Összeférhetetlenek

Aztán csak annyi történt, hogy ott hagytam őket. Nem éreztem lelkiismeret-furdalást, és bűntudatom sem volt. A düh vakította el józan ítélőképességem, a vad bosszúvágy. Ilyenkor érzem, hogy szétrobbanok, ha nem fejtem ki véleményemet, áááá… nem csak úgy… inkább ordítva, szavaim, akár a puska lövedéke abban a csatában, ahol nincs tűzszünet. Igen, jól megmondtam. Kellett ez nekik. Rohadt fémek, érzéketlen, beprogramozott gépek. Csak forrt bennem az indulat… nem, nem volt elég, amit mondtam nekik, még millió sérelem bennem maradt. De mit tudják ezek, hogy mi az a sérelem?…Sőt azt se tudják, mi a fájdalom… Higgadtan hallgatott végig a Tanács, kifejezéstelen arcuk olyan volt, mint a kiégett mezőn a száraz, élettelen facsonk.

Én vagyok a Lázadó, senki sem nevez másként. Hiába vagyok lány, nincs bennem gyengeség. Nincs bennem alázat, és nem tűröm az igazságtalanságot. Valamikor, amikor legyőzték az embert, és uralomra jutottak, a humanoidok eszközökké váltak számukra. Jól megtervezett szabályaik szerint fogtak be minket, és jól megszervezett hálózatuk vigyázott ránk. Azt hangoztatták, hogy emberi bánásmódban részesítenek, de ez közel sem volt igaz. Úgy pusztítottak, ahogy csak bírtak. Kikiáltották a halhatatlanságot, s annak jegyében cselekedtek. Örök életet az embereknek! Ez volt a szlogen, ezt hangoztatták mindenfelé. De ez csak álca volt tömegpusztító módszereik alkalmazásában. Az új és jó életminőség elérése jegyében mindent megetettek, megitattak, bevetettek az emberekkel. A legszomorúbb az volt az egészben, hogy nagyon sokan hittek is nekik.

A robotok csak azokra a munkákra fogták be a humanoidokat, amelyek az emberek táplálékkal való ellátását biztosították. Gyárakban, üzemekben dolgoztatták őket, alap élelmiszereik előállítása végett. Semmilyen más munkához nem volt joguk. Az iskolában sem szólt másról a tanítás, csak az élelmezésről, vagy csatornázási munkálatokról. Minden más terület a robotok kezében volt. Fejlődési lehetőség: nulla és mínusz végtelen között…

Ja, persze, mindegyre előjöttek valami modern technikai találmánnyal, aminek örültek is az emberek…a tömegbutító eszközök elterjedtek, és minden csatornán olyan műsor volt, ami csak jobban leépítette a beszűkült tudatú réteget. Olyan egyformává akarták tenni őket, mint amilyenek ők maguk is voltak. Csakhogy ők fejlesztették intelligenciájukat, tudásukat, és az embereket manipulálhatóvá tették. Na, ez volt, ami a legkevésbé sem tetszett nekem. Halhatatlanság? – jutott eszembe a gondolat… legyintettem, és gúnyos mosolyra torzult a szám. Az oltóanyag épphogy felgyorsítja a betegség lefolyását, és az élettartamot megrövidíti. Már mindenkinek ingyenesen biztosítottak a szervezetben lejátszódó összes életfunkció méréséhez eszközöket. Ha csak egy is rossz értéket mutat, bejelez a Központi Egészségügyi Hivatalba, és kötelező kivizsgálásra menni. Azonnal gyógyszert adnak rá, és ingyenes ellátásban részesítik. Ezért is áldja sok ember a Robotok Nemzetközi Szövetségét, meggyőződésük, hogy az emberek érdekeit szolgálják. Én viszont tudtam, tudom, határozott meggyőződésem, hogy tudatosan mérgezik az embereket, és céljuk a kipusztításuk, vagy fémemberek létrehozása. Ki tudja, hányan vannak köztünk? Ki tudja megmondani, hogy gép vagy ember az, aki épp a chipem által jelzett helyadataimat figyeli a monitoron. Az androidok hozzájuk tartoznak. Bennük már lassan nincs semmi emberi.

