Szántó Csaba: Nukh szövetség

A kis törpe csillag sárgán ragyogott a sötét űrben, mint egy drágakő. Életének egymilliárd évében egyetlen bolygót kényeztetett meleg fényével.
Ami mellette szemet gyönyörködtető csodálatos kontraszttal a rajta burjánzó növényvilág okán világos zöldben tündökölt, melyben tavai kék reflektorokként csillámlottak. Magasban fehér felhőzete lustán gomolygott mintha csak szégyenlette volna eltakarni látványát. Sitemare közel bújt hozzá, hogy élvezhesse áldásos hatásait és így megszülethetett rajta az élet.
Ismert és irigyelt bolygó volt más naprendszerekben élő fajok közt. Nem csak stabil csillaga és tökéletes pályája, de gazdagsága miatt is, amivel elhalmozta a rajta élő Moratonokat. Akik légies kecses mozgásukkal valósággal elbűvölték a többi fajt, amit csak kihangsúlyozott karcsú magasságuk, kicsi, állandóan csücsörítőnek látszó ajkaik, áttetszőnek tűnő bőrük, tavaik kékjében csillogó szemeik, kis hegyes orruk, hosszú egyenes szálú sárga színű hajukkal keretezve, mely kiengedve szinte arany fátyolként borította el felső testüket.
Félőn védelmezték civilizációjuk bölcsőjét, ésszel és diplomáciával kerülték a konfliktusokat, biztosíték pedig a fejlett katonai erejük jelentette békés bolygó volt.
Volt…

A zöld gyöngyszemként tündöklő Sitemare körül – mint darazsak a túlérett gyümölcs felett – űrhajók rajzottak. Láthatóan a bolygó külső védelme nem adta olcsón magát, szerteszét a csodálatos látképben roncsok sorjáztak, némelyik még mindig égett vagy éppen füstöt okádott.
De épen maradt hajók már Sitemare körüli pályára álltak, a felszínről már csak szórványos lövések érkeztek parázsló vörösben. Úgy enyésztek el a pajzsokon, mint forró fémre cseppenő vízcseppek, a felszínre napjuk sárgájában ragyogó plazma csóvák válaszoltak melyek gyorsan oltották ki a vörös villanásokat.
Niniha kétségbeesetten kapaszkodott férjébe, sírás kerülgette, de próbált erős lenni, annyira koncentrálnia kellett mikor megszólalt, hogy hangja ne fulladjon zokogásba.
– Mi lesz így velünk szerelmem?
Egyedül az utcáról behallatszó kétségbeesett hangok utaltak a helyzet komolyságára, madarak továbbra is csicseregtek a fákon, míg a szél lágyan lengedezett a szinte balzsamos levegőben.
– Meneküljetek, megtámadott minket a Nukh szövetség! – Szűrődött be a vészjósló hírként a kinti kiabálás.
– Nem tudom szívem, de ne aggódj. Csak maradj a házban! Most állítjuk fel a milíciát, visszaszorítjuk őket. Eddig soha senki nem kényszerített minket behódolásra, a nukhkok sem fognak – nevetett magabiztosan Murakka. – De most mennem kell drágám – szakította ki magát erővel az asszony öleléséből, és mielőtt elgyengült volna sietősen távozott.
Kint a formás kis faházak előtti takaros utcákon már komolyan érződött a pánik hangulat, sokan céltalanul bolyongtak, míg mások fejvesztetten rohantak fontosnak érzett teendőjük után.
Murakka barátságosan üdvözölte szomszédját és barátját köszönésképpen egymáshoz ütve nyitott tenyerüket. – Helló Klaka, készen állsz kis nukh írtásra?
– Hogy a fenébe ne, még soha nem láttam nukhot, ez biztosan izgalmas lesz – vigyorgott rá magabiztosan.
Testalkatban nem volt különbség köztük, Moraton fajra jellemzően. Eltérést csak arcformájukban lehetett felfedezni amúgy olyanok voltak, mint a tojások. De ez az egyezés közösségekre is állt, településeik az adott terület igényére specifikálódtak. A kanyon nagyon gazdag volt ásványanyagokban, így itt mindenki a bányászatot segítette, a hozzá szükséges robotok és gépeket felügyelték, és nélkülözhetetlen karbantartási munkákat végezték el rajtuk.
Napjaik három részre tagolódtak életükben, első és leghosszabb napfelkeltével indult a munka.
