Óz, a nagy varázsló

Óz, a nagy varázsló

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, még az üveghegyen is túl lakott egy király, akinek sorban csak lányai születtek. Amikor már az ötödik kislány született, a király nagyon mérges volt.
– Ki lesz így a trónörökös? Ki lesz majd az utódom? – bosszankodott állandóan. Ahogy nőtt, cseperedett a legkisebb kislány, érezte, hogy nem szereti őt igazán az apukája. Talán ez volt az oka annak, hogy még négy éves korában is bizony sokszor bepisilt éjszakánként, amiért mindig leszidták. Prémium pelenkát rendeltek hát az epelus.hu webáruházból, persze királylányoknak a legjobb Bambo nature pelenka jár, amit a dadus éjjel-nappal ráadott, és abban kellett aludnia is. De a királylány nem szeretett pelusban aludni, és lucskosan ébredni. Habár a pelus mellé még babakrémet és finom popsi törlőkendőt is rendeltek, mégis egyik nap úgy döntött, hogy ő bizony világgá megy.

 El is indult: kisétált a várból, át a hídon, ahol egy troll állította meg:
– Hová, hová Bambo hercegnő, a pelenkád nélkül? A királylányt ugyanis Biankának hívták, de mindenki csak Bambónak szólította.
– Én bizony azt otthon hagytam! Csak a popsitörlőt és a babakrémet hoztam magammal!
– Ejnye-bejnye, ez a dadus! Na majd én szólok neki! – dörmögte a troll, de addigra a kis hercegnő már átbújt a lábai között, és épségben átért a hídon.

A kis hercegnő ment, ment az úton, amikor egy útkereszteződéshez ért. Balra a zöld út, előre a piros, míg jobbra a kék színű vezetett. Úgy döntött, hogy egyenesen előre, a piros úton megy tovább… Vitte a batyuját, amit még a szökése előtt csomagolt össze, benne a pelusa – biztos, ami biztos -, egy cumisüveg és egy müzlis zacskó, ha megéhezne. Ahogy megy, mendegél, észrevesz egy táblát, rajta felirat: vigyázz, sárkány! Igaz, nem tudta elolvasni, de a sárkányt a rajzról megismerte. Gondolt egyet, körülnézett és keresett egy botot az útszélen: hadd jöjjön az a sárkány! Majd ő elbánik vele! Így ment, mendegélt tovább, amikor egy segélykérő hangot hallott:
– Állj meg hercegnő! Kérlek segíts! Ne menj tovább, mert felfal a sárkány!
– Ki vagy te? Hol vagy? Egyébként meg nem félek a sárkánytól!
– Itt vagyok a fa tetején! Felmásztam, és nem tudok lejönni!
Felnézett Bambo a fára, tényleg ott gubbasztott egy cica.
– Tudod mit, te cica!? Előveszem a pelusom, kifeszítem és ugorj bele! Az jó puha, akkor nem ütöd meg magad!
– Én nem vagyok cica, én oroszlán vagyok!
– Nem, te cica vagy és gyere, ugorj le!
– De úgy félek, nem merek leugorni! Én olyan gyáva oroszlán vagyok….
– Vigyázz, jön a sárkány! – kiáltotta ekkor a kislány.
A cica felnézett, meglátott egy madarat, ijedtében elengedte az ágat és beleesett a pelenkába.
– Még jó, hogy tiszta, puha pelenkát kötöttél ki ide a fák közé, te királylány! De miért hordod magaddal?
– Mert éjszaka sokszor bepisiltem, és ezért a dadusom rendelt az epelus.hu webshopban egy csomag akciós Bambo nature pelenkát, amit még mostanság is rámadott. De én nagyon szégyelltem, és inkább világgá mentem!
– De bátor vagy, Te királylány! De közben gyere, forduljunk vissza, erre nem mehetünk tovább! Nekünk a zöld úton kell menni.
– Miért, a kék út hová vezet?
– Ó, az az óriások és boszorkányok földjén át az Óperenciás tengerhez!
A hercegnő ekkor szépen elcsomagolta a puha, prémium Bambo nature pelenkáját, és elindultak visszafelé, majd elkanyarodtak az  első kereszteződésen, hogy majd a zöld úton együtt folytassák az útjukat.

A forgószél

Ahogy mentek, elfogytak a fák, s nem látott egyebet, csak a nagy szürke prérit mindenfelé. Egyetlen fa sem bontotta meg a hatalmas lapály egyhangúságát, mely mindenfelé addig terjedt, ameddig csak a szem ellát. A nap szürke tömeggé szárította a szántóföldet, melyet sok-sok apró repedés barázdált. Még a fű se volt zöld, mert a nap megperzselte a magasra szökkent keskeny leveleket, amíg azok is éppolyan szürkék lettek, mint minden egyéb. Egy romos ház szakította meg a táj egyhangúságát, amely valaha be volt festve, de a napsütés felhólyagosította, az eső lemosta a festéket, és most a ház is megszürkült, akárcsak a táj.
Ekkor, először csak halkan, panaszosan felzúgott a szél, és a magas fű hullámzott, meghajolt a közelgő vihar előtt. Egyszer csak dél felől is élesen felsüvített a levegő, és amikor Bambo arrafelé nézett, látta, hogy a maguk mögött hagyott fák egyre jobban hullámzanak és remegnek.

– Vihar közeledik! – kiáltott a cica.
– Juj de megijedtem! – kiáltott a kislány és nyomban bepisilt.
– Emelj fel! – kérte a macsek. Nézd, ott van egy kunyhó! Bújjunk oda!

Egy kalyiba állt ott, régóta elhagyatottan, ahová a vihar elől bemenekültek.
A két szélvihar ellenben pontosan ott találkozott, ahol megálltak. A kunyhó egyet-kettőt perdült, és azután lassan a levegőbe emelkedett. Úgy érezte magát, mintha léggömbben szállna fel.
Mármost a ciklon közepén a levegő tudvalevően csendes, de a forgószél nyomása minden oldalról érte a kalyibát, egyre feljebb-feljebb emelte, amíg a ciklon legtetejére nem sodródott; és ott fenn azután a vihar elragadta, és vitte-vitte, olyan könnyedén, akár egy popsitörlő kendőt.
Nagyon sötét volt, és a szél félelmetesen süvített körös-körül, de Bambo nem félt – nagyszerűen bírta az utazást. Az első néhány fordulattól meg ijesztő billenéstől eltekintve úgy érezte magát, mint a kisbaba, ha bölcsőben ringatják.

Teltek-múltak az órák, és Bambo lassanként megfeledkezett félelméről; de nagyon magányosan érezte magát, és a szél úgy süvöltött körülötte, hogy majd megsüketült. Eleinte attól tartott, hogy összetöri magát, ha a ház majd újra földet ér; de ahogy múlt az idő, és nem történt semmi rettenetes, Bambo már nem izgult, hanem eltökélte, hogy nyugodtan várja, mit hoz a jövő. Végül az imbolygó padlón lefeküdt és a cica is melléje kucorgott.
És hiába imbolygott a ház, hiába süvöltött a szél: Bambo becsukta a szemét, és hamarosan mély álomba merült.

Arra ébredt, hogy a ház megrázkódik, mégpedig olyan hirtelen és olyan erősen, hogy ha nem a padlón fekszik, biztosan megütötte volna magát. De még így is akkorát zökkent, hogy a lélegzete is elakadt; elképzelni se tudta, hogy mi történhetett, majd a deszkák leomlottak körülötte, a kulipintyó szétesett… Bambo felült; akkor vette észre, hogy a földön ül, és nincs is sötét, sőt ragyogóan süt a nap. Felsikoltott ámulatában, ahogy körülnézett, és a szeme egyre nagyobbra, egyre kerekebbre tágult meglepetésében.
A forgószél csodálatosan szép táj kellős közepén tette le a házat – forgószélhez képest eléggé szelíden. Körös-körül üde pázsit zöldellt, terebélyes fák garmadával termettek zamatos, nedvdús gyümölcsöt. Mindenfelé gyönyörű virágágyak tarkállottak, fényes tollú, ritka madarak röpdöstek, csicseregtek a fákon, bokrokban. Nem messze kis patak csörgedezett csillogva zöld partjai között, halk mormolása muzsikaként csilingelt a leányka fülében, aki olyan sokáig élt apja rideg várában.

Ahogy ott állt és elgyönyörködött a sok szebbnél szebb látnivalóban, egyszer csak fura embercsoportot látott közeledni. Soha életében nem látott még ennél különösebb figurákat: sokkal kisebbek voltak, mint a felnőttek, akik közt addig élt, de azért nem voltak törpék. Körülbelül akkorák voltak, mint Bambo maga, aki korához képest jól fejlett gyerek volt – de az arcukon látszott, hogy sokkal öregebbek.
Néhány férfi közeledett és egy nő, mindannyian különös öltözékben. Csúcsos kalapjuk mintegy kétarasznyi magasan meredezett fejük fölé, kerek karimájára körös-körül kis csengettyűk voltak erősítve, s ezek minden lépésnél kedvesen csilingeltek. A férfiak kalapja kék volt, a nőé fehér, ugyancsak fehér köntöse redőkben csüngött le válláról, pici csillagok voltak elszórva rajta, s ezek úgy csillogtak a napsütésben, mint megannyi gyémánt. A férfiak ugyanolyan kék színű öltözéket viseltek, amilyen a kalapjuk, és fényesre suvikszolt csizmájuk szárán is kék hajtóka ékeskedett. Bambo olyasforma korúaknak nézte őket, mint apukáját, a királyt: kettőnek szakálla is volt. A kis néni azonban sokkal, de sokkal öregebbnek látszott: arca csupa ránc volt, haja majdnem fehér, járása is merev.

Bambo a ház ajtajában állt, és látta, hogy az emberkék a házhoz közeledve megtorpannak, összesúgnak, mintha nem mernének közeledni. Végül a kis öreg néni odalépett Bambo elé, mélyen meghajolt előtte, és dallamos hangon megszólalt:
– Üdvözlünk téged, ó, nemes lelkű nagy Varázslónő, a mumpicok országában. Kimondhatatlanul hálásak vagyunk neked, amiért megölted a gonosz Keleti Boszorkányt, és felszabadítottad népünket a nehéz rabságból.

Bambo ámuldozva hallgatta az üdvözlő szavakat. Vajon mire gondol a kis nénike, amikor őt varázslónőnek nevezi, és azt állítja, hogy megölte a gonosz Keleti Boszorkányt? Hiszen ő, Bambo, csak egy gyönge kis lányka, aki a légynek sem vét, a forgószél sok-sok mérföldnyire repítette hazulról, és még soha életében nem ölt meg senkit és semmit!

De a kis néni szemlátomást válaszra várt, Bambo tehát nagy sokára, habozva megszólalt:
– Nagyon kedves, hogy ezt mondod, de azt hiszem, összetévesztesz valakivel. Én nem öltem meg senkit.
– Hát ha nem is te magad, de a házad – válaszolta az öreg nénike nevetve. – És az már egyre megy. Oda nézz! – folytatta, s a ház sarkára mutatott. – Ott a két lába, látod? Ott lóg ki a gerenda alól.

Dorka odanézett, és halkan felsikoltott ijedtében. Mert csakugyan, a vastag gerenda alól, amire a ház épült, két lábfej állt ki, hegyes orrú ezüstcipellőbe bújtatva.
– Jaj-jaj! – sopánkodott a leányka, kezét tördelve. – Úgy látszik, ráesett a ház! Mit csináljunk?
– Nincs mit tennünk – válaszolta a nénike higgadtan.
– De hát ki volt ez tulajdonképpen? – kérdezte Dorka.
– Mondtam már: a gonosz Keleti Boszorkány – felelte a nénike. – Hosszú esztendők óta rabszolgaságban tartotta a mumpicokat, éjjel-nappal csak neki robotoltak. Most felszabadultak, és szerfölött hálásak neked.
– Kik a mumpicok? – tudakolta Bambo.
– Mumpicoknak hívják azt a népet, amelyik itt lakik a Kelet országában, ahol a gonosz Keleti Boszorkány uralkodott.
– Te is mumpic vagy? – kérdezte Dorka.
– Nem, én csak jó barátjuk vagyok, bár Észak országában lakom. Mikor a mumpicok látták, hogy a Keleti Boszorkány meghalt, gyorsfutárt szalajtottak értem, és én azonnal idesiettem. Én az Északi Boszorkány vagyok.
– Ezer popsikendő és pelenka! – kiáltott fel Bambo. – Igazi boszorkány vagy?
– Igazi ám! – felelte a nénike. – De én jó boszorkány vagyok, szeretnek is az emberek. Nem vagyok olyan hatalmas, mint az a Gonosz Boszorkány volt, aki itt uralkodott, másképp én magam szabadítottam volna fel a mumpicok népét.
– Én azt hittem, minden boszorkány gonosz! – rebegte a leányka, mert mi tagadás, meg volt szeppenve, hogy egy igazi boszorkánnyal áll szemtől szemben.
– Ó, nem, ez nagy tévedés! Óz birodalmában mindössze négy boszorkány volt, és azok közül kettő, az Északi meg a Déli, jó boszorkány. Ezt biztosan tudom, mert a kettő közül az egyik én vagyok, így hát nem tévedhetek. A Keleti meg a Nyugati Boszorkány csakugyan gonosz volt, de most, hogy az egyiket közülük megölted, Óz birodalmában már csak egy gonosz boszorkány maradt, mégpedig az, aki Nyugaton tanyázik.