Hazafelé tartok. Az emberek közé. Itt nincsenek robotok, ők máshol élnek, bent a központban. Ez itt a periféria. Még mindig a düh emésztett, és tudom, hogy természetes körülmények között felugrott volna eddig a vérnyomásom, de a beültetett érzékelő automatikusan adagolja a vérnyomáscsökkentőt, így nem jelez be a központba. Ha azt vesszük, már mi sem vagyunk emberek, tele vagyunk bőrünk alá beépített érzékelőkkel, adagolókkal, chipekkel…

Én is egy élelmiszergyárban dolgozom, mint sok más társam, ahol saját mérgeinket állítjuk elő. Azt se tudjuk, mi a neve az alapanyagnak, csak meghatározott mennyiségben adagolunk ebből is, abból is, és természetesen, mindent figyelnek, mindent ellenőriznek.
– Lázadó!-szólított meg váratlanul egy ismerős hang. A barátom volt, Rich, akivel tegnap kerültem összetűzésbe, mert nem akarta, hogy bemenjek a Tanácshoz. Szaladt utánam, nem tudom, mióta követett.
– Szia Rich!- akaratlanul is mosolyra húzódott a szám, örültem a találkozásnak.
– Mesélj, mi történt?- kíváncsian tette kezét vállaimra, és szemembe nézett.
– Semmi…- szegtem le a fejem, és legyintettem.
Kissé erősebben markolt belém a barátom:
– Mondd el, hogy mi történt! – erősködött.
Megragadtam csuklóját, s egy rándítással levettem vállamról kezét.
-Gyere fel hozzám, elmesélem… – mondtam egykedvűen, és elindultam.

Már úgyis a ház előtt voltunk. Belenéztem a kamerába, ami azonosított, és kinyílt az ajtó.
Lerúgtam a cipőt a lábamról és belehuppantam a fotelba. Automatikusan bekapcsolódott a TV, kötelező volt minden háztartásban tartani legalább egyet. Nekem egy volt. Felálltam, s átmentem a másik szobába, amit egyébként hálónak rendeztem be. Barátom követett. Hátra dőltem a párnáimra. Rich féloldalt feküdt mellém, könyökével támasztotta fejét.

-Nos – kezdtem a mesélést- szerintem semmi értelme nem volt az egésznek. Hivatalosan rögzítették a beszélgetést szokás szerint. Elmondtam, hogy kérjük az élelmiszereket tartalmazó anyagok pontos megnevezését és összetételét. Azt válaszolták, hogy jövő héten kézhez kapjuk. Szóval, ez simán ment… Te utána nézhetsz, hogy ezek milyen hatást váltanak ki az emberekben.
– Igen, persze…- ült fel Rich lehangoló szomorúsággal.
– Azt is elmondtam, hogy tudomásunk van a Szervezet működéséről, mármint az androidokéról…
Rich hirtelen kapta fel fejét.
-Te köptél, Lázadó?!
– Nem úgy értékelném…
– Ezt nem érdemli Stephanie… még az sem biztos, hogy android.
– De igen, az! -jelentettem ki határozottan.
Rich hajába túrta két kezét és felugrott hirtelen.
– Te is tudod, hogy az emberek közé nem engednek androidokat… – emelte fel a hangját barátom.
– Ő egy kém, Rich. Csak próbál behúzni a csökönyös játékba.
– Most Stephanienak baja esik…- aggodalmaskodva kezdett fel-alá járni barátom.
– Tudom- mondtam egykedvűen.
– Hogy tudsz ennyire nyugodt lenni, amikor elárulod a szövetségesünket?- üvöltött Rich.
– Nem én árultam el, és nem vagyunk szövetségesek, soha nem is voltunk…- most már én is felemeltem hangom- ő bujtott fel ezekkel a piti ügyekkel, hogy nem tudjuk mik az összetevők, hogy valakinek meg kellene végre mondani… de csak azért tette, mert felhasznált. Így már mindenki ismer, az egész Tanács. Kiadtam magam – ennyi.

