Öt nap

A holnap üzenete újra megérintette arcát, akárcsak a tavaszi szél lebbenése. Újra elemében érezte magát, és fellélegzett, mintha az üdeségnek helyet kellene szorítania, az elavult bent rekedtséget kilehelve.
– De jó! – sóhajtott fel, s bár egyelőre maga sem tudta, hogy mi és miért is jó, átszellemülve mosolygott, s mérhetetlen nyugodtság pihent az arcán. Szemüvegét letette maga mellé, aztán elernyedt lábait kinyújtva, felpolcolta. Hátradőlt a kanapén, és tarkója alá helyezte kezeit átkulcsolva. Így most egész testét kényelembe helyezte, s a nyitott ablakon át egyenesen arcába csapó friss légből jókat lélegzett, miközben fel- alá járt mellkasa.

A tegnapi, memóriájából kiesett időre nemigen gondolt. Úgysem tudta semmivel sem magyarázni a történteket. Csak annyira bírt emlékezni, hogy délután 3 és 6 között semmit sem csinált, sehol sem volt, egyszerűen csak eltelt az idő. Úgy tette át magát a mindennapi történésen, hogy egyszer és mindenkorra „letárgyalta önmagával”, nem akart tépelődni, nem akart feltevéseket hozni, semmit se akart. Csakhogy egyszerűen nem értette ezt a végtelen nyugalmat, ami elöntötte, s nem értette a holnap üzenetét sem, amit pedig meg kellett értenie.

Másnap aztán újból ott ült. Hideg tekintettel nézett. Mintha kiüresedett volna az agya… egyáltalán nem tudta, ki ő valójában, de sejtette: ma szombat van. S már abban sem volt biztos, hogy a holnapi napból kiesik-e az idő… ahogyan kiesett a tegnap és tegnapelőtt is. Azért vidámnak érezte magát, jókat szívott az oxigéndús tavaszi légből.

Negyednapra lényeges változáson esett át… Nem kereste semminek a magyarázatát, elfeledte a saját nevét, lakcímét, mindent, ami eddig történt vele. Kiürült, megürült, sem előítéletei, sem kételyei nem voltak, időérzéke elhagyta. Az egyetlen, kézzelfogható tudatállapota, hogy létezik és… és az a fogalom, hogy: holnap üzenete.

Most, hogy elnyúlt a piros ágyterítős kanapén, nem tudta, hogy ez az utolsó napja itthon… nem tudta, hogy a zongorán sem játszik már soha…
Másnap végképp nem érkezett haza. Az űrben száguldott valahová, több, hasonló, agyától „megfosztott”, azaz átprogramozott társával együtt.
Kicsit fájlalja a sorsukat az ember, valamennyire olyan, mintha meghaltak volna… pedig nem! Katonák lettek. Hűségesek és elpusztíthatatlanok. Fájdalommentesek, érzelemmentesek… és mind szépek!

Értékeld az oldalt!