Bambo egy percig eltűnődött, majd így szólt:
– Kicsoda Óz?
– Óz maga a legnagyobb Varázsló, a Bölcsek Bölcse – válaszolta az Északi Boszorkány, hangját suttogóra fogva. – Hatalmasabb, mint mi, többiek együttvéve. Liberóvárosban lakik.

Bambo még kérdezni akart valamit, de akkor a mumpicok, akik addig szótlanul álldogáltak, egyszer csak nagyot kiáltottak, és a ház sarkára mutattak, ahol a Gonosz Boszorkány feküdt.
– Mi történt? – kérdezte az öreg nénike, aztán odanézett és felkacagott. A halott Boszorkány lába ugyanis nyomtalanul eltűnt, nem maradt ott semmi, csak az ezüstcipellő.
– Olyan öreg volt, hogy gyorsan porrá aszalódott a napon – magyarázta. – Most aztán igazán és egészen vége. De az ezüstcipő a tiéd, ezután te viseled! – Az Északi Boszorkány lehajolt, fölvette a cipőt, kirázta belőle a port, és átadta Bambónak.
– A Keleti Boszorkány nagyon büszke volt erre az ezüstcipőre – mondta az egyik mumpic. – Valami varázslat is fűződik hozzá, de hogy mi, azt sosem sikerült megtudnunk.

Bambo bevitte a cipellőt a házba, és letette az asztalra. Aztán kijött újra a mumpicokhoz, és így szólt hozzájuk:
– Nagyon szeretnék minél hamarabb hazakerülni anyukámhoz és apukámhoz, mert tudom, aggódni fognak értem. Nem tudnátok segíteni, hogy hazataláljak?

A mumpicok meg az Északi Boszorkány előbb egymásra néztek, aztán Bambóra, végül csak fejüket rázták.
– Innét keletre, nem messze ide, kezdődik az Óperenciás tenger – szólalt meg az egyik. – Senki sem jut át rajta élve.
– Délen ugyanaz a helyzet – szólalt meg a második. – Magam is jártam ott, a tulajdon két szememmel láttam. Délen a kvarangyok országa terül el.
– Tudomásom szerint nyugaton is így van – szólalt meg a harmadik. – És a nyugati országban, ahol a nyugorok laknak, a gonosz Nyugati Boszorkány uralkodik, és rabszolgájává tenne, ha megpróbálnál átkelni a birodalmán.

– Észak az én hazám – szólalt meg az öreg nénike -, és a szélén azt is az Óperenciás tengert határolja, amely Óz birodalmát körülveszi. Úgy látom, kedveském, itt kell maradnod nálunk.
Bambo erre keserves sírásra fakadt, mert nagyon egyedül érezte magát az idegenek között. Könnyei láttán a lágyszívű mumpicok is elérzékenyültek, tüstént elővették törlőkendőjüket, és könnyeiket kezdték törölgetni. A kis öreg nénike ellenben lekapta a süvegét, és orra hegyére illesztve, ott egyensúlyozta, amíg háromig számolt:

– Egy, kettő három – mondta lassan, ünnepélyesen, mire a süveg menten palatáblává változott, amelyre nagy fehér krétabetűkkel ez volt felírva:
KÜLD EL BAMBÓT LIBERÓVÁROSBA!

A nénike lekapta orráról a palatáblát, elolvasta a feliratot, aztán megkérdezte:
– Bambónak hívnak, kislányom?
– Igen, Bambo vagyok – felelte a leányka, felnézett, és megszárogatta könnyeit.
– Akkor el kell menned a Liberóvárosba. Óz talán segít majd.
– Hol van az a város? – kérdezte a kislány.
– Az ország kellős közepén. Óz uralkodik benne, a Bölcs Nagy Varázsló, akit említettem.
– Jó ember? – tudakolta aggódva a kislány.
– Jó varázsló. Hogy ember-e vagy sem, nem tudnám megmondani, mert sose láttam.
– Hogy jutok el Liberóvárosba? – kérdezte Bambo.
– Hát bizony gyalogszerrel kell odamenned. Hosszú utad lesz, a vidék odáig hol gyönyörűséges, hol sötét és félelmetes. Mindenesetre megteszek mindent, ami a varázstudományomtól telik, hogy megóvjalak minden rossztól.
– Nem jöhetnél velem? – könyörgött a leányka, mert az idegen földön a kis öreg nénit érezte egyetlen barátjának.
– Nem, azt nem tehetem – válaszolta a nénike -, de megcsókollak búcsúzóul, márpedig senki se meri majd bántani azt, aki az Északi Boszorkány csókjának nyomát viseli.
Odalépett Bambóhoz, és szelíden megcsókolta a homlokát. Ajka érintésének nyomán kerek, sugárzó folt támadt, amint Bambo később tapasztalta.

– A Liberóvárosba vezető út sárga téglával van kikövezve – magyarázta a Boszorkány. – Nem tévesztheted el. És ha Óz színe elé kerülsz, ne ijedj meg, bátran add elő a történetedet, és kérd meg, hogy segítsen rajtad. Minden jót, kislányom!

A mumpicok mélyen meghajoltak a hercegnő előtt, és szerencsés utat kívántak neki, majd eltűntek a fák között. A Boszorkány kedvesen biccentett feléje, háromszor megperdült a bal sarkán, azzal eltűnt, a cica óriási meglepetésére. Most, hogy a Boszorkány eltűnt, hangosan nyávogott utána .
De Bambo tudta róla, hogy boszorkány, ezért elvárta tőle, hogy ilyesformán fog eltűnni, és nem volt meglepve egy cseppet sem.

Amikor Bambo magára maradt, egyszer csak megérezte, hogy éhes és szomjas.  Körülnézve egy kis patakot pillantott meg. Odament, hogy igyon belőle, a cica pedig odaszaladt a fákhoz, és felmászott, hogy  elkapjon egyet a koronájukban ülő madarak közül. A kislány ekkor észrevette, hogy a fák ágairól érett gyümölcs mosolyog reá; szedett belőle, éppen erre vágyott.

A leányka ivott a patakból, majd gondosan megmosakodott,  majd a homlokára kötött egy waterwipes törlőkendőt. Azután lenézett a lábára, és észrevette, hogy milyen ócska, elnyűtt a cipője.
– Ez a cipő már nem bírja ki a hosszú utat, ugye cica? – mondta, mire az a farkát csóválva jelezte, hogy érti, miről van szó.
Ekkor Bambo megpillantotta az asztalon az ezüstcipellőt, amely valaha a Keleti Boszorkányé volt.
– Vajon illik-e a lábamra? – fordult ismét a cicához. – Nagyon alkalmas lenne a hosszú gyaloglásra, mert ez aztán biztosan nem kopik el.
Lerúgta ócska bőrcipőjét, és felpróbálta az ezüstcipellőt: olyan pompásan illett a lábára, mintha rászabták volna.
– Gyere cica – mondta. – Elmegyünk Liberóvárosba, és megkérdezzük a bölcs Óztól, hogyan juthatunk haza.

Mikor indult volna, három mumpic leányka várta, s mindegyik kezében egy-egy csomag volt:
– anyukám küldte! -mondták. S egy kosárba élelmet és vizet csomagoltak, amit egy tiszta kendővel még le is takartak. Így indult el hosszú útjára, és a cica komolykásan sündörgött a nyomában.

Az út többfelé ágazott onnét, de nem volt nehéz megtalálni a sárga téglával kövezettet. Nemsokára már fürgén lépkedett Liberóváros felé, ezüstcipellője vidáman kopogott az út kemény, sárga kövezetén. A nap ragyogóan tűzött, a madarak édesen csicseregtek, és Bambo korántsem érezte magát olyan rosszul, mint ahogy egy kislány érezhetné magát, akit hirtelen kiragadtak otthonából, és egy idegen ország kellős közepébe pottyantottak.

Ment, mendegélt a nadrágpelenkájában a sárga köves úton, mellette pedig a cica, aki oroszlánnak képzeli magát, miközben gyönyörű gyümölcsfák mellett haladtak el, amik csábosan mosolyogtak rá. A nap ragyogóan tűzött, a madarak édesen csicseregtek, és Bambo vidáman ugrándozott majd odament, hogy szedjen egy gyümölcsöt, de nem érte fel. A nagy nyújtózkodás közepette megint csak bepisilt egy pcit, de sebaj, a prémium minőségi Bambo nature pelenka teljesen felszívta a nedvességet. Ekkor egy Madárijesztőt pillantott meg, magas karó tetejébe szúrva, hogy elriassza a madarakat az érett gyümölcstől. A kislány a kezébe támasztotta állát, és merengve nézte a Madárijesztőt. Fejét szalmával kitömött vászonzacskóból formázták, szemet, orrot, szájat is festettek rá, hogy arca legyen. Egy Pampers bugyipelenkát nyomtak a fejébe, a nyakán popsi törlőkendő tekeredett. Ahogy Bambo komolyan, merengve nézte a Madárijesztő fura, pingált ábrázatát, egyszer csak meglepetten észlelte, hogy az a fél szemével rákacsint. Előbb azt hitte, tévedett, mert a király földjein a madárijesztők sohasem kacsingatnak; de a figura most már barátságosan biccentett feléje. Bambo ekkor odament hozzá és segített neki lejönni a karóról.
– Cserébe én is segítek, szedek neked gyümölcsöt! Tessék! – adott egy szép piros almát a kislánynak.
– Köszönöm szépen! No és azt tudod-e, hogy én miért pisilek be otthon éjszaka?
– Tudod, én szalmával vagyok kitömve, és egy csepp eszem sincs – válaszolta búsan a Madárijesztő. De azt tudod-e, hogy hány csillag van az égen, hány fa van az erdőben, hány virág van a réten? Mert ma este el fogod mondani a csillagoknak, a fáknak és a virágoknak, hogy te már nem fogsz bepisilni. Jó lesz így?
Amikor találtak egy kalyibát, kicserélték az akciós Bambo nature pelust egy tiszta Pampers pelenkára, babakrémmel bekenték a popsiját, majd a kaliba sarkában száraz falevelekből felhalmozott fekhelyen álomba szenderültek.

Mikor Bambo fölébredt, a nap már besütött a fák között, és a cica is odakünn leste a szöcskéket. A Madárijesztő türelmesen álldogált a sarokban, és várta a kislány fölébredését.
– Ki kell mennünk vízért – mondta Bambo.
– Minek a víz? – kérdezte a Madárijesztő.
– Hogy lemossam arcomról az út porát, meg aztán hogy igyak belőle, és kimossam a pelenkámat, majd kezet mossak, miután bekentem magam popsikrémmel.
– Kényelmetlen lehet, ha az ember húsból van – tűnődött a Madárijesztő. – Aludni, enni, inni, pisilni, kakilni, kenekedni, szépítkezni kell! Ezzel szemben van eszed a buksidban, márpedig az sok kellemetlenségtől megóv, ha az ember rendesen tud gondolkodni.
Elhagyták a kalibát, és addig mentek a fák között, amíg tiszta forrásra leltek; a hercegnő megmosdott, ivott, megreggelizett, kicserélte a pelenkáját egy tiszta minőségi Bambo nature pelenkára, miközben bekente magát a babakrémmel.
Mikor befejezte az étkezést, és vissza akart menni a sárgaköves útra, egyszer csak halk, keserves nyögés ütötte meg a fülét. Fölfigyelt.
– Mi volt ez? – kérdezte riadtan.
– Fogalmam sincs róla – felelte a Madárijesztő. – Menjünk oda, nézzük meg.
Ekkor újabb nyögés hallatszott, s úgy tetszett, a hang a hátuk mögül érkezik. Megfordultak hát, és néhány lépést tettek az erdő sűrűjében; ekkor Bambo észrevette, hogy valami megcsillan a sűrű lombon áthatoló napsugárban. Odaszaladt, és halkan, meglepetten felsikoltott.
Az egyik nagy fát félig kivágták; a fa mellett – fölemelt kezében fejsze – egy ember állt, aki tetőtől talpig bádogból volt. Feje, karja, lába mozgatható ízületekkel volt törzséhez erősítve, de mereven állt, mintha nem tudna mozdulni.
Bambo meg a Madárijesztő hüledezve szemlélték.
– Te nyögtél? – kérdezte a királylány.
– Én – válaszolta a bádogember. – Egy álló esztendeje már, hogy itt panaszkodom az erdő sűrűjén, de még soha senki sem hallotta meg a nyögésemet, senki sem jött a segítségemre.
– Mit tehetnék érted? – kérdezte halkan a kislány, mert nagyon meghatotta a bádogember szomorú hangja.
– Látom van babakrémed! Kend be kérlek az ízületeimet – válaszolta a Bádog Favágó. – Úgy berozsdáltam, hogy nem tudok mozogni. De ha popsikrémmel jól bekened az ízületeimet, egyszeriben kutya bajom se lesz többé!
Bambo elővette a popsikenőcsöt, és aggódva kérdezte:
– Hol vannak az ízületeid?
– Először is kend be a nyakamat – mondta a Bádog Favágó.
Bambo így elővett egy baba popsi törlőkendőt, amivel alaposan megtörölgette, majd alaposan bekente a babakrémmel. De mert szörnyen rozsdás volt, a Madárijesztő megfogta a Bádog Favágó fejét, és óvatosan ide-oda forgatta, amíg szép simán ment, és akkor már a bádogember maga is tudta mozgatni.
– Most a karízületeimet kend be – kérte, és Bambo bekente, a Madárijesztő pedig szép gyengéden meghajlogatta a karját, amíg az ízületei teljesen rozsdamentesek lettek, szinte jobbak, mint új korukban.
A Bádog Favágó megkönnyebbülten lélegzett föl, és leeresztette a fejszéjét, majd a fa törzsének támasztotta.
– Így már jobb! – mondta elégedetten. – Amióta berozsdáltam, fogom ezt a fejszét, örülök, hogy végre letehetem. No, most még a lábamat is kenjétek be, és akkor minden rendben lesz.
Gondosan bekenték a lábát, amíg az is szabadon, simán mozgott; a Bádog Favágó nem győzte köszönni fáradozásukat, igen-igen udvarias és hálás fickónak látszott. Nagyon finom illata is lett a kencétől.
– Ki tudja, meddig állhattam volna ott, ha nem jöttök erre – mondogatta. – Semmi kétség, megmentettétek az életemet. De mi szél hozott erre, kis leány?
– Én már négy éves vagyok, de sajnos éjszakánként még sokszor bepisiltem, amiért mindig leszidták. Prémium pelenkát kaptam az epelus.hu webáruházból, mivel királylányoknak a legjobb Bambo nature pelenka jár, és abban kellett aludnom. De én nem szeretek pelusban aludni, és lucskosan ébredni! Ezért úgy döntöttem, hogy világgá megyek! Fogtam a babakrémet, popsi törlőkendőt, cumisüveget, egy zacsi pogácsát, és egy csomag akciós Bambo nature pelenkát, majd elindultam. Így találkoztam a cicával.
– Én oroszlán vagyok! – szólt közbe a cirmos.
– És most hová mentek? – kérdezte a Bádogember.
– Ózhoz Liberóvárosba! Mert ő varázsló, és biztosan segít nekem, hogy ne pisiljek be, és ne kelljen többet pelenkát hordanom!
– Akkor elkísérünk! – mondta egyszerre a cica, a Madárijesztő és a Bádogember.