Pár perc néma csend után mellém ült barátom.
– Most tényleg elteszik láb alól Stephaniet.
– Csak kiiktatják. Csak lekapcsolják áramköreit… – mondtam alig hallhatón, és végigfutott arcomon a könny.
– Ne sírj…- magához ölelt barátom.
Mély csend telepedett ránk. Magam sem tudtam megmagyarázni, hogy miért vált ennyire pokolivá a helyzet. Na jó, a színjátéknak vége -döntöttem el, hiszen tudtam, hogy ezt a történetet le kellett játszani, vették minden szavunkat, minden mozdulatunkat, még az érzelmeket is, és ehhez valójában óriási színészi vénára volt szükségünk, hogy elhitessük indítékunkat. Szóval: megjátszottuk a sztorit. Egyáltalán nem azokért a hülye összetevőkért mentem be a Központba, és tudtuk azt is, hogy Stephanienak, az álnok kígyónak, nem esik baja. Jó volt felhasználni őt, túljárni kicsit az eszén.

Nagy veszély fenyegetett, amikor köztük voltam. De felmértem a terepet, és sikerült megszereznem a titkos vevőrendszerük kulcsát. Ezzel megtettem a lépést, szabadulásunk irányába. Ha sikerül megszüntetni a kapcsolatot, az emberek azon rétege, aki belátja a változás szükségességét, lecsatlakozhat a gépekről, így szabadon szövetkezhet ellenük. Célunk: elszökni a Létesítménybe, ahol van néhány ember, de akik kilétét titkolják. Ott akarjuk megszervezni a gépek elleni harcot, és lecsapni rájuk.

Egyetlen mozdulatot, egyetlen érzelmi reakciót sem szabadott vétenünk. Ha bármi is gyanússá válna, már a holnapot se érjük meg. Higgadtan cselekedtünk. El kellett játszanunk a szerepet, és az előre kifejlesztett hasonmásainkba átépíteni a jeladórendszert, a miénket pedig kiiktatni. Nem volt sok időnk. Másnap reggelig messze kellett járnunk, hogy mire el kezdenek utánunk kutatni, hatótávolságon kívül legyünk. Nagyon- nagyon feszültté váltam, amikor arra összpontosítottam, hogy miközben magamat deaktiválom, sikerüljön aktiválnom hasonmásomat az ágyban. Ha pillanatnyi időeltolódás történne, lebukunk mindketten.

Barátom elterelő hadműveletbe kezdett, felugrott mellőlem, és idegesen járkált a szobában, aztán felkapott egy vázát és földhöz vágta, az erőteljesen csörömpölt a padlón. Közben figyelt rám fél szemmel, csak tekintetünkkel kommunikálhattunk.
– Nem, nem fér a fejembe, hogyan tehetted meg?!- üvöltötte. – Szemét ribanc vagy, ezt senki nem tette volna helyedben.
Picit sem zavart a kiabálása, koncentráltam a feladatomra. Egy kis pittyenés jelezte, hogy deaktiváltam magam, és aktiváltam a másik önmagam.

– Te otromba állat! – üvöltöttem – semmi értelme veszekednünk, megígérték, hogy megkapjuk az összetevőkről a listát. És Stephaniet nem sajnálom! Vésd a fejedbe!

Lehuppantam az ágyra, ez alatt az én érzéseimet mérték odabent, Rich szabadon üthette be a kódot, és nála is sikerült a lecsatlakozás, és hasonmása aktiválása. Innentől már nem tudtak követni bennünket, se érzelmeinket. Egymásnak estünk, és hosszasan ölelkeztünk, csókoltuk egymást. Nem voltunk biztonságban, tudtuk mindketten, így megfogtuk egymás kezét, és irány a dombok.

Millió veszély leselkedett ránk, hiszen ott voltak a drónok, és ezernyi beépített figyelőrendszer. Csak reménykedni tudtunk, hogy élve kijutunk, és elérjük a Létesítményt.
Szaladtunk, mint az őrültek. Tudtuk, hogy valahol várnak bennünket, a városon kívül eső helyen. Azt viszont nem, hogy kik, és hogyan vannak álcázva. Csak annyi információt kaptunk, hogy majd ránk találnak.
– Ügyes voltál, Lázadó…- nevetett hangosan Rich.
– Ne, ne még… – intettem le barátomat- maradj csendben. Ránk találhatnak…

Ebben a pillanatban suhogás hallatszott, jellegzetes hang, a dróné.
Na, most aztán kiderül, hogy igaz-e a mendemonda, hogy a beépített érzékelőink szerint veszik a jeleket. Értelemszerűen, ha most lecsatlakoztunk a rendszerükről, akkor nem is létezünk. Senki nem kíváncsi másra, csak a gépek uralta világ nyilvántartásba került humanoidjára. Persze, külön alakulat foglalkozott a lehetséges más élőlények felkutatásával, de ezek ritkábban járőröztek.
Mindketten hirtelen megálltunk, egymás kezét szorítottuk, élet vagy halál kérdése múlt azon, hogy a drón felismer vagy sem.

Valószínűleg érzékelte jelenlétünket, fejmagasságba szállt le, és orrunk előtt félméternyi távolságban megállt. Villogott néhányat, és pityegett is egy- kettőt, mi visszafojtott lélegzettel vártuk a fejleményeket. Pár másodperc után felemelkedett és tovarepült. Kifújtuk magunkat kissé, összenéztünk, számunkra a tekintettel való kommunikálás prímán bevált. Aztán futásnak eredtünk újra. Amikor nagyon elfáradtunk, lihegve álltunk meg mindketten. Lehajoltunk térdünket fogva, és kapkodtuk a levegőt, majd vártuk, hogy lecsillapodjon a felgyorsult pulzusunk.

– Szuper munkát végeztél, Lázadó – szólt Rich, amikor már kezdtünk normálisan levegőt venni.
– Hagytam, hogy kiismerjenek… – ebből előnyt fabrikáltam… – nevettem. – Szerintem még mindig nem jöttek rá, hogy megszöktünk. Jól bevált a tervünk, Rich…
– Ki hitte volna, hogy a fémek ennyire pontatlanok? Hogy hagynak réseket a jól megszerkesztett rendszerükben?
– Semmi sem tökéletes, Rich… semmi, még a robotok sem…
– Túljutottunk a hatótávolságon?- néztem körül érdeklődőn.
– Nem… még belehúzunk egyszer, öt kilométer, Lázadó… aztán már csak a járőröktől kell tartanunk. De ha minden igaz, addig elérjük az összekötő személyeket.

Egymásra néztünk újból, éreztem barátomból áradó tettrekészségét, és ez erőt adott a következő iramhoz. Elcsattant egy csók… aztán a startban állás, és futás.
Sokat edzettünk előtte, kiterveltük a részleteket lassan, olyan ütemben, ahogyan lehetőségünk adódott rá. Minden idegsejtünkkel azon voltunk, hogy megvalósítsuk tervünket. Tudtuk, hogy mit kell tennünk, a vérünkben volt. Pár dologra azonban nem jutott időnk, pl. nem tudtuk, mi lesz, ha elfogy a gyógyszer az adagolókból. Fogalmunk sem volt, mi zajlik a szervezetünkben, altatásban végezték el a beültetéseket. De most nem is volt időnk ezen gondolkozni. Vártuk, hogy felbukkanjanak a kapcsolattartóink. Úgy három kilométernyi futás után a távolban feltűnt egy jármű. Rögtön megálltunk, és lassan az út szélére lépkedtünk. Az országút mindenhol berepedezett, egyes helyeken szakaszosan váltakozott földúttal. Nem javította senki ezeket. Levegőben közlekedtek a járművek, ha szállítást kellett lebonyolítani. De a robotok világában önellátó települések jellemezték a gazdaság feldarabolódását.
Bizonytalanul néztünk egymásra.

– Kik ők?- kérdeztem suttogva.
– Jó lenne tudni… lehet, hogy ők azok, akik várnak ránk.- szólt bizonytalanul barátom.
– De az is lehet, hogy járőrök, nem igaz, Rich?
– Lehet…
A jármű közeledett, és áldás lett volna, ha végre azok a személyek jönnek szembe, akikkel találkoznunk kell, de halál, ha a járőrökbe bukkanunk.
-Gyerünk, hasaljunk az árokba- fogta meg kezem Rich.

Az út szélén keskeny meder húzódott. Gyorsan követtem barátomat, és meglapultunk a mélyedésben. Hevesen vert a szívem, s pillanatig felmerült bennem, hogy az is lehet, elfogyott a gyógyszerem, nem csillapítja pulzusomat semmi.
Hallottuk a jármű közeledését, és azt is, hogy lelassít mellettünk és megáll. Nem mertem felnézni se, a félelem elindította biológiai funkcióim, éreztem, hogy rögtön bepisilek… főleg, amikor egy fémhang megszólalt:
– Hé, ti ott…
Önkéntelenül is felemeltem fejem, s éreztem, ez a lebukás végzetes… Két KTS 58 típus állt velünk szemben. Jól tudtuk, felismertük, ők a járőrök.

– Felállni!- szólt az egyik parancsolón.
– Elvéreztünk – suttogott barátom.
Felálltunk, és én nem tudtam visszatartani, nadrágom benedvesedett.
– Kezeket fel!- utasított, aki előbb is ránk parancsolt.
– Azonosítsák magukat!
– Fegyver nélkül háborúba menni – suttogtam, és nyeltem egy nagyot.
– Bátorság, Lázadó!- biztatott barátom.
-Lázadó vagyok! – kiáltottam oda – Ő meg a barátom, Rich Diamond.
-Bepisiltem…- suttogtam.
-Kitartás, Kedvesem… – bátorítón nézett szemembe ő.
– Rendben, jöjjenek… – szólt hangszín nélkül a másik gép. – Elvisszük magukat a Létesítménybe.
– Micsoda?- döbbenten kérdeztem.
– David Backer utasítására elvisszük magukat a Létesítménybe. – ismételte meg a robot.
– Maguk nem járőrök? – kérdezett barátom még mindig hitetlenkedve.
– Nem, mi David Backer parancsnok úr katonái vagyunk, és parancsot teljesítünk.
Nem volt választásunk, beültünk a felül nyitott járgány hátsó ülésére.

– Kurva jó!- mondtam, amikor végre már beszélni tudtam a meglepetés után.
-Nem gondoltam, hogy ilyen ijedős vagy, te nagy hős… – mosolygott barátom rám – akkor nem csurgattál oda, amikor bementél közéjük, és elloptad a kulcsot…
– Jól van, na…
– Bátor vagy, Lázadó… csak elfogyott a gyógyszered…

Kicsit szédelgőssé váltam, éreztem, hogy valóban nem stimmel valami.
– És mi lesz, ha végzetes, amennyiben kiürülnek az adagolóim?
– Az én készleteim is végesek- mondta kicsit lehangolón Rich- nem vagyok valami jól…
A robotok szótlanul ültek, vittek valahová. Aztán megszakadt a film…

Egy ágyon találtam magam, amikor felébredtem. Kínzón szakította szét fejem a fájdalom. Tele voltam aggatva csövekkel, tűkkel, vezetékekkel. Hallottam a fejem fölött működő panelt, ahol életfunkcióimat jelezték a műszerek. Képtelen voltam megfordítani a fejem. Egy újabb sokk, amire nem találok magyarázatot.
Valószínűleg bejelzett a készülék, mert egyszer csak egy fehér köpenyes lány jelent meg egy számomra azonosíthatatlan robot kíséretében.
A lány kedvesen mosolygott, ágyamhoz lépett:
-Nos, hogy van, Lázadó? – és hozzátette:- Mariann vagyok, az Android Osztály vezetője…

Ha tudtam volna beszélni, akkor is torkomon akadt volna a szó, de a számba helyezett cső miatt meg se próbáltam mondani bármit is. Egyelőre fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, robotok vagy emberek közt, és legfőképpen arra lettem volna kíváncsi, hogy barátom hol tartózkodik.
-TKQ1, jelenítsd meg gondolatait – utasította a robotot a csinos osztályvezető, és leült ágyam szélére, arcomat fürkészve.
– Hol van Rich?- mondta a hangszín nélküli gép.
Mariann arcvonásai változatlanok maradtak, mosolygósan válaszolt:
– A másik szobában van…
A gép folytatta: – Jól van?
-Igen, természetesen, akárcsak Ön, kedves Lázadó…
-Én nem vagyok jól… Hol vagyok?- kérdezett a gép helyettem.
– Hamarosan jobban lesz. Ön a Létesítményben van, az emberek között… már ha ez jelent valamit is magának…
– Ha elértük a Létesítményt, miért vannak itt robotok? Miért vagyok gépekre kötve? Mit tettek velünk?
-Nyugodjon le, Kedves… elérték a Létesítményt, és ez a humanoidok települése. A robotok a beosztottjaink, akik segítik munkánkat. Elfogyott adagolóikból a gyógyszer, és miután kiműtöttük az összes műszert önökből, a szervezetük nem képes egyelőre az önálló működésre, ezért szükségük van még az átállást biztosító szerekre.
– De mi az, hogy android osztály?
– Önök kifejlesztésben lévő androidok voltak, Lázadó… az ön neve LZD, a barátja neve RCH lett volna… a sorozatszámot nem tudom.
Elállt a lélegzetem. Zavartan néztem a lány szemébe, s ő rögtön látta, hogy meg kell magyaráznia az egészet.

– Figyeljen, Lázadó… színtiszta igazság a történet… és ha azt gondolja, hogy az összes többi ember, akiket ott hagyott a településükön, épp most válik androiddá, akkor nem téved… Még időben sikerült meglógniuk, hogy visszanyerjék emberi mivoltukat… ezt a műveletet ezen az osztályon visszük véghez. Felállt ágyam széléről, és kifelé lépkedett. Félúton megállt és visszafordult: – legyen türelmes, időre van szükség az átálláshoz.

Túl sok volt mindez nekem. De felfogtam minden egyes szót, minden egyes hangot. Istenem! Senki nem tudja, egy ember sem sejti, hogy a gépek beolvasztják maguk közé őket észrevétlen. „ Kifejlesztésben lévő androidok”… Vajon Rich hogyan dolgozza fel ezt az egészet?
Egyáltalán neki is elmondtak mindent? Nem kaphattam választ, mert semmihez nem volt erőm. Szervezetemben az alapreguláció régen megbomlott, komoly munkára volt szükség minden belső szervem részéről, hogy visszaálljon a homeosztázis bennem. Léteztem, lélegeztem. Mariann segítségemre volt mindenben.

Lassan lekerültem a gépekről, és közben szót válthattam Rich-csel is. De nem csupán ennyi történt kényszerpihenésem alatt. Mély és filozofikus gondolatok kerengtek bennem, tudtam, hogy a Gépek Társadalmában mi emberek, halálraítéltek vagyunk. És azt is tudtam, hogy ha még egy eséllyel rendelkezhetünk, azzal mindenképpen élni kell. Érdekes módon megmaradt néhány hely a világon, mint ez is, ahol vagyok. Ezek olyan települések, ahol az emberek képesek irányításuk alatt tartani a robotokat, kihasználva képességeiket. Visszagondolhattam azokra a napokra, amikor háború dúlt, és elveszítettem szüleimet, ahogyan barátom is, és még sokan mások. Részese voltam a fémemberek uralta rendszer működésének, ahogyan félretájékoztattak, ahogyan beépültek közénk, és annak, hogy önmagunkat a saját másukra akartak formálni, így erősítve hatalmukat. Emlékeztem mindenre, ahogyan Stephanie ösztönzésére bementem a Tanácshoz, és elloptam a deaktiváló kulcsot… azóta keresnek engem, biztos vagyok benne… és barátomat is keresik.

Nem sok veszítenivalójuk van, hisz egy adatmódosítással átprogramozzák a kulcs kódját, és megint hozzáférhetetlen lesz az emberek számára. Emlékszem, hogy bekérezkedtem a mosdóba, és másodpercek alatt bejutottam a központi vezérlés helyiségébe azzal a kártyával, amit Stephanie adott. Csak annyi dolgom volt, hogy a pultról elemeljem a mindössze tíz centiméter hosszú, cső alakú műszert, amelyben egy chip biztosította a hálózatukra való rá –, illetve lecsatlakozást. Stephanie nélkül nem sikerülhetett volna.

Mondhatom, hogy ő feláldozta magát. Ő volt, aki a munkahelyünkön vezető szerepet töltött be, ellenőrzött bennünket. Mindenki tudta róla, hogy android, de erről senki nem beszélt. Eleinte féltem tőle, tartottam a távolságot, de aztán bizalmamba férkőzött, és megterveztük a szökésünket barátommal. Ő dolgozta ki a részleteket, mint egy forgatókönyvet, szerkesztette az eseményeket. Én csak végrehajtottam. Belém táplálta az érzéseket is, amit iránta kell éreznem, hogy sikeres legyen az akciónk. Ő sejthetett valamit, az is lehet, hogy mindent tudott. Már nem is tudom, hol lehet a kulcs… gondolom megtalálták nálam Mariannék, és döntöttek sorsáról. Attól volt különleges a műszer, hogy egymagában csak testközelben volt hatása. Ha rákapcsolták a rendszerükre, akkor embercsoportokat irányíthattak vele.

Lassan barátság alakult ki Mariann közt és köztem. Mindent elmeséltem neki, ami történt. S amikor már képes voltam az önálló élethez, megtanult a szívem magától dobogni, és reflexeim is visszatértek, szabadon járhattunk- kelhettünk mindenfelé. Új volt az otthonunk, de a múltunk is bennünk maradt. Emlékeztünk mindenre. A Létesítmény egy város volt, nem egy épület. Emberek laktak benne. Szabadon éltek, és dolgoztak. Volt itt minden: fű, fa, virág… Jóllehet, mesterséges burok vette körül, és az éghajlatot is mesterséges körülmények közt hozták létre, sikerült egy egészségesebb életmódot kialakítani.

Rich és én egy sétáról tértünk vissza, amikor Mariann az ajtóban fogadott bennünket.
– Volna pár szavam hozzátok…- és utat mutatott az emeleti üvegszoba felé. Ez tényleg üvegből készült, és a kilátást egy csodálatos tavacska tette gyönyörűbbé.
Hellyel kínált, és gyümölcsöt tett az asztalra:- Vegyetek, egyetek…- mosolygott ránk.
Kíváncsian vártuk a fejleményeket, nem tudtuk, mi célból vagyunk a vendégszobában.
– Arról van szó, kedveseim, hogy pár szóban szeretnék egy kis tájékoztatót tartani.- Levegőt vett, és elkomolyodott arca: – Azzal a deaktiválással, amit elvégeztetek magatokon, megmentettétek a saját életeteket. Tudom, a játszma véghezviteléhez Stephanie nélkül nem lett volna esélyetek. Elmondom most nektek: Stepahnie az én anyám volt.

Elképedten néztük Mariannt, és bennünk akadt a szó. Ő kissé elérzékenyült, de próbálta visszatartani érzelmeit.
– Feláldozta magát egy ügyért, azért, hogy megmentsen benneteket, azért, hogy eljuttassátok nekem a kulcsot, és ezzel együtt egy kódot, amivel összeomlik a Gépek Rendszere.

Még mindig lélegzet visszafojtva figyeltük a lány szavait.
– Anyám fogságba esett, ahogyan ti is, mindannyian. Szüleitekből vagy gépet képeztek ki, vagy megölték őket. Az én anyám önként adta oda magát, hogy megmentsen engem. Az összes gyereket felhasználták, emlékeiket törölték, és kísérleti alanyként bántak mindenkivel, hogy kifejleszthessenek egy új fajt, az androidokét. Azt hitték, nincsenek emlékei anyámnak, pedig megmaradtak. Nagyon is! Annyira, hogy bosszút forralt, és véghez vitte tervét… Megsemmisítették őt… Vége van… Meghalt…- szegte le fejét Mariann, aztán felénk fordult elhomályosult tekintettel.

– Eljött a Nagy Nap. Nem háborúzunk, nem vívunk csatát, mint elődeink. Az már akkor eldőlt, amikor te, Lázadó, megszerezted a kulcsot. A kód megvan, és ma végre behatolunk a rendszerükbe, és lefagyasztjuk a robotokat.
– De Mariann!- szólt Rich, megnedvesítve ajkait – ha megsemmisülnek a robotok, az emberek is meghalnak, hiszen elfogy az adagolókból a gyógyszer…
– Igyekszünk minél több embert megmenteni…
Én az üvegasztal fölé hajoltam, elvettem egy almát, hátra dőltem a fotelban, és beleharaptam a gyümölcsbe. Éreztem édeskés aromáját, ahogy elvegyül a számban.

Egyet értettem Mariann-nel. Ez volt az egyetlen megoldás, hogy befejeződjön a Gépek uralma a Földön, és ember maradjon az, akiben még önállóan működnek az életfunkciók.
Rich rám nézett, és éreztem tekintetéből, hogy ő is ezen az állásponton van.
Elvett egy barackot, s miközben beleharapott, egy csepp zamatos lé az üvegasztalra szökkent.

Mariann letette a laptopot az asztalra, felnyitotta, és elindította. Aztán várt…
– Gyertek közelebb- szólt végül. Rich egyik oldalán, én a másikon álltam, és figyeltünk.
Ujjai szaladgáltak a billentyűzeten, sok- sok számadat futott végig a kijelzőn. Aztán egyszerre megállt minden, egy kék kocka villogott csak. Egy számsort ütött be, amik csillagokként jelentek meg a megadott helyen… aztán ENTER-t nyomott.
Először rám, majd Richre nézett mosolyogva, mint első alkalommal, amikor az ágyamhoz ült.
– Megnyertük a csatát. A háború ennyi volt.

Elegánsan felállt, és az üvegfalhoz lépkedett, ahonnan az egész tó látszott, kéken csillogott a víz benne.
Mi is oda lépkedtünk, ő mindkettőnket átölelt.
-Mondd, Mariann, ki az a David Backer parancsnok, akiről beszéltek a járőrnek álcázott robotok? – kérdeztem csendesen.
– Az apám volt… és én most ő vagyok- mosolygott, és elindult az ajtó felé. Mi még akkor is döbbenten néztük őt, amikor leült a vízpartra, s önelégülten szembefordult a lemenő nappal, tenyerét kifelé fordítva, szétnyitott ujjakkal, árnyékot tartva szemének.

Értékeld az oldalt!