Késő délutánban az utcákon már szólt a lágy-dallamú zenéjük és elkezdődött a sötétedésig tartó fesztivál, amin patakokban folyt a gyenge alkohol tartalmú gyümölcslé. Ilyenkor mindenki az utcákon tolongott, ittak, táncoltak és szórakoztak. Rossz időtől nem kellett tartaniuk, a szabályozás óta eső csak éjjel esett.
Sötétedéskor pedig nyugovóra tértek, hogy az új nappal elölről kezdhessenek mindent.
Gyermek nevelés nem rabolta idejüket, megszületésük után az állam gondoskodott róluk, felnőtté válva kerültek csak be a való élet körforgásába. Náluk ismeretlen volt a család, vagy szülő és gyermek fogalma.
– Siessünk, nehogy lekéssünk a fegyver osztásról és mi ne kapjunk.
Az utca végén álló teherjárművek felé kezdtek kocogni, ahol a többi milicista is sorakozott, és a katonák fegyvert osztottak ki harcolni kész civileknek.
Miután fegyvereket kaptak azonnal egy teherszállítóhoz irányították őket, amint megtelt azonnal vad dübörgéssel lódult meg alattuk. Lábaikkal haszonállataik a borbák émelyítően bűzlő trágyájában tapostak.
– Rohadt életbe szart dagasztunk, a seregnek nem telik normális csapatszállítóra? – Méltatlankodott Klaka.
Murakka kedélyesen rávigyorgott. – Nézd – intett maguk elé, ahol járművek tömege sorjázott kifelé a város uralta szurdokból, a távolban felsejlő egyetlen szűk sziklafalak közti bejárat felé. – Általános mozgósítás, a milíciának már a rekvirált civil járművek jutottak.
Szerencsére zsúfoltan álltak a platón, így irányváltáskor csak egymásnak dőltek, de nem borultak fel.
Klaka fájdalmasan sóhajtott, lenézve új bőr lábbelijére, melyet máris kezdett átitatni a trágyalé. – Legalább másik cipőt vettem volna fel.
Mellettük álló öreg moraton szomorúan tekintett rá. – Bohó fiatalság – szólalt meg enyhén dorgáló hangnemben. – Soha nem találkoztatok még a Nukh szövetség harcosaival, hamarosan fiam a cipőd lesz a legkisebb gondod.

A szurdok ott ahol városuk épült több kilométer széles, vagy százszor ilyen hosszú, az egészet körülölelő sziklafalak a legalacsonyabb részen is meghaladta az ezer métert, maga a bejárat volt a legszűkebb, mint egy palack nyaka. Közeledve hozzá napjuk hatalmas korongja kezdett nyugovóra térni, kezdődő sötétségben környezetük egyre félelmetesebb alakot öltött. Az égbolton hatalmas villanások és robbanások cikáztak, és míg lefelé záporoztak a fénynyalábok addig felfelé már alig-alig. A látóhatárt lassan betöltő szurdokot pedig az energiafegyverek fényei olyan világossággal árasztotta el mintha nappal lenne.
Murakka csodálkozva kapta fel fejét, a gyérülő fényben fehér pelyhek kezdtek hullani rájuk. – Nézzétek, havazik, amikor nyár van és meleg!?
Klaka felcsippentet egyet belőlük és azonnal rájött a rejtélyre, de értetlenül pislogott. – Hamu.
Előttük álló középkorú nő felelt meg talányukra. – Az energia fegyverek nyalábjai attól függően mibe csapódnak, valamennyi hamut generálnak. Lehet, épp egyik társunk maradványait tapogatod.
Klaka akaratlanul is gyorsan nadrágjába törölte ujjait.
– Tegnap még gyógyítottam, most meg gyilkolni kényszerülök, hogy megvédjem őket – sóhajtott szomorúan a nő.
– De miért jönnek ide, mit akarnak?
Az öreg mindent tudóan keserveset sóhajtott. – Azért jönnek, mert a politikusaink megengedték! A bolygók közt kitörő vírusos betegségtől félve mely fajokat irtott már ki, megszakítottak minden diplomáciai kapcsolatot, azt hitték általa megvédenek minket, de csak könnyű prédaként magunkra maradtunk. – Fejtette ki véleményét. – És hogy miért? Gondolom a sok ásványi kincsünk miatt, csak a mi szurdokunkban is vagy harminc bánya van.
Mindenki csak egyetértően mormogott, logikusabb érve senkinek nem volt.