Útban a Nagy Ózhoz

Immáron négyen mentek, mendegéltek tovább a sárgaköves úton. Erdős, dimbes-dombos tájon vezetett az útjuk, majd házak tűntek fel előttük.
– Máris megérkeztünk smaragdvárosba? – kérdezgették egymástól.
Odaérve meglátták a táblát: Babaváros.
– Jaj de jó! – kiáltott Bambo. Itt eszünk, iszunk és veszünk tiszta pelenkát és popsikrémet! Mindjárt betértek az első boltba, hogy bevásároljanak.
– Összeszedték amit gondoltak: macskaeledelt és babacsomagot: akciós Bambo nature pelenkát, popsikrémet, waterwipes törlőkendőt, bébiitalt.
– Én oroszlán vagyok és nem macska! – mutatott cirmos a konzervre.
– Itt sajnos nem vásárolhatnak. – mondta erre az eladó. Ebben a városban minden bolt online bolt. Vagyis csak interneten rendelhetnek házhozszállítással.
– Mi az az internet? – kérdezte a Madárijesztő.
– Nekünk nincs házunk! – mondta a cica.
– És nagyon éhesek vagyunk! – siránkozott Bambo kishercegnő. No és a tiszta, minőségi pelenka is sürgős lenne.
– Nekem is kellene egy újabb adag finom babakrém, nehogy berozsdásodjanak az izületeim! – így a Bádogember.
– Hát, egy megoldás azért lenne. Rendeljétek meg a csomagot a kocsma címére, ott a kerthelységben elfogyaszthatjátok. Mire odasétáltok, már a futár is odaér.

Miután Babavárosban jóllaktak és az epelus.hu webshopból sikeresen megkapták a prémium minőségű Bambo nature pelenka csomagot, popsi törlőkendőt és babakrémet, amivel jól bekenték a Bádogember izületeit, tovább indultak Liberóvárosba. Ahogy mentek, mendegéltek, egy folyóhoz értek, amin egy régi, töredezett fahíd vezetett át. – Ajaj, hogyan menjünk át ezen a hídon?
– Csak szépen sorban! – Először átmegyek én, mert én vagyok a legkönnyebb! – ajánlkozott a madárijesztő.
Utána átment a cica, majd Bambo hercegnő és végül a Bádogember is átért, bár alatta beszakadt néhány deszka. Átérve újra megindultak a sárgaköves úton, ami egy félelmetes rengetegbe vezetett.
– Állj! Mi vagyunk a kalidák és pénzt vagy életet!
– Juj, úgy megijedtem, hogy bepisiltem!- kiáltott fel a kis királylány.
Nem félünk tőletek! – állt a csapat élére a Bádogember és elővette a nagy fejszéjét. Az egyik rabló rátámadt, mire meglendítette a fejszét, hogy elvágta a hasát.
– Úgy látom, szükséged lesz egy szétnyílt hasizom regenerációs edzésre! A rablók erre úgy megijedtek, hogy talán még most is futnak.
Kicsiny társaságunk másnap pihenten, reménykedve ébredt, és Bambo királyian bereggelizett – vadszilvát, és ringlót szedett a folyóparti fákról. A gyümölcsfák mögött ott sötétlett a rengeteg erdő, amelyen sok viszontagság után végül is szerencsésen átjutottak; előttük azonban már kies, szép táj terült el a verőfényben, s szinte hívogatta őket Liberóvárosba.
Hanem ekkor a vadszilva megtette a hatását, és Bambo bekakilt. Elővették a tiszta Bambo nature pelenkát, popsi törlőkendővel alaposan megtörölte a fenekét, jól bekente popsikrémmel, és belebújt az akciós minőségi nadrágpelenkába.

A kis csapat vidáman ment tovább a sárgaköves úton, amikor egy folyó partjára értek.
– Hogyan menjünk át a nagy vízen? Átázik a pelenkám! – sóhajtozott a hercegnő.
– Favágó, ácsolj tutajt! – javasolta a Madárijesztő. Ő neki is állt, a tutaj el is készült, a Bádog Favágó még egy-két fát kidöntött, a törzseket facsapokkal összeeresztette, és máris indulhattak. Bambo a tutaj közepén foglalt helyet, a cicát és a pelenkás csomagot az ölébe fogta. A Favágó hosszú rudat fogott, hogy azzal csáklyázza át a tutajt a folyón. Eleinte minden jól ment, de mikor kiértek a folyó közepére, a sebes áramlás egyre messzebb-messzebb sodorta őket lefelé, egyre távolabb kerültek a sárgaköves úttól, és a meder olyan mély lett, hogy a csáklya már nem érte a folyó fenekét.
– Baj van – mondta a Bádog Favágó. – Ha nem tudunk kikötni, az áramlás elvisz a gonosz Nyugati Boszorkány földjére, és akkor a Boszorkány megigéz és szolgáivá tesz bennünket.
– És akkor nem tudok leszokni a bepisilésről – mondta a királylány. Máris úgy megijedtem, hogy telement a pelusom! Madárijesztő, kérlek, segíts neki!
– Én pedig nem kapok észt, ha nem jutunk el Liberóvárosba! Hercegnő, kérem a peluscsomagot! Gyorsan kivette belőle a popsitörlő kendőket, meg a pelenkákat és nekiállt összecsomózni őket, hogy egy kötelet kapjon. Mikor elkészült vele, lasszót formázott, és elhaladtukban megcélzott egy, a víz fölé lógó fa ágát, amit sikeresen el is talált. A kötél másik végét pedig a tutajhoz kötötte, s így az erős Favágó kihúzta őket a túlpartra.

A pipacsföld és a többi gyógynövény

Kicsiny társaságuk másnap pihenten, reménykedve ébredt, Bambo óvatosan bereggelizett: szilvát, őszibarackot szedett a folyóparti fákról, de csak módjával, nehogy megint tele menjen a pelusa. A gyümölcsfák mögött ott sötétlett a rengeteg erdő, amelyen sok viszontagság után végül is szerencsésen átjutottak – persze a horzsolásokat alaposan bekenték Nature Mirror gyógykrémmel; előttük azonban már kies, szép táj terült el a verőfényben, s szinte hívogatta őket Liberóvárosba. Barátaink mentek, mendegéltek tovább a parton, hallgatták a tarka tollú madarak énekét, és gyönyörködtek a színes gyógynövények virágaiban. Olyan sűrűn nőttek, hogy valóságos szőnyeget alkottak a földön. Árnika, aloe vera, borsmenta, ördögcsáklya, réti legyezőfű, körömvirág, kamilla, cickafark, levendula, napraforgó, rozmaring, gyömbér és mák fehér, kék, lila virágai váltakoztak hatalmas piros pipacsokkal, amelyeknek élénk, ragyogó színétől Bambónak szinte káprázott a szeme.
– Ugye, milyen szépek? – lelkendezett a kislány, ahogy beszívta a virágok édes illatát.
– Alighanem – hagyta rá a Madárijesztő. – Ha lesz agyvelőm, valószínűleg jobban fogom élvezni. De a lábomra kérek még egy kis Nature Mirror gyógykrémet, hogy elmúljon az izomlázam!
– Ha volna szívem, szeretném őket! – fűzte tovább a szót a Bádog Favágó. De én is kérek még egy kis gyógykrémet a derékfájásomra!
– Mindig szerettem a virágot – jegyezte meg a cica. – Olyan törékeny és gyámoltalan. De az erdőben nincsenek olyan szép színes virágok, mint ezek itten, ahol egészen biztosan nem használnak semmilyen növényvédő szert vagy egyéb vegyszert.
Ahogy haladtak, egyre több és több lett a nagy lila mák és piros pipacs és egyre kevesebb a másféle fajta virág; csakhamar óriási pipacsföld közepébe kerültek. Mármost köztudomású dolog, hogy ahol nagyon sok pipacs van együtt, a szaguk olyan erős, hogy aki beleheli, elalszik, és ha az alvót nem viszik ki gyorsan a virágok közül, soha többé nem ébred föl. A hercegnő azonban nem tudta ezt, nem is tudott kikászálódni a piros virágok közül, mert a pipacsföldnek nem volt se vége, se hossza; szemhéja így egyre jobban elnehezült, és a végén úgy érezte, muszáj leülnie, hogy pihenjen, aludjék. De a Bádog Favágó nem engedte.
– Sietnünk kell, hogy sötétedés előtt visszajussunk a sárgaköves útra – biztatta Bambót, és a Madárijesztő is megerősítette ezt. Így hát mentek, mendegéltek még egy darabig, de a végén a hercegnő már nem állt a lábán. Szeme akaratlanul lehunyódott, a leányka elfelejtette, hol van, és elvágódott a pipacsok között, mély álomba merült.

– Mit tegyünk? – kérdezte a Bádog Favágó.
– Ha itt hagyjuk, meghal – mondta a cica. – A pipacs szaga megöl bennünket, élőlényeket. Jómagam is alig bírom nyitva tartani a szemem.
A Madárijesztőt meg a Bádog Favágót azonban nem bántotta a szag, mert nem voltak húsból és vérből.
– Kenjük be a szemüket is Nature Mirror gyógykrémmel! – javasolta a Madárijesztő.,
– Komám, neked tényleg nincs ész a fejedben! Kapd fel a cicát, én pedig a kislányt veszem a vállamra és kivisszük őket!
Mentek, mentek, mendegéltek, de úgy tetszett, a halált hozó nagy virágszőnyeg sohasem ér véget. Követték a folyó kanyarulatát. Végül kivitték az alvó kislányt és a cicát egy kies helyre a folyó mentén, jó messze a pipacsföldtől, hogy ne kelljen tovább belehelniük a virágok halált hozó, mérges illatát, gyengéden lefektették a a magas mákvirágok közé, és vártak, amíg a friss szellő fölébreszti.
Amíg várakoznak, kérjük kedves érdeklődő, látogasson el a Naturemirror gyógynövényes webáruházba és rendeljen egy tubus gyógykrémet, mert soha nem tudhatja, mikor lesz szükség annak csodálatos gyógyhatására!

A mezei pockok királynője

– Most már nem lehetünk messze a sárga téglás úttól – jegyezte meg a Madárijesztő, Bambo mellett állva. – Csaknem ugyanannyit jöttünk fölfelé, amennyit levitt a folyó.

A Bádog Favágó éppen válaszolni akart, amikor fenyegető surrogást hallott maga mögött, és ahogy megfordította a fejét (kitűnően működött, csapágyon forgott), különös mákvirágok vették körül őket, akik ijesztően vicsorogtak rájuk.

Fülüket lesunyták, szájukból két nagy fog vicsorgott és vadul lengedeztek, hogy elkapják prédájukat. A Favágó azt is észrevette, hogy picike szürke mezei egér cikázva menekül előlük, és jóllehet nem volt szíve, annyit azért tudott, gonosz dolog elkapni egy ilyen ártatlan, aranyos kis jószágot.
Vinnyogást hallottak, amint az egyiknek sikerült is elkapnia a kis állatkát, ám a Favágó fölemelte fejszéjét, és néhány villámgyors ütéssel lesújtott a harcias mákvirágokra, levágva a fejüket. Gyorsan elsősegélyt nyújtott, a mezei pocok feléledvén, s megszabadulván ellenségétől meghajolt előtte, és vékonyka, cincogó hangon megszólalt:
– Köszönöm! Köszönöm, hogy megmentetted az életemet!
– Ó, kérlek, ne is említsd, semmiség az egész! – válaszolta a Bádog Favágó. – Tudod, nekem nincs szívem, és azért igyekszem mindenkin segíteni, aki támogatásra szorul, még ha csak egy kis egér is az illető.
– Csak egér?! – méltatlankodott a pici állat. – Én királynő vagyok, a mezei pockok királynője!
– Ejha! – álmélkodott a Favágó, és most ő hajolt meg az állatka előtt.
Ezért nemcsak bátor, hanem nagy tettet vittél véghez, amikor megmentetted az életemet – tette hozzá a Királynő.
Abban a pillanatban egy sereg mezei pocok szaladt oda mindenfelől, amilyen gyorsan csak apró lábaik vitték őket; mikor meglátták Királynőjüket, felkiáltottak:
– Ó, felséges Királynőnk, már azt hittük, véged van! Hogy tudtál megmenekülni a rémséges mákvirágoktól?
És valamennyien olyan mélyen meghajoltak, hogy majdnem tótágast álltak kis királynőjük előtt.
– Ez a jópofa bádogember itten levágta őket, és megmentette az életemet. Hálából ezért elrendelem, hogy mától fogva valamennyien őt szolgáljátok, és teljesítsétek minden kívánságát.
– Igenis! – cincogták kórusban a pockok, és abban a minutában szétszaladtak, mert a cica fölébredt, a sok pocok láttán örvendezve nyávogott egyet, és közéjük rontott. Mindig is szívesen hajkurászta az egereket, nem látott ebben semmi rosszat.

De a Bádog Favágó ölébe kapta a cicát, és jó erősen fogta, közben pedig odaszólt a pockoknak:
– Gyertek vissza! Gyertek vissza! A cica nem bánt benneteket!
A Királynő kidugta fejét egy fűcsomó alól, és félénken cincogta:
– Igazán nem fog megharapni?
– Ne féljetek, nem engedem, hogy megharapjon! – ígérte a Bádog Favágó.
A pockok egymás után visszamerészkedtek, ámbár a cica megpróbált kievickélni a Favágó karjából, és meg is harapta volna, ha nem tudja, hogy úgyis hiába, mert bádogból van.

A két királylány gyorsan összebarátkozott, majd pockok udvariasan elköszöntek. Utoljára a Királynő búcsúzott:
– Ha bármikor szükséged lenne ránk, állj ki a rétre, és kiálts; mi meghalljuk majd, és azonnal segítségedre sietünk. Élj boldogul!
– A viszontlátásra! – köszöntek valamennyien, és a kicsi Királynő fürgén elszaladt; Bambo a karjába vette cicát, és erősen fogta, nehogy utána szaladjon és megijessze.

A Pelenkahuszár

De barátaim, most mihez kezdünk?
– Most először is vissza kell találnunk a sárgaköves útra – mondta Bambo. Azután pedig meg sem állunk Liberóvárosig!
Elindultak újra a selymes, friss réten át, ami olyan puha volt, mint a frissen bekent babapopsi. Nemsokára rátaláltak a sárgaköves útra, és most már toronyiránt haladtak Liberóváros felé, ahol a nagy és bölcs Óz lakik.
Az út onnét már simán, jól volt kövezve, szép volt a táj is körös-körül, s utasaink szíve örvendezett, hogy maguk mögött hagyták a rengeteg erdőt, s vele együtt a temérdek veszélyt, amely borongós sűrűjében rájuk leselkedett. Az utat itt ismét kerítés szegélyezte, de valamennyi zöldre volt festve; és amikor tanyához értek, az is zöld színben virított. Az emberek egytől egyig gyönyörű smaragdzöld ruhába voltak öltözve, és csúcsos süveget, valamint Bambo nature pelenkát viseltek, olyasfélét, mint a mumpicok.
– Úgy nézem, már Óz birodalmában járunk – vélekedett Bambo. – Alighanem közeledünk Liberóvároshoz.
– Úgy ám – erősítette meg a Madárijesztő. – Itt minden zöld, ellentétben a mumpicok országával, akiknek kék a kedvenc színük. De errefelé az emberek nem olyan barátságosak, mint a mumpicok, és attól tartok, nem találunk senkit, aki éjszakára befogadna.
– Szeretnék végre egyebet is enni, nem csak gyümölcsöt – mondta a leányka. Valami finomat, amitől nem fogok bepisilni és éjszaka nem kell pelenka. Álljunk meg a legközelebbi háznál, és szólítsuk meg, aki benne lakik.
Így hát, mikor a legközelebbi tekintélyes tanyához értek, Bambo nagy bátran odament az ajtóhoz, és bekopogott. Az ajtó résnyire kinyílt, épp csak annyira, hogy egy asszony kikukucskálhatott rajta, és megkérdezte:
– Mit kívánsz, kislány?
– Szeretnénk betérni éjszakára, ha megengednéd. Bambo hercegnő vagyok a barátaimmal.
– Nem bánom, ha igazat beszélsz, akkor jertek be, adok nektek vacsorát és hálóhelyet.
Bementek hát valamennyien a házba, ahol az asszonyon kívül még hárman laktak, egy férfi és két gyerek. A férfinak fájt a lába (adtak is neki gyorsan egy kicsit a Nature Mirror gyógykrémből), és a pamlagon feküdt a szoba sarkában. Valamennyien óriási meglepetéssel szemlélték a furcsa kompániát, és mialatt az asszony vacsorához terített, a férfi megkérdezte:
– Hová igyekeztek?
– Liberóvárosba, a nagy Óz színe elé.
– Csakugyan? – álmélkodott a férfi. – És gondolod, hogy Óz fogad majd benneteket?
– Miért ne fogadna? – kérdezte Bambo.
– Úgy hírlik, hogy senkit sem enged a színe elé. Jómagam sokszor jártam már Liberóvárosban, csodálatos és gyönyörű hely, annyit mondhatok; de még sohasem láttam a nagy Ózt, és sose beszéltem halandó emberrel, aki látta volna.
– Nem jár ki? – kérdezte a Madárijesztő.
– Soha. Nap nap után ott ül a palotája nagy tróntermében, és még a szolgái sem látják soha szemtől szembe.
– Vajon milyen lehet? – tűnődött a leányka.
– Nehéz megmondani – magyarázta a férfi. – Tudod, Óz hatalmas, nagy varázsló, olyan alakot ölt, amilyent akar. Az egyik azt mondja, olyan, mint egy madár, a másik szerint olyan az alakja, mint az elefánté, a harmadik szerint pedig macskához hasonlít. Ismét mások előtt úgy jelenik meg, mint gyönyörű szép tündér vagy kis manó, vagy bármiféle más alakban, amint éppen kedve tartja. De hogy milyen igazából, a maga természetes alakjában, azt senki emberfia nem tudja.
– Milyen különös! – mondta Bambo. – De nekünk mindenképpen találkoznunk kell vele, különben hiába tettük meg ezt a hosszú, nagy utat.
– Miért akartok beszélni a félelmetes Ózzal? – kérdezte a férfi.
– Meg akarom kérni, hogy adjon nekem egy kis eszet – válaszolt elsőnek a Madárijesztő.
– Ó, ennél mi sem könnyebb; Óznak úgyis több esze van, mint amennyit használni tud.
– Én pedig szívet akarok tőle kérni – mondta a Bádog Favágó.
– Ó, ez neki annyi, mint a semmi: egész gyűjteménye van mindenféle méretű, alakú és színű szívekből.
– Én pedig nagy oroszlán szeretnék lenni – vallotta meg a cica.
– Óznál a trónteremben egy polcon csak úgy sorakoznak a krémek és varázsitalok: növesztő krém, popsikrém, babakrém, Nature Mirror gyógynövényes krém, mindegyik arany födővel letakarva, hogy ki ne csorduljon. Szívesen ad majd neked is belőle.
– Én pedig meg akarom kérni, hogy ne pisiljek be soha többé- mondta Bambo. Hogy ezentúl ne kelljen pelenkát hordanom!
– Ó, szerintem ez se lesz gond, de előbb a színe elé kell kerülnöd, és ez a dolog nehezebbik része, mert a Nagy Varázsló nem szívesen fogad senkit, és többnyire az történik, amit ő akar.
Az asszony most vacsorához szólította a társaságot, így hát az asztal köré telepedtek, és Bambo nagy élvezettel falatozott: előbb kását evett, aztán rántottát és hozzá finom fehér cipót. A cica is megkóstolta a kását, de azt mondta, nem ízlik neki, mert zabból van, márpedig a zab lónak való eledel, nem pedig oroszlánnak. A Madárijesztő és a Bádog Favágó semmit sem evett.
Vacsora után az asszony waterwipes törlőkendővel letörölte a hercegnőt, majd tiszta, minőségi pelenkát adott neki, sőt, még babakrémmel is jó alaposan bekente. A Madárijesztő meg a Bádog Favágó a sarokba húzódtak, majd a Madárijesztő egy csomag baba törlőkendővel jó alaposan letisztogatta a Bádog Favágót és babakenőccsel be is kente az izületeit.
Másnap reggel, mihelyt megvirradt, útnak eredtek, és csakhamar gyönyörű zöld ragyogást pillantottak meg maguk előtt az égen.
– Az biztosan Liberóváros – vélte Bambo. A sok-sok Bambo nature pelenka csillogását látjuk!
Ahogy továbbhaladtak, a zöld fény egyre erősödött, és úgy látszott, végre elérkeznek hosszú útjuk céljához. Mégis délután lett, mire a várost körülvevő falhoz értek. Erős, magas kőfal volt, s ugyancsak élénk zöld színű.
A sárgaköves út egyenesen nekivezetett egy smaragdokkal kivert, hatalmas nagy kapunak, a toronyban pedig messziről látszott a waterwipes törlőkendőkből készült zászló.
A kapun csengő is volt; Bambo megnyomta a gombot, s bentről ezüstös csilingelés hallatszott. Azután a nagy kapu lassan kinyílt, barátaink beléptek, és magas, boltozatos teremben találták magukat, amelynek falain ugyancsak megszámlálhatatlan sok smaragd tündökölt.
Kis emberke állott előttük, körülbelül akkora, mint egy mumpic. Tetőtől talpig Bambo nature pelenkába volt öltözve, és nagy zöld láda állt mellette, amiben popsitörlők, nadrágpelenkák, babakrémek voltak.
Ahogy megpillantotta Bambót és társait, az emberke megkérdezte:
– Mi járatban vagytok Liberóvárosban?
– A hatalmas Ózzal szeretnénk beszélni – felelte Bambo. Az emberke úgy meghökkent ettől a választól, hogy leült gondolkozni, és hüledezve csóválta fejét.
– Esztendők óta senkinek sem jutott ilyesmi eszébe – szólalt meg nagy sokára. – Óz hatalmas és rettenetes, és ha hiú vagy oktondi kéréssel fordultok hozzá, és megzavarjátok bölcs elmélkedéseiben, könnyen feldühödik, és egyetlen pillanat alatt megsemmisít benneteket.
– Csakhogy a mi kérésünk se nem hiú, se nem oktondi – méltatlankodott a Madárijesztő. – Hanem ellenkezőleg, nagyon is fontos. És mi úgy hallottuk, hogy Óz jóságos varázsló.
– Ez való igaz – erősítette meg a zöld emberke. – Bölcsen és jóságosan uralkodik Liberóvároson. De aki nem becsületes, vagy aki puszta kíváncsiságból közeledik hozzá, azzal csúnyán elbánik, és mind ez ideig kevesen merészelték kérni, hogy szemtől szembe lássák. Én vagyok a Pelenkahuszár, és ha csakugyan látni akarjátok a hatalmas Ózt, kénytelen vagyok odavezetni benneteket a palotájához. De előbb meg kell látogatnotok az epelus.hu bababoltot.
Egy falba vert szögről nagy aranykulcsot akasztott le, azzal kinyitotta a belső kaput, és azon át utasaink egy fantasztikus bababoltba jutottak. Volt itt akciós Pampers pelenka, nadrágpelenka, babakrém, waterwipes törlőkendő, popsikenőcs; egyszóval minden, amire egy babának csak szüksége lehet!

Miután kinézegették magukat, a Pelenkahuszár sok-sok utcán vezette őket végig, amíg csak a város kellős közepébe nem értek, egy nagy hatalmas palotához: ebben lakott Óz, a Bölcsek Bölcse. A kapuban zöld egyenruhás, zöld szakállú katona silbakolt, kezében hosszú lándzsa, melynek végén egy baba törlőkendő lengedezett.
A Pelenkahuszár így szólt hozzá:
– Idegenek érkeztek, a hatalmas Ózzal kívánnak beszélni.
– Lépjetek be – válaszolt a katona. – Mindjárt elviszem hozzá üzeneteteket.
Beléptek hát a palota kapuján, és odabenn nagy terembe vezették őket, melynek falát gyönyörű festmények díszítették, mindegyiken cuki Bambo nature pelenkás kisgyerekeket ábrázolva. Mielőtt beléptek, a katona utasítására megtörölték a lábukat az ajtóba tett zöld lábtörlőn, s mikor leültek, a katona udvariasan így szólt hozzájuk:
– Kérlek, helyezkedjetek kényelembe, amíg én odamegyek a trónterem ajtajához, és jelentem Óznak, hogy itt vagytok.
Azzal eltűnt, és jó sokáig nem tért vissza. Amikor végre visszajött, Bambo megkérdezte:
– Láttad Ózt?
– Ó, nem – válaszolt a katona. – Még soha életemben nem láttam. De beszéltem vele, és átadtam neki, amit üzentetek. Ő a spanyolfal mögül meghallotta, amit mondok, és kiszólt, hogy megadja nektek a kihallgatást, ha annyira kívánjátok, de mindegyikőtöknek külön-külön kell elébe járulnotok, és mindennap csak egyet-egyet hajlandó fogadni közületek. Ezek szerint több napig maradtok itt a Palotában, tehát szobát kell nektek kijelölnöm, ahol kipihenhetitek az út fáradalmait.
– Köszönjük szépen – mondta a leányka. – Ez igazán nagyon kedves a hatalmas Óztól.
A katona most belefújt zöld sípjába, mire csinos zöld selyemruhába öltözött fiatal lány lépett be a terembe. Gyönyörű finom bőre volt, amit babakrémmel kent be jó alaposan – látszott rajta, hogy túl van a szülés utáni regenerációs edzésprogramon – mélyen meghajolt Bambo előtt:
– Kövess engem, megmutatom a szobádat.
A hercegnő tehát egyelőre elbúcsúzott barátaitól, és követte a leányt hét folyosón, három lépcsőn, amíg a palota homlokzati szárnyába nem értek, annak is egy aranyos szobájába, amelynél szebbet a királylány még sosem látott. Kényelmes puha ágy volt benne, rajta kikészítve tiszta bugyipelenka, baba törlőkendő és popsikrém. Az ablakban szép zöld virágok díszelegtek, és a polcon zöld könyvecskék sorakoztak. Mikor Bambo egy üres órájában megnézegette a könyveket, olyan fura zöld Bambo nature pelenka hirdetéseket látott bennük, hogy nem győzött kacagni rajtuk.
A szekrényben mindenféle márkájú és méretű Bambo nature, Pampers és Libero pelenkák sorakoztak; és valamennyi tökéletesen illett Bambóra.
– Érezd magad itthon – szólt a leány -, és ha bármit kívánsz, csengess. Óz holnap reggel érted küld.
Azzal magára hagyta Bambót, és visszament a többiekért. Sorra a szobájukba vezette őket, s valamennyien igen szép szobát kaptak a palota más-más szárnyában. A Madárijesztő persze semmi örömét sem lelte szállásában, mert ahogy magára maradt, butácskán megállt egy helyben, nem messze az ajtótól, hogy ott várja be a reggelt. A lefekvés nem pihentette, szemét nem tudta becsukni; így hát egész éjszaka csak állt és egy kis pókot nézett, amelyik a szoba sarkában hálóját szövögette – észre sem vette, hogy a világ egyik legszebb szobájába került. A Bádog Favágó merő megszokásból végigfeküdt ugyan az ágyán, mert még emlékezett rá, hogy így szokta meg, amikor húsból és vérből volt; de mivel nem tudott aludni, azzal töltötte az éjszakát, hogy az ízületeit mozgatta, ellenőrizte, kellően mozgékony-e minden tagja. A cica felugrott az ágyra, összehengeredett, ahogy a macskák szokták, és egykettőre álomba dorombolta magát.
Másnap reggeli után a zöld leányzó eljött Bambóért, ráadott egy Bambo Nature pelenkát és a szekrényben található legszebb ruhácskát, zöld selyembrokátból, majd elindultak a nagy Óz trónterme felé.
Előbb tágas terembe jutottak, ahol díszesen öltözött udvaroncok és udvarhölgyek álldogáltak. Semmi más dolguk nem volt, mint az, hogy egymással csevegjenek, de minden áldott reggel eljöttek a trónterem elé, noha Óz sohasem engedte őket a színe elé. Mikor Bambo belépett, érdeklődve tekintettek rá, és egyikük súgva megkérdezte:
– Csakugyan szemtől szembe akarsz kerülni a félelmetes Ózzal?
– Miért ne? – válaszolt a leányka. – Feltéve, ha ő megengedi.
– Óz látni akar – mondta rá a katona, aki előző nap elvitte Bambo üzenetét Óznak. – Bár általában nem szereti, ha látni akarják őt. Mi tagadás, előbb haragosan kijelentette, hogy küldjelek el; de aztán megtudakolta, kiféle-miféle vagy, és mikor elmondtam, hogy ezüstcipellőben érkeztél, ez láthatóan érdekelte. Mikor aztán hozzátettem, hogy homlokodon a Jó királynő csókjának a jegyét viseled, úgy határozott, hogy mégis színe elé bocsát.
Ekkor megszólalt a csengő, és a zöld leányzó így szólt Bambóhoz:
– Ez a jel. A trónterembe egyedül kell bemenned.
Kinyitott egy kis ajtót, Bambo bátran belépett rajta, és csodaszép teremben találta magát. A hatalmas, kerek helyiség fala, boltozatos teteje, padlója mind-mind hatalmas smaragdokkal volt kirakva, egyik a másik mellett. A kupola tetejéből nagy fényesség áradt, napnál is fényesebb, és a smaragdok káprázatosan szikráztak a nagy világosságban.
A legjobban azonban a terem közepén álló hatalmas zöld márvány trónszék vonta magára Bambo figyelmét. A szék is – akárcsak az egész terem – ékkövektől szikrázott. A közepén pedig egy óriási Fej ült – test nem volt hozzá, sem lábak vagy karok, egyszóval semmi. Haj sem borította koponyáját, de volt szeme, orra, szája, és sokkal, de sokkal nagyobb volt, mint a legnagyobb óriás feje.
Ahogy Bambo rettegve, csodálkozva rámeredt, a Fej szeme lassan feléje fordult, s rászegeződött merő, éles tekintete. Azután a szája is megmozdult, és Bambo zengő, mély hangot hallott:
– Óz vagyok, a hatalmas, a félelmetes. Ki vagy, és miért járulsz elibém?
A hang nem volt annyira ijesztő, amilyent az ember egy ekkora Fejtől elvárt volna, ezért Bambo nekibátorodott, és így válaszolt:
– Bambo vagyok, a kicsi, a szelíd. Segítséget kérek tőled. A szem egy jó percig fürkészte, elgondolkozva. Majd ismét megszólalt a hang:
– Hol szerezted ezt az ezüstcipőt?
– A gonosz Keleti Boszorkánytól vettem el, miután ráesett a kulipintyó és a kakis pelenkám.
– És hogyan került a jel a homlokodra? – folytatta a hang a vallatást.
– Az északi boszi csókolt meg, indulás előtt, amikor jó utat kívánt.
A szem ismét sokáig fürkészte Dorkát, és látta, hogy igazat mond. Azután Óz megkérdezte:
– Mit kívánsz tőlem?
– Mindig bepisilek éjszaka, és ezért pelenkát kell hordanom! Segíts, hogy ne pisiljek be többé – kérte a leányka. – És haza is kellene mennem, mert anyukám biztosan már nagyon aggódik értem, hogy hol maradok ilyen soká.
A szem hármat kacsintott, aztán felnézett a mennyezetre, majd le a padlóra, és olyan furcsán forgott ide-oda, hogy úgy rémlett, egyszerre látja a terem minden zugát. Végül ismét a hercegnőre szegezte tekintetét:
– És miért tegyem ezt meg a kedvedért? – kérdezte.
– Azért, mert te erős vagy, én pedig gyenge; mert te nagy varázsló vagy, én pedig csak egy kislány.
– Nos, halld válaszomat – mondta a Fej. – Nem kérheted, hogy segítsek és hazaküldjelek, amíg viszontszolgálatot nem teszel nekem. A mi országunkban mindenki megfizet mindenért, amiben részesül. Ha azt akarod, hogy varázserőmet arra használjam, hogy ne pisilj be többé és hazaküldjelek, előbb neked is tenned kell értem valamit. Segíts rajtam, és én is segítek rajtad.
– Mit tegyek?
– Öld meg a gonosz Nyugati Boszorkányt.
– De én ezt nem tudom megtenni! – kiáltott fel a leányka elképedve.
– A lábadon viseled az ezüstcipőt, amelyben hatalmas varázserő lakozik. Ha jelented nekem, hogy eltetted láb alól a boszit, akkor megvarázsolom, hogy ne pisilj be soha többé és boldogan mehetsz haza, de előbb nem.
A kislány sírva fakadt csalódottságában, a Szem pedig kacsintott, és szorongva tekintett reá, mintha a hatalmas Óz úgy érezné, Bambo tudna rajta segíteni, csak akarnia kell.
– Sose öltem meg senkit – zokogott Bambo. – De még ha akarnám is, hogyan tudnám megölni a Gonosz Boszorkányt? Ha te, a nagy és félelmetes, nem tudod ezt megtenni, hogy tehetném meg én?
– Azt nem tudom – mondta a Fej. – De ez a végleges válaszom: amíg a Gonosz Boszorkány meg nem halt, mindig be fogsz pisilni, és örökké pelenkát kell hordanod. Ne felejtsd el: a Boszorkány gonosz, gonosznál is gonoszabb, okvetlenül el kell tenni láb alól. Most eredj, és ne is próbálj a színem elé kerülni, amíg el nem végezted a dolgodat.
Bambo bánatosan kisomfordált a trónteremből, és barátaihoz sietett. A cica, a Madárijesztő meg a Bádog Favágó már alig várták, hogy megtudják, mit mondott Óz.
– Reménytelen a helyzetem – sóhajtozott Bambo. – Óz addig nem hajlandó hazavarázsolni és szobatisztává tenni, amíg meg nem ölöm a gonosz Nyugati Boszorkányt, ezt pedig úgyse tudom megtenni.
Barátai elbúsultak ennek hallatára, de nem tudtak segíteni rajta; Bambo visszament hát szobácskájába, tiszta, minőségi pelenkát húzott, lefeküdt, és álomba sírta magát.
Másnap reggel a zöldszakállú katona eljött a Madárijesztőért:
– Gyere velem, Óz küldött érted.
A Madárijesztő követte a katonát, bejutott a nagy trónterembe, hát uramfia, mit lát: a trónszéken egy tündérszép Hölgy ül, zöld muszlinba öltözve, leomló zöld fürtjein ékköves korona. Vállából pedig káprázatos színű szárnyak nőttek ki, olyan pelyhes-könnyűek, hogy a legkisebb légáramlásra is megremegtek.
A Madárijesztő meghajolt a gyönyörű teremtés előtt, olyan kecsesen, ahogy csak a szalmatömése engedte. A szépséges Hölgy szelíden rátekintett, és így szólt:
– Én vagyok Óz, a hatalmas, a félelmetes. Ki vagy te, és miért járulsz elibém?
A Madárijesztő arra készült, hogy a nagy Fejet fogja látni, amelyről Bambo beszámolt, ezért módfelett meglepődött; de azért bátran válaszolt:
– Én csak egy szalmával kitömött Madárijesztő vagyok, ezért nincsen eszem. Azért jöttem hozzád, hogy megkérjelek, tégy eszet a fejembe a szalma helyett, hogy olyanná lehessek, mint akárki más a birodalmadban.
– És mért tegyem ezt meg a kedvedért?
– Azért, mert bölcs és hatalmas vagy, és senki más nem segíthet rajtam – felelte a Madárijesztő.
– Sosem teszek szívességet viszontszívesség nélkül – mondotta a Hölgy. – De annyit megígérhetek: ha megölöd a gonosz Nyugati Boszorkányt, rengeteg eszet adok neked, olyan jó minőségű eszet, hogy te leszel a legbölcsebb ember Óz egész birodalmában.
– Azt hittem, azt akarod, hogy Bambo ölje meg a Boszorkányt – mondta a Madárijesztő meglepetten.
– Énnekem édes mindegy, hogy ki öli meg a Boszorkányt. De amíg meg nem halt, addig nem teljesítem a kívánságodat. Most eredj, és addig ne is próbálj a színem elé kerülni, amíg ki nem érdemelted az eszet, amire olyan erősen vágyol.
A Madárijesztő nagy bánatosan visszament barátaihoz, és beszámolt arról, amit Óz neki mondott. Bambo szerfölött meglepődött, amikor azt hallotta, hogy a Nagy Varázsló nem egy Fej, amilyennek ő látta, hanem egy tündérszép Hölgy.
– Hiába szép – jegyezte meg a Madárijesztő. – Úgy látszik, éppúgy nincs szíve, mint a Bádog Favágónak. Biztosan ráférne egy regenerációs edzés!
Másnap reggel a zöld pofaszakállas katona a Bádog Favágóhoz kopogott be, mondván:
– Óz hívat. Kövess.
A Bádog Favágó előtte alaposan bekente finom babakrémmel az izületeit, követte a katonát, és eljutott a trónteremig. Találgatta, vajon milyen alakban találja majd Ózt, Fej avagy tündérszép Hölgy alakjában, de nagyon remélte, hogy a szép Hölgy várja majd odabenn. így okoskodott ugyanis: “Ha a Fej fogad, akkor biztosan nem kapok szívet, hiszen egy fejnek nem lehet szíve, és ezért nem is eshet meg a szíve rajtam. De ha a tündérszép Hölgy fogad odabenn, akkor nemhiába könyörgök majd szívért, mert a hölgyek hír szerint sohasem szívtelenek.”
De mikor a Favágó belépett a nagy trónterembe, nem látott ott sem Fejet, sem Hölgyet, mert Óz ezúttal félelmetes Fenevad képébe öltözött. Csaknem akkora volt, mint egy elefánt, és a hatalmas trónszék roskadozott súlya alatt. Feje orrszarvúéhoz hasonlított, de öt szeme volt, testéből öt hosszú kar nőtt ki, és alul öt vékony, hosszú láb. Tetőtől talpig vastag, gyapjas szőrzet borította, egy szó mint száz, fertelmesebb szörnyeteget még álmában sem látott soha senki. Még szerencse, hogy a Bádog Favágónak nem volt szíve, mert gyorsan, hangosan vert volna félelmében, így azonban, mivel bádogból volt, nem is félt, csak roppantul csalódott.
– Én vagyok Óz, a hatalmas, a félelmetes – szólalt meg a szörnyeteg, és beszéde egyetlen hangos bőgéssé olvadt össze. – Ki vagy te, és miért járulsz elibém?
– Favágó vagyok, mégpedig talpig bádogból. Ezért nincs szívem, és nem tudok szeretni. Arra kérlek, adj nekem szívet, hogy olyan lehessek, mint a többi ember.
– És miért tegyem ezt meg a kedvedért?
– Mert kérem, és mert csak te teljesítheted ezt a kérésemet – felelte a Bádog Favágó.
Óz nagyot mordult erre, s azután gorombán kijelentette:
– Ha szívet kívánsz, ki kell érdemelned.
– Hogyan? – kérdezte a Favágó.
– Segíts Bambónak megölni a gonosz Nyugati Boszorkányt. Ha a Boszorkány meghalt, gyere vissza, és akkor neked adom a legnagyobb, leggyengédebb, legszerelmesebb szívet, amely birodalmamban található.
A Bádog Favágó tehát – mit volt mit tennie – nagy bánatosan visszament barátaihoz, és beszámolt a félelmetes szörnyetegről, amelyet látott. Valamennyien elámultak, hogy a Nagy Varázsló hányféle alakot tud ölteni.
– Mitévők legyünk? – sóhajtott Bambo bánatosan.
– Nincs más hátra, el kell mennünk a nyugorok országába, meg kell keresnünk a Gonosz Boszorkányt, és el kell tennünk láb alól – vélekedett a cica.
– És ha nem sikerül? – kérdezte a leányka.
– Akkor nem lesz eszem – mondta a Madárijesztő.
– Se nekem szívem – szólt a Bádog Favágó.
– Én pedig továbbra is pelenkába pisilek – mondta a kislány, és elpityeredett.
– Vigyázz! – szólt rá a zöld leányzó. – A könnycseppek foltot hagynak a szép zöld selyemruhádon!
Bambo tehát megtörölte a szemét, és ekképpen folytatta:
– Valóban nincs más hátra, meg kell kísérelnünk; de én igazán nem akarok megölni senkit, inkább továbbra is pelenkát hordok…
– Veled megyek, de túlságosan kicsi és gyáva vagyok hozzá, hogy megöljem a Boszorkányt – mondta a cica.
– Én is elkísérlek – jelentette ki a Madárijesztő -, de amilyen esztelen vagyok, nem sok hasznomat látod majd.
– Énnekem nincs hozzá szívem, hogy akár egy Boszorkányt is bántsak – jegyezte meg a Bádog Favágó -, de ha mind mentek, természetesen én is veletek tartok.
Elhatározták tehát, hogy másnap reggel útnak indulnak, és a Bádog Favágó megélesítette a fejszéjét egy zöld köszörűkövön, és ismét jól bekente babakrémmel valamennyi ízületét. A Madárijesztő friss szalmát tömött testébe, és Bambo is szépen megtörölgette a popsiját a törlőkendővel, valamint tiszta, akciós pelenkát húzott a nagy útra. A zöld leányzó, aki kedvesen pártjukat fogta, megtöltötte Bambo kosárkáját mindenféle finom elemózsiával, Bambo nature prémium pelenkával, babakrémmel és popsi törlőkendővel.
Induláskor még adtak az őrnek is egy nadrágpelenkát és tisztára cserélték a lándzsájára tűzött waterwipes törlőkendőt.
A szobalánynak pedig megmutatták az epelus.hu webáruházat, ahonnan mindig akciós áron rendelhet minőségi Bambo nature pelenkát.

A Gonosz Boszorkány keresése

A zöld szakállú katona végigvezette őket Liberóváros utcáin, amíg ismét odaérkeztek a Pelenkahuszár szobájába, aki kinyitotta szemüvegük lakatját, az okulárékat ismét elzárta a nagy ládába a sok pelenka és babakrém mellé, alaposan letörölgette popsi törlőkendővel, azután előzékenyen kitárta a kaput barátaink előtt.
– Melyik út vezet a gonosz Nyugati Boszorkányhoz? – tudakolta a hercegnő.
– Oda nem vezet út – válaszolta a Pelenkahuszár. – Arra sose megy senki.
– Akkor hogyan találjuk meg a Boszit? – kérdezte a kislány.
– Mi sem könnyebb – felelte a Pelenkahuszár. – Mihelyt megtudja, hogy a nyugorok országában jártok, azonnal odasiet, és rabságba vet benneteket.
– Nono, azt talán mégsem – ellenkezett a Madárijesztő. – Tudniillik el akarjuk őt pusztítani.
– Ó, az egészen más – mondta a Pelenkahuszár. – Eddig még senki sem pusztította el, és azért természetesen azt hittem, hogy benneteket is rabságba vet, mint ahogy a többiekkel tette. De vigyázzatok, mert nagyon gonosz és nagyon mérges, a végén tán nem is engedi meg, hogy elpusztítsátok. Tartsatok mindig nyugatnak, amerre a nap leáldozik, akkor biztosan rátaláltok, és a biztonság kedvéért vigyetek magatokkal sok-sok akciós, minőségi prémium pelenkát!
Megköszönték a jó tanácsot, és elbúcsúztak tőle; azután pedig a körömvirággal, réti legyezőfűvel, cickafarkkal pettyezett selymes réten át megindultak nyugatnak. Bambo most is a szép selyemruháját és Bambo Nature pelenkáját viselte, amelyet a palotában kapott, de legnagyobb meglepetésére észlelte, hogy a színe zöldből fehérre változott.
Liberóváros elmaradt mögöttük. Ahogy továbbhaladtak, egyre rögösebb, egyenetlenebb lett az út; itt a Nyugat országában nem volt se ház, se tanya, és a földet sem művelte senki.
Délután a nap forrón sütött arcukba, mert nem volt sehol fa, amely árnyékot vessen; jóformán be sem esteledett, és Bambo meg a cica máris nagyon elfáradtak. Lefeküdtek a fűbe, és azonnal elaludtak, a Favágó és a Madárijesztő pedig őrizték álmukat.
A gonosz Nyugati Boszorkánynak csak egyetlen szeme volt, de azt babakrémmel kenegette, így élesebb volt, mint a legerősebb távcső, és mindenhová ellátott vele.
Ahogy ott ült a vára kapujában, véletlenül körülnézett, és egyszeriben meglátta Bambót, ahogy ott fekszik és alszik a barátai társaságában. Akármilyen messze voltak is, a Gonosz Boszorkány felbőszült, hogy behatoltak országába, ezért belefújt ezüstsípjába, amely a nyakában lógott.
A sípjelre óriási farkasok csordája sereglett köréje, valamennyi hosszú lábú, parázsszemű, éles fogú.
– Látjátok azokat az embereket ott? – mondta. – Menjetek oda, és tépjétek őket szét!
– Nem teszed őket rabszolgáiddá? – kérdezte a farkascsorda vezére.
– Nem, mert az egyik bádogból van, a másik szalmából, a harmadik egy pelenkás kislány és a negyedik egy cica. Egyikük sem való munkára, ezért tépjétek csak darabokra mind a négyüket.
– Helyes – mondta a farkas, és elviharzott, társai pedig követték.
Szerencsére a Madárijesztő meg a Bádog Favágó virrasztottak, és meghallották a farkascsorda közeledtét.
– Ezekkel én fogok megbirkózni – szólt a Favágó a Madárijesztőhöz. – Állj a hátam mögé, én fogadom őket.
Felragadta élesre köszörült fejszéjét, és amikor a vezérfarkas odaért, a Bádog Favágó meglendítette karját, és egyetlen csapással levágta a farkas fejét, hogy az állat menten kilehelte lelkét. Alighogy a Favágó újra meglendítette fejszéjét, máris ott termett a második farkas, de az is elhullott az éles fejszecsapás alatt. Negyvenen voltak a farkasok, és a Bádog Favágó negyvenszer lendítette meg fejszéjét, míg a végén nagy halomban hevertek körülötte a döglött farkasok.
Akkor a Favágó letette fegyverét, és leült a Madárijesztő mellé.
– Ez jó munka volt, komám – mondta elismerően a Madárijesztő, aki nekiállt, hogy egy popsi törlőkendővel letörölgesse a bádogembert, majd babakrémmel alaposan bekente az izületeit. Amikor Bambo másnap reggel fölébredt, a leányka megrémült a sok ordas farkas teteme láttán, de a Bádog Favágó mindent elmagyarázott. Bambo megköszönte neki, amit érettük tett, azután megreggelizett, és ismét útnak eredtek valamennyien.
Reggelre kelve a Gonosz Boszorkány is kilépett vára kapujában, alaposan bekente magát babakrémmel, majd körülnézett mindent látó egyetlen szemével. Hát látja ám, hogy farkasai mind egy szálig holtan hevernek, az idegenek pedig folytatják útjukat országán keresztül. Ettől még jobban nekibőszült, és kétszer belefújt ezüstsípjába.
Abban a minutában vad fekete varjak óriási csapata szállt feléje; olyan sokan voltak, hogy az eget is elsötétítették.
És a Gonosz Boszorkány így szólt a Varjúkirályhoz:
– Látjátok azokat az idegeneket ott? Szálljatok oda, és vájjátok ki a szemüket, aztán szaggassátok őket izinkekre.
A varjak hatalmas rajban repültek Bambóék felé. Mikor a kislány meglátta őket, nagyon megijedt, de a Madárijesztő így szólt:
– Most rajtam a sor. Feküdjetek le mellém, és ne féljetek, a hajatok szála se görbül meg.
Valamennyien lefeküdtek tehát a földre, csak a Madárijesztő maradt állva, és széttárta karjait, amik végére waterwipes törlőkendőt kötött, a fejére pedig Bambo nature pelenkát húzott. Mikor a varjak meglátták, megijedtek tőle, mert a varjú mindig megijed a madárijesztőtől – és nem mertek közeledni. Végül azonban megszólalt a Varjúkirály:
– Ez csak kitömött ember. Odamegyek, és kivájom a szemét.
Azzal nekirepült a Madárijesztőnek, de a Madárijesztő elkapta, és kitekerte a nyakát. Akkor egy másik varjú repült oda, de a Madárijesztő annak is kitekerte a nyakát. Negyvenen voltak a varjak, és a Madárijesztő sorra mind a negyvennek kitekerte a nyakát, amíg mind ott hevertek előtte holtan. Akkor odaszólt társainak, hogy fölállhatnak – és a kis társaság ismét folytatta útját.
Mikor a Gonosz Boszorkány megint arrafelé kémlelt, és meglátta, hogy hűséges varjai mind egy szálig holtan hevernek a földön, éktelen haragra gerjedt, és háromszor fújta meg ezüstsípját.
A levegő abban a minutában megtelt hangos zúgással, és hatalmas fekete méhraj jelent meg engedelmesen.
– Menjetek oda, és csípjétek halálra a betolakodókat! – parancsolta a Boszorkány, és a méhek megfordultak, és villámgyorsan odaszálltak, ahol Bambo és társai bandukoltak. De a Bádog Favágó már messziről meglátta őket, és a Madárijesztőnek mentő ötlete támadt.
– Szedd ki belőlem a szalmát, és takard be vele a kislányt, a kutyust meg a cicát – mondotta. – Akkor a méhek nem tudják megcsípni őket.
A Bádog Favágó megtette, amit a Madárijesztő mondott, és mivel Bambo a cicát a karjába vette, a szalma teljesen betakarta mindhármukat.
Mire a méhek odaértek, nem találtak senkit, csak a Bádog Favágót; nekirepültek, hogy agyoncsípjék, de fullánkjuk mind-mind beletört a bádogba, a Favágónak pedig kutya baja se lett. Minthogy a méh nem élhet tovább, ha a fullánkja eltörik, a fekete méhrajnak ezzel mind egy szálig befellegzett, vastag rétegben hevertek a földön, a Bádog Favágó körül, mint egy nagy rakás apró szemű fekete szén. Bambo meg a cica feltápászkodtak, a lányka a Favágó segítségével visszagyömöszölte a szalmát a Madárijesztőbe, s az szebb lett, mint újkorában volt. Azzal ismét nekivágtak az útnak.

A Szárnyas Pelenkás Majmok

Gonosz Boszorkány leült töprengeni, hogy mitévő legyen. Sehogy sem értette, miért fúlt kudarcba minden fondorlata, mellyel az idegenek életét ki akarta oltani; de mivel nemcsak gonosz volt, hanem hatalmas is, egykettőre újabb tervet kovácsolt.
Szekrényében őrzött egy arany pelenkát, melyen rubintos-gyémántos popsi törlőkendő futott körül. Ennek az arany pelenkának varázsereje volt. Akinek birtokába került, az háromszor segítségül hívhatta a Szárnyas Pelenkás Majmokat, és ezek három kívánságát teljesítették. De senki sem hívhatta őket többször, mint háromszor. A Gonosz Boszorkány kétszer már igénybe vette az aranypelus bűvös erejét: először akkor, amikor leigázta a nyugorokat, és uralkodójukká tette magát. Ezt a Szárnyas Pelenkás Majmok segítségével érte el. Másodízben akkor hívta őket segítségül, amikor a nagy Ózzal háborúskodott, és kiűzte őt a Nyugat országából. Ezt is a Szárnyas Pelenkás Majmok támogatásával hajtotta végre. Most már csak egyetlenegyszer vehette igénybe az aranypelenka bűvös erejét, ezért nem akart ehhez folyamodni, amíg minden más lehetőségét ki nem merítette. Most azonban, hogy szilaj farkasai, vad varjai, fullánkos fekete méhei mind elpusztultak, nincs más hátra, ha meg akarja semmisíteni Bambót és cimboráit.
Elővette hát szekrényéből az aranypelenkát, és belebújt. Jó alaposan bekente magát babakrémmel, a kezébe popsi törlőkendőt vett, azután bal lábára állt, és lassan mormolta:
– Ep-pe, pep-pe, pelenka kak-ki!
Majd a jobb lábára állt, és így szólt:
– Pam-pe, pam-pers, libe-ró!
Végül a két lábára állt, a két kezével jó nagyot rácsapott a saját fenekére, és hangosan elkiáltotta magát:
– Pis-si, kuk-ki, pukk!
A varázslat megkezdődött, a boszi fenekéből füst kígyózott fel a fellegekbe, majd elsötétült az ég, a levegőt mennydörgésszerű morajlás töltötte be. Szárnyak suhogása hallatszott, nevetés, rikácsolás, azután ismét kibukkant a nap, és fényében ott állt a Gonosz Boszorkány, hatalmas akciós pelenkás majomcsapattól körülvéve. Mindegyik majomnak a vállából egy pár hatalmas, erős szárny nőtt ki.
Az egyik majom sokkal nagyobb volt, mint a többi – úgy tetszett, ez a vezérük. Odarepült a Boszorkányhoz, közölte, hogy most akciós a pelenka házhozszállítás, majd így szólt hozzá:
– Harmadszor és utoljára hívtál bennünket. Mit kívánsz?
– Menjetek, keressétek meg az országomba betolakodott idegeneket, és pusztítsátok el valamennyit, kivéve a cicát. Mert őt hozzátok ide, jó lesz, hogy megfogja a palotámban az egereket!
Parancsod teljesül – jelentette ki a vezérmajom; és a Szárnyas Pelenkás Majmok nagy karattyolással, lármával, szárnysuhogással elrepültek oda, ahol Bambo és társai vándoroltak.
Néhány majom popsi törlőkendőkkel körbetekerte a Bádog Favágót, felkapták, és a levegőn át elvitték egy éles sziklákkal fogazott hegyvidék fölé; ott leejtették, a szegény Favágó a nagy magasságból a sziklaszirtekre pottyant, és úgy kicsorbult, behorpadt, hogy se moccanni, se nyikkanni nem bírt.
Mások a Madárijesztőt ragadták el, és hosszú ujjaikkal mind kicibálták a szalmát fejéből, ruhájából. Kalapját, cipőjét, ruházatát kis motyóba csomózták össze, feltették fejükre a pelenka házhozszállítás sapkájukat, majd egy magas fa koronájába dobták.
Egy majom elkapta a cicát, és elrepítette a Boszorkány várába, ott berakta egy kicsiny dobozba, ahonnét nem tudott kiszabadulni.
Bambót azonban nem bántották. A leányka csak állt, társai gyászos sorsát figyelte, és várta, hogy mikor kerül reá a sor. A Szárnyas Pelenkás Majmok vezére oda is repült hozzá, hosszú, szőrös karját kinyújtva és félelmetesen vigyorogva ronda pofájával; de meglátta Bambo homlokán a Jó Boszorkány csókjának jegyét, és megtorpant, társainak is intett, hogy ne nyúljanak hozzá.
– Ezt a kislányt nem bánthatjuk – magyarázta nekik -, mert a Jó hatalmában áll, az pedig erősebb, mint a Gonosz hatalma. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy elvisszük őt a Gonosz Boszorkány várába, és otthagyjuk.
A Szárnyas Pelenkás Majmok tehát gyengéden, óvatosan a levegőbe emelték Bambót, és szélsebesen elrepítették a várig, ott pedig letették a kapu küszöbére. Azután a vezérmajom ekképpen szólt a Boszorkányhoz:
– Parancsodat végrehajtottuk, amennyiben hatalmunkban állt. A Bádog Favágó és a Madárijesztő elpusztult, a cicát egy dobozba tettük. Ezt a leánykát nem merjük bántani. Hatalmad fölöttünk ezennel véget ért, soha többé nem látsz bennünket.
Azzal a Szárnyas Pelenkás Majmok rikácsolva, nevetve, lármásán a levegőbe emelkedtek, és csakhamar eltűntek szem elől.
A Gonosz Boszorkány meglepetten, aggódva észlelte Bambo homlokán a jelet, mert tudta, hogy nemcsak a Szárnyas Majmok – ő maga sem bánthatja a kislányt semmi módon. Lenézett Bambo lábára, és az ezüstcipellő láttán remegni kezdett félelmében, mert jól tudta, milyen hatalmas varázserő lakik benne. Első gondolata az volt, hogy elszalad Bambo elől; de azután véletlenül a szemébe nézett, és meglátta, milyen együgyű gyermeki lélek lakozik a leánykában, s azt is észrevette, hogy fogalma sincsen a bűvös erőről, amellyel őt az ezüstcipellő felruházza, így hát magában kuncogott, és ezt gondolta: “Akárhogy van is, mégiscsak rabszolgámmá tehetem, mert nem tudja, hogyan éljen a hatalmával.” Fennszóval pedig szigorúan ráripakodott Bambóra:
– Gyere velem, és jól vigyázz, teljesítsd minden parancsomat, mert ha nem fogadsz szót, végzek veled, mint ahogy végeztem a Bádog Favágóval meg a Madárijesztővel. Bambo követte a Boszorkányt vára sok-sok gyönyörű termén keresztül, míg csak a konyhába nem értek; ott a Boszorkány ráparancsolt, hogy mossa el a fazekakat, lábasokat, söpörjön ki, és rakjon a tűzre, hogy ki ne aludjék.
A kislány engedelmesen munkához látott, s elhatározta, tőle telhetően szorgalmasan fog dolgozni – annyira örült, hogy a Gonosz Boszorkány nem öli meg.
A Boszorkány eközben úgy határozott, kimegy az udvarra, és elküldi a cicát egeret fogni. De amikor benyúlt érte, a cica jól megkarmolta. Erre elvette a kislánytól a babakrémet, amivel alaposan bekente a karmolás nyomát.
– Ha nem tudlak kivenni – szólt be a cicának -, majd kiéheztetlek! Egy falatot se kapsz enni, amíg meg nem juhászodul.
Attól fogva nem etette a cicát, de minden délben lement és megkérdezte:
– No, mi lesz? Megfogod a palotámban az egereket?
És a cica mindennap ezt válaszolta:
– Nem. Ha idenyúlsz, megkarmollak.
Mit gondolsz, miért nem adta be a derekát a cica? Mert Bambo minden éjjel, mikor a Gonosz Boszorkány mélyen aludt, vitt neki ételt a konyhaszekrényből. A cica jóllakott, aztán Bambo az ölébe vette, cirógatta, és így kettecskén meghányták-vetették bajaikat, s azon tanakodtak, miképpen lehetne megszökni. De belátták, sehogy sem tudnak kijutni a várból, mert állandóan őrzik a sárga nyugorok, akik a Gonosz Boszorkány rabszolgái, és annyira rettegnek tőle, hogy nem merik megszegni parancsát.
A leánykának egész nap keményen kellett dolgoznia, és a Boszorkány gyakran megfenyegette, hogy megveri az ócska parapléval, amelyet állandóan magával hordott. Valójában nem merte megütni Bambót – a homlokán viselt jel miatt, de a leányka ezt nem tudta, és szörnyen félt a Boszorkánytól, meg a cicát is féltette. A Boszorkány egyszer megütötte a cicát a parapléjával, és ő nekirontott, megkarmolta a lábát. A Boszorkány nem vérzett, mert olyan gonosz volt, hogy már a vére is beszáradt, de azért vastagon bekente Nature Mirror gyógykrémmel. Bambo sorsa tehát rosszra fordult, s ő maga is egyre jobban elkeseredett, ahogy belátta, hogy távolabb került anyukájától, mint valaha. Néha órák hosszat sírdogált, a cica előtte ült, felnézett rá, és dorombolt, hogy mutassa, mennyire együtt érez kis úrnőjével, mert neki voltaképpen édes mindegy volt, hogy hol van, de tudta, hogy a kislány bánkódik, és ezért ő is bánkódott.
Nomármost a Gonosz Boszorkánynak egyetlen vágya volt: hogy megkaparintsa az ezüstcipellőt, amelyet a hercegnő állandóan viselt. Méhei, varjai, farkasai halomra pusztultak, az Aranysipka varázshatalmát elhasználta; de ha meg tudná szerezni az ezüstcipellőt és a mágikus babakrémet, nagyobb erőre tenne szert, mint amennyi azelőtt birtokában volt. Gondosan figyelte Bambót, leste, nem veti-e le valamikor a cipőjét, gondolván, hogy akkor ellophatná. De a leányka olyan büszke volt csinos topánkájára, hogy sohasem vetette le, csak ha fürdött, meg éjszaka, ha aludt. De a Boszorkány annyira félt a sötétben, hogy éjszaka nem mert belopózni Bambo szobájába, a víztől pedig még sokkal jobban félt, mint a sötétségtől, és így sosem merészkedett a hercegnő közelébe, amikor fürdött. A vén Boszorkány tudniillik sosem nyúlt vízhez, és gondosan ügyelt rá, hogy víz sohase érintse testét. Ellenben minden nap alaposan bekente magát popsikrémmel, amiből kezdett vészesen kifogyni, most, hogy a Szárnyas Pelenkás Majmok nem végezték többé a Bambo nature pelenka és minőségi babakrém ingyenes házhozszállítást.
A gonosz teremtés azonban nagyon ármányos volt, és végül kieszelte a módját, hogyan kaparinthatná meg, amire vágyik. A konyha közepére vasrudat helyezett, és a vasrudat aztán varázslattal láthatatlanná tette, így mikor Bambo végigment a konyhán, megbotlott a láthatatlan akadályban, és teljes hosszában elvágódott. Nem nagyon ütötte meg magát, de az egyik lábáról leesett az ezüstcipő, és mielőtt utána nyúlhatott volna, a gonosz Boszorkány felkapta, és a maga pipaszár lábára húzta.
Módfelett megörült ravasz cselfogása sikerének, hiszen ha az egyik cipő a birtokában van, az övé a bűvös erő fele is, és Bambo még akkor sem használhatná ellene, ha tudná, hogy hogyan kell.
A kislány megharagudott a fél cipője elvesztén, és rászólt a Boszorkányra:
– Add vissza a cipőmet!
– Nem adom – rikácsolta a Boszorkány. – Most már az én cipőm, és nem a tiéd!
– Gonosz vagy! – kiáltott fel Bambo. – Nincs jogod elvenni a cipőmet!
A Boszorkány a szeme közé nevetett:
– Akármit mondasz, megtartom, és előbb-utóbb a másikat is elveszem tőled!
A királylány úgy megharagudott erre, hogy felkapta a keze ügyében álló vizescsöbröt, és tartalmát a gonosz Boszorkányra zúdította. A Boszorkány tetőtől talpig vizes lett, és abban a pillanatban rémülten felvisított: azután a hüledező Bambo szeme láttára fogyni, zsugorodni kezdett.
– Ide nézz, mit csináltál! – visította. – Egy pillanat, és elolvadok!
– Jaj de sajnálom! – sopánkodott Bambo, mert csakugyan nagyon megrémült, látván, hogy a Boszorkány úgy olvad el a szeme láttára, mint cukor a teában.
– Nem tudtad, hogy a víz a vesztem? – nyivákolt a Boszorkány elhaló hangon.
– Dehogyis, honnét tudtam volna? – felelte Bambo.
– Egykettőre elolvadok, és az egész váram a tiéd lesz. Gonosz voltam világéletemben, de sose hittem volna, hogy egy ilyen pöttömnyi kislány elolvaszt, és véget vet minden gonoszságomnak. Ide nézz … eltűnök!
E szavakkal a Boszorkány összeesett, alaktalan, nyúlós, barna massza maradt a nyomában, és lassan terjedt, szétfolyt a konyha padlóján. Mikor Bambo látta, hogy a Boszorkány semmivé olvadt, hozott még egy vödör vizet, és azzal leöntötte a barna csúfságot. Aztán az egészet kisöpörte az ajtón. Fölvette az ezüstcipőt – ez volt minden, ami a vén banyából megmaradt -, megtisztította, megtörölte, és ismét a lábára húzta. Most végre szabad volt, azt tehette, amit akart! Kiszaladt az udvarra, hogy elújságolja a cicának: a gonosz Nyugati Boszorkány elpusztult, és ők nem rabok többé az idegen országban.

Cica nagyon megörült, amikor megtudta, hogy a Gonosz Boszorkány elolvadt egy kis langyos fürdővíztől; Bambo nyomban kivette dobozából, együtt bementek a várba, ahol a kislány első dolga volt, hogy minőségi, tiszta pelenkát cseréljen, mert a nagy izgalomtól bizony nedves lett a pelusa. Utána összehívta a nyugorokat, és közölte velük, hogy nem rabszolgák többé és nem kell pelenkát hordaniuk.
Nagy örvendezés támadt erre a kis emberek között, hiszen hosszú esztendőkig robotoltak a Gonosz Boszorkány szolgálatában, aki ráadásul kegyetlenül sanyargatta őket, főleg, amikor Libero pelenkázó alátétre kellett feküdniük. Hálából örök időkre nemzeti pelenka ünneppé jelölték ki ezt a napot, és most is nagy lakomával, tánccal, vidámsággal ülték meg.
– Boldogságomhoz csak az hiányzik, hogy barátaink, a Madárijesztő és a Bádog Favágó is velünk legyenek – mondta a cica.
– Mit gondolsz, nem menthetnénk meg őket? – kérdezte a királylány szívszorongva.
– Próbáljuk meg! – mondta ő.
Összehívták a nyugorokat, és megkérdezték, nem segítenének-e eltűnt barátaik megmentésében, mire azok kijelentették, boldogan megtesznek minden tőlük telhetőt Bambóért, aki felszabadította őket. A hercegnő tehát kiválasztott néhány aprócska embert, aki a legokosabbnak látszott, és elindultak. Egész nap és másnap délelőtt tartott az útjuk, amíg elértek arra a sziklás fennsíkra, ahol a Bádog Favágó feküdt behorpadva, elgörbülve, szétnyílt hasizommal, mellette a fejszéje, de annak is eltört a nyele, éle pedig megrozsdált.
A nyugorok óvatosan fölemelték, és karjukban vitték vissza a Sárga Várba. Bambo néhány könnyet ejtett kedves cimborája állapota felett, a cica pedig komolyan, bánatosan nézett maga elé, mintha oroszlán lenne. A várba visszaérve Bambo megkérdezte a nyugoroktól, nem akad-e köztük történetesen bádogos.
– Ó, igen, kitűnő bádogosaink vannak – válaszolták a nyugorok.
– Akkor hozzátok ide őket – kérte a kislány, és mikor a bádogosok megjöttek szerszámaikkal, megkérdezte tőlük: – Ki tudjátok-e egyengetni ennek a szegény Bádog Favágónak a horpadásait, vissza tudjátok-e hajlítani eredeti alakjába, meg tudjátok-e hegeszteni, ahol eltört?
A bádogosok alaposan megvizsgálták a Favágót, és azután azt válaszolták, igenis, meg tudják reparálni, jobb lesz, mint új korában.
De előtte alaposan le kell törölgetni waterwipes baby törlőkendővel, majd be kell kennünk babakrémmel az izületeit. – mondták. Munkához is láttak a vár egyik nagy sárga termében, három nap, négy éjszaka dolgoztak, tisztogatták-törölgették popsitörlővel, kenték babakrémmel, kalapálták, görbítgették, hajlítgatták, hegesztették, szegecselték, fényesítették a Bádog Favágó lábát, törzsét, karját, fejét, amíg tökéletesen visszanyerte régi formáját, és ízületei is kifogástalanul működtek. Foltozás látszott ugyan rajta imitt-amott, de a bádogosok remekeltek, és a legvégén még Sudocrem antiszeptikus védőkrémmel is bekenték, hogy eltüntessék a foltokat és kiütéseket.
Amikor végre besétált Bambo szobájába, hogy megköszönje az életmentést, örömkönnyeket sírt, amiket a kislány gondosan letörölgetett baba törlőkendővel, nehogy a Favágó ízületei megrozsdáljanak. Ugyanakkor azonban az ő könnyei is sűrűn hullottak örömében, hogy viszontláthatja régi jó barátját, és ezeket a könnycseppeket nem kellett letörölni. A cica viszont annyiszor törölte meg szemét a farkával, hogy az csuromvizes lett, és kénytelen volt ő is kérni néhány baba popsi törlőkendőt, jó alaposan megtörölgetni a farkát, majd kimenni az udvarra, és a napon elheveredni, hogy megszáradjon.
– Bárcsak a Madárijesztő is velünk volna! – sóhajtott fel a Bádog Favágó, amikor Bambo elbeszélte neki a történteket. – Már csak ez hiányzik a boldogságomhoz.
– Menjünk, keressük meg! – javasolta a leányka.
Ismét segítségül hívta a nyugorokat, elindultak, és mentek, mendegéltek, egész áldott nap és még másnap délelőtt, amíg a nagy fához nem értek, amelynek a koronájába a Szárnyas Pelenkás Majmok odadobták a Madárijesztő öltözékét.
Magas, sudár fa volt, és a törzse olyan sima, síkos, hogy biztosan valamilyen popsitörlő krémmel kenték be, így senki se tudott rá fölmászni; de a Bádog Favágó azon nyomban feltalálta magát:
– Kidöntöm a fát, és akkor visszaszerezzük a Madárijesztő ruháját. Tudni való, hogy mialatt a bádogosok a Favágót reparálták, egy aranyműves nyugor színarany nyelet kovácsolt a fejszéjének, a régi törött fanyele helyett. Egy másik nyugor pedig a fejsze fokát törölgette meg jó alaposan popsi törlő kendővel, majd fényesítette, amíg a rozsda mind lejött róla, és úgy csillogott, mint a vert ezüst.
A szót tett követte, a Bádog Favágó munkához látott, és a magas fa csakhamar recsegve-ropogva kidőlt; a Madárijesztő ruhája kiesett az ágak közül, és a földre gurult.
Bambo fölszedte, a nyugorok hazavitték a Sárga Várba, ott kitömték szép tiszta, új szalmával, a homlokára tiszta baba törlőkendőt kötöttek és egykettőre ott állt előttük a Madárijesztő, délcegebben, mint új korában, és nem győzött hálálkodni, amiért megmentették az életét.
Most, hogy ismét együtt voltak, Bambo és barátai boldog napokat töltöttek a Sárga Várban, ahol minden kényelemben részük volt. Minden nap alaposan bekenték a legjobb popsikrémmel, és minden reggel tiszta, akciós Bambo nature pelenkát talált az ágya mellett kikészítve.
Egy nap azonban Bambónak eszébe jutott anyukája, és ezt mondta: – Tudjátok mit? Menjünk vissza Ózhoz, és követeljük tőle, hogy váltsa be ígéretét.
– Az ám – helyeselt a Favágó. – Akkor végre megkapom a szívemet!
– És én az eszemet! – fűzte hozzá a Madárijesztő örvendezve.
– Én pedig nem fogok többé bepisilni! – tapsikolt Bambo. – Jaj, induljunk vissza Liberóvárosba már holnap reggel!
Elhatározták tehát, hogy elindulnak. Másnap összehívták a nyugorokat, és elbúcsúztak tőlük. A nyugorok szívből sajnálták, hogy el kell bocsátaniuk vendégeiket; kivált a Bádog Favágót úgy megszerették, hogy kérve kérték, maradjon náluk, és uralkodjék fölöttük meg a Nyugat Sárga Országa fölött. Mikor aztán látták, hogy barátaink elhatározása megmásíthatatlan, a nyugorok Nature Mirror gyógynövényes krémet ajándékoztak a cicának, Bambónak premium pelenka csomagot; a Madárijesztőt akciós pampers pelenka csomaggal ajándékozták meg, a Bádog Favágónak pedig waterwipes törlőkendővel és Sudocrem védőkrémmel kedveskedtek.
Mindegyikük takaros kis beszédet vágott ki a nyugoroknak köszönetük jeléül, és utána addig kenegették őket Nature Mirror gyógynövényes krémmel és Sudocrem antiszeptikus védőkrémmel, amíg teljesen puhává és illatossá vált a bőrük.
Bambo kinyitotta a Boszorkány szekrényét, hogy kosarát megrakja úti elemózsiával, s ekkor megpillantotta az Aranypelenkát. Felpróbálta, és tapasztalta, hogy pontosan illik a popsijára. Varázserejéről sejtelme sem volt, csak azt látta, hogy csinos, így hát elhatározta, hogy ezentúl ezt fogja viselni, és az akciós zöld Bambo nature pelenkáját a kosarába rejtette.
Miután ekképp fölkészültek az útra, elindultak Liberóváros felé; a nyugorok háromszoros éljenzéssel és sok-sok jókívánsággal bocsátották őket útjukra.

A Gonosz Boszorkány várától Liberóvárosig nem vezetett út, de még csak ösvény sem. Mikor utasaink a Boszorkányt keresték, a Boszi meglátta közeledtüket, és a Szárnyas Pelenkás Majmokat küldte el értük. A kis csapat bátran elindult keletnek, majd teltek-múltak a napok, ám utasaink nem láttak maguk előtt mást, mint a bíborszínű virágokkal telehintett rétet.
Bambónak támadt egy ötlete:
– Mit szólnátok hozzá, ha idehívnám a mezei pockokat? Ők valószínűleg tudják, merre vezet az út Liberóvárosba.
– Persze hogy tudják! – kiáltott fel a Madárijesztő. – Hogy ez eddig nem jutott eszünkbe!
Bambo belefújt a kicsi sípba, amelyet állandóan a nyakában hordott, mióta a Királynőtől kapta. Pillanatokon belül apró lábak surrogása hallatszott, és sok-sok mezei pocok szaladt oda hozzá. Köztük volt maga a Királynő is. Halk, cincogó hangján kérdezte:
– Mit tehetek barátaimért?
– Eltévedtünk – válaszolta Bambo. – Meg tudnád mondani, hogy jutunk innét Liberóvárosba?
– Hogyne tudnám – mondta a Királynő. – De nagyon hosszú az út, mert egész idő alatt csak távolodtatok tőle. – Azután meglátta a kislány Aranypelenkáját, és megkérdezte: – Mért nem használod fel az Aranypelenka varázserejét, és hívod segítségül a Szárnyas Pelenkás Majmokat? Ők egykettőre odarepítenek!
– Nem tudtam, hogy a pelenkának varázsereje van – álmélkodott a kis hercegnő. – Mit kell vele csinálni?
– A varázsige bele van írva a pelenka bélésébe – válaszolta a Királynő.
– De ha idehívod a Szárnyas Pelenkás Majmokat, akkor mi eliszkolunk, mert nagyon huncutok és pajkosak, és mulatságukra szolgál, ha bennünket kínozhatnak.
– Engem nem bántanak? – kérdezte aggódva a kislány.
– Ó nem, az Aranypelenka tulajdonosának szót fogadnak! Isten veled! – búcsúzott a Királynő, és fürgén elszaladt, pocoknépével együtt.
Bambo belenézett az Aranypelenkába, és néhány szót látott beleírva. Aha, ez biztosan a varázsige – gondolta.
– Csakhogy én még kicsi vagyok, és nem tudok olvasni. – mondta a barátainak.
– Ó, hadd nézzük! – fejelt össze a madárijesztő és a bádogember, majd kukucskáltak be a kislány pelenkájába.
– Először is jó alaposan kenjük be a hercegnőt babakrémmel! – adta ki az utasítást a bádogember. Most pedig fogd ezt a nedves popsi törlőkendőt, állj a bal lábadra, és mond utánam:
– Ep-pe, pep-pe, pelenka kak-ki!
Most állj a jobb lábodra és ezt is mond utánam:
– Pam-pe, pam-pers, libe-ró!
Most állj terpeszbe, és csapj a kezeiddel a fenekedre! Hangosan kiáltsd:
– Pis-si, kuk-ki, pukk!
Alighogy a bűvös igék elhangzottak, a varázslat megkezdődött, Bambo fenekéből füst kígyózott fel a fellegekbe, majd elsötétült az ég, a levegőt mennydörgésszerű morajlás töltötte be. Szárnyak suhogása hallatszott, nevetés, rikácsolás, azután ismét nagy szárnysuhogás, makogás támadt, és a Szárnyas Pelenkás Majmok hada megjelent. A Majomkirály mélyen meghajolt a hercegnő előtt, és megkérdezte:
– Mi a parancsod?
– El akarunk jutni Liberóvárosba, és eltévedtünk.
– Majd elviszünk! – szólt a Király, és mihelyt kimondta, két majom máris a karjába kapta Bambót, és elszállt vele. Ugyanígy a Madárijesztőt, a Bádog Favágót meg a cicát is a levegőbe emelték.
A Madárijesztő és a Bádog Favágó eleinte nagyon meg voltak ijedve, mert emlékeztek rá, annak idején milyen csúnyán elbántak velük a Szárnyas Pelenkás Majmok; de csakhamar látták, hogy most semmi rosszban nem sántikálnak, így hát nekibátorodva élvezték a repülést, és gyönyörködtek az alattuk elterülő szép kertekben meg erdőségekben.
Bambót a két legnagyobbik majom vitte, s egyikük maga volt a Király. Elővették a magukkal hozott popsi törlőkendőket, összekötötték őket és ráültették a hercegnőt.
– Miért tartoztok engedelmességgel az Aranypelenka birtokosának? – tudakolta Bambo.
– Ó, annak hosszú históriája van – nevetett a Majomkirály. – De mivel hosszú út van előttünk, elszórakoztatlak vele, ha kívánod.
– Nagyon szeretném hallani – mