arra egy csúnya, vén banya, és megszólította: Miért búsulsz szegény ember?
Elmondta szomorú esetét és búsult volna tovább, de a vén banya azt mondta: van a kertedben egy tő kukorica, arról vedd le az egyetlen csövet, ennek feleséged varrjon ruhát. Ruhában az aranyhajú kukoricacső szép lesz, mint egy baba.
János gondolkodóba esett. Mitévő legyen? Hiszen a kertje akkora volt, hogy ezen az egy tő kukoricán kívül más már nem is fért bele. Ha azt is leveszi, akkor az idén semmi termése sem lesz. De mégis úgy tett, ahogy a banya mondta, és a Kata nagyon boldog lett, hogy neki is van aranyhajú babája.
Pár nap múlva János megint a bírónál dolgozott napszámban, és mint korábban a felesége most is ebédet vitt neki. Vele ment Kata is boldogan magához ölelve a csutkababát. Mikor a bíró lánykája meglátta, rögtön követelni kezdte azt a babát.
Apja nem sokat teketóriázott, Katához lépett, és elvette tőle kedves játékát. A kislány elpityeredett, mert tudta, hogy ilyen kedves babája többé sohasem lesz.
Néhány nap múlva János a babát a bíró szemétdombján találta meg. Szép aranyhaja barnára száradt, ruhája piszkos volt. Szomorú volt még ránézni is. A bíró kislánya mert megunta, ez lett a baba sorsa.
János úgy döntött, hazaviszi. A kis Kata olyan örömmel fogadta kedves babáját, mintha még mindig a régi lenne.
Ekkor hirtelen nyílt az ajtó, és belépett rajta a csúf, vén banya. Látva a kislány kezében az ütött-kopott babát, megjegyezte: ennek bizony már a szemétdombon lenne a helye.
Kata még szorosabban magához szorította, és azt mondta: ez a világ legszebb babája, és mindég vigyázni fogok rá.
Erre az öreganyó hármat pördült a sarkán, és csodaszép tündérré változott. Elmondta, hogy ő a csodatevő tündér, és csodát is tett. A baba haja újra aranyszínű és selymes lett, ruhája pedig szép tiszta, rendes. Mielőtt köszönetet mondhattak volna a tündérnek az már el is tűnt.
A bírónak ettől kezdve rémes álmai voltak. Az egyikben a száraz csutkababa megjelent, és búsan énekelte, hogy:

Bíró, bíró mit tettél,
kisgazdámtól elvettél,
a lányod nem szeretett,
szemétdombra kivetett.

Sok-sok éjszaka telt el így, mígnem a bíró megjavult, többé semmilyen ügyben nem döntött igazságtalanul.
Képzeljétek még Jánosnak is megadta elmaradt bérét.

Császár József


Káposztamese

Történt valamikor, a régi időkben, búsan üldögél Pál kint a faluvégen. Nagy falu volt akkor: Vecsés becses neve, Pál oly szegény volt, mint a templom egere. Vetése kiszáradt a tenyérnyi földjén, csak kecskéje legelt az üres szérűjén. Széna, szalma nem volt, csak némi száraz gaz, a kecske is koplalt, bizony ez így igaz! Messze a távolban zöld erdő, zöld levél, a kecskéje mégis csak száraz gazon él.
Üldögélt Pál, s bottal piszkálta a földet, mikor a távolban egy vándort észrevett. Egy ágrólszakadt volt toprongyos gúnyában, vagy talán királyfi, az álruhájában. Bandukolt a vándor, Pál pedig bámulta, míg lassan odaért, és megszólította: Üdvözlégy, Szegény Pál, nagy utat megtettem, amíg oly nehezen a nyomodra leltem. Három nap, három éjt egyfolytában jöttem, most letelepedek, végre reád leltem. Pál elcsodálkozott: honnan ismersz engem, nagyon messziről jössz, és tudod a nevem? Erzsébet királyné küldött el tehozzád, ő mondta meg neved, s küldi e dobozkát.
Az Óperenciás tengeren átkeltem, a part közelében hajóm összetörtem, mentettem a dobozt – no meg a bőrömet -, arra esküdtem meg, hogy elhozom neked. A dobozban találsz egy papírszeletet, tudomány van azon, nekem elhiheted. Háromszor három mag az, amit még találsz, a maggal s írással igaz kertésszé válsz. Búcsúzott a vándor, és tovasietett. A papírt olvasva Pál azon töprengett: pár évig várni kell, addig csak magot szed, addig az éhségtől még kicsikét szenved. Bár keveset ehet, egy és más még akad, eljön majd az idő, amikor jóllakhat. Akként cselekedett, amiként olvasta, előbb palánta lett, majd fejes káposzta. Szorgalmas volt Pál, a palántát nevelte, a káposztaföldre lábát nem tehette szegény kis kecskéje. Pálnak a káposzta néhány év múlva a hírnevet meghozta. A kecskéje mellé vett még egy malacot, a káposzta néki elég jól fiadzott.
Mondom, hogy híres lett, tett is sokat érte, nem csoda, hogy egy nap egy vitéz kereste. Menjen a királyhoz fel, az üveghegyre, vigyen káposztát is, ott legyen hétfőre. Még az a szerencse, kedden jött a vitéz, így maradt ideje: mégiscsak körülnéz. Talált a kamrában három jó kereket: ebből valamilyen kordét csak készíthet! De mégsem kordé lesz, legyen egy tricikli, a káposzta rangját ezzel is emeli.
Mindenre vigyázott, mit vinni kell, rakta, s nem maradhatott el a fejes káposzta. Savanyú káposzta egy hordóval felfér, hadd tudja meg a király, hogy az mennyit ér. Hajtotta a triciklit, látszott már a vár, gondolta magában: nem hajt a tatár. Karikázott nyugodtan üveghegyre fel, ott várta már a király kíséretével. A szakácsok meglátták a sok káposztát, készítettek belőle káposztáskockát: volt töltött káposzta, volt paradicsomos, készült rakott káposzta meg disznótoros.
Ott a palotában pór, nemes megtudta: királyi étel a vecsési káposzta!

Császár József


A jégszívű hableány

Egyszer volt, hol nem volt túl hegyeken, völgyökön, száz meg száz szigeten, volt egy hatalmas óceán, abban élt a jéggé dermedt szívű hableány. Azt beszélik, hogy nem mindig volt jégből a szíve, régen ugyanolyan szívvel rendelkezett, mint bárki más, csak aztán megfagyott. A történetek viszont eltérnek egymástól, senki sem tudja igazán mi történt vele, hiszen a hableányok jóval hosszabb életkort megélnek, mint az emberek, így nem maradt olyan, aki valóban ismerné a valós históriát. Van, aki azt állítja, hogy fel adta a lelkét azért, hogy övé legyen a leghatalmasabb varázserő az óceánban, mások azt állítják, akkor fagyott meg a szíve, mikor varázstükrébe tekintve meglátta a világ gonoszságát.

Mindenesetre az igaz a szóbeszédekből, hogy rendkívül nagy varázserő birtokában volt, s valóban bírt egy varázstükörrel, aminek a segítségévével az emberek világát szemlélte nap nap után. Ugyanis unatkozott, nem talált semmiben sem örömet. Minden untatta, idegesítette, vagy egyszerűen hidegen hagyta, ezért nem csoda, hogy az egyetlen dolog, ami letudta kötni, az nem az ő világába tartozott, hanem számára ismeretlen, idegen világhoz.

Egy ilyen nap alkalmával, mikor a fél napját már a tükör előtt búslakodva töltötte, gondolt egyet s felkerekedett, hogy körbe ússza birodalmát, mivel ő volt a hableányok királynője, még ha nem is sok időt szentelt az államügyeknek. Bár nem is nagyon kellett, hisz a hableányok sokkal békésebb, s bölcsebb népek, mint az emberek. Tehát kiúszott a vízi palotájából és elkezdte beúszni a birodalmát. Úszás közben megakadt a szeme egy csapat hableányon, akik valamit nagyon sutyorogtak egymás között. Kíváncsi lett rá, vajon miről sugdolóznak, így közelebb úszott hozzájuk, majd varászlattal álcát öltött, s kihallgatta őket. A beszélgetés arról folyt, hogy melyiküknek, milyen a kedvese, valamint arról, milyen boldogságot hoz is a szerelem. A hableánykirálynőt nagyon elgondolkodtatták a többi hableánytól hallottak, s amikor visszatért a palotájába, még mindig ezeken agyalt.

Valójában már egy ideje változatosságra vágyott, hiszen a tükör is kezdte már kicsit untatni, azért sem töltötte az aznapot végig annak tanulmányozásával, hanem ment helyette inkább úszni. – Ez a szerelem dolog, nem is lehet olyan rossz, talán meg kellene próbálni- vélekedett magában. Ám a probléma csak az volt ezzel, hogy nem tudta, hogyan kell szeretni, s azt sem, hogyan kell a szerelmet megtalálni. Ő inkább úgy gondolta, ha kell ki is kényszeríti. Viszont nem akart a birodalmából párt választani, hanem belenézett inkább a varázstükrébe, s kiadta az utasítást, hogy mutasson neki a szárazföldön egy jóképű herceget. Pár másodperc múlva fel is lobbant a kép, egy hercegről, aki egy hajón ünnepelte éppen a születésnapját.

– Tökéletes- gondolta. Majd hatalmas vihart gerjesztett a varázs erejével, amivel elsüllyesztette a herceg hajóját, s a herceget levitte a palotájába az óceán mélyére. Joggal kérdezhetnénk, hogy akkor a herceg megfulladt e vagy megmenekült? Valójában a herceget a varázs erejével képessé tette a víz alatti légzésre, így az gond nélkül túl élte a palotába szállítást. Viszont mikor hercege felébredt, egyáltalán nem volt elragadtatva a helyzettől, minduntalan csak sóhajtozott a szárazföldön lévő menyasszonya után, akit már többé nem láthat.

– Jó, majd megbékél, egyszer el kell felejtenie, hiszen az emberek könnyen felednek. – vélekedett magában a hableány, s nem törődött tovább a herceg szomorúságával. Közben a szárazföldön a királyfi menyasszonya hiába várta kedvese megérkezését, csak nem jött, ahogy ígérte. Teltek a napok, hetek, s nem kapott semmi hírt. Sokan mondták neki adja fel a várakozást, biztos elsüllyedt a hajó, s megfulladt vagy más lányt talált magának, de a hercegnő nem akarta feladni a reményt, mélyen a szívében ugyanis érezte, hogy másról van szó. Egyik este, mikor már mindenki elaludt, kiosont a palotából, lement az óceán partra, ami a kastélytól csak pár perc sétára volt, majd megkereste az ott élő bűbájos javasasszony kunyhóját. Bekopogott az ajtaján, s nemsokára ki is nyitotta az ajtót egy ősöreg asszony. – Mi járatban vagy itt kedveském az éjjel kellős közepén? – kérdezte az öregasszony. A hercegnő illedelmesen köszönt neki, majd elpanaszolta a bánatát, aztán megkérdezte tud e rajta segíteni az öregasszony.

– Igen, tudok.- mondta az. – Sőt arról is tudok, hol van a kedvesed. – A királylány megörült, s azonnal faggatózni kezdett. A javasasszony leintette a lányt, hogy hallgasson, aztán belekezdett a mondandójába: – A vőlegényed az óceán legmélyén található, a jégszívű hableány vízalatti palotájában, de nem lesz egyszerű onnan kimenteni. – Nem baj, bármit megteszek a megmentésére, csak áruld el, mit kell tennem.- vágott közbe a hercegnő.

– Hát legyen. Adok egy kagylót, menj ki holnap este éjfélkor a partra, majd énekeld el a legszebb dalt a kagylóba, amit csak ismersz! De jól vigyázz, ha megjelenik a hableány, hagyd abba az éneklést, s meg ne szólalj, bármit mond is, ki ne nyisd a szád! Tarts ki virradatig! Ha sikerül, a herceged megmenekül. – Elvette a lány a kagylót, aztán visszament a kastélyba. Másnap este éjfélkor kiment a partra, s úgy tett, ahogy a javasasszony tanácsolta neki. A legszívhezszólóbb dalt énekelte, amit ember valaha is hallhatott. Nem kellett sokat várnia, hogy felbukkanjon a sellő királynő. – Ki énekelt, te voltál? Add nekem a hangod! – parancsolt rá. – A lány nem szólt semmit, hallgatott, ahogy az öregasszony tanácsolta neki. Ám a hableány nem adta fel, megismételte az előbbi parancsát. – Add nekem a hangod! – utasította ismét. A hercegnő csak bámulta a holdat, nem adott ki semmilyen hangot. – Rendben, ha nem adod, hát elveszem! –kiáltotta a másik, aztán a varázserejével akkorát taszított a lányon, hogy az hanyatt esett, s önkéntelenül is felnyögött fájdalmában.

– Jajj! – A hableánynak se kellett több, felé nyújtotta a kezét, abból vékony fénycsóva tekeredett ki, körbetekeredett a királylány nyakán, majd egy kis fénygömb libegett ki a hercegnő torkából a száján át. A sellő visszahúzta a kezét, s a fénygömb ellebegett hozzá, aztán mikor már nála volt, egyszerűen lenyelte. Bájos, tiszta hangon énekelni kezdett, ahogy még nem is olyan rég, a hang eredeti gazdája tette. Elégedetten felkacagott a lopott hangon. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, elúszott az éppen felkelő nap fénysugarai alatt. Nagyon elkeseredett a királylány, némán sírdogált egy ideig a parton, de nem sokáig, ugyanis megacélozta szívét, majd visszaballagott a javasasszonyhoz, hátha újra tud neki segíteni. Az öregasszonynak nem kellett sem elmutogatni, sem lerajzolni, hogy mi történt, egyszerűen csak ránézett a hercegnőre, s tudta nem sikerült a herceg megmentése. Így új tervvel állt elő.

– Most jól figyelj kedveském, ugyanis most az eddiginél sokkal veszélyesebb próbára kell vállalkoznod, ha valóban meg akarod a vőlegényed menteni. –A lány bólintott, hogy folytassa.- Fel kell adnod a lábaid uszonyra, le kell úsznod a vízalatti palotába, ott meg fogod találni a herceget, de ő nem fog rád emlékezni. Mivel a hableány átkot szórt rá, hogy elfelejtsen téged, mert megunta, hogy a királyfi folyton utánad sóhajtozott. Miután megtaláltad, próbáld meg emlékeztetni arra, ki vagy! Ha sikerrel jártál, meg kell keresnetek a jégszívű hableány tükrét és össze kell törjétek, ugyanis abban tartja az erejét. De jól vigyázz!-figyelmeztette-, ha nem sikerül ezt véghez vinned 3 napon belül, a lábaid visszaváltoznak, s ott fulladsz meg!

Mondandója végeztével átnyújtott egy színes folyadékkal teli üvegcsét a lánynak, azzal az utasítással, hogy ússzon be az óceánba, s olyan helyen igya meg, ahol már alig vagy egyáltalán nem ér le a lába. Ezenkívül adott még neki egy gyűrűt, amiről azt mondta, hogy mutatni fogja az utat a palotához, majd elköszönt a királylánytól, s útjára bocsátotta. Az pedig követte tanácsait, és az utasításoknak megfelelően járt el. Mikor megitta a javasasszonytól kapott bájitalt, szörnyű fájdalmat érzett a lábaiban, mintha ezer tű szurkálná őket. Aztán lássatok csodát! A két láb fokozatosan eltűnt, s a helyébe egy formás uszony került. Lemerült a víz alá, ahol meglepődve tapasztalta, hogy kap levegőt. A víz alámerüléssel a gyűrűben lévő kő is felfénylett, s egy vékony fénysugár mutatta számára az utat a palota felé. Félnapot kellett úsznia pihenés nélkül, mire felderengett előtte a hatalmas, kagylókból és korallokból álló építmény. A közelébe érve kiderült, hogy a palotába épp szolgálókat keresnek, így beállt a hercegnő a jelentkezők közé. A sellő királynő komornája válogatott a jelentkezők közül, s megtetszett neki az immár hableánnyá alakult királylány hallgatagsága, mivel nem szerette, ha valaki túl sokat locsogott. Ezért a hercegnő néhány másik jelentkezővel együtt sikeresen bejutott a palotába. Már csak meg kellett találnia a herceget. Ez nem volt olyan egyszerű, mint hangzik, ugyanis a másik fél nap a herceg keresésével telt el. Végül megtalálta, a királyfi a sellő királynő tróntermének közepén ücsörgött, semmibe meredő tekintettel. Volt kedvese hiába nógatta, rázta, szólongatta, mintha meg se hallotta volna. S ezzel telt el az első nap, a királylánynak, már csak 2 napja maradt. Második nap se járt több sikerrel, mikor a komorna által adott feladatokat elvégezte, s újra felkereste a herceget, akkor hajszálra pontosan az történt, mint előző nap. Harmad nap már nem is fáradt az elvégzendő feladatokkal, hanem rögtön a herceghez ment. Gondolta, ha mást nem, legalább elköszön tőle. De mikor a kedvese közelébe ért, nem bírta tovább visszatartani a könnyeit, leborult a herceg lábai elé, s keserves sírásba kezdett. Az egyik könnycseppje a herceg szívére esett, ami felolvasztotta azt, és újra eszébe juttatta elfeledett menyasszonyát. Feleszmélve elkezdte faggatni a kedvesét a történtekről. A királylány elmutogatta neki, hogy képtelen a beszédre, illetve, egy a falra függesztett tükör segítségével sikerült elmutogatnia azt is, mit kell keresniük.

A herceg szerencsére tudta, hol van a sellő királynő tükre, mivel pont abban a szobában varázsolta őt el a hableány, ahol a tükröt tartotta. Sietniük kellett, mert már nem sok idejük volt hátra. Ám nem lehettek biztosak benne, hogy nem fedezi fel a mesterkedésük a királynő, mielőtt azt véghez vinnék. Így oda osontak, azaz a hercegnő inkább oda úszott a szoba ajtajához, s fülelni kezdtek. A hangokból ítélve a királynő a szobában tartózkodott, de a remény még nem veszett el, ugyanis úgy hallatszott, hogy épp alszik. Ezért a tőlük telhető leghalkabban kinyitották az ajtót, s a szobába be jutván, felmérték a berendezést a tükör után kutatva.

Végigpásztázva a szobát, a hercegnő szeme megakadt egy míves fali tükrön, ami épp a sellő királynő ágya fölé volt felfüggesztve, a lány oda hajolt, hogy óvatosan leemelje a falról. Ekkor pattant ki a sellő királynő szeme, s szörnyülködve látta, hogy mi történik a tükrével. De már késő volt, a hercegnő látva, hogy lebuktak, utolsó erejével meglendítette a tükröt, s a falhoz vágta, ami apró szilánkokra tört. A hableány királynő az arcához kapott, ami a tükörrel együtt szintén repedezni, majd széthullani kezdett, s pár másodperc múlva nem maradt más belőle, csak hab. A királynő halálával a palota is omladozni kezdett, a hercegnő lábát uszonnyá változtató varázs szintén kezdett elmúlni. Így gyorsan rákiáltott kedvesére (hisz a sellő halálával, a hangját is visszakapta), hogy az kapaszkodjon az uszonyába jó erősen. Mikor ez megtörtént, amilyen gyorsan csak lehetett a felszín felé vette az irányt, mivel a herceg vízalatti légzőképessége szintén tünedezni látszott. Addig csapkodott, s úszott, míg kibukkantak a vízfelszínen, pont időben, mielőtt megtört volna a varázs. De így is az óceán közepén voltak, bár sikerült bele kapaszkodniuk egy uszadékfába, amit odasodort az áramlat. Egy egész napig hánykolódtak, míg észre nem vette őket, egy kisebb halászhajó, amit az előző napi vihar kicsit beljebb sodort a megszokott helyétől. A hajón lévők, megörültek, mikor megtudták, hogy kiket vettek fel a hajójukra, hiszen a hálás királyi pár nagy vagyont, s jutalmat ajánlott nekik, ha kiviszik őket a partra. S valóban így is lett, a halászok busás jutalmat kaptak, sőt a hercegnőt segítő javasasszony szintúgy jutalomban részesült. A hercegnő és a herceg pedig már másnap egybekeltek, világra szóló lakodalmat tartva, s talán még most is ünnepelnek, ha azóta meg nem unták. Mindenesetre az az egy biztos, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Dékány Dorottya


Tekergő ösvény

Egyszer régen, a világ kezdetekor élt egy nagyon idős bácsi a feleségével egy pihe-puha felhőn. Nem volt semmijük, csak a boldogságuk és a szeretetük egymás iránt. A bácsi egész álló nap gondolatokat gyártott, ült a felhő szélén mosolyogva, felesége pedig a gondolatokból különböző dolgokat szőtt. Egyik nap megszőtte a Földet, másnap az embereket, aztán az állatokat, a tengereket, a fákat, mezőket, barlangokat, gondolatokból is gondolatokat. Minden napra készült valami csodálatos; esténként pedig csillagporral szórták be a gondolatokból szőtt munkájukat, hogy azok örök csillogássá váljanak.
Egy nap az idős bácsinak olyan gondolata támadt, amelyet felesége nem tudott megszőni, ez volt az első gondolat, amely nem mosolyogva született és ez volt az első, amelyet a bácsi hangosan ki is mondott:
– Édesem, oly szépen megszőtted a gondolataim, ezek lettek életünk értelmei, mi lesz ha elveszítjük őket ? Nézd, az emberek már saját gondolatokat szőnek, a tengerek néha esztelenül hullámoznak, a hegyek is omladoznak. Szükségük van ránk, aggódom értük.
A felesége bólogatott és hosszas gondolkodás után azt válaszolta:
– Én is aggódom, látom az igazad és a megoldást is. Hagynunk kell az embereket gondolkodni, a tengereket hullámozni és a hegyeket összeomlani, mert amíg mi vagyunk, én újakat szövök, de hogy végleg el ne veszítsük, amiért eddig munkálkodtunk, szövök egy tekergő ösvényt közénk és közéjük, ami végleg összekapcsol velük.
– De miért nem egyeneset édesem? – kérdezett vissza, immár megnyugodva a bácsi.
– Azért -mosolygott a felesége – mert egyenes ösvényen könnyű a járás, de a gondolataidnak ott a helyük, ahová helyeztük, nem mellettünk a felhőn. A tekergő ösvényen viszont meg kell dolgozni, újabb és újabb gondolatokat egymásba fűzni, nem rontva a munkánkat, semmit, amit teremtettünk és nézd az milyen szép lehet.
Igy nézték tovább közösen a gondolatokból szőtt csodálatos világot, ami már hozzájuk tartozott és a pihe-puha felhőjükhöz kötődött egy tekergő ösvénnyel.
Azt mondják ez a volt a világ kezdete. Azt is mondják, hogy sokan látják ezt a tekergő ösvényt, amely a felhőhöz vezet és aki elindul rajta, létraként kell egymásba fűznie gondolatait, hogy oda jusson. És ez majdnem olyan nehéz munka, mint a gondolatgyártás és azoknak a megszövése. Ezért indulnak el kevesen a tekergő ösvényen és fordulnak vissza sokan. Inkább hagyják, hogy csendes éjszakákon mindenkiből és mindenből ragyogjon a csillagpor.
Az öreg bácsi pedig még mindig mosolyogva gyártja újabb és újabb gondolatait, amelyeket felesége szorgalommal nyomban meg is sző és hozzáadják a világhoz. Egy ilyen gondolatot olvastál most Te is el.

Fehérvári Kinga


Legyen hó!

Álmomban, rátaláltam egy kacskaringós – tekergős Meseösvényre. Amint ott kószáltam, bóklásztam nagyon elfáradtam. Egy hósipkás fenyőfa alá ültem. A fenyő ezt a mesét suttogta a fülembe:

Hófelhőkön innen, hófelhőkön túl, valahol messze, volt egy falucska.
Beköszöntött a tél. Hosszú, hideg, napok jártak, jeges szél tépázta a fákat. A gyerekek arcát pirosra csípte a hideg. Már nagyon várták a havat, de a hóesés váratott magára. A nap is csak ritkán kukkantott elő.
A madarak dideregve bújtak össze.
– Hideg szél fúj, ázunk-fázunk! Kedves tavasz, nagyon várunk!
– Hol van az még? – sóhajtotta vacogva egyikük.
A lurkók találgatták, hogy vajon miért nem esik már a hó. Mi történhetett?

Eközben fent, a Hófellegek Birodalmában nagy volt a felfordulás.
Nagy dérrel-dúrral megérkezett Morcoska. A hómanók közül ő volt a legkisebb. Mindig valamiért dohogott, ezért is kapta ezt a nevet.
– E-le-gem van! Értitek? Elegem! Nincs semmi kedvem idén is táncolni a hófelhőkön.
– Ugyan már! Ne morcoskodj, Morcoska! – mondta nevetve Ripsz. Fárasztó dolog, de egyben mókás is. Ugye, Ropsz? – ölelte át barátját.
– Igen! Csuda élvezetes a puha felhőkön ugrabugrálni, majd rájuk esni, aztán hemperegni, meg hancúrozni rajtuk – felelte vigyorogva Ropsz. – Az emberek a Földön, meg örvendeznek a hópihéiknek. Örömet szerezni nagyszerű dolog! Vagy te nem így gondolod, Morcoska?
Meg se várta választ, teli torokból énekelni kezdte a hófelhőtaposó dalt, amit ő talált ki:
– Ripsz és Ropsz,
kipp és kopp,
én most nagyot kiáltok!

Hipp és hopp,
tipp és topp,
jó nagyokat ugrálok!

Hull a hó,
hull a hó,
havat szórni jaj de jó!

A nóta végén pacsit adott Ripsznek.
– Örülök, hogy ti ilyen jól szórakoztok! Hómanógyűlést kell összehívnunk, hogy megbeszéljük az idei hószórási tervet. Nem szükséges minden évben havazás!
– Miii?! – kérdezte megrökönyödve Ripsz. – De, szükség van a puha hótakaróra a földnek! És a gyerekek? Milyen jó látni, amikor a boldogan belevetődnek a friss hóba, és ahogy szánkóznak, hóembert építenek!
– Karácsony hó nélkül? – ámult el Ropsz. – Az nem az igazi! Mennyivel szebb, pompásabb, amikor hólepel borítja a tájat!
– Nem lehetsz ilyen lusta! – kiabált Ripsz Morcoskára.
– Na, majd meglátjuk, mit mondanak a többiek! Belefuvintok a gyűlésre hívó jégkürtbe. Halihó! Riadó! Hómanók, jöjjetek! Megbeszélni valóm van véletek!
Hamarosan ott tolongott a sok jégsipkás hómanó.
– Vajon miért gyűltünk össze? Mi történhetett? – találgatták.
Morcoska felpattant egy jégtömbre, és onnan szónokolt:
– Kedves barátaim! Van egy javaslatom. Annyit dolgoztunk már az előző években, hogy ránk fér egy hosszabb pihenés. Idén nem szórunk havat!
Halk moraj futott végig a csapaton. Ekkor Ropsz ugrott elő, és így szólt:
– Barátaim! Tényleg sok a munka ilyenkor, de a hóhintés után elég sok idő van a pihenésre. Milyen szuper móka, amikor a hófelhőkön táncikálunk! Annyira jó látni a boldog gyermek arcokat, ahogy bámulják a havazást!
– Szavazzunk! – rikkantotta harciasan Morcoska. Aki velem ért egyet, álljon mögém! Aki Ropsz manóval, az sorakozzék az ő háta mögé!
A manók hamarosan két csoportra oszlottak. Ripsz és Ropsz szomorúan látta, hogy az ő táborukhoz kevesebben csatlakoztak. Törték a fejüket, hogy mit is tehetnének. Ekkor egy bús dallam kígyózott a fülükbe. A Földről érkezett. Minden manó lehasalt a legközelebbi hófelhőre, hogy lássák, ki énekel ilyen szomorúan:

„Hullj le hó, hullj le hó!
Legyen végre puha hó!
Várunk rád, hópihe!
Szállj ide, szállj ide!
Jeges szél fújdogál,
mindannyian fázunk már.”

– Kedves hómanók! Szórjatok sok havat! A falunk apraja-nagyja majd megfagy! Kérve kérlek benneteket, friss pelyheket hintsetek! A testvérkém még nem látott ilyet! Annyira örülnék, ha ő is szánkózhatna, és hempereghetne a puha hóban! Olyan szép ajándék lenne számára! Már annyit meséltem neki a tél csodájáról, a hóról!

Egy kisgyermek volt. Olyan szívhez szólóan kérlelte őket, hogy Ripsz és Ropsz egészen elérzékenyült.
Morcoska rájött, hogy milyen szomorúságot okozott önzőségével. Nagyon elszégyellte magát. Már tudta is, hogy teheti jóvá ezt a meggondolatlan tettét. Lehajtott fejjel odalépett egy dundi hófelhőhöz, majd ugrálni kezdett rajta. A többiek is követték. Ripsz és Ropsz boldogan nézte társait. Először némán, majd énekelve hemperegtek, viháncoltak a felhőkön.
A Földön lassan el kezdett hullani a hó…
Ezen a télen Morcoska volt az egyik legszorgalmasabb hómanó. Azt is megértette, milyen jó dolog örömet szerezni másoknak.
Tekergő Meseösvényen jártam, és ezt a mesét suttogta a fülembe egy hósipkás fenyőfácska.

G. Joó Katalin


Tekergő ösvény, fodrászat

Kisváros tekergő ösvényét járva ha kicsit figyelsz, mesét találhatsz. Járom az utat nyitott szemmel és füllel, mesémet vajon, hol is lelem?
Fodrászatba betérve, ott ahol sok ember megfordul, szép történetet hallatom, meséset. Elmondom hát neked.
Valahol a városkában élt Évike. Szép és kedves, mindenki szerette.
Szép hosszú dús haja volt, de megunta, elment a fodrászhoz. Rövid hajat szeretne, kevesebb vele a gond. Be is ment az első fodrászhoz.
– Rövidre szeretném vágatni a hajam.
A fodrásznő nézte a csoda szép hosszú hajat.
-Jól meg gondolta? Kár lenne levágni, nagyon szép.
– Igen. Elegem van. Minden nap kifésülni, gond és baj.
A fodrásznő szemébe könny csordult.
– Jaj de kár .
Kezében megremegett az olló.
– Biztos nem gondolta meg magát ?
– Biztos.
Könnyes szemmel vágta a fodrásznő a szép tincseket. Mikor végzet Éva felsóhajtott.
-Hú de jó, mintha kilókkal lenne könnyebb a fejem.
A fodrásznő a szép nagy hajat szedegette, mikor új vendége érkezett. Mikor meglátta a hajat sírva fakadt.
– Miért sír ? -kérdezte a fodrásznő.
– Az én kislányom, nagy beteg volt nincs haja. Hiába szép, okos dolgos lányka, párja nem lesz. Kinek kell egy kopasz lányka?
A fodrásznő ránézet a hajra.
– Ne sírjon Anyuka. Itt ez a jó haj. Készítek belőle parókát, de még milyet! Senki meg nem mondja majd, nem igazi. Holnapra kész is lesz.
Az asszony nem győzőt hálálkodni.
Másnap Éva visszament a fodrászhoz. A fodrásznő ámult, ez hogy lehet.
– Iker testvére van? Nem értem! Tegnap vágtam a haját és ma megint nagy?
– Én sem értem. Ma reggel így ébredtem. Levágná újra?
Közben nyílt az ajtó. Ott állt a tegnapi Anyuka és mellette a kislánya kendővel a fején.
– Egy pillanat, türelmet kérek. -mondta a fodrásznő Évának. Be kell vallanom én az ön hajából parókát készítettem ennek a kislánynak. Ugye nem haragszik?
– Nem, dehogy. Örülök, hogy nem szemét lett belőle. – volt a válasz.
A kislány boldogan tette fel kis kopasz fejére a parókát. Szemébe könny szökött.
– Van hajam!- sóhajtott.
Anyukája örömmel nézet a lányára. Kivirult, eddig is szép kislány volt, most még szebb lett.
– De szép lettél! – mondták a fodrász üzletben szinte egyszerre.
Együtt sírva nevettek az örömtől.
– Még sok ilyen embert ismerek, kinek nincs haja. Nagyon örülnének, ha lenne nekik is. – mondta a kislány .
– Akkor ezt a hajat sem dobom ki, készítek belőle parókát.
A fodrászüzletbe ezután sok szomorú kopasz ember járt és mind vidáman jöttek ki. A paróka nem akármilyen volt. A kis kopasz fejeken megtelepedett és többé nem paróka volt, hanem haj. Éva minden nap járt a fodrászhoz hosszú haját levágatni. Sok-sok embernek szereztek ezzel örömet.
Történt viszont ahogy az évek teltek, Évának egyre később nőtt a haja. Másnaponta, aztán hetente nőtt meg a végén csak úgy mint az átlag embernek. Aztán elkezdett kopaszodni. A végén egy szál haja sem maradt.
Megtudták ezt az emberek. Mind-mind segíteni akartak és emberek százai jártak a fodrászatba adták a hajukat. Most ők segítenek a bajban. Enyémből, az enyémből, legyen neki paróka. A fodrász megbántani senkit nem akart, így hát minden ember hajából vett egy kicsit. Így lett Évának paróka, volt benne fekete, fehér, szőke és vörös. Göndör és sima, minden féle haj. Viszont a legszebb haja az övé lett, mert benne volt minden ember segítség nyújtása. A sok hajjal mi lett? A kórházakba a kis kopasz embereknek paróka. Így a sírásból öröm lett és sok szép mosolygó arc.

Kelemen Györgyné


Marci, a rafinált markoló

Egyik reggel Péter nagy zajt hallott az utca felől. Kiosont az udvarra s szaladt egyből a zaj irányába. Nem csalódott: egy markoló állt meg pontosan az ő házuk előtt. Örömében nagyot ugrott, és hevesen integetni kezdett a markolónak. A markoló visszaköszönt.
– Szia. Marci vagyok, a markoló. Téged hogy hívnak?
– Én Péter vagyok, és ebben a narancssárga házban lakom. -mondta Péter széles mosollyal az arcán, mert örömében még mindig alig tudta elhinni, hogy egy markoló állt meg a házuk előtt, aki ráadásul elég kedvesnek is tűnik. Amikor viszont meglátta, hogy a vezetők útjelző táblákat pakolnak ki Marciból és leteszik az út szélére, már alig akart hinni a szemének.
– Itt fogsz ma dolgozni? -kérdezte fülig érő mosollyal és ragyogó szemekkel.
Marci lámpái most nagyon huncutan kezdtek el világítani, s a markoló pimasz nézéssel fordult Péter felé.
– Az téged miért érdekel?
– Azért mert szeretném nézni, ahogy dolgoztok. Mi történt? Megint eltört egy cső a föld alatt? Hűű! Ez olyan izgalmas! Nagyon szeretem nézni, ahogy a markolók dolgoznak. Ha nagy leszek, én is markolóvezető leszek!
– Igazán? Azt meg honnan tudod? – kérdezte Marci és becsukta az ajtóit. Péter ekkor vette észre, hogy a vezető újra beült a markolóba, a munkások pedig a teherautóba.
– Hát onnan, hogy az akarok lenni. – mondta Péter most már kiabálva, mert közben Marci motorja újra elindult. – De hát így nem kezdhetsz el dolgozni! Nem látod? Az útjelző táblák nincsenek felállítva! Csak úgy letettétek őket az út szélére. Mi lesz, ha hazajön Apu, vagy a szomszéd bácsi és nem látja, hogy itt épp dolgoztok, és nem fékez, és … különben miféle markoló vagy te, hogy ezeket mind külön el kell magyarázni neked? Ha nagy leszek és én leszek a vezetőd, megtanítalak majd a rendre!
– Igazán?
– Igazán! – felelte Péter kissé bosszúsan, mert Marci már nem tűnt olyan kedvesnek. Ráadásul nem gondolta, hogy egy markoló ilyen buta is tud lenni.
– Hát jó, nem bánom. -mondta Marci egyhangúan. Majd újra huncut vigyor jelent meg az arcán. – Különben, én nem mondtam, hogy itt fogok dolgozni.
– Hát hol, ha nem itt? -kérdezte Péter csodálkozva.
– Azt nem árulom el. Kapj el, ha tudsz! Ha megtalálsz, elhiszem, hogy igazán jó markolóvezető lesz belőled. – mondta Marci és már indult is.
– Most meg merre mész?
– Lássuk csak … egyelőre bemegyek ebbe a kis utcába, itt fel a dombon, aztán meglátjuk… Kapj el, ha tudsz! – incselkedett Marci- És ne feledd, hogy én egy igazán rafinált markoló vagyok.
– De hát….- szólt volna vissza Péter, de a csodálkozástól be sem tudta fejezni a mondatot.
– Kövesd a nyomokat! – szólt még hátra Marci az utca közepéről.
– De hát itt hagytad a táblákat az út szélén. Anyukád nem tanított meg a rendre? – kiabált utána Péter, de Marci ezt már nem hallotta. Úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna. Csak a táblák jelezték, hogy az előbb még itt volt.
Így hát Péter kapta magát, Imolát és Anyut, vizet, kekszet, almát pakoltak a hátizsákba és elindultak a felderítőútra. Nagyon izgalmas út állt előttük. Mindenképp meg szerették volna találni Marcit. Egyrészt mert Péter látni szerette volna, hogyan dolgozik, másrészt nem tűrhették, hogy egy buta markoló így kifogjon rajtuk. Ezzel még a lányok is egyetértettek. Különben sem lehet olyan nehéz megtalálni: Péter biztosan tudta, melyik utcán fordult be Marci. Befordultak hát az utcába, fel, egyenesen a dombon. Mivel azelőtti nap esett az eső, a sárban egészen jól látszottak Marci keréknyomai.
– Nagyon könnyű lesz megtalálni! – állapította meg Péter magabiztosan.
– Nagyon könnyű! – ismételte meg széles vigyorral az arcán Imola is.
– Csak követjük a nyomokat és meg is találjuk. – mondta Anyu.
– Ez a Marci nem számolt a sárral … még, hogy rafinált markoló! – nevetett Péter.
– Mi majd rafináltabbak leszünk, ugye? – kérdezte Anyu.
– Bizony! – vágták rá mindketten, és mind felgyorsították lépteiket.
Így nagyon hamar elérték az utca végét- ahol az út kétfelé vált. Ezzel még nem lett volna baj, hiszen Marci nyomait követve tényleg nagyon egyszerűen meg lehet őt találni. De az utca végén sajnos a földút is véget ért. Ami azt jelenti, hogy a sárnak és a nyomoknak is vége … A kis felderítőcsapat egészen eltanácstalanodott. Na, most merre? Senki sem tudta a választ. Sajnos Marci kerekei nem lettek elég sárosak ahhoz, hogy az aszfalton is nyomot hagyjanak.
– Szerintem balra lesz! – szólt hirtelen Imola, és közben jobbra mutatott.
– Szerintem is nézzük meg ott! – mondta Péter.
Így hát elindultak jobbra. Mentek fel az utcán, fel a dombon. Szedték gyorsan, egymás után a lábacskáikat, míg egészen el nem fáradtak. Akkor megpihentek. Kicsit távolabb megpillantottak egy éppen épülő házat. Arról tanácskoztak egymás között, nem-e itt kéne dolgoznia Marcinak, egyáltalán szokott-e itt markoló dolgozni. Épp arra ment egy motorbiciklis fiú.
– Szia! Nem láttad Marcit? – kérdezte tőle Péter.
– Marcit? Ki az a Marci? – kérdezett vissza a motorbicikli.
– Marci egy markoló. Egy nagy markoló. Itt jár valahol a közelben. Bújócskázik velünk. Meg kell találnunk! Nem láttad?
– Hm. azt mondod nagy markoló? Nem, sajnos nem láttam. Viszont ennél a háznál szokott dolgozni egy kisebb méretű markoló. De úgy látom, most ő sincs itt.
– Á, nem. Nem őt keressük. – mondta letörve Péter.
– Nagy markolók a másik utcában szoktak dolgozni. Nézzétek meg ott esetleg. No, sok sikert nektek! – mondta a motor, és tovább robogott.
– A másik utcában? Akkor rossz utat választottunk. Menjünk vissza az útelágazáshoz! Gyertek gyorsan! – mondta Péter izgatottan. Most végre meg fogják találni Marcit! – Köszönjük szépen a segítséget- kiáltott még oda motornak, aki addigra már messze járt.
– Gyerünk!- kiáltotta Imola.
Elindultak hát a másik utcába. Egy egészen hosszú utcába. Ebben az utcában több olyan ház is volt, ahol kutyák laktak. Voltak kedves, csendes kutyusok, akik csendben nézték az arra járókat. Voltak viszont olyan kutyák is, akik nem tudták, hogy a kis csapat épp miben ügyködik, s a biztonság kedvéért – hogy eszükbe se jusson belépni az udvarra – jól megugatta őket. Egyesek még a kapunak is képesek voltak nekiugrani, ami azért- valljuk meg- nagyon ijesztő tud lenni a kapu másik oldaláról. Különösen egy olyan csapatnak, amely ilyen fontos ügyben nyomoz, és minden neszre, minden apró jelre igyekszik odafigyelni. Ráadásul ezek a kutyák, meg kapuk nagyon hangosak tudtak lenni, és az a veszély is fennállt, hogy Marci esetleg hamarabb észreveszi őket, mint ők Marcit, és megint megszökik. Nagyon izgalmas volt úgy ellopakodni egy-egy ház előtt, hogy az udvaron henyélő nagy fekete és barna és mindenféle színű és fajtájú kutyák ne vegyék észre őket. A lopakodás egyre jobban ment a gyermekeknek. Amíg ismét el nem érték az utca végét, ahol vajon mit láttak?
– Útjelzőtáblák! Ezek Marci nyomai! – kiáltott Péter izgatottan.- Azt mondta, kövessem a nyomokat! Most már biztos erre kell lennie! A motornak igaza volt! Most végre elkapjuk a frakkját!
– Elkapjuk a frakkját! – mondta Imola is.
– El bizony! – helyeselt Anyu. Mindenki nagyon örült az újabb nyomoknak
– Még hogy rafinált markoló! – nevetett Péter.
– Gyertek, menjünk a táblákhoz. Hátha találunk ott valami érdekeset! – mondta Péter.
Ezt mindenki remek ötletnek találta. Elindultak hát a táblák felé. Igen ám, de útközben egy kisebb utánfutós autó kielőzte őket. Épp a táblák irányába ment, és ott megállt.
– Vajon itt fognak dolgozni? – kérdezte Péter csodálkozva.
Mire befejezte a mondatot, két bácsi szállt ki az autóból és a táblákat az utánfutóba kezdték pakolni. Miután mindent bepakoltak, beültek az autóba és elmentek a táblákkal együtt.
– Ó… ne… elvitték a táblákat. Marci utolsó nyomait. Vajon hova mentek? – kérdezte Péter csalódottan.
– Nem tudom. – mondta Anyu. Ő is szomorkodott.
– Lehet, hogy ez a Marci tényleg rafinált markoló. – mondta elgondolkozva Péter.
Az igazság az, hogy a felderítőút nem csak izgalmas, de nagyon fárasztó is volt. Ráadásul az útra pakolt keksz is mind elfogyott, és Imola már éppen az utolsó csepp korty vizet itta.
– Menjünk haza!- sóhajtott fel ezután.
– Igen, menjünk! Én is elfáradtam már. – ismerte be Péter. -Ezt a Marcit már úgysem fogjuk megtalálni. Azt hiszem, tényleg túljárt az eszünkön. Legközelebb hátha sikerül elkapnunk. Majd figyelmesebbek leszünk. Úgyis sokszor szokott itt dolgozni, ugye?
– Így van. Legközelebb elkapjuk. Most már viszont késő van, és messze vagyunk a narancs háztól. Menjünk haza. – mondta Anyu.
Elindultak.
Keresés közben tényleg messze mentek az otthonuktól, ezért hazafelé elég sokat kellett mennie a már fáradt – és valljuk be kissé letört- csapatnak. Péter még szedte a lábait amennyire tudta, de Imola és Anyu alig bírtak a nyomában kullogni. Így Péter előre szaladt. Már majdnem hazaértek, amikor felkiáltott.
– Imó! Anyu! A markoló! – ugrott nagyot örömében s közben a narancs ház felé mutatott.
Marci tényleg épp a házuk előtt volt, és dolgozott.
– Visszajött a házunkhoz! Nem gondolta, hogy itt meg fogjuk találni! Épp dolgozik, most nem figyel. Ijesszük meg! – javasolta Péter.
Lassan Marci mögé lopakodtak, és észrevétlenül próbáltak mögé állni. Nem volt nehéz. Marci dolgozott, csak úgy zúgott a motorja, nem kellett nagyon csendben maradni. Egyre közelebb értek a markolóhoz. Már majdnem mögötte voltak, mikor a motorja hirtelen megállt.
– Megvagytok! – mondta Marci- Láttalak titeket már rég. Elfelejtettétek, hogy két tükröm is van, amivel azt is látom, ami mögöttem történik?
Péter elcsodálkozott. Erről tényleg elfelejtkeztek. Megszeppenve nézte Marcit, aki épp ma, épp itt dolgozik, és vele beszélget. A rafinált markolót, aki valamennyire túljárt az eszén, de akit végül is csak sikerült megtalálni. Ezt neki is el kellett ismernie. Meg is tette.
– Ügyes vagy! – vallotta be végül. Péter alig hitt a fülének. – Megtaláltál! – mondta Marci – már elhiszem, hogy jó markoló vezető lesz belőled! Velem tényleg nehéz bújócskázni, nem mindenki szokott megtalálni, de úgy látom, te tényleg ügyes fickó vagy! Gratulálok!
– Köszönöm. Másokkal is szoktál bújócskázni?
– Igen. Ez a kedvenc játékom. Már évek óta játszom ezt a gyermekekkel, sokat gyakoroltam. Nem gondoltam, hogy meg fogsz találni.
– Hát, tényleg sokat kerestünk. Tényleg rafinált vagy. – ismerte el Péter.
– Igen. Én mondtam. De te meg igazán ügyes vagy! Mit mondtál, hogy is hívnak? Péter ugye? Hány éves vagy?
Így kezdődött a barátság. Péter egész délelőtt Marcival beszélgetett, aki sok érdekes dolgot mondott el magáról. A markoló vezetője, és az ott dolgozó munkások is igazán kedvesek voltak, megengedték, hogy Péter segítsen nekik, és még almát is adtak neki a munkáért. És ezek után Marci mindig kedves volt Péterrel, hiszen most már tudta, hogy milyen ügyes, és meg volt győződve róla, hogy igazán jó markoló vezető lesz belőle.

Kiss Ingrid


Tekergő ösvény

Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy csöppnyi kislány. Picike volt, akár a kisujjam, vagy még attól is kisebb lehetett. Ezért is hívták Aprócskának. Amilyen kicsi volt olyan nagy bátorság volt benne, nem félt semmitől, pedig az erdő közepén lakott. Mindig sóvárogva nézte a tekergő ösvényt, hallotta, hogy nagyon veszélyes de azt is tudta, ha ott végigmegy talán legnagyobb álma válik valóra.
Nagy szeretett volna lenni. Mindig mondogatta: ,,Bárcsak nagyobb lennék, mint a fűszálak és a levelek”,. Ahogy töprengett magában egyre csak figyelte a tekergő ösvényt, mely kanyargós, hosszú és titokzatos volt.
-Aprócska! Aprócska! – kiáltotta egy vékony hang, a hangyabolyból. Ficc volt, a hangyabarát, akin Aprócska sokszor segített, ha a göröngyök útjába álltak.
– Álmomban a titkos ösvényen sétáltunk, minden olyan barátságos volt, egyáltalán nem volt ott semmi félelmetes, mint ahogy mi elképzeljük és Okos a bagoly erősíti.
– Hallottam a nevem – szólalt meg Okos a bagoly, -igenis félelmetes a tekergő ösvény. Egyszer arra repkedtem, de amit láttam, jaj az rémes volt, nem mennék oda az biztos, habár Büszke, a szarvas azt állítja, hogy az ő agancsai azért olyan szépek, mert végig ment az ösvényen és kiállta a három próbát ami ott rávárt.
– Aztán mond csak Okos te mi rémeset láttál? -kérdezte kíváncsian Aprócska.
– Szörnyű volt és félelmetes, fekete és borzos, füstölt és tüzet is okádott.
– Hm, ez valóban nem hangzik túl jól, de én akkor is nagyobb szeretnék lenni, el
fogok menni a tekergő ösvényhez és szerencsét próbálok.
– De Aprócska, ha valami történik veled és nem jössz vissza, akkor ki fog ránk vigyázni és segíteni nekünk? -kérdezte aggódva Ficc.
– Ne aggódj, nem lesz semmi baj, vagy tudod mit, ha kedved tartja, jöhetnél velem s talán még megvédjük egymást.
– Vigyázzatok magatokra! -köszönt el Okos is tőlük.
Elindultak hát, bátran a tekergő ösvényen. Ahogy haladtak felfele a nap is elbújt, hidegebb lett és szürkeség. Nem féltek, bátran mentek tovább. Egy patak keresztezte útjukat, benne egy vergődő csodahallal, aki nem tudott úszni, mert megsérült az uszonya. Aprócska, leguggolt, nehezen kisegítették a patakból a halacskát, hiszen nagyobb volt, mint ők, óvatosan kihúzta az ágacskát a hal uszonyából, aki boldogan úszott tovább:
– Jótett helyébe, jót várj! – mondta a hal és átsegítette őket a patak túlsó partjára.
Alig kanyarodtak egy két fordulást az ösvényen, hát egy madárral találkoztak, aki sírt-rítt, nem tudott repülni, beleakadtak a szárnyai egy hatalmas pókhálóba. Aprócska a madárnak is segített.
– Jótett helyébe jót várj – mondta a madár – üljetek a hátamra s elviszlek az ösvény legtetejébe.
Így is lett, hamarosan megérkeztek a szürke, sötét, füstölgő, talán még tüzet is okádó házhoz ahogy Okos jellemezte amit látott. Félelmetes volt valóban, de a csöppnyi lány nem félt, közeledett, kinyitotta az ajtót. Egy csúnya boszorkányra hasonlító szörnyű lényt látott az asztal mellett sírni.
– Mért sírsz? – kérdezte tőle félszegen Aprócska.
– Jéé, te ide merészkedtél, nem féltél? Halacskámon, madárkámon segítettél? Valóban bátor vagy és nagyon jó lelkű. Mindenki fél tőlem, csak ők maradtak nekem, de csapdába estek és még ők sem jöttek többet. Elkeseredésemben, magányomban, tüzet raktam, füstöltem, hogy valaki rám is felfigyeljen. Nem bántok és senkit, csak magányos vagyok, bánatommal ezért a tekergő ösvényre sötétséget, komorságot, félelmet varázsolok. Neked elárulom a titkot. Ha valaki kedvesen, megfogja csúnya, ripacsos kezem, megölel és beszélget velem, a csúnya komorságot elkergetem innen.
– Hát, csak ennyi a baj, jaj te szegény – megölelte, megfogta kezét, beszélgetett vele és érezte, hogy növekszik Aprócska teste, a nap kisütött, madárkák csiripeltek, ragyogás vette körül a tekergő ösvényt s a környéket.

Aprócska s barátai ezután boldogan éltek, a tekergő ösvényen bátran végig mentek, beszélgettek , nevetgéltek többé nem féltek.
Mese volt, igaz volt, …. ne bántsd az emberi lelket, lehet besötétül a tekergő ösvényed…

Kocsis Ilona Melinda


VARÁZSSZEMÜVEG

Kezedbe adok egy szemüveget.
Hm, akarsz játszani?
Igen?
Jó, akkor most tekints úgy rá, hogy ez varázsszemüveg.
Ez csak a szépet s a jót láttatja meg Veled!
A gyönyörű fenyveseket, a napsütést, a köveket napozó gyíkocskát, a vidáman repdeső
pillangókat, a szembejövők mosolyát, a kedvességet, a bájt, az örömöt, az őszinte szívet, a
fájdalom mögött ülő kérlelő tekintetet, a szívek ragyogását, a mindenkiben élő Csodát, Istent.
Igen, meglátod Istent a patakban, a szépen formált kövekben, a szivárvány ívében, a színek
harmóniájában, a tűznek lobogásában, a bornak gyöngyözésében, a szerető karok melegében.
Ugye szép?
Ugye minden oly gyönyörű s tiszta?
Csak sok a szenny, tudod, Drágám, sok szenny a gyémánt felett.
De az nem baj, Kincsem, nem baj, sose bánd, mert Te látod, látod alant a szépet s a jót.
Látod alant azt a megannyi kincset, amit még elrejt a mocsok s a rossz.
S látod azt is, hogy lassan, lassan, de mindenki csiszolja le a maga kis kövecskéjét.
Csiszolja, fényesíti.
S csiszolják a többi kövek, csiszolja s patak s a szél.
Nincs egyedül a csiszolásban, soha nincs egyedül.
Ott van vele az Isten, álruhában.
S az Angyalok.
Ó, az Angyalok!
Azok a pompás s ragyogó Angyalok!
S milyen sokan vannak!
S mind-mind segítenek, álruhát húznak, alakot váltanak s kuncogva odaállnak a kövecskéjét csiszoló emberhez, aki minderről mit sem sejt.
S a kavicsa fényesedik, fényesedik, tisztul s egyre ragyogóbb.
Néha úgy tűnik, hogy még mocskosabb lett, még nagyobb rajta a szutyok.
Megesik az ilyen.
De Te nem ijedsz meg, Te azt is látod, hogy jól van ez így.
Néha, amikor elkezded fényesíteni a magad kövét, csúnyább lesz.
Igen, biza, nem is hinnéd.
Van ilyen is, Kedvesem.
Csúnyább lesz, néha nagyon-nagyon csúnya.
Már nem is csúnya, hanem egyenesen ronda s taszító.
S Te akkor is fényesíted tovább, mert látod, hogy ez varázskő.
Amire kicsit sok szenny rakódott az idők folyamán.
Tudod, hogy mi van alatta, s éppen ezért nem hagyod abba a csiszolását, a fényesítését.
Sőt, még erősebben dolgozol azon, hogy megtisztuljon.
Lesznek körötted olyanok, akiknek ez nem tetszik.
Akik azt mondják, hogy csaltál, hogy nem is Te dolgoztál meg érte.
Lesznek, akik irigykedni fognak, mert a Tiéd fényesebben ragyog, mert a Tiéd alól már
kandikál ki a gyémánt s egyeseket elkápráztat, megvakít a fénye.
S Te tudod, Te tudod, Kincsem, hogy csak elhomályosul a látásuk a nagy fényességtől.
Elhomályosul s közben feledik, hogy nekik is dolgozniuk kell azon, hogy az ő kövecskéjük is ilyen legyen.
Feledik, nem látják, hogy Te akkor is súroltad a magadét, amikor ők mulattak vagy az igazak álmát aludták.
Feledik, nem látják, hogy mennyi keservvel, kínnal tisztogattad, mennyi fájó kő ütődött hozzá.
Lepattant itt-ott a széle, hánytorgott a tengeren, megjárt megannyi vihart, ínségesen bántak vele s Te Magad is mennyit, de mennyit dolgoztál rajta, míg végül ilyen fényes lett.
Te csak menj tovább, fogd vidáman a kezeidbe e Te fényes, megtisztult gyémántodat s ne
engedd el, ne hagyd, hogy ócsárolják, becsméreljék vagy akár kikapják a kezeid közül.
Vannak, aki azt hiszik, ha ellopják Tőled irigységükben, féltékenységükben, akkor nekik
milyen jó lesz, Te pedig majd bánkódsz.
Te látod, látod azt, hogy ők nem lesznek boldogabbak a Te gyémántoddal sem, mert az nem az övék, nem ők dolgoztak meg érte.
Mindenki csak a maga gyémántját birtokolhatja s csakis azzal lehet boldog.
Csak azzal, ami az övé.
Amit csak neki adott a Jóisten, aki beleköltözött a kövekbe.
Isten minden kövecskében odaadta magát nekünk.
Te csak menj tovább, fényesítsd a kövecskédet, ami már nem is kövecske, hanem gyémánt.
S erre a fényes gyémántra nagy szükség van.
Szükségük van rá olyanoknak is, akik elfáradtak a tisztogatásban.
Akik elkeseredtek, akik abbahagyták, aki szerint nincs értelme, nincs miért.
Hazudott nekik az Isten.
S Te akkor előveszed a magad gyémántját, mert tudod, hogy nekik fontos, hogy őérettük is
dolgoztál s akkor ők is mind erőre kapnak.
Te pedig segíted őket a magad gyémántjával s azzal a tudással, amit az adott neked, míg
eljutottál ide.
Te tudod, hogy hogyan fényesítsék a maguk kövét.
S még elárulok neked egy titkot.
Teneked már megszólal az a kis kő, ami most már fényesen ragyog.
Megszólal, beszél hozzád, tanít, hogy hogyan segítsd társaidat.
S szíved melegével még fényesebbé teszi azt.
Még fényesebben fog ragyogni a gyémántod, mert a Jóisten ujjong s örül, hogy előhoztad Őt a mocsok s a szenny alól.
S éppen ezért még fényesebben ragyog.
S éppen ezért még többeknek tudsz adni s segíteni.
Most pedig menj, Kedvesem, s csiszolgasd tovább a kövecskédet, ami nem is kő már, hanem gyémánt kezd lenni egészen.
Most már tudod, hogy mi a dolgod.
Csak menj s ragyogtasd magadban s magad által az Istent.

Kollár Katalin


A kérkedő focilabda története

A szertár legmagasabb polcán sorakoztak a futball labdák. Igen egyformák voltak, szakadtak, koszosak, szomorúak.
Úgy középtájra furakodott melléjük egy vadonatúj, hófehér labda. Nem is érezte jól magát az öregek között. Először csak fészkelődött, majd fiatal hangján megszólalt:
– Nem bírom a szagotokat, úgy néztek ki, mint a hajléktalanok. Nem is értem, hogy tehettek engem ide közétek? Nézzétek meg az én ruhám tiszta, fehér és a varrásaim is épek, és majd tudjátok meg a gyerekek is engem választanak, ha bejönnek a szertárba!
Még sorolta volna a maga kis erényeit, de a jobb szélről egy igazán öreg, torzonborz labda lehurrogta:
– Te sem leszel mindig ilyen szép, és ha hiszed, ha nem, mi is voltunk olyan újak, hófehérek, mint te. És, hogy ilyen csúnyák vagyunk, az azért van, mert sokat dolgoztunk, sok örömet okoztunk az embereknek, hogy úgy mondjam: megtettük góljaink javát! De meg ám!
– Úgy bizony! – bólogattak a többiek is innen – onnan.
Egy nagyon lapos labda egyik foltjáról a másikra állt, s mielőtt megszólalt volna, belekapaszkodott a rozoga állványból kiálló rozsdás szögbe. Megköszörülte a torkát, s rekedt, mély hangján azt mondta:
– Ide figyelj, te zöldfülű „Hófehérke”! – a többiek kuncogni kezdtek, de Laposka folytatta: – Ha mi nem lettünk volna ilyen viharvertek, szakadtak, neked meg sem kellett volna születned, mert mi még mindig a pályán lennénk. A focisták vígan rugdosnának bennünket, mi meg újra és újra begurulnánk a kapuba, s az emberek ujjonganának a sok gól láttán.
A fiatal labda csak ide-oda mozgott dölyfösen, s azt mondta:
– Hát még azt is hagyjátok, hogy rugdossanak benneteket!? Pfuj, én ki nem állnám, hogy piszkos lábbal belém rúgjanak, nem is hagyom magam! Én ugyan nem leszek olyan piszkos, szakadt, mint ti! – replikázott dühösen.

Az öreg labdák csak összenéztek, s hogy mit akartak mondani, már sohasem tudjuk meg, mert sok-sok gyerek jött be a szertárba nagy zsibongással. Volt, akit az édesapja is elkísért. Az egyik apuka kipirult arccal mutatott a polcon álló második labdára:
-Azt válaszd! – mondta a fiának -, én magam is ezzel gyakoroltam. S tudd
amikor még esőben is fociztunk, szegény labda csupa sár lett, de annál jobban gurult. Én azon a meccsen négy gólt is belőttem az ellenfél kapujába.

A kisfiú magához szorította a kopott labdát.
Egy másik apuka óvatosan emelte le a polcról az előbb Laposkának nevezett labdát. Megsimogatta szakadt darabjait, s azt mondta:
– Fiam, ennek a labdának köszönheted az életed.
A gyerek értetlenül nézett rá, de apja elérzékenyülten folytatta:
– Édesanyád akkor lett szerelmes belém, amikor ezt a bőrt rúgtam – és fátyolos lett a szeme.
S valamennyi kopott, ócska labdának lett gazdája, s fűződött hozzá valamilyen megható történet.
A kis új, fehér labda egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Már szeretett volna elmenni innen, minél messzebbre, ahol csak ő van a középpontban, nem ezek a koszos vacakok!
– Pfúj, még nézni sem bírlak benneteket! – mondta undorral, és addig – addig fészkelődött, míg sikerült leesnie a polcról és végre kigurult a szertárból.
Senki sem vette észre eltűnését, csak Morzsi ugrott elé, és játszani kezdett vele. Először csak finoman harapdálta, és tetszett neki, hogy akármerre fut, Morzsi mindenütt a nyomában van. Ám amikor a kutya a karmai közé fogta és durván kezdett el vele játszani, nála is eltörött a mécses:
– Hagyj békén, te undok dög! – sértegette játszótársát, és addig gurult, amíg bele nem potyogott a patakba, s a víz elvitte messzire…

Ha a víz el nem vitte volna, még mindig ott kérkedne a polcon, s az én mesém is folytatódna…

Kurunczi Mária


Bocsi

Mindig szeretek az elsők között érni az iskolába, mert a sorakozónál én vezethetem be az osztályt a terembe. Ma csak másodiknak sikerült, de még így is az elsők között állhatok. Peti és Józsi persze már labdáznak a felsősökkel ahelyett, hogy sorakoznának, mindig rájuk kell várni. Ahogy magamban bosszankodtam mások rendetlensége miatt, a képemben landolt egy koszos sportcipő. Éppen feleszméltem a történteken, amikor harsány nevetés morajlott végig a sorakozó gyerekeken. Azt hittem rajtam nevetnek, amikor látom, hogy Peti közelít felém sántikálva, egyik lábán csukában, másik lábán zokniban. Az egész iskola tombolt a röhögéstől és újjal mutogatott a béna csatárra.
Sajnálom, rúgás közben lerepült a lábamról a cipő. Odaadnád, kérlek! – mondta csendesen.
Adni? Még mit nem. Úgy vágtam hozzá, hogy csak úgy csattant az arcán. Az iskola népe ezen felbuzdulva újabb hahotázásba kezdett. Az incidensünknek csak a csengőszó tudott véget vetni. Bent a teremben, mintha mi sem történt volna, rendetlenkedtek tovább a fiúk. Az udvari nevetés csúfolódásba ment át:
– Csodacsatár! Ronaldo félcipőben! Zokni Zidane!
Olyan idegesítő, hogy rohangálnak az osztályban. Éva néni megmondta, hogy tilos. Nem csak a házirend miatt, hanem azért is, mert valakinek baja lehet. Anyukám látná, hogy itt egyesek hogy viselkednek, biztos nagyon dühös lenne. Nekünk otthon a szobában sem szabad szaladgálni, csak az udvaron. Nem értem ezeket a gyerekeket.
Na, ott van. Peti leverte a tolltartómat.
Bocsi! – vette fel gyorsan a földről, leporolta, óvatosan a padra helyezte és mindehhez nagy, buta, boci szemekkel és széles vigyorral bámult rám. Még válaszolni sem tudtam, rohant tovább. Szerencsére az óra is elkezdődött, mert igazán feldühített a viselkedése.
Szünetben óriási tolakodás kezdődött, mert Juli megint kidobót szervezett és természetesen mindenki az ő csapatába szeretett volna kerülni. Mindenki? Hát én nem. Inkább sütkérezek a napon, és olvasom a könyvemet.
Alig mélyedtem el Micimackó következő kalandjában, amikor Csillámpóni szélsebességgel landolt az ölemben, a könyvem meg a földön. Legalább olyan gyorsan pattantam fel, mint ahogy a labda a kezembe került, és már üvöltöttem volna is, hogy ki volt ez az idióta, amikor Peti termett előttem:
Bocsi, ne haragudj, de tényleg! Nem akartam! – felvette a könyvet és a padra tette. A labdát kikapta a kezemből és márt rohant is játszani. Szerencséje, hogy becsöngettek.
A következő órán másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy hogyan bosszuljam meg ezt Petin. Valószínű egészen elkalandoztam ebben a gondolatban, mert azon kaptam magam, hogy összevont szemöldökkel, nagyon haragosan bámultam Petire, amit természetesen ő is észrevett, és néhány papírgalacsinnal jutalmazott.
Kibontogatom az elsőt:
Bocsi!
A másodikat:
Bocsi! Nem akartalak megbántani.
A harmadikat:
Bocsi! Ne haragudj rám!
A negyediket már Éva néni vette fel és megkérdezte:
– Klárikám, történt valami? Miért vagy ilyen mérges? Látom, hogy az órára sem figyelsz.
Most érkezett el az én időm, gondoltam magamban, most mindent visszakap Peti.
– Igen tanító néni, mert Peti reggel óta nem hagy békén, teljesen rám van szállva. A sorakozónál nekem rúgta a cipőjét, és nagyon fájt az orrom, még vérzett is. Az óra előtt direkt leverte a tolltartómat és az tiszta kosz lett, még a ceruzám hegye is kitört. A szünetben pedig labdával kidobta a kezemből a könyvemet. Most pedig papírgalacsinokkal dobál. Én ezt nem tudom elviselni, tessék megbüntetni, kérem! – áradtak belőlem az egész napos vélt és valós sérelmeim, és észre sem vettem, hogy Peti lehajtott fejjel sírásra kanyarodó szájjal hallgatta végig vádaskodásaimat.

Éva néni & Klári
Éva néni felhúzta a szemöldökét és szemüvege fölött nézett végig az osztályon, akik csendes meglepettséggel szemlélték a jelenetemet. Szigorú tekintete Petin akadt meg.
– Igaz ez, Peti?
– Igen – rebegte halkan és olyan megszeppenve, amilyennek még sosem láttam. Semmi védőbeszéd, semmi cáfolat, pedig nem egészen úgy történtek a dolgok, ahogy elmeséltem, de hát jobb, ha az ember egy kicsit túloz a megfelelő hatás kedvéért.
Éva néni kibontotta az utolsó cetlit is és odatette a többi mellé.
-Bocsi! Nem volt szándékos.

Kusztorné Varga Edit


Hol volt, hol nem volt egy mese

Világvége hangulat van Pólikáéknál! A sötét fellegek gyülekeznek, torlódnak, sőt már rétegekbe rakódnak egymásra, hogy semmiképpen se hatolhasson át a napsugár egyetlen foszlánya se! Eső lesz. Vihar. Tornádó! Illetve hát eső már van is! Ugyanis Pólikának folyik a könnye, csak sír, sír, sír… kedves olvasóm, írhatnám ezt még sokszor, de ráunnál olvasni, meg most nem is divat az olvasás, türelme sincs senkinek sem már hozzá, a felugró linkek rövid szövegei, az összefoglalók, a hangzó és képanyag sokkal vonzóbb, elhiszem.

Elkalandoztam. A saját szövegembe bonyolódtam, és még rendesen a mesémet sem vezettem be. Mert hol van a hol volt, hol nem volt?! Ugyan hol a hol? (Ez jól hangzott, muszáj volt megismételnem!) A meséhez kell formula, tanultuk az iskolában. Bevallom, ezt még nem felejtettem el, szemben a törtek szorzásával , de felzaklatott Pólika bánata.

Pólika egy manólány, és egyedül van, szomorú, mivel egyedül van. Oppá! Pólika valójában nincs is egyedül, van neki manóbabája. És akinek van manóbabája, az egyedül van?, kérdezlek én, kedves olvasóm. A manóbabák és a manógyerekek a legjobb társaság! Ki ne szeretne egy manóbabát a házába! Én bizony isten szeretnék! Figyeld a történet elejét!

Hol volt, hol nem volt, volt Egy, nem!, A Pöttömváros. Ott lakott sok pöttöm lény: manók, tücskök, egerek, mókusok… Ott élt Pólika is, az okos manólány. Telt-múlt az idő, és Pólika szerelmes lett Manóhercegbe, aki viszonozta ezt Pólika irányába, de Manóhercegnek a környezete nyomására mást kellett szeretnie, egy gazdag hercegnőt. Igen, ez a szokásos mesetéma, eddig. Most jön a fordulat, ugyanis Pólika és a Manóherceg megszöktek. Elmentek egy másik országba, elbújtak mindenki szeme elől, és csak boldogok voltak. Nem volt tévéjük, számítógépjük, mobiltelefonjuk, sőt, jó autójuk sem (rossz sem), mégis boldogok voltak, mert szerettek és szeretve voltak, és kedves olvasóm, kell ennél több? Nekik nem kellett. Viszont a herceget elkapták, és hazahurcolták a szülei, mindenki azt várta el tőle, hogy megnősüljön, elvegye azt a gazdag hercegnőt. Pólika pedig maga maradt, pontosabban a manóbabájával, és csak sírt, sírt, sírt… hogy ő milyen szerencsétlen.

Ekkor lép a porondra a Főgonosz, aki elvarázsolja Manóherceget, és ő elfelejti Pólikát örökre. Van ilyen a mesékben, kedves olvasóm. A gonosz abból él, hogy gonoszkodik. Ez egyfajta elfoglaltság. Van ilyen a valós életben is, kedves olvasóm. Biztos találkoztál már ilyesféleséggel. Ugye gonoszkodtak már veled a pajtásaid, vagy éppen a testvéred. Rossz érzés, fáj. Hát Pólikának is fájt ez a válás. Úgy érezte nem érdemli ezt meg. Ezért is sírt, sírt, sírt.

Most a boldog vég következne, a happy end, a boldogan éltek, míg meg nem haltak szöveg. De nem! Van, ami visszafordíthatatlan! Vannak történetek, sérelmek, melyek következményeképpen nem lesz már boldog befejezés, vaaagy éppen másfajta boldog befejezés lesz, vaaagy nem mindenkinek lesz boldog befejezés.

Manóherceg élete végéig a gazdag feleségével éldegélt, és folyton olyan érzése volt, hogy valami hiányzik az életéből. A gazdag hercegnő egész életében tudta, hogy Manóherceg a varázslat miatt van vele, nem szerelemből. A Főgonosz viszont elégedett volt munkájával. Meg is veregette olykor a saját vállát. Pólika… igen, ő, hát… a könnyei egy idő után elapadtak… nem volt egyedül… manóbabájával igyekezett megélni, és boldognak lenni. Hogy sikerült-e neki? Szerintem igen, sikerülnie kell, ezt szeretném, AKAROM!

Móra Regina


Süni család a faluszélen

Hol volt, hol nem volt, egy kis falu végén, közel az erdőhöz, a régi gazdaság helye a pajta tüzelő helye és lomtár lett.
Ki is szimatolta ezt Sün Kázmér mikor lakást keresett, a lécajtó hézagjai között ő átfért, de kutya vagy más veszedelem ellen megvéd.
Sürgőssé vált a dolog, ugyanis Sünné asszonyság – a szépséges Klotild,- anyai örömök elé nézett. Az új otthonukba – a pajtába az idős házigazdák – a kerítéssel elválasztott első udvarból ritkán jöttek. A legfontosabb a „nagyszájú” Bundi kutya is csak a kerítés túlfeléről kísérte hangos csaholással mozgásukat.
Egy májusi éjszakán Klotild és Kázmér elfoglalta új otthonát. Azt álmodták az első éjszakán, hogy nagycsalád veszi őket körül. Kázmérnak még az álom képei lebegtek „vaksi” szemei előtt, mikor mocorgást hallott hegyezte is füleit, egy jól megtermett egér ropogtatott valamit a közelben. Több sem kellett Sün uraságnak, pár pillanat alatt karmai közt volt a „reggeli”.

A gömbölyödő Klotildnak szó szerint ágyba (bocsánat fészekbe) vitte. Örültek lám még a reggeli is helybe jön. Jó is volt időzítés, egy héten belül megérkeztek a várva-várt utódok.
Elsőnek a junior Kázmér – anyukája szerint „kiköpött Kazi”- tovább viszi a nevét is. Gyönyörködtek benne, főleg a büszke apa, a kismama már aggódott nem lesz testvérke. Aztán ahogy mondják – ami késik, nem múlik,- villám gyorsan, hármas ikrek látták meg a napvilágot, illetve a pajta félhomályát. A három kislány csak akkora volt mint három verébtojás, tüskéik – amiről népies nevüket kapták „tüskésdisznó” – csak selymes piheként borították a testüket. Az első lányka a Klotild nevet kapta, Tildusnak fogják hívni. A következő, Kázmér anyukája után Emese lett, de Mesének becézik, közben újabb testvérke érkezett! Lám-lám – nevettek a szülők – a maradék a legnagyobb, kész vasgyúró, legyen hát Gyúró.

A boldog anyuka teljesen kimerült, el is szunnyadt. A büszke papa édesanyjuk emlőjéhez helyezte óvatosan az apróságokat, és elégedetten szemlélte igazán népes családját.
Hoppá, hoppá! Ocsúdott fel a gyönyörködésből, hogy ennyi éhes szájba jusson tejecske, sürgősen tápdús élelmet kell szerezni. Azonnal vadászni indult, mikor visszaért a zsákmánnyal, élete párja már boldogan tisztogatta az öt kismalacot. Ebéd után kiderült az egyik leányzó nem kapott nevet. Közben a kis „névtelen” felébredt, picurka lábain elindult anyjához és jóízűen szopni kezdett. A papa felkacagott ez a vakarcs úgy döntött, hogy neki „ennikő” legyen hát Enikő, a mama is örömmel nyugtázta az ötletet. Amikor megtelt az öt kis pocak, tejtől cirmos pofácskájukat anyjuk meleg testéhez dörzsölték és álomba merültek. Kazi az éj leple alatt elment egy kis vitaminért, a körtefáról mézédes gyümölcsök potyogtak, a változatos étrendtől bőven lett tej, az öt gyerek úgy nőtt, mint eső után a gomba, de nőttek a védelmet jelentő tüskék is.
Amikor életük izgalmas szakasza, a vadászat tudományának az elsajátítása, és a védekezés módszereinek alapos megtanulása, jó mesternek bizonyultak a szülők alapos tudást adtak át.

Majd elérkezett az önálló élet megkezdése, Klotild és Kázmér – bár sajgó szívvel – készültek kivinni a népes famíliát a ház melletti erdőbe. Elől Kázmér haladt, gyerekei szépen libasorban követték, Klotild a sor végén szipogott a meghatottságtól, hogy milyen szépek, de a félelemtől is, annyi veszély leselkedik, és ő már nem védhetik meg őket.
A sün kompánia – apró lábaikkal szaporázva, – már el is tűnt a kiserdő lapu levelei között, maguk mögött hagyták a biztonságos otthont.

Némethné Péntek Zsófia


A Remény Őrzői

(A Regős mesél)

Volt egyszer egy város.
A legelső város volt, amit az Úristen teremtett. Jól körbe vette hegyekkel, dombokkal, hogy megvédje, hogy semmi ne sérthesse, mert minden innen ered. Édennek nevezte el: Eredőnek. Ez volt az eredeti, a valódi Teremtés. Minden mintát innen vittek el másoknak, máshova, hogy emlékezzenek, hogy a Tudás ne vesszen el! Nem olyan város volt, mint a mostaniak. Csak sokkal később lett neki vára is. Ez egy nagy erdő volt. Olyan volt, mint egy nagy kert, fákkal. A kert egy nagy kört alkotott, mint a Nap. Itt megvolt minden, ami az Élethez csak kell! Nagy bőségben, békességben, szeretetben fejlődött ki itt a lét minden formája. A Jóisten, jó világot teremtett: naposat, világosat, de egyszer csak megjelent benne az árnyék: a hagymáz, az ördög, ahogy akkor hívták. Ma már sok más neve is van… Az árnyék a fénynek a hiánya volt. Ahova nem világított be az Úr, ott telepedett meg a sötétség. Mindenhol felütötte a fejét, ahol csak egy kicsit is fogyott az Úristen fénye. Ezért az emberek, hogy elűzzék a sötétséget, sokszor áldoztak az Úrnak. Adtak az Úrnak. Visszaadtak a sok jóért, amit Tőle kaptak. Hálásak voltak. Felmentek a Hegyre, ahol táboroztak, hogy közelebb érezhessék magukat Istenhez, majd Őneki szánt, szent tüzet gyújtottak: tábortüzet. Egy kihegyezett faágon húst áldoztak, aminek az ég felé szállt a füstje, az illata, miközben újra fényességért fohászkodtak. Végül a húst az Ő áldásával elfogyasztották.
Ezért, mikor táborozol majd és szalonnát sütsz a szabadban, gondolj az Őseid Áldozati felajánlására, amit a Teremtő Istennek tettek és küldj Őhozzá egy hálaadó vagy Őt dicsérő fohászt az életed alakulásának megfelelően.
Éjjel a holdat bámulták ez égen, majd a hold után jött a Nap. Holnap szavunk innen ered. Mindennap dicsérték az Urat! Erről szóltak a mindennapjaik: Istenről.
Történt aztán, hogy az emberek egy csoportja, csak mert így tudták felfogni, elképzelni, azt gondolták, hogyha már az anya méhéből születik a gyermek, akkor a Teremtő is csak egy Nagy Anya lehet. Csináltak is maguknak Nagy Anya szobrokat és azokat kezdték el imádni az Egy Isten helyett. Ez a gondolat tévútra vitte az embereket és elkezdődött a visszafejlődés. Már nem a Teremtő által meghagyott úton jártak, hanem letértek arról az árnyék, az ármány hatására. Ilyen és hasonló ámításokkal, ármánykodásokkal osztotta és rontotta meg az embereket kiszakítva őket az ősi Egységből. Tévelyegni kezdtek az emberek, a maguk feje után mentek, legalábbis azt hitték, pedig csak a bennük lehetőséget találó démon sugdolózott csupán a fülükbe… Ezzel kezdődött el a világosság és a sötétség harca. De, Isten nem engedte, hogy megrondítsák a Teremtését! Jeleket hagyott hátra! Elküldte tanítóit, akiket előre beavatott és felkészített a munkájukra, hogy világosságban tartsák az embereket.
Sajnos közben a Sötétség sem volt rest: Egyre több emberbe tudta befészkelni magát, irányítani akarva őket, kihasználva a tudatlanságukat és a kevélységüket. Rávette őket arra, hogy öljék meg Isten küldöttjeit. Önmagát állította be Istennek, hogy őt imádják és őt kövessék. Felbátorította az embereket, hogy ők is istenek, tegyenek, amit csak akarnak, és hatalmat is adott nekik ehhez. Akik csatlakoztak hozzá, ezzel az örök Isten ellenlábasaivá váltak, mert inkább egyetértettek a sátánnal, csak hogy ne kelljen a saját sötétségüket belátni.
Így fordította szembe a gonosz a Teremtővel a saját teremtményeit.
Ekkor az Úr a saját gyermekét küldte el.
A Sötétség fejedelme várta már ezt a pillanatot. Erőit mozgósítva, látványosan, nagy csinnadrattával elintézte, hogy még a mai napig is féljenek az emberek attól a megtorlástól, amit a gonoszság művelhet rajtuk a saját embertársaik cselekedetei által, ha felmerik vállalni és mernek kiállni a Jó-ba vetett hitük mellett a világban.
Átvette teljesen a hatalmat a földön a gonosz. Elveszett az eredeti Jó és átvette a szerepét a rossz! Jöttek hamis tanítók, akik kiadták magukat a Jó hirdetőjének és még jobban összezavarták az embereket. A valóságot meghazudtolták, félremagyarázták és a még ébren lévőket lejáratták, elhallgattatták, vagy elpusztították. Az Igazság már alig pislákolt…

… amikor jött egy ifjú, az új nemzedék előhírnöke!
Tiszta Lelke felkészítette már őt belül és ezért tudatosan ellentmondott a sötétség csábításainak!
Mikor kiteljesedett rajta az Igazság, felszabadult a sötétség hatalma alól, hiszen nem függött és nem is félt már tőle!
A kezdetek tiszta, őszinte fénye felragyogott benne!
Felfedezte a jeleket!
Megtalálta a helyeket!
Leleplezte az elferdítéseket!
Megfejtette az ősök üzeneteit!
Tisztán látta a Fényt újra!
Ő a mi Reményünk!

Te vagy az az ifjú … ??? !!!
Ti vagytok a Remény Őrzői ??? !!!

Pápai Zsolt


Kerge rege

A Törpék hegyén két ösvény vezetett: egy fel a magasba, egy pedig le, a mélybe. Ez így van rendjén, gondolta Szikla Szilárd, az óriás, a Törpék hegyének unokaöccse, miközben kürtős kalapjából eregette e régi rege romjait. Rajta ugyan nem mászkáltak törpék (mint a kacskaringós hegyi utakon), a rágcsálók azonban gyakran a bozontos sövény üstökén kerestek menedéket a ragadozók elől.
Szikla Szilárd még az idők kezdete előtt egyszer úgy gondolta: meglátogatja nagybátyját, születésnapja alkalmából, aki, de kiváltképp a törpék, nagyon csodálkoztak ezen, hiszen eddig csak a szakálluk és orruk hosszát mérték, az időt viszont nem.
Az óriás gyönyörű felhőkoronát vitt a hegynek, aki elbégette neki az erre az alkalomra szerzett köszöntőt, ez pedig olyan meghatóra sikeredett, hogy a felhő mindjárt meg is könnyezte (saját dalát), a törpék ugyanakkor feltalálhatták az esernyőt.

A dalocska így hangzott:

Boldogságot, szent Törpe hegy,
Síkok közt az egyetlen egy.
Leved inni hatalmas kegy –
majd minden ööösvény egyre megy.

A törpéket kissé bosszantotta, hogy az esernyő nem is volt elég, hanem még tovább szorgoskodva szőlőt is nemesíthettek, s ezzel együtt kikísérletezhettek egy fehér és egy vörös nedűt. Nos, utóbbit nem bánták meg annyira.
A Szikla Szilárd legenda szerint pedig TalpLó és TokaZokni annyira elvesztették irányérzéküket, hogy egyik lefele, másik pedig felfele próbált kapaszkodni, hogy hazataláljanak. Így kapargálták, taposták ki a ma is meglévő girbegurba ösvényeket: egyiket a hegy gyomrába, mely megemészti minden bújukat-bajukat; a másikat pedig a hegy tetejére, ami tiszta időben felhőtlen jókedvvel jutalmazza a törpék népét.
Aki nem hiszi, másszon utána.

Péter Zoltán


Az élet tekergő ösvénye

Sára egy átlagosnak vélt, hétesztendős kislány volt. Boldogan élt szüleivel, ismerhette nagyszüleit és sok emlék kötötte őt hozzájuk. A házuk is tulajdonképp átlagosnak mondható, takaros, kertes kis ház volt a város szélén. Igaz, nemrég költöztek ide, így még kicsit idegenkedett tőle, de felfedezett egy titkos helyet a kert végében, amit nagyon megszeretett.

Sára feltűnően sok időt töltött az ő titkos helyén, itt elmélkedett az élet nagy gondjain, játszott kedvenc plüssmacijával, és rendszeresen teadélutánt is tartottak. Szeptembertől ez a helyzet megváltozott, mivel iskolába indult a kishölgy. Az első nap izgalommal telt, viszont néhány hét múlásával Sára megbizonyosodott róla, hogy az iskolánál jobb hely nincs az egész világon. Úgy érezte, hogy eddig nem is tudott semmit, most pedig mindent megértett, így nem faggatta többet szüleit a miértekről és hogyanokról.

Egyik délután ismét kitévedt a titkos helyére, átbújt a bejáratot jelentő két ág között, és csodálkozva vette észre, hogy valami megváltozott. Olyan volt, mintha teljesen más szemmel látta volna a titkos helyet. Különös növényeket vett össze, hatalmas színes virágokat, majd pedig egy pillangót, melyet követni kezdett. A pillangó lassan repült, mintha csak azt várná, hogy Sára kövesse őt. Amint átbújt a vastag ágak között, megpillantott egy kis poros ösvényt, de sajnos a végét nem látta. Bizonytalanság lett úrrá rajta, de a pillangó csak tovább csalogatta. Ahogy haladt az ösvényen egyre kevesebb virágot látott, viszont különös érzések kavarogtak benne. Olyan dolgokat látott, melyek különleges érzéseket váltottak ki belőle. Először is elbűvölte a pillangó gyönyörűsége, a színek összhangja, de legtöbbször ő sem tudta, mit érez pontosan. Új illatokat fedezett fel a levegőben szállni, olyan volt, mint anyu parfümje, vagy az „otthon illata”. Az út során többször eleredt az eső, dörgött az ég, nagy villanásokat látott, és félelmet érzett. Néhány letörött ág megsebezte a karját, eláztak a ruhái, fázott. Ez a félelem néha nagyon eluralkodott rajta, de a gyönyörű pillangó még mindig csalogatta egyre beljebb és beljebb. A pillangó látványa bátorsággal töltötte el, így átvészelte az összes vihart, amelyet az útjába sodort az élet. Ekkor egy tisztásra értek, melyen szintén keresztül vezetett az ösvény. Kitisztult az ég, látta a szeretteit, szüleit, és egy új arcot is, akit még nem tudott felismerni. Az új ismerős vele ment az úton, lassan megismerték egymást, s később már kézen fogva haladtak tovább, Sára és párja Kornél. A tisztás sok boldogságot tartogatott számukra, szebbnél szebb virágok voltak benne, kis tavacska, virágzó gyümölcsfák. Minden boldogságukat megtalálták itt.

Egy napon ismét megjelent a gyönyörű pillangó, s bár nem szerettek volna, tudták, hogy mégis tovább kell haladniuk erről a csodálatos helyről. Az ösvény többször nehézségeket gördített lábuk elé, de együtt megbirkózni velük, mivel együtt már sokkal könnyebb volt. Olykor teljesen sötét lett, csak a pillangó szárnyain csillant még néha egy kis pislákoló fény. A sötétség leszálltával bánatot és szomorúságot éreztek, gyász borult rájuk… Az ösvény egyre több váratlan dolgot rejtett, de mindketten tudták, hogy az élet ösvényén nem tudnak visszafordulni. Miután azt hitték, hogy minden megpróbáltatáson túl vannak, fehér hajszálak kezdtek megjelenni Sára gesztenyebarna hajfonatában is, de ennek ellenére boldogok voltak, örültek egymásnak, s annak, hogy együtt birkóztak meg minden kihívással, melyeket az élet állított elébük.

Ekkor Sára látta távolodni a csodálatos pillangót, melyet még mindig gyönyörűnek vélt, majd nagyra nyitotta szemeit… A titkos helyén feküdt a földön, apukája pedig fölé hajolva szólongatta. Sára nem értette mi történt, s hogy került ismét a titkos helyre, egy hatalmas puklival a fején. Kicsit magához térve látta, hogy az ösvény eltűnt a pillangóval együtt, de apuka azt mondta, biztosan beütötte a fejét az egyik faágba a bujkálás közben.
Sára elalvás előtt azon gondolkodott, hogy miket látott álmában, illetve, hogy ez álom volt-e, vagy a valóság. Másnap fáradtan ment iskolába, de rögtön kivirult, mikor bemutatták új osztálytársukat, Kornélt. Ettől a naptól kezdve, elválaszthatatlanok voltak.

Sándor Krisztina


Baráti cseperedések

Mesém kicsiknek és nagyoknak valós főszereplőkről: egy kislányról és kisfiúkról, akiknek a kapcsolata korán, sorsszerűen kezdődik a választással, éppen ezért örökké függésben, kötődésben lesznek egymással, jólelkűségben, segítő erényben, barátságban, akik utazásuk idejében igazi lelki társakká válnak!
Andris és Olivér testvérpár, ha vitatkoznak „kőkeményen” veszekednek, akkor csibészesen rosszfiúk, de többnyire két jó testvér, akik egymással jót tesznek, együtt játszanak, tanulnak, éldegélnek ki-ki a maga módján. Egy esztendőben egy szép nyári napon éppen családjukkal tekergő útösvényen vándorolnak, kóborolnak, amikor az országot járva megérkeztek egy csöndbirodalomba, ahol éppen abban az időben, alig jártak emberek, csupán csak páran; és ez a helyszín maga volt a nyugalom paradicsoma. Hangoskodásra, kurjongatásra alkalmas hatalmas fürdőterületre cseppentek, ahol a termálvizek égető hőmérsékletét kipróbálták majd elvettették, s útjuk kezdete a terület hátsó részében található izgalomra csábító élményfürdőbe vonzotta a vízimádó fiúkat. A medencébe beleáradó kettő vízi csúszda és a torkolatot záró vízi barlang rejti a mókázásuk színterét. Itt pici babák bolyonganak, a lurkók és még a felnőttek: szülők, nagymamák, nagypapák is kipróbálják, letesztelik a vízi barlang varázslatos visszhangját.
Andris – az atléta adoniszi alak – csúszdalázban hajtva csúszdázik. Betársul hozzá Alex az ábrándozó hajósvezér fiú, aki gigászi bátorsággal hódítja meg a hullámokat, valamint Alex öccse, vagány Áron is, így már hárman csúszdáznak tovább. A víz mélyén, s a felszínen elmerülő gavallér odaadó Olivér kislegénnyel összebarátkozik Tomi a legfigyelmesebb óvodás fiú és a kristálytiszta vízben együtt úszkálnak, ugrálnak. Csobbanásukkal lefröcskölték a szerény, gyönyörűséges Lorát, aki kisöccsével kölyök focizsonglőr Martinnal labdázott. A gyermekek közösen jókedvűen felkacagtak. A kis banditák csapatba formálódnak, így kibontakozik a véget nem érő tréfálkozás, ökörködés: csúszdákon önfeledten csúszkálnak, fürdőmedencében fejvesztve lubickolnak, vízi pisztoly csatában hősiesen szerepelnek. Dermesztő hideg vízben is száj lilulva hullámokat hessegetve vízbuborékokat keresztülszelnek. Árkon-bokron átkelnek, homokozóban s sárban hemperegnek. Játszótéren lendíthetetlenül libikókáznak és a mászó tornyon magaslatra törnek.
Szórakozva gyorsan leszáll az este, és az újdonsült barátoktól sajnos eljön a szomorú búcsúzás pillanata. Kis idő elteltével az új találkozást egy névnapi közös játszóházas partizás pecsételi meg, így ismét folytatódhat a felejthetetlen bohóckodás. Ügyetlenebb, ügyesebb ifjoncok egymást segítve horgászversenybe kezdenek: rák, teknős, cápa, csikóhal, rája, polip, kacsa, halacska mindegy mi a tét, kinek van több zsákmánya nem ez a cél.
Leszáll a hold, új nap virrad, a hónapok és az évek is fel-alá járnak (ez alatt Tominak kishúga születik) és szereplőink közül ki-ki iskolába megy, ki-ki marad az óvodába. Végre elérkezik újra egy szép őszi délelőtt, hogy a csemetebagázs ismét találkozik: a barnásan hulló száradó falevelekről lepotyogott gesztenyéket gyűjtögettek, s a házikó biztonságában hozzáfogtak a nagy munkának. Egyesével a kisebb-nagyobb gesztenyeszemek közepét fúróval átfúrták, beletették a hurkapálcikát és három darab gesztenyéből nekiláttak kislány és kisfiú hóembereket készíteni minden egyes kópénak a karácsonyfájára. Fehér színű temperával alapos festésbe kezdtek, a hóember talpától a feje búbjáig. Miután a gyöngy fehér hóemberek megszáradtak, következett a színes díszítés: szemük matrica, hajuk fonal, kalapot, seprűt, sálat s ruhát festettek, végeredményül csodás szivárványszínű alkotások születtek. Végre elérkezett a gyermekek kedvenc ünnepe a várva várt karácsony. A gyermekek egymástól távol voltak, mégis ott ragyogott a fenyőfán a barátaik által készített hóemberdísz, amely ugyanannyira kedves volt szívüknek, mint a szüleiktől kért kívánság ajándékdoboz. Megérkezett a jó idővel a szabadba csábító tavasz is, amikor a kispajtások ismét összejöhettek Olivér születésnapi ünnepségére. Elfuserált születésnap lett belőle, mivel az óriási autós szülinapi torta lepottyant a földre, így emiatt véget nem érő örömsírásos kacagásba torkollott a buli. A kis bakitól leszámítva e találkozás, azóta már feledésbe merült Lora, Martin, Alex, Áron, Andris, Olivér és Tomi emlékképében. Egy mosoly, egy ölelés, egy kedves szó, vagy a némaság, vagy egy segítő kéz, vagy egy angyali puszi, egy játék, egy emlék mind-mind összetartja barátságukat. Történetük az élet sűrű mezejében vagy egyenesen, vagy fordítottan, de még nem fog véget érni, együtt bandázásuk, kalandjaik tekergő ösvényen akaratlanul is folytatódnak és nem lesz itt vége, fuss el véle!
Véget ért a móka mára zárul angyali Andris, odabújós Olivér, kedves segítőkész Tomi, meseolvasó Lora, focizsonglőr Martin, hős Alex, vagány bátor Áron mókatára. Eljönnek még hozzátok, viszontlátásra pajtások!

Szabóné Major Csilla


Tütü 2. Macskakaland

Tütü

Mint ahogy mindenki, a kis piros tűzoltóautó Tütü is öregebb lett egy évvel. Éppen 365 nap telt el azóta, hogy első önálló bevetésére küldték a tűzoltó-laktanyából. Úgy ám! Pont egy éve történt, hogy padlásjáró Picur kutyát kellett megmentenie egy fogvacogtató, hideg téli éjszaka. Azóta van Tütünek, a kicsi tűzoltóautónak horgolt üléstakarója és vannak kedves ismerősei. Gizi néni azóta is mindig integet, ha az utcán találkoznak és Picur is integet. Á! Dehogy is! Tévedtem. Ő hangosan ugat, ugrál, mint egy gumilabda és rettenetes sebességgel csóválja a farkát, ha Tütüt megpillantja valahol.

Még valamije van tavaly óta Tütünek. Van sok-sok munkája! Erre nagyon büszke. Meg fáradt. Rettentően boldog, hogy mindenféle fontos esetet bíznak rá. Az tudvalevő, hogy a tűzoltók és a kisebb, vagy nagyobb tűzoltóautók nem csak tüzet oltanak. Patakba pottyant, vagy árokba csusszant autókat mentenek, kidőlt fákat takarítanak el az útról, vagy gyáva kutyákat cipelnek le a padlásról.

Egy rettenetes hideg napon történt a következő eset. Micike a csodaszép sziámi cicalány kiszökött az udvarra. Ez tulajdonképpen nem lett volna olyan nagy baj. Macskák járnak az udvarokon. Nem nagy csoda ez!

Ám az udvaron lakott egy régi kutyaólban Rudi, a fekete német juhász. Erős, nagy kutya volt Rudolf. Jó házőrző! Naponta többször is bejárta az udvar minden zegét- zugát, ellenőrzött minden lepottyanó falevelet, porta fölött átrepülő kóbor verebet. Természetesen Mici- lányt is azonnal észrevette. Rohant is a teraszra nyakát nyújtva. Oda, ahol a cica gyanútlanul nézelődött. Csokoládészínű orrocskáját feltartotta és beleszimatolt a hideg szélbe. Hm. Mi ez? Ismeretlen kutyaszag! A következő pillanatban pedig már nemcsak a szaga, hanem az egész kutya ott tornyosult Mici cica fölött! Azt elfelejtettem említeni, hogy Micike most látott életében először testközelből, élő, igazi kutyát. Na de rögtön ekkorát! Mint egy hegy! Egy nagy fekete, ideges, morgó, sőt vicsorgó hegy! Micike lekuporodott, jó kicsire összehúzta magát.

– Így biztos nem vesz észre. Vagy ha mégis, majd megszagol a fekete veszedelem, aztán békén hagy – gondolta.
Ez így jó terv lett volna, csak Rudi nem értesült róla. Ö csak bökdöste, lökdöste, szimatolta, orrával tologatta Micikét. A cica egyre hangosabban elégedetlenkedett, s mint minden sziámi macska recsegett. Akarom mondani valami recsegés-szerű hangot adott ki. Mert, hogy ezt a hangot nyávogásnak nem lehet nevezni, az biztos. Egy óvatlan pillanatban: uccu neki leugrott a teraszról és az útjába eső első fára felkapaszkodott. A hatalmas cseresznyefára mászott, csak mászott egyre följebb. Karmocskáit jól kimeresztette, s mikor már biztonságban érezte magát megpihent és lekiabált Rudinak.

Rudi okos kutya volt. Sok mindenhez értett, ám fára mászni pont nem tudott. De fa alatt ülni, kitartóan várakozni! Ahhoz értett csak igazán! Teltek múltak a percek, az órák. Hamarosan beesteledett. Gazdasszonyuk is hazatért a munkából. Azonnal észrevette, hogy itt gond van!

– Micike a fára, Rudi kutya meg egy ülő kutyaszoborként a fa alá fog odafagyni. Tavasszal olvadáskor fognak tudni csak megmozdulni. Nem lesz ez így jó! De nagyon nem! Mit is csináljak? – töprengett a gazdasszony. – Száraz macskakaja! Megmutatom Micikének, ő meglátja, biztosan éhes, lemászik, bejön. Kész! Meg is van mentve! Ja, hogy Rudi? Igaz! Először őt kellene bezárni!

Csalogatta a gazdi leveskével, zsíros kenyérrel, velős csonttal. Rudi szépen sorban mindent megevett. A kicsit megrágott csontot eltette magának későbbre és tele hassal szépen visszaült a fa alá. Micike pedig csak éhezett, szomjazott, reszketett a fa tetején.

Ekkor hívta a gazdasszony Tütüt. Jött is a kicsi piros tűzoltóautó. Most is Józsi vezette. Tütü kislétráját is becipelték, a fa törzsének támasztották. A tűzoltóautó első ülése melletti kesztyűtartóból előkerült a vacsorára kapott májkrémes szendvics. Ilyen előkészületek után kezdődött az akció. A fele májkrémes kenyérrel elcsalták és a tűzoltóautóba ültették Rudit. Rudi, mint a legtöbb kutya imádott autózni! Azt szerette a legjobban, amikor menet közben lehúzták az ablakot, ő pedig kidughatta a fejét, s a szél csak úgy libegtette a füleit, a bundáját, még a szájába is beledudált.

Amíg Rudi utazásra készült, Micike szerencsésen leérkezett a földre a májkrém illatát megérezve. Kicsi macska-hasa már nagyon korgott! Összes lába elzsibbadt, mondhatni megmacskásodott! A jó meleg szobában lassan felmelegedett, megnyugodott, evett- ivott jóízűen. Csak Rudi kutya nem mozdult. Egyáltalán nem akart kikászálódni a tűzoltóautóból! Peckesen ült az első ülésen még akkor is, amikor Józsi a kislétrát akasztotta vissza Tütü oldalára, de még akkor is, amikor gazdasszonya a kapuban hívogatta:- Gyere pici kutyám! Gyere kicsi Nyunyukám!- Máskor erre a „nyunyukázásra” csapot – papot ott szokott hagyni Rudolf. Ám most meg se moccant! Meredten nézett előre, várta az indulást. Mit volt mit tenni. Józsi bekászálódott a vezetőülésre, Tütü beindította a motorját és elindultak. Tettek egy kört a környéken.

Mikor megérkeztek és Tütü kinyitotta az ajtaját, Rudolf vigyorogva futott gazdasszonyához. Boldogan nekidőlt, mert, ha nagyon szerette a gazdasszonyát, az összes – legalább 50 kilójával- nekidőlt. Aztán kutyanyelven elmesélte az útját és már ment is a házacskájába.

Rudolf kutya rettentően elégedett volt, hisz macskát kergethetett, ehetett, ihatott, sőt kirándult is!
Tütü nagyon örült, hogy ilyen jól végződött ez a kalandjuk.

Egyedül Józsi volt csak igazán ici-picit boldog, mert másnap egy álló órán át kellett takarítania a sáros kutyamancs- nyomokat és porszívóznia Tütü üléséről a sok fekete kutyaszőrt.

Micike    Rudi

Tilk Katalin


A tréfás bohóc

Az úgy volt, hogy a bohóc felbosszantotta az udvarban a felséges királyt. Már mondom is, miért. Hiába mondták neki, hányja a borsót a falra, nem tette. Amikor azt kérték, legyen jóságos angyal, csúf, vörös ördöggé változott. Amikor a szégyennek kellett volna gyötörnie, nemhogy orcája a fehérre meszelt falra hasonlított volna, inkább ész nélkül vigyorgott ki bolondos arcából. Így teltek a napok a király palotájában.

Megelégelte ezt a felséges király.
– Ide figyelj, bohóc! – szólt hozzá egy délután. – Három kívánságom még teljesítheted, de ha nem, fel is út, le is út, innen elmehetsz.
A bohóc vetett egy bukfencet.
– Én próbálkozom, király uram, de ha nem megy, csak szárnyakkal repülök el innen, az úton nem megyek. Mivel azonban szárnyaim nincsenek, úgyis tudod, hogy itt maradok: hahaha!
A király legyintett egyet.
– Azt akarom, hogy hozd el nekem hetedhét országon túlról a legszebb feleséget!
– Meglesz! – csörgette meg a bohóc sapkáját beleegyezően.
Felmászott a szamárra, szembe ült a farával. A szamár elindult, ment-ment előre. A bohóc csak integetett. Mikor elhagyták a palotát, még tízig elszámolt, majd a szamarat útjára engedte. Visszalopakodott a királyi várba, elbújt a királykisasszony üres szobájába. Éjszaka csent a szakács konyhájából enni-innivalót, aludt egy hónapig. Mikor érezte, hogy az idő eljött, átsétált a szomszéd kiserdőbe, ott is a vasorrú mézeskalács házát kereste.
– No, figyelj, vasorrú! Ha megteszed, amit mondok, neked adom a piros orrom!
A vasorrú végighallgatta, beleegyezett a bohóc kérésébe. Nagyon vágyott egy piros orra, az igazság ez! Minden szépen haladt. Pillanatok alatt királynővé változott, a felséget meghódította. Addig a bohóc jól belakmározott, felfalta a fél ház mézesmázosát. Odaát éppen a kézfogóra készültek, amikor a menyasszonynak hirtelen nyoma veszett. Nagy lett a sürgés-forgás meg az ijedelem, mindenki a leendő arát kereste. A vasorrú megelégelte a menyasszonyságot, a bohóc orrára vágyakozott. Ott hagyott hát csapot-papot. Nehogy azt higgyétek, hogy a bohóc az ígéretét teljesítette! Az orrától esze ágában sem volt megválni, ugyan milyen bohóc vált volna belőle? Az eső eleredt, a vasorrúnak muszáj volt a fél házat befoltoznia, mérgelődésre sem maradt ideje.
– Én erről aztán nem tehetek ám! – vetette a bohóc a felséges előtt a bukfenceket. – Én elhoztam, miért nem vigyáztál rá? Most asszony nélkül maradsz, hahaha!
A király tűvé tette az egész palotát, de még a pajtát is. Hiába.

Miután kellően kiszomorkodta magát, a bohócért küldetett.
– Ide figyelj, bohóc! – kezdte. – A második kívánságom az, hogy hozd el nekem a föld alól a legszebb drágakövet!
– Meglesz! – vetett a bohóc most két bukfencet.
Megint szembeült a szamár farával, elindult, mint aki hosszú útra megy. Most húszig számolt, a szamarat útjára engedte. Megint a királykisasszonynak szánt szobában lustálkodott, akárcsak előtte. Már a szakácsnak is feltűnt, hogy igencsak fogy a bor meg a sült csirkecomb, de még nem jelentette. Ahogy letelt a hónap, a bohóc felkereste a vakondot. Üzletet ajánlott.
– Ha elhozod nekem a legdrágább követ, neked adom a híres, felpördülő bohóccipőmet, az lesz az ágyad ezután.
A vakond azonnal beleegyezett. Igen ám, de olyan sötétség uralkodott odalent, hogy egy értéktelen kavicsot hozott fel. Ne is mondjam, a bohóccipőt ő sem kapta meg.
– Mit hoztál te nekem? – mérgelődött a király, amikor a bohóc sokára megjelent.

Csak most vette észre, hogy a vakond alaposan becsapta. Hazugsággal tudta kivágni magát.
– Királyuram! Helyezd a drágakövet felséges udvarod kútjának kávájára. Őriztesd hét békával. Az arany belsejében rejtőzködik. Azt a lányt, akinek láttán a kavics megnyílik, azt vedd el azonnal feleségül, hahaha!
Csörgő sipkáját megint megrázta, most három bukfencet vetett. A bohóc szörnyű bosszút akart állni a vakondon, de szerencsére másnapra elfelejtette.

Következett a király harmadik kívánsága. Hívatta hát megint.
– Ide figyelj, bohóc! – mondta. – Fényűző szórakozásra vágyom. Azt akarom, hogy a szomszéd hegyen törjön ki nagy erdőtűz, vörös fényben ússzon minden!
– Meglesz! – csodálkozott a bohóc, de most csak egy fél bukfencet vetett.
Meghallotta ezt a szamár. Akkorát rúgott a bohóc hátsójába, hogy az egyből a mezőn találta magát. Mindjárt jött vele szembe a vakond. A bohóc elmesélte neki a király különleges kérését. Több se kellett a vakondnak! Társaival körbesáncolták a hegyet, nem tudta azt senki megközelíteni. Mivel emlékezett még a jussára, a fűben lustálkodó bohóc lábáról a felpördülő cipőt észrevétlen lerángatta. Egyből álom borult a szemére az új ágyában. Olyan jót aludt a nagy fáradtságra, hogy sosem adta vissza. Na, a vasorrú sem maradt ám ki, mert ő is értesült mindenről. Az a pletykás szél elsusogott neki mindent! Megint szépséges királylánnyá változott, a kavicsot azonnal drágakővé varázsolta, hogy ráessen a király választása. Jól számított, meg is tartották a kézfogót rögvest, az arának igen tetszett minden. El is határozta, hogy ő már nem megy vissza innen. Csupán egy kérése volt, mégpedig az, hogy az új palota a hegy tetején legyen. Gyönyörű virágokat ültetett az udvari kertésszel, s megparancsolta, naponta bőven öntözze őket. Boldogan éltek, még csak lehetett. A bohóctól ő is ellopta jussát, mikor a bohóc szunyókált, ellopta az orrát. Az ágy alá dugta a piros bohóc orrot a kisfelség, de azt nem tudta a világon senki sem. Itt soha nem tört ki erdőtűz, nem bizony. A talaj mindig nedves volt. A virágok pedig óriásnyira nőttek.

Hogy a bohóccal mi lett? Beköltözött a vasorrú mézeskalács házába, örökké bánta piros orrát és bohóccipőjét. Ráadásul egy reggel a madarak csőrükben még csörgős sipkáját is elvitték. Könnyei akkor kezdtek el hullani. A bohóc addig csak elvolt, még a mézeskalács házikó kitartott. Mikor felfalt mindent, bukfencvetéssel, nevettetéssel kereste kenyerét. Hát ezért van az, hogy egyszerre tud nevetni és sírni! Hahaha!

Toldi Zsuzsanna


Szöszmese

A Gubanc-hegyen túl, ahol a Tekergő-ösvény elkanyarodik a Fürtös Berkenyefa alatt, ott kezdődik a Szöszföldi királyság.
A királyságnak különleges lakói vannak. Élnek itt bájos tündérek, pajkos manók és pihe-puha szőrű bárányok. A Tekergő-ösvény, amin a királyság lakói járnak, olyan kusza és gubancos, mint a bárányok bidres-bodros gyapjúja.
A Tekergő-ösvény közepén áll a Szöszföldi király palotája. Ebben a palotában minden a bárányok gyapjából, azaz szöszből készült.
Ebben a szöszpalotában él Rezeda, a Szöszkirály és a Szöszkirályné kislánya. Egy cserfes, izgő-mozgó lányka. Mosolya pajkos, szeme huncut. Nevét egy nagyon illatos, fehér virágról kapta, ami a palota kertjében virágzik.
Egy szép nyári reggelen Rezeda vidáman pattant ki az ágyából. Nyújtózott egy nagyot, megölelgette a kis játék bárányát, Labodát, majd felöltözött és már szaladt is a rétre.
A réten már várt rá legjobb barátja Tuja, a manófiú.
– Elhoztad?- kérdezte izgatottan Rezeda.
– Persze, hiszen megígértem. – szólt a manófiú, és elővette tarisznyájából a fából készült különleges tárgyat.
– Szóval ez a csúzli, amiről Apa mesélt! –kiáltott fel Rezeda.
– Hoztam a tarisznyámban néhány szem makkot. Beleteszek egyet a kosarába, majd megfeszítem és elengedem. Így lövi el messzire. – magyarázta Tuja.
– Te csináltad? –kérdezte a királylány.
– Igen, édesapám mutatta meg hogyan kell.
– Segítenél csinálni egyet nekem is?
– Persze, nem nehéz. De kell hozzá pár dolog.
Rezeda és Tuja elindultak a girbe-gurba Tekergő-ösvényen. Mentek buckán fel, és buckán le, mígnem elérték az erdőt. A csúzlihoz először találniuk kellett egy kétágú botot. Ez lett a csúzli nyele. Aztán a csúzli kosarához gyapjúra volt szükségük.
– Menjünk el Guba bácsihoz. Ő vigyáz a szöszföldi bárányokra. Talán kérhetünk tőle egy keveset. – mondta Tuja és tovább indultak a kesze-kusza Tekergő-ösvényen. Meg sem álltak a Gyapjas- rétig, ahol Guba bácsi kicsi kunyhója állt.
– Jó napot Guba bácsi!- kiáltott Tuja. – Szeretnénk egy kis gyapjút kérni.
– Gyertek csak, gyertek. –szólt az öreg manó. – Éppen most nyírtam meg a bárányokat. Van bőven.
A két barát Guba bácsi segítségével nekilátott a nemezeléshez. A kútból vizet merítettek és a kunyhó melletti asztalon elkezdték szappanos kezükkel finoman simogatni a gyapjút. Sok ideig simogatták, gyúrták, mígnem a gyapjú összeállt, s megformázták belőle a kis kosarat.
– Jól van. Most már csak valami rugalmas madzagra van szükségünk, amivel odakötjük a kosarat a nyélhez. –mondta Tuja.
– Olyat hol találunk?- kérdezte aggódva Rezeda.
– Van egy tündér, aki a Szöszös-tó mellett él. A neve Bodorka. A varázspálcája segítségével rugalmassá tudja változtatni a gyapjúzsineget. – válaszolta Guba bácsi.
Rezeda és Tuja ismét útnak indultak az ösvényen, s meg sem álltak a Szöszös-tó partjáig.
A tóban az egyik tavirózsa levelén ült Bodorka. Kék szárnya gyönyörűen csillogott a napfényben.
– Szervusz Bodorka. –köszönt kedvesen Rezeda.
– Nahát. A kis királylány és egy manó. Mi járatban errefelé?- kérdezte meglepetten a tündér.
– A segítségedet szeretnénk kérni. – mondta a királylány. Készítettünk egy csúzlit, de a madzag, amivel lőni lehetne túl feszes. Tudnál segíteni egy kis varázslattal?
– Tudok. –felelte Bodorka. De csak akkor, ha választ adtok egy kérdésemre.
A két barát félve összenézett.
– Jól van. Halljuk a kérdést! – szólt Rezeda. – Nincs veszteni valónk.

Szárnya nincsen, mégis repdes,
Felhők között lengedez.
Girbe-gurba csíkon álló
Lakójának, orra pisze,
S puha gyapjú az ő szőre.

Rezeda gondolkozott egy percig, aztán így szólt.
– Megvan! Tudom már! Ez a zászló a Szöszpalota tetején. Rajta a Tekergő-ösvény, amin egy bárány áll.
– Okos királylány vagy. – mondta Bodorka, majd pálcájával suhintott egyet.
A csúzli madzagja csillogott egy darabig, majd rugalmassá változott.
– Köszönöm. Így már kész az ajándék! – kiáltott fel boldogan Rezeda.
Rezeda és Tuja visszaindultak a palotába.
– Köszönöm Tuja, hogy segítettél. Nélküled nem sikerült volna. – mondta hálásan a királylány.
– Ugyan, nincs mit. Hiszen ezért vannak a barátok. – válaszolta a manófiú. – Most szaladj, nehogy elkéss az ünnepi vacsoráról!
A kis királylány felszaladt a szobájába, átöltözött. A csúzlit beletette egy díszes dobozba és már repült is szülei szobája felé.
– Nahát, Rezeda, végre előkerültél! – szólt a királyné. – Sokáig tartott. Már kezdtem aggódni. Sikerült?
– Igen. Tessék Apa. Boldog születésnapot! – szólt Rezeda, azzal átnyújtotta édesapjának a dobozt.
A Szöszkirály meglepődve nyitotta ki az ajándékot.
– Ilyen volt a gyerekkori csúzlid, amit elvesztettél? – kérdezte a királylány.
– Pont ilyen. – válaszolta a király meghatódva. – Ezt Te készítetted?
Rezeda elmesélte, hogyan sikerült elkészítenie a csúzlit és hogy kik segítettek neki.
– Ez igazán különleges ajándék Rezeda. Ennél szebb ajándékot nem is kaphattam volna. Köszönöm. – És a Szöszkirály szorosan magához ölelte lányát.

Torzsa-Boros Bogi


Tekergő ösvény

Lassan közeledett a nyár vége. Nem sütött olyan melegen a nap, és elkezdtek barnulni a gesztenyefa levelei. Marci napról napra izgatottabb lett, hiszen szeptember elsejétől már nem az óvodába fog járni, hanem iskolás lesz.
– Anya! Hogy fogok minden reggel odatalálni az iskolába? – kérdezte egy este lefekvéskor.
– Én is veled megyek egy ideig, és ha már tudod az utat, akkor járhatsz egyedül.
– Félek egyedül! Nem akarok egyedül menni! – nyafogott.
– Ne félj! Hamar megtanulod az utat! – nevetett anya, mikor betakargatta kisfiát, és elkezdte az esti mesét.

Egyszer volt, hol nem volt. A kerek erdő mélyén egy kis házikóban lakott az ugri-bugri nyuszika. Minden reggel korán ébredt, hogy elkészüljön, és induljon a nyuszi iskolába. Soha nem nyafogott, mert szerette az iskolát, és alig várta, hogy újra a barátaival lehessen.
Kilépett az ajtón és boldogan indult a hosszú útra a tekergő ösvényen, mely egészen az iskoláig vezetett.
Vígan, dalolva ment egyenesen az ösvényen, elhaladt egy nagy sárga ház előtt, amelyiknek hat ablaka volt. Nyuszika tudta, hogy annyi, mert számtalanszor megszámolta már. Úgy gondolta, hogy ebben a házban csak tündérek lakhatnak, mert néha finoman meglebbentek a függönyei, de soha nem látott itt senkit. Most viszont nem bámészkodott, mert sietett, hogy el ne késsen a nyuszi iskolából.
Nemsokára elért a pékségig, ahol elfordult jobbra. Karcsi bácsi az öreg pék, már kinn várta az ajtóban.
– Csókolom Karcsi bácsi! – köszöntötte vidáman.
– Szervusz Nyuszika! Hová sietsz?
– Az iskolába! – válaszolta büszkén.
– És uzsonnát nem viszel?
– De igen. Kérek kiflit és joghurtot.
Miután kifizette, és máris tovább sietett a tekergő ösvényen. Elhaladt a játszótér mellett, ahol most nem játszott senki, mert a kerek erdő minden állatkája az iskolába sietett. Nyuszika sem állt meg, hanem lelkiismeretesen ment tovább.
Bagoly bácsi könyvtárának nagy barna kapuja most csukva volt, de Nyuszika tudta, hogy iskola után már várni fogja az olvasókat. Itt elfordult balra, és nemsokára elérte a ruhaboltot, ahol Nyuszi mama azt a szép pöttyös kötényt vásárolta múlt héten. Megnézte a kirakatot, és továbbment a tekergő ösvényen. Hamarosan meg is látta a nagy fehér iskolát, és a sok nyuszi gyereket, akik ugyanúgy siettek, mint ő.
Mikor beért a terembe a Tanító néni vidáman köszöntötte, és Nyuszika nagyon boldog volt, hogy újra itt lehet.

– Anya! Nyuszika egyedül jár az iskolába? – kérdezte Marci a mese végén.
– Nyuszika már megtanulta az utat, ezért el tud menni egyedül is.
– Majd én is megtanulom. – biztatta magát.
Azon a héten minden este elmesélte anya, hogyan jutott el Nyuszika az iskolába, és a kisfiú mindannyiszor érdeklődéssel hallgatta.
Elérkezett az első tanítási nap. Marci büszkén viselte ünneplő ruháját, és maga cipelte iskolatáskáját. Anyával együtt, egymás kezét fogva indultak a nagy útra. Ahogy sietve lépdeltek az utcán, Marci észrevett egy nagy sárga házat, és lázasan számolni kezdte az ablakait.
– Egy, kettő, három, négy, öt, hat! Ez hat! – ujjongott. – Anya! Nézd! Az ott a tündérek háza! Figyeljük, hogy libben a függöny? – kiáltott boldogan.
– Ha itt maradunk bámészkodni, akkor elkésünk az iskolából. – sürgette anya.
Továbbmentek egyenesen és elértek a pékségig. Marci mikor megérezte a finom péksütemények illatát, előreszaladt, hogy megnézze kinn áll e az öreg pék. A sarkon befordult jobbra, és belépett az üzletbe.
– Csókolom Karcsi bácsi! – köszönt hangosan.
– Hová, hová ilyen sietősen? – kérdezte az öreg pék.
– Iskolába! – vágta rá büszkén.
– Aztán uzsonnát nem viszel?
– De, igen. Kiflit és joghurtot.
Miután eltette az uzsonnát, már bátran ment tovább, míg el nem értek a játszótérig. Szinte szaladt végig az úton, úgy húzta anyát maga után.
– Anya nézd! Itt is üres a játszótér! – állt meg egy pillanatra a kerítés mellett.
– Bizony! A gyerekek most iskolába mennek.
– Siessünk mi is! – topogott izgatottan.
A könyvtárnál és a butiknál már bátran mutatta merre kell menni, míg végül elértek az iskolához. Annyira büszke volt magára, hogy ismeri ez utat, hogy legszívesebben azonnal elújságolta volna mindenkinek.
Búcsúzóul még odasúgta anyának:
– Holnap ugye jöhetek egyedül?

Urbancsekné Sebestyén Marianna


Csituka és lusta Peti

Csitukárol fogok nektek mesélni. Egy bátor kis koboldról, aki fent lakott egy fűzfán, s annak is a tizenhatodik ágán, rejtőzködve az emberek szeme elöl.

Csituka fehér arcán mindig huncut mosoly bujkált, sötétbarna szeme úgy villogott mint éjjel a tó felszíne, apró kezei-lábai vékonyak és selymesek voltak. Ő volt a legkisebb a koboldok világában. Gyakran gondolta magáról hogy ereje is kicsi. De ez nem mindig így van. Néha azok a fontos dolgok amiket szabad szemmel nem láthatunk, mint például a belső lelki erő.

Történt egyszer hogy Csituka otthon maradt, nem akart menni a többi kobolddal kószálni, barangolni. Ez pont egy jó nap, hogy nyugodtan figyeljek minden ember fiát, s állatot aki otthonom alatt sétál, – vélte. Kora reggel felkelt s érezte hogy különleges nap lesz ez a mai. Augusztus utolsó napja volt, de az nem azt jelenti hogy nem lehet továbbra is nyári hangulatom – gondolta. Vidáman fütyörészett, felöltözött zöld csíkos ruhájában, piros cipőjét kifényezte. Fésülködni nem szeretett, de mivel ez a nap kicsit másképp indult hát a haja nem maradhat kócosan. Be sem fejezte elmélkedését, hirtelen sírást hallott kintről.

Gyorsan leszaladt a fa tövébe, s bujdosva a fűszálak mögé, leste, hogy mi történhetett. Egy kisfiút pillantott meg, vörös haját sütötte a nap, szeplős arcát törölgetve, azt mondogatta magában: nem mehetek haza veder nélkül, hiszen nem is az enyém. Vissza kell vigyem a homokozóhoz ahonnan elvettem. Miért nem jön erre senki sem, valaki kihalászhatná a vízből…  s miért nem tanultam meg úszni a tavalyi táborban, ó én lusta Peti!- szipogta.

Csituka érezte hogy segítenie kell, de hogyan? Hiszen ő nagyon aprócska s a tóban úszkáló sárga veder nagy! S a kobold törvény meg azt mondja hogy tilos az emberek előtt mutatkozni. Hirtelen ötlete támadt. Ha én ekkorka vagyok, talán bebújhatok a kisfiú fülébe s onnan súghatok neki. Mély levegőt vett, hasát behúzta, s hopp egy bátor mozdulattal felugrott a vállára, s onnan gyorsan a fülébe. Olyan fürge volt hogy Peti nem érezte meg a különös vendég jelenlétét. Mozdulatlanul ült a füle szélén s még a levegőt is lassabban fújta ki.
Hallasz engem? kérdezte halkan. Ki az? kapta fel rémülten a tekintetét Peti. Én vagyok a belső hangod s ha rám hallgatsz, segíteni fogok hogy kiszedd a vedret a tóból, mielőtt teljesen elmerülne.
A fiú csak pislogott nagyokat, pár másodpercig állt szótlanul. A koboldunk úgy érezte hogy ez a megfelelő pillanat s folytatta: menj a fűzfához, tépjél le három ágat, kösd össze őket, a végére meg kössél egy kisebb követ, majd hajítsd az úszkáló veder irányában . Ha ügyesen célzol, rá fog tekeredni a veder fülére. Peti felnevetett s azt mondta: de hát ez nem lehetséges ilyen csak a mesékben van! Nem hiszek a mesékben, nem is szeretem őket. Miért nem? – kérdezte a csendes hang. Azért mert butaság, nem léteznek tündérek, koboldok, paloták s arany erdő sem – válaszolta ingerülten.
Azért mert te nem találkoztál varázslatos dolgokkal nem azt jelenti hogy nem léteznek; s ha azt hiszed hogy nincsen csoda a világban akkor én is eltűnök mondta sértődötten, s kiugrott a kisfiú füléből. Igen ám de most nem volt elég gyors, s Peti meglátta őt.

Igyekezett felszaladni a fára de egy fürge kéz elkapta a ruhája szélét. Mindkettőjük szíve hevesen dobogott. Hát ilyen nem létezik, de látom a két szememmel, akkor mégiscsak létezik!- dadogta Peti. Most már van értelme mindennek, tudom miért olyan szép és színes a természet körülöttem, kiáltotta fel boldogan. Bocsáss meg nekem apró kis barátom. Ezentúl tisztelni fogok mindent s mindenkit körülöttem s többé nem veszem el mások játékát.
Ha szabadon engedsz és megígéred hogy senkinek sem árulod el azt hogy láttál akkor segítek neked kihalászni a vedret, ajánlotta Csituka. Peti tudta hogy egyedi élményben volt része s természetesen egy ilyen találkozást titokban kell tartani hiszen úgysem hinné el senki. Megegyeztek. Pillanatok alatt összekötötte a három ágat s az egyik végét a manócska derekára kötötte, többször megcsomózta a biztonság kedvéért. Tenyerén vitte le a tópartjáig új barátját, s amikor az bólintott icipicike fejével, akkor egy ügyes mozdulattal a veder irányában dobta. Csituka felhasználva ősi tudását segítségül hívta a szellőt aki egyenesen a veder szélére repítette. Most már Peti húzhatta a part felé. A sárga veder szárazföldet ért, s mindketten boldogak voltak hogy jól sikerült a mentőakció. Peti hálás volt új barátjának s biztos volt benne hogy ezután minden jobb lesz mint ezelőtt.

Nagyfiúnak érezte magát, elégedetten sietett a játszótér felé hogy jóvá tegye hibáját. Késő délutánig játszott a pajtásaival, készen állt hogy elkezdje az iskolát. Csituka meg figyelte őket a levelek mögül s büszke volt magára s Petire is; mindketten tudták hogy ez egy varázslatos nap volt, pont mint a mesékben.

Varga Csilla Stela


Hulló csillag

A hold már magasan járt az égen, és a sötétség uralkodóan terült el a vidéken.
Perec, a manó már távol volt otthonától, maga mögött hagyva a Susogó – Zizegő Erdőt. Gyógyfüvet keresett a közeli mezőn, mely sok manóbetegség ellenszere volt.
Szeretett itt élni. A rengeteg fái nappal madárcsicsergéstől voltak hangosak, s a közeli tó vizében versenyt úsztak az ebihalak. Éjszaka azonban megváltozott minden. Ilyenkor a csend vette át a hatalmat, csak a lombos fák levelei susogtak varázslatosan.
Perec egyedül volt. Barátja, Ropi manó megígérte, hogy vele tart, de a puha ágy gondolata erősebbnek bizonyult, és Ropi hamar az álom világába süppedt. Perec kedvelte barátját. A nap nagy részét együtt töltötték: míg Ropi főzött, takarított, gondozta a kertet, addig Perec az erdőt járva füvet és fát gyűjtött.
A kis manó éppen egy ilyen dolgos éjszaka elé nézett. Buzgón hajlongott a rét színes virágai között, de a gyógyfüvek mintha megtréfálták volna. Egy szálat sem talált, hiába meresztette a szemét az éj sötétjébe. Perec szemrehányóan nézett a holdra.
– Ma mintha gyengébben világítanál Hold anyó! – szólt fennhangon, és várakozva nézett a holdvilágra.
Hirtelen fény hasított át a mennybolton, és ezüstös csíkot húzva fényes gömb csapódott az erdő fái közé. Perec összerezzent.
– Talán megbánthattam Hold anyót – gondolta, de kíváncsisága erősebbnek bizonyult félelménél, és kosarát hátrahagyva futni kezdett a fák között.
Az erdő közepén tölgy és fenyők takarásában fényes csillagot pillantott meg. Míra – mint később megtudta a nevét – riadtan tekingetett körbe, és arcán hatalmas könnycseppek gördültek végig. A kis manó, mintha álomból ébredt volna, lassan közelített a csillaglányhoz, nehogy elriassza.
– Nem akarlak bántani – szólt hozzá kedvesen.
– De mondd csak! Hogyan eshettél le onnan a magasból? Hogyan jutsz vissza? Nem hiányzik Hold anyó?
Ilyen, és efféle kérdések záporoztak a megszeppent csillaglányra.
– Édesanyámmal, a holddal, és testvéreimmel szokásos esti sétánkra indultunk – szipogott Míra. – Mindig ugyanazon az ösvényen járunk. A többiek mögött bandukoltam, és néha rá csodálkoztam a lenti világra. Ahogy nézelődtem, a Tejútra tévedtem. Testvéreim már messze jártak, én meg csak kerülgettem a göröngyöket, köveket, de sajnos egy elkerülte a figyelmemet. Megbotlottam, és a földi világba zuhantam – búslakodott. – Ó! Annyira hiányoznak a testvéreim – sóhajtotta, és az óriási könnycseppek egymás után gördültek le pufók arcocskáján.
– Ne aggódj! Segítek rajtad! De hogy addig se érezd magad egyedül, nézz körül! Ők mind a barátaid – mutatott körbe Perec.
Míra elámult. Ameddig csak ellátott, a fenyők tövében csillagvirágok tengere hullámzott, integetett feléje biztatóan.
– Látod? Igaz, hogy virágok, de ők is csillagok akárcsak te és a testvéreid – mondta mosolyogva a kis manó. – Várj türelemmel, hamar visszajövök – szorította meg Míra kezét.
– Siess kérlek! Ha ma éjszaka nem jutok vissza a fenti világba, örökre ki fog hunyni a fényem! – könnyezett a csillaglány.
– Talán Ropi tud segíteni. Együtt majd csak kitalálunk valamit –morfondírozott Perec.
A manók kunyhója az erdő szélén állt, így Perec hamar hazaérkezett. Izgatottan mesélte a kócos, ásítozó Ropinak, hogy milyen kalandban volt része. Ropi segítőkész kis manó volt, így az ágyból kiugorva pár perc alatt Mírához értek. A két manó úgy gondolta, a közeli hegy tetejére viszik a csillaglányt, hogy közelebb legyen Hold anyóhoz, és onnan már talán rövidebb út vezet az égboltra.
Míra megpróbált lábra állni, de sajgott minden porcikája, mert az égből bizony nagyot lehet ám esni! Ropi és Perec falevelekből készített puha fekvőhelyet, és hogy szét ne essen, virágszárral kötötték össze. Így indultak a hegy tetejére. Odaérkezve azonban csalódniuk kellett. A hold bizony még messze volt, messzebb, mint gondolták. Körülötte mint apró drágakövek, úgy szikráztak gyermekei, a csillagok.
Perec segítségkérőn nézett körül. A fű halkan susogott az esti szélben, de a kis manó hiába figyelt, nem neki szánta a szavait. A közeli bokor ágai közt pacsirta csacsogott, de Perec nem értette szavait. A harangvirágok is tanácstalanul bólogattak feléje, egyik-másik kelyhében halkan zizegett az éji lámpás, a szentjánosbogár.
– A szentjánosbogarak! Talán ők megmenthetik Mírát! – kiáltotta Perec, majd gyorsan elmagyarázta Ropinak, mit kell tenniük. Ropi – akinek erősebb hangja volt – hatalmasat kiáltott:
– Kedves Éji Lámpások! Kérlek, segítsetek! Egy kis csillag szeretne hazamenni Hold anyóhoz és testvéreihez, a csillagokhoz. Ha ti nem segítetek, örökre ki fog hunyni a fénye!
A harangvirágok mintha életre keltek volna. Megrázkódtak, szirmaik szétnyíltak, és fénylő bogárkák repültek mindenfelé, szinte nappali fényt árasztva. A két manó ámulva figyelte, ahogy egymásba kapaszkodva hosszú, ezüst hidat alkotnak, mely egészen a hold udvaráig ér.
Míra fellépett a hídra:
– Köszönöm, hogy segítettetek. Nélkületek talán soha nem jutnék haza – mondta, majd búcsúzóul puszit lehelt Ropi és Perec arcára. A manócskák fülig pirultak, és buzgón integettek az egyre távolodó csillaglánynak. Míra hamar a fénylő füzér tetejére ért. Hold anyó szeretettel ölelte át elveszett gyermekét, és a csillagok is ott nyüzsögtek testvérük körül.
A manók hazafele vették útjukat, de Perec még egy utolsó pillantást vetett az égre. A hold már egyre feljebb kúszott, távolodott égi útján, és az ég alján felsejlettek a hajnal első sugarai.

Zámbóné Major Szilvia


Mesélj Mama!

Élt a faluban egy család ahol a barna hajú kislány testvéreként megszületett egy szőke csöppség kék szemekkel. A nagyobb testvér alig volt két éves, de életre való gyermeknek mutatkozott. Egy ízben sokáig aludt, a szülők a jószágok ellátásával foglalatoskodtak, a két éves kis leányka lemászott az ágyról, szólongatta édesanyját, de az nem jött. Gondolta ő ennivaló után néz. Az ágy alatt egy szakajtóban tojások sorakoztak. Mikor ezt megtalálta, fogott két tojást, összeütötte, és a kicsorgó tojásokat megette.
Máskor a tyúkól meszelését akarta segíteni, nem értette, hogy miért nem ad neki is meszelőt az édesanyja. Gondolta, majd ő szerez magának. Bejárta az udvart, mire megfelelőt talált. Az eperfa alatt a vályúnál pelyhes kiskacsák fecselték a vizet. Fogott egy kiskacsát bemártotta a vízbe és lemeszelte vele a diófát.
Így teltek az évek, közben a testvérke is növekedett. Együtt játszódtak, hol jobban, hol nem. Sokszor lett sírás a játék vége. De másnapra elfelejtették.
Amikor megkapták a babákat, ami rongybaba volt, de nekik a mindenük, naphosszat eljátszottak veszekedés nélkül. Édesanyjuk adott nekik párnának takarónak való ruhadarabokat, a legkedvesebb darab egy régi szétbontott bugyelláris steppelt anyaga, aminek csodálatos halvány zöld a színe.
A család ruháit egy héten egyszer mosta az anyuka, ezt látva a kislányok is kedvet kaptak a mosáshoz. Szépen sorban megszappanozták a ruhácskákat, legjobban a halvány zöldre figyeltek. A kötélre teregették a kimosott ruhákat.
A nap szépen sütött, időnként megfordították a száradó holmikat, ahogyan anyjuktól látták.
Az istállóban egy hónapja született borjú megelégelte a benti levegőt, de lehet, hogy a napsütés csalta ki az udvarra. Szóval kisétált, szétnézett, és a szárítókötél felé vette az irányt, a szőke kislány éppen akkor csukta be maga mögött a kert ajtót, meglátta a borjút. A borjú megszagolta a kimosott ruhákat, a kislány már szaladt, hogy elzavarja onnan. Ekkor ért a halvány zöld takaróhoz a boci, a szájával lekapta a kötélről, és szaladt vele a szalmakazal felé. A kislány ezt már nem hagyhatta, utána futott, még mielőtt eltűnt volna a szalmakazal mögött, megmarkolta a boci farkát, húzta, ahogy csak bírta. A borjú lelassult, de nem állt meg, hátra nézett, és a szájában ott lógott a ruhácska. Add vissza! – kiabálta a kislány, de a boci csak szaladt tovább. Amikor kiértek a szalmakazal mögül a boci megállt. Habzott a szája, a kislány elébe került, megfogta a csupa-nyál takarót, és rángatni kezdte. A bocinak valószínűleg nem ízlett, mert kiengedte a szájából. A kislány szeme könnybe lábadt, a megrágott ruhácska láttán. Kimosta, kiterítette egy eldugott helyen megszárította. Olyan kedves volt ez neki, mint a felnőtteknek ő maga.
A kicsi lánynak sok év múlva kislánya született, akit megajándékozott egy alvós babával, és ekkor elmesélte neki is ezt a történetet.

Losonczi Kálmánné


A legjobb, amit csak egy gyermeknek kívánni lehet

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember, s annak egy felesége. Olyan szegények voltak, hogy egy télen az utolsó szemig elfogyott a búzájuk, kukoricájuk, kölesük. Nem maradt egyebük a kamrában, csak egy kosár alma. Azt gondolta az asszony, ha a férje elmenne a vásárba, elcserélhetné az almát egy kis kukoricára, s akkor tudna főzni jó puliszkát belőle. A férj így is tett, megfogta a kosár almát, s elindult véle a vásárba. Ám alig ment néhány lépést, meglátta, hogy egy ló fekszik az úton, félig megdögölve. Erőst megsajnálta az állatot, egy almát adott néki, hátha megeszi, s életre kap. A ló a felé nyújtott almát egy harapásra bekapta. Az ember egyre csak adta néki az almákat, az pedig előbb az egyik, majd a másik szemét nyitotta ki, míg végül megrázta magát, s felállt. De az ember csak ekkor vette észre, hogy az állat bizony mind egy szálig megette a kosár almát. Most már mitévő legyen? Mit cseréljen el a vásárban?
Ekkor a ló így szólott:
– Cseppet se búsulj, szegény ember! Tudd meg, hogy az én gazdám a tündérkirály. Ha felszállsz a hátamra, elröpítelek hozzá, s ő gazdagon megjutalmaz téged. A szegény ember nagyot ámult, hogy a ló tud beszélni, de gyorsan ráállott a dologra, s felszökött az állat hátára. A ló akkor olyan sebesen kezdett vágtatni, hogy az ember azt sem tudta, merre járnak, s szempillantás alatt egy gyönyörű palota előtt állottak. A palotában a ló töviről hegyire elmesélte a tündérkirálynak, mint esett a dolga, s a szegény ember hogy mentette meg az életét. Ekkor a tündérkirály a szegény embernek ezt mondotta: – Na, te szegény ember, igen jót cselekedtél, mikor az utolsó falat almádat is a lovamnak adtad. Én ezért annyi búzát, kukoricát, kölest adok néktek, ami egész tavaszig, s tán még a következőig is kitart. Az ember igen megörvendett, hogy nem kell üres kézzel hazatérnie, s szegény feleségét elszomorítania.
Hanem ekkor a király elővett egy szem diót, s egy olyan gyönyörű aranyszelencét, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem.
– S még ezeken felül – folytatta a tündérkirály – elviheted a feleségednek az aranyszelencét vagy a diót. Amíg a feleséged a szelencét a kötényében tartja, sosem láttok szükséget semmiben, s télire mindig lesz búzátok, kukoricátok, kölesetek. De ha a diót eszi meg, akkor kilenc hónap múlva egy leánygyermeketek születik, aki a legjobbat kapja, amit csak egy gyermeknek kívánni lehet. A szegény ember most örvendett csak igazán! Már régóta vágytak feleségével egy gyermekre, de eddig nem áldotta meg őket vele az ég. Megköszönte a király jóságát, majd a ló segítségével hazavitte a búzát, kukoricát, kölest s a szem diót. Otthon elmesélte feleségének, mint esett a dolga a lóval, a tündérkirállyal, milyen aranyszelencét s csodatévő diót választhatott. De a feleség sem gondolkozott sokat, meg is törte a diót rögvest. Sem az ember, sem az asszony nem tudta, hogy az ablak alatt egy zsivány hallgatja ki őket, aki azért járta a tanyákat, hogy elvigyen minden értéket, amit talál.
– Ejj, ez az ember! Miért nem az aranyszelencét választotta? Most csak agyoncsapnám mindkettőt, s enyém lenne az örök gazdagság – morfondírozott magában a zsivány. Végül arra jutott, hogy visszatér egy esztendő múlva, s akkor elrabolja a leánygyermeket, hisz biztos valamilyen csodás képesség a legjobb, amit csak egy gyermeknek kívánni lehet. Egy esztendő múltán a zsivány nagy boldogságban találta a szegény embert s a feleségét. Kifigyelte, hogy mikor megy ki mindkettő a házból, gyorsan beszökött, megragadta a gyermeket, s meg sem állt, míg haza nem tért vele. Akkor aztán a leányt úgy kezdte nevelni, mintha a sajátja volna. De mindig csak azt leste, milyen csodát tud tenni a gyermek. – Tudsz-e tele asztalt kívánni? Tudod-e a fonalat arannyá változtatni? Tudsz-e állatokkal beszélgetni? – kérdezgette folyvást, de a gyermek csak nem tudta egyiket sem. Egyszer aztán megelégelte a dolgot a zsivány, s arra járó vándorcigányoknak adta a leányt.
– Hiszen lehet, hogy a szegény ember nem is mondott igazat, s a gyermeknek nem adott varázserőt a tündérkirály – gondolta magában. Ahogy a leány cseperedett, nagyon megszerették a cigányok. Mindenkihez volt egy jó szava, s olyan szorgalmasan dolgozott, hogy csodájára jártak minden faluban vándorlásuk során.
Hanem amikor a leány felnőtt, csak elmesélték neki, hogy ő bizony rablott gyermek, s a szülei ki tudja, kik lehetnek, hol élnek. Miután a leány megköszönte a cigányok jóságát, azok feltarisznyálták, s útnak indították, hogy keresse meg szüleit. Nem is haladt sokáig az úton, mikor hangos bőgést hallott az egyik szántó mellett. Mikor közelebb ment, látta, hogy egy apró ökröcske igyekszik húzni egy ekét, de alig boldogul.
– Miért bőgsz, ökröcske? – kérdezte a leány.
– Ejj, ne is kérdezd! Ha három nap s három éjjel alatt nem szántom fel ezt a földet, akkor a gazdám megnyúz. A leány nagyon megsajnálta az ökröcskét, úgy döntött, segít neki felszántani a földet. Három nap s három éjjel szántottak, de a harmadik nap végére csak fölszántották a földet. Ekkor így szólott az ökröcske:
– Tudom, mi járatban vagy. Amiért segítettél, én is segítek néked. Ha ezen és ezen az úton haladsz tovább, meg fogod találni, amit keresel. A leány elindult, amerre az ökröcske útnak igazította. De alig haladt tovább, mikor egy tanya mellé ért, ahol egy töpörödött öregasszony sírdogált az ajtó előtt.
– Miért sír, öreganyám? – kérdezte a leány. – Jaj, ne is kérdezd, leányom! Úgy megöregedtem, hogy egyedül nem tudom ellátni az állatokat, gaz lepi el a kertemet, a ház rám dűl, de nincs senkim, aki segítsen. A leány nagyon megsajnálta az öregasszonyt, úgy döntött, segít neki a tanya körül. De ott bizony annyi tennivaló akadt, hogy egész egy esztendőbe tellett, mire végzett. Ekkor így szólott az öregasszony:
– Tudom, mi járatban vagy. Amiért segítettél, én is segítek néked. Ha ezen és ezen az úton haladsz tovább, meg fogod találni a tündérkirály palotáját. A király kihirdette, hogy annak, aki kiáll három próbát, teljesíti egy kívánságát. A leánynak sem kellett több, elbúcsúzott az öregasszonytól, s a tündérkirály palotája felé indult. Mikor odaért, kérte az őröket, hogy eresszék be a király elé, ő a próbák dolgában jött. A tündérkirály rögvest színe elé is hívatta, s így szólott hozzá:
– Kihirdettem az egész országban, hogy annak, aki a három próbát kiállja, teljesítem egy kívánságát. Tudd meg, leányom, hogy te ebből már két próbát kiálltál. Az ökröcske a szántóval az enyém, az öregasszony pedig az én néném. Ha azt akarod, hogy teljesítsem egy kívánságod, még három álló esztendeig kell itt szolgálnod a palotában, s a palota mind a hétszázhetvenhét szobáját egyedül takarítanod. A leány rögvest a király szolgálatába is állott. Három álló esztendeig éjt nappallá téve dolgozott, hogy a palota mind a hétszázhetvenhét szobája ragyogjon a tisztaságtól. Hanem a sok munka mellett még arra is volt ideje, hogy mindenkihez legyen egy jó szava, s bárkinek a segítségére sietett, ha szükség volt rá. A palota népe ezért igen megszerette a leányt, köztük a tündérkirály fia is, aki a három esztendő után megkérte a kezét. Ekkor a tündérkirály a leánynak ezt mondotta:
– Édes leányom, letelt a három esztendő, derekasan kiálltad mindhárom próbát. Hanem most siess haza a hintómon szüleidhez – hiszen tudom, hogy ez a kívánságod –, s hozd őket a palotámba, hogy ők is itt élhessenek velünk. Amint a leány beszállt a tündérkirály hintójába, a tündérkirály lova olyan sebesen kezdett vágtatni, hogy a leány azt sem tudta, merre járnak, s szempillantás alatt odaértek a szülei házához. A szülők rögtön megismerték gyermeküket, aki elmesélte, mint esett a dolga, s hogy a tündérkirály hívatja őket a palotájába, hogy ott éljenek velük. A szegény ember és a felesége boldogan ráállott a dologra. Mikor a palotába értek, a tündérkirály így szólott a szegény emberhez:
– Jól döntöttél, amikor a diót választottad. Ha az aranyszelencét választod, hiába a gazdagság, sosem lettetek volna boldogok. A legjobb dolog, amit egy gyermeknek kívánni lehet, az a jóság és a szorgalom. A leányod ennek köszönheti, hogy rátok talált, s a fiam megszerette. Akkor aztán hét országra szóló lakodalmat csaptak, s tán még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Pánczél Zsófia


 

 

Comments are closed.