Erős rántással állt meg járművük, de senki nem panaszkodott a félelem minden más érzést elnyomott bennük. A plató magasából ráláttak a szurdok előtt elterülő hatalmas szárazföldre, ami még tegnap zöldellő édenkert volt, most kráterektől szabdalt csatatér. Melyen páncélos katonák ezrei nyomultak rögtönzött barikádjuk irányába, mellettük gyorsan mozgó könnyű járművek lövellték feléjük a halált különböző módokon, más részleteket nem voltak képesek kivenni az egyre mélyülő homályban.
Erős szinte elviselhetetlen visítás nyomott el minden más zajt, akaratlanul is emelt mindenki az égre a tekintetét, miközben próbáltak leguggolni, te ez zsúfoltságuk miatt lehetetlen volt.
Egy kisebb űrhajó száguldott feléjük meredek szögben, szemmel alig követhető mozgással keltek életre hatalmas félgömb alakú robotok, tömzsi lövegeik célra fordultak és vakító lézer sugarakat lövellt magából hihetetlen gyorsasággal. Repülő egy pillanat alatt felizzani látszott, megolvad roncsai éppen védelmi torlaszaik előtt csapódott a talajba.
– Mi a jó büdös franc volt ez? – fakadt ki akaratlanul rémülten Klaka.
– Zuhanó bombázó – felelte az öreg, majd követve ijedt tekintetet az újra nyugalmi állapotba forduló félgömbökre, kérdés nélkül válaszolt. – Légvédelmi egység, kár hogy a földi célpontok ellen nem…
Olyan hangerejű ordítás zendült, hogy majdnem vetekedett érzékeik szerint előbbi bombázóéval. – Mostantól én leszek a parancsnokuk, lefelé a járműről idióta banda, olyanok ott a magasban, mint a céltáblák a vadászgépek számára!
Mindenki azonnal ugrált le mellé a pernyével borított talajra, meglepetten nézték a szakadt és elképzelhetetlenül mocskos férfit, izzadságtól és lehet saját vérétől rátapadt hamutól egy életre kelt groteszk szobornak tűnt.
Ő pedig nem leplezett undorral tekintett végig rajtuk. – Fránya civilek – köpött a talajra. – Szó nélkül kövessétek parancsaim és talán még élhettek egy darabig.
Váratlanul egy másik szobor támolygott melléjük, fején lévő véres kötés valósággal világított az egyre erősödő sötétségben.
Parancsnokuk feszes vigyázzállásba vágta magát. – Örülök uram, hogy jobban van…
Érkező legyintett. – Hagyja ezt. Inkább vázolja, hogy alakult a helyzet, míg ki voltam ütve.
– A nyomás folyamatosan erősödik uram, de légvédelmünk még áll, viszont nehéz fegyvereink javát kilőtték a túl gyorsan mozgó könnyű páncélosaik.
– Sajnos sötétedig – sóhajtott szomorúan a tiszt. – Hamarosan jönni… – tekintette a riadt civilekre téved és elharapta mondatát. – Parancsnok minden áron tartsák a barikád vonalát, még ha reggel is áll, lesz esélyünk.
– Igenis – tisztelgett, majd ismét üvölteni kezdett. – Mit bámulnak? Na, egy kis fegyver alapismeret – Rántotta hátáról maga elé az utazásuk kezdetén részükre is kiosztott gyorstüzelő puskát. – Ez az imp puska…
– Hogy mi? Ilyen nincs is…– csodálkozott értetlenül egy nő, aki rendfenntartói egyenruhát viselt.
– Na, van egy kis okosunk, mert már látott fegyvert – csikorgott visszafogott indulattól a férfi hangja. – És ne játszunk egymás szavába vágóst!
– Elnézést – motyogta a nő megszégyenülten.
– Teljes neve, ha éppen tudni akarja elektromágneses kétfázisú gyorstüzelő impulzus karabély – a végén már úgy üvöltött, hogy fröcsögött a nyála. – Remélem maguk nem kétbalkezes balfasz banda, mint az első csoport volt ott ketten is lábon lőtték magukat. Nem jutottak messzire – mutatott eddig számukra fel sem tűnt faltövében felhalmozott hullazsákokra. – Ha nem akarják, abban végezni, vigyázzanak mert letépi lábukat vagy bármijüket, hacsak nincs magukon egy marha erős testpáncél.
Az aljából kirántott egy hengeres tárgyat, visszatolta, majd a fegyver csövére csapott.
– Ez tár és így kell cserélni! A lövedékek titán fejű acélmagok, ezt a végét meg mindig tartsák az ellenség felé – majd oldalán megnyomott egy gombot. – Ezzel tüzelésre kész. Gyerünk harcolni, fel a barikádra. Mozgás, ütemesen!

A csapat elkezdett felfelé mászni a barikádon, amihez mindent felhasználtak, amit csak lehetett, de javarészt fémkonténereket halmoztak egymásra melyeket kövekkel töltöttek meg.
Murakka végigtekintett a torlasz tetejéről, fura és szokatlan volt így látni az ismert környezetet, a több száz méternyi szurdok bejárat teljesen megszűnt létezni. De nem volt idő nézelődni, a levegőben halálos sugarak cikáztak torz félelmetes árnyékvilágot teremtve mindenfelé. Gyorsan fedezékbe kellett húzódni, szerencsére a konténerek külső sora nagyobb volt a belsőnél így elegendő magasságú fedezék adódott, ami mögé lekuporodhattak.
Csapatuk nagyjából együtt maradt, mert egy adott szakaszon osztották szét őket.
Murakka meglepetésére nagyjából a barikád közepén kapott helyet, egyik oldalán a már az ismert idősödő moraton, míg a másikra Klaka került.
Máris a harc közepében találták magukat, ami igazi szerencsejáték volt, mint gyorsan kiderült.
Murakka megpróbált leadni egy-két célzott lövést gyorsan kiemelkedve fedezéke mögül. Mikor valami nedves darabos dolog arcul csapta meglepetten törölte le és pár pillanatig értetlenül bámulta a fehér szövetdarabokkal tarkított véres kezét. Majd oldalra nézve még látta alázuhanni a mellé beosztott idős férfit fél koponyája egyszerűen eltűnt, mintha egy éles késsel kettészelték volna.
Ezt követően felhagyott a célzás kényelmével csak gyorsan felemelkedett, és az ellenség irányába leadott gyors sorozat után visszabújt fedezékébe. Minden kiemelkedés macska-egér játék volt élet és halál közt, gyorsan elszállt az indulásakor még a harc miatt érzett gyerekes izgalom. Minden másodperc mikor sértetlenül bújt vissza a konténer mögé ajándékká vált, görcsölt a gyomra alig bírta visszafogni, hogy össze ne csinálja magát. A szagok pedig megülték tüdejét, halál bűze mindent beterített, öklendezve hányt maga mellé. Az idő megszűnt létezni nem tudta mennyi idő óta is harcolnak, a szagok, a látvány és a hangok mindent kilúgoztak belőle.
Minden másodpercben robbanások, sikolyok, lövések, gépek zúgása szaggatta dobhártyáját.
Majdnem halálra rémült mikor hátát megveregették, parancsnoka guggolt mögötte. Tartalék tárakat nyomott a markába és egy kulacsot. – Igyál is egyet fiam, ilyenkor gyorsan kiszáradsz. Majd még jövök. Jól csinálod, csak így tovább – kiabált a fülébe és már tovább is araszolt.
Murakka hálásan húzta meg a kulacsot most tűnt fel számára olyan a szája mintha homokot szórtak volna belé. Erős vizelet és ürülék szag csapta meg orrát meglepetten tudatosult benne, hogy saját maga szagát érzi. Ezek szerint mégiscsak összecsinálta magát, mégsem érzet szégyent, csak örömet, hogy még mindig él. Mellette Klaka is még mindig harcolt véres kötés fedte karját ezek szerint megsérült és észre sem vette. Felé nyújtotta a kulacsot, aki fáradt mosollyal csapott le rá. – Nem mehetnénk inkább haza? – Olvasta le szájáról a csábos, de lehetetlen kérdést.
Az idő múlására gondolt és a félelem éhes fenevadként mart a gyomrába. Keleten teljes volt a sötétség, még nyoma sem mutatkozott a hajnal közeledtének, miközben egyetlen mondat ismétlődött állandóan a fejében.
Parancsnok minden áron tartsák a barikád vonalát, még ha reggel is áll, lesz esélyünk.
Így keserves nyögéssel és reszkető tagokkal felemelkedett újabb lövéseket eresztve meg, hogy folytassa az incselkedést a halállal.
Ellenséges katonákat nem is látta csak fegyvereikből felvillanó fények irányába tüzelt, majd gyorsan vissza is zuhant a fedezékébe.
Közelében mellében ökölnyi lyukkal hanyatt lezuhanó társa miatt nézett oldalra, egyre sűrűbben zuhantak testek a halálba. Hihetetlen borzalommal teli látvány volt, de a város felől szerencsére még mindig érkeztek a friss milicistákkal zsúfolt teherszállító járművek.
Hirtelen egészen mélyen zsigereit megremegtető kiáltások hasítottak tudtába. – Jönnek, feljutnak a nukhok a barikádra!
Gyorsan emelkedett fel kitekintve a konténer pereme felett a rémisztő hírre. Érkezésükkor lezuhant vadászbombázó éppen az előtte lévő területen ért talajt, most annak roncsain a fegyverek lövéseinek félhomályában hihetetlen sebességgel rohanó alakokat látott. Mielőtt bármit tehetett volna már páran el is rugaszkodtak, hirtelen megállni tűnt az idő lassított felvételbe kapcsolva csak nézte, ahogy átszelik a roncs és a konténer közti vagy tíz méteres távolságot. Hatalmas csattanással érkeztek meg a fémlemez felületre, ijedtében és fájdalmában zuhant hátra úgy érezte leég az arca. Az oldalt elszáguldó energiasugár vibráló fénye elvakította a szemét, de másikkal látta a közéjük ugró alakokat köztük halálra váltan lekuporodó Klakát és a fejvesztve menekülő társait.
– Fussatok! – kiáltoztak Moratonok megtörve. – Az ellenség feljutott a barikádra!
Adrenalin feldübörgött Murakka ereiben és feloldotta a fájdalom és a rémület sokját, torz artikulátlan üvöltést hallatva rántotta maga elé fegyverét és nyitott tüzet.
Egyik sorozatot engedi ki a másik után keze remegése csak elősegítette karabélya kaszáló mozdulatait.
Még mindig kiürült fegyvere elsütő billentyűjét rángatta mikor parancsnoka kezdte vállainál fogva rázni.
– Jól van fiam megcsináltad, nemzetünk hőse leszel, megállítottad őket, visszavonulnak.
Murakka egy ideig csak habogni tudott, mire sikerült szavakat formálnia. – Leégett az arcom – közben tudatosult benne a hihetetlen csend, ami körülvette az előbbi percekhez képest. Pedig most is parancsok harsantak a sebesültek pedig fájdalmasan jajgattak.
– Ugyan dehogy – kis vizet loccsantott rá miközben felnevetett megrepesztve a maszkká merevedett porréteget saját ábrázatán. – Kicsit kipirosodott, de pár nap és ugyanolyan ronda leszel, mint voltál.

Akaratlanul is visszavigyorgott a felette térdeplő parancsnokra, majd feltápászkodott, miközben minden Moraton megéljenezte, ahogy talpra állt. Zavartan toporgott a ráirányuló figyelemtől majd parancsnoka mellé lépett, aki a leölt ellenséges katonákat kezdte vizsgálni. Tucatnyi holtest hevert ott mindannyiuk páncéljára tucatnyi lyukat ütöttek a közvetlen közelről kilőtt lövedékek. Legközelebb fekvőről egy lövedék még a sisakját is letépte halálában megüvegesedett szeme meglepő élénkségű zöld volt.
A parancsnok az állát megragadva maguk felé fordította a halott támadó arcát.
Murakka meghökkenten lépett közelebb nem találta őket egyáltalán visszataszítónak, pedig semmi szépet nem halott a nukhokról. Valamivel alacsonyabb testalkat, mint nekik nerlamtoknak és izmosabb test, bőrük enyhén barna, szabályos kerek arc, tarkójukon megkötött selymes fehér haj keretében. Sajátjukéhoz képest duzzadtnak látszó, de arcszerkezetükhöz képest méretarányos ajkak, fitos orr, és enyhén ovális szemek. Egyedül szemszínét furcsállotta, mert soha nem gondolta volna, hogy kéken kívül más is létezhet.
A parancsnok leköpte a hullát. – Rohadt Nerlamtok.
Murakka most lepődött meg igazán. – Ezek nem nukhok?
– Ezek a mocskok? – Morgott a férfi megvetően. – De nem ám csak csatlósok, de a leghűebb fajta, hogy tanultak volna kiskorukban aknamezőn járni a nyavalyások – majd kedélyesen rákacsintott elvigyorodva.
Murakka felkuncogott a gondolatra, hogy a következő pillanatban ijedten ránduljon össze.
A távolból erős zúgás kíséretében rémisztő csikorgás hasogatta szét a pillanatnyi nyugalmat, minden létező szőrszála felállt a hangra és kirázta tőle a hideg baljós érzés kerítette hatalmába.
– Mi a csoda… ez? – Habogta.
A parancsnok arca elkomorodott ismét szobor jelleget öltve. – Nehézpáncélosok, ahogy leállt az űrvédelmünk csak idő kérdése volt megérkezzenek – fejtette ki szomorúan. – Csodálkozom, amiért eddig is vártak, gondolom a gyalogság magának akarta a győzelmet.
– De mi ez a rettenetes csikorgás?
– Lánctalpak.
Murakka szeme elkerekedett. – Ebben a modern korban, miért ilyen elavult technológiát alkalmaznak?
– Nem butaság, ez – bólintott kényszeredett elismeréssel. – Mert részedről is innen érzem a pánikot a hang miatt, és csak nézz körül – intett oldalra, mindenfelé csak rémült moratonokat lehetett látni. – Ez a rettenetes hang elgondolkodtat, biztosan jó helyen vagy-e.
Apró szabálytalan foltokban fények villantak majd hatalmas dördülés kélt a távolban, ami folyamatos dübörgő morgássá olvadt össze.
– Fedezékbe, ágyúznak!
Hagyományos lövegek füttye jelezte a szárnyaló halál közeledtét.
Detonációk rázták meg a barikádot repesz és kődarabok esőként záporoztak, így az összes moraton lehúzódott a lövegek vihara elől.
Az ágyúzás nem szünetelt, így hamarost be is következett a tragédia. A védelmi torlaszt átütötték az első robbanások méretes hasadékokat nyitva, a mögötte rejtőzködő moratonokat játékbabaként szórta szét, sajnos egyikük sem kelt fel többé.
– Visszavonulás! – Harsogott a parancs.
Hálásan menekültek, a halálzónából sokan nem törődtek testi épségükkel sem, úgy ugráltak lefelé a lépcsőzetesen egymásra halmozott konténerekről. Murakka közvetlenül Klaka mögött rohant, aki észre sem vette, hogy fél pár cipőjét elhagyta, és most minden lépésénél vöröslő lábnyomokat hagyott maga után.
Leérkezve folytatták a visszavonulást, míg biztonságos távolba nem értek, ahol a tisztek azonnal védelmi vonalba sorakoztatták maradék katonákat és milicistákat.
– Újra tárazás és fegyver ellenőrzés! Tüzelésre készülj! – Harsogtak az utasítások, a katonák gépiesen tették dolgukat, míg a civilek néha a sorban is alig bírtak megállni.
Imát vagy éppen szeretteiktől való elköszönést rebegett sok ajak, mások sírtak, vagy éppen letargikusan várták az elkerülhetetlent.
Murakka próbált mindent kizárni tudtából főleg otthon a házukban várakozó szeretett feleségét. Visszaszorította kicsordulni készülő könnyeit, és próbált fegyvere ellenőrzésre koncentrálni.
– Meg kellene adnunk magunkat míg, lehet – nyöszörögte kétségbe esetten a mellette álló Klaka.
– Fogd be a pofád, vagy én fogom – mordult rá keményen, túl nagy volt a kísértés a szavaiban.
Újabb erőteljes robbanás sorozat után a barikád kezdett széthullani konténerek hullottak alá a magasból vagy éppen csikorogva a köves talajon csúszni kezdtek, ahogy a túloldalról hatalmas erő mozgásra kényszerítette őket. Közöttük megjelentek az első tankok olyan könnyedén nyomakodtak át masszív páncélozott testükkel, mintha csak papírdobozokat kellene félrelökniük.
– Tüzet nyiss! – Jött a parancs.
De csak szórványos lövések érkeztek a moraton arcvonalból sokan ledermedtek a látványtól vagy még a fegyverüket is eldobták kezeiket felemelve.
Murakka tehetetlen dühvel kezdett lőni, majd ahogy a benyomuló páncélos mögött meglátta a gyalogosokat feléjük irányította fegyvere csövét. A tank ágyújának lövedéke nem messze tőle csapódott be, detonáció magasra dobta csontrepesztő zökkenéssel ért talajt, de csak pár foga tört el. Mire ismét sikerült talpra kászálódnia mindenki megadta magát, csak pár katona lépet ki a sorból és folytatta a támadást a nerlamtok felé lépdelve. Őket egyesével lőtték agyon a támadók, majd síri csend lett.

A támadók nagyon gyorsan begyűjtötték fegyvereik és egy nagy halomba hordták őket. Moratonok még levegőt is alig mertek venni, míg az elgyötört arcokra a felkelő nap fénye vetült.
Hirtelen a nerlamt páncélos katonák utat nyitottak, és köztük büszke tartással egy egyenruhás idősödő férfi tűnt fel láthatóan megbecsült személy volt társai közt.
Moratonok vonala előtt állt meg végig tekintve rajtuk, lágyan rájuk mosolygott mintha csak vendégségbe érkezett volna. – Én Szakram vagyok népem szószólója. Gratulálok jól harcoltatok! – Hangja messzire szállt, és meglepően az ő anyanyelvükön beszélt. – Büszkék lehettek magatokra, ti tartották legtovább állásotokat. És nem kis veszteségeket okoztatok számunkra – mosoly eltűnt az arcáról.
– De tudjátok egy dolog a hazafiasság. És egy másik, amikor lopni mertek tőlem, ráadásul harci dicsőséget! – Itt már üvöltött, hogy bőrét vörös pír lepte el a dühtől, közben elővette oldalfegyverét tokjából.
– Ki volt az a merész és oktalan, aki meghátrálásra kényszerítette harcosaim?
Csak megvető tekinteteket kapott válaszul, néhányan még felé is köptek.
Szakram arcán ismét mosoly jelent meg, majd fegyverét felemelve tüzelni kezdet válogatás nélkül a tömegbe.
Egész addig folytatódott míg Murakka a keze a magasba nem emelkedett. – Én voltam! – Kiáltotta.
Azonnal két nerlamt sietett hozzá kirángatták a sorból és két csoport közti üres területen letérdeltették.
Murakka mély sajnálattal nézte a mozdulatlanul fekvő, vagy a sebesülésétől sikoltozva fetrengő társait. Rémülten figyelte Szakramot aki oda sétált a moraton sorokhoz, és hidegvérrel agyonlőtte a sebesülteket. Néma csend lett.
– Te köcsög vén fasz! Miért kellett ezt? Ők nem tehettek semmiről – üvöltötte.
Szakram felnevetett. – Tényleg ártatlanok voltak veled ellentétben. Jelentkeztél volna azonnal, és még mindig élnének. Nem én vagyok hibás, hanem te. És hiába pocskondiázol, nem éred el a célod, én nem fogok mártírt csinálni belőled.
Murakkát tényleg mély szégyenérzet mardosta, mert az öreg szavai célba találtak hitványnak érezte magát társai halála miatt.
Hirtelen feszültté vált a hangulat, mint a vihar előtti csend.
Újabb három alak jelent meg az átszakított barikád résében, rögtön látszódott a középen haladó a fontos személy a másik kettő csak a testőrei.
Nerlamt katonák tiszteletteljesen széles utat nyitottak kétoldalt sorfalat alkotva, fegyvereiket maguk elé helyezték a földre és fejet hajtottak.
Ahogy az alakok a két nemzet közötti szabad területre értek azonnal tudták a nukhok érkeztek meg.
Egyszerű testhez simuló kezeslábast viseltek melyben tisztán látszott milyen izomkolosszusok. Fejük viszont nem a megszokott formás kinézetet hordozta, jegyeik tévedhetetlenül mutatták hovatartozásuk.
Kopasz fej, háromszögletű fülek, hosszan előreugró állkapcsok benne ragadozó fogakkal. Szemeik pedig a kelő nap fényében is kegyetlen külsőt kölcsönző sárgában csillogtak.
Ahogy a trió Nerlamt szószóló elé érkezett ő alázatosan térdre hullott. – Üdvözöllek tisztavérű, megtisztelő a jelenléted – köszöntötte anyanyelvén.
– Én is örülök neked Szakram, szép munkát végeztetek – nézett körül elégedetten. Felsegítette az öreget majd a foglyok felé fordult. – De látom épp időben érkeztem.
– Parancsolj velük tisztavérű. – hajtott fejet a szószóló.
– Ő ki? – intett a térdeplő Murakkára.
– Ő törte meg rohamunkat a barikádon.
A nukh előre lépett széttárta karjait. – Örvendjetek moratonok, hatalmas megtiszteltetés ért benneteket, esélyetek nyílik a hatalmas nukh nemzetet szolgálni! – Egyik testőre lépett előre tolmácsgépet tartva szája elé mely fordította acsargó nyelvezetét. A gépnek visító vicces hangja volt, de senki nem nevetett.
– Most megválthatjátok életeteket, jöjjenek azok ide elém, akik élni és szolgálni akarnak.
Nem mozdult senki.
– Nem fogom még egyszer elmondani – acsarogta a nukh.
Klaka kivált a sorból és bicegve elindult felé.
Fújozás támadt a moratonok közt és egyik lehajolva követ kapott fel, de elhajítani már nem maradt ideje feje ezernyi apró darabra robbant a nukh testőr fegyverének tűzerejétől.
Azonnal néma csend támad a mozdulatlanná dermedt tömegben, páran felbátorodva szintén kiléptek, a végén két tucatnyian álltak meg a nukh előtt.
– Tisztavérű szeretnéd, ha a városból kihajtanánk a népességet szelektáláshoz? – Érdeklődött Szakram.
– Szükségtelen öreg barátom ma már eleget toboroztunk ezekből a selejtesekből – kuncogott fel, mint egy kutya morgása.
¬Végignézett az előtte felsorakozottakon. – Szóval élni és szolgálni szeretnétek minket?
Azok félénken bólogattak.
– Remek, de ez nem ilyen egyszerű. Előbb bizonyítanotok kell érdemességetek! Forduljatok az ellenünk lázadó csürhe felé – intett a saját népük irányába.
Amint megfordultak nerlamt katonák futottak hozzájuk és saját fegyvereiket nyomták a markukba. Csuklójukra pedig bilincsként egy karpánt került.
Ha leveszed, meghalsz! ¬– mindenkinél külön hangzott a monoton mantra.
– Ki akar közületek a többiek vezére lenni? – Kérdezte a nukh.
– Én – válaszolt egyedül Klaka.
– Remek, értékelendő – bólintott elégedetten a nukh. ¬– Most bizonyítsd, lődd le néped szemében hősnek látott katonáink gyilkosát – mutatott Marukkára.
A közelről leadott rövid sorozat energia nyalábjai egy pillanat alatt torz füstölgő torzóvá változtatta testét.
– Igazán remek! – Nevetett elégedetten a nukh. – És most add ki a parancsot.
– Még is mire uram? – Bámult maga elé Klaka háborgó gyomorral a tettétől, barátját lőtte agyon csak azért, hogy maga élhessen.
– Hát, hogy kivégezzék katonáid a lázadókat! – Morogta a nukh.
Egyik, az árulók közé felsorakozott moraton villámgyorsan megperdült még mielőtt bárki reagálhatott volna, célba vette a nukh vezért és megrántotta a fegyver ravaszát. – Megdöglesz te szadista szemétláda!
De a fegyver néma maradt a nukh nevetve lépett a merénylőhöz és markába kapta fejét újainak végéből fajukra jellemző karmok csapódtak ki, úgy hasították szét a koponyát mintha csak egy érett dinnye lett volna, majd kéjes ábrázattal tisztára nyalogatta véres kezét.
– Mindig akad egy balga, aki azt hiszi, hogy hülyék vagyunk. A kezetekben lévő fegyverek rabszolga sugárvetők, csak a nálatok alacsonyabb rangúakkal és idegenekkel szemben működnek.
– De miért lőnénk le alacsonyabb rangú saját társunk? – Kérdezte meg akaratlanul is meglepetten Klaka.
– Természetes harcos szelektáció – nevetett ismét a nukh, de semmi vidámság nem volt hangjában. – Például nem teljesített parancs teljesítésekor.
Klaka nagyot nyelt szemben álló népére emelve a fegyverét. – Tűz! – Adta ki a parancsot és meghúzta a ravaszt.
A kéttucatnyi fegyver tűzereje véres aratásba kezdett a védtelen moratonok közt.
Már kifelé meneteltek a szurdokból nerlamt katonáktól körbevéve a mezőre ereszkedett cirkáló felé, mikor Klaka búcsúzóan hátra tekintett városukra. Az égen lassan úszó fehér felhőkből hatalmas teher- és bányászhajók ereszkedtek alá, a faházak pillanatok alatt kaptak lángra, és hamvadtak el hajtóműveik lángcsóvái alatt.
Mire beszállásuk után az ajtók bezáródtak, már csak fekete csupasz kormos földre ereszkedtek le.
Ahogy az űrhajó kilépett a légkörből az utolsó kényszertoborzottakkal, Sitemare mint moraton bolygó megszűnt létezni, már körülötte rajzó nukh hajók jelezték újdonsült hovatartozását.

 

A történet bizonyos elemei a későbbiekben megjelenő Űrvándorok című regény részét képzik.

Értékeld az oldalt!

Comments are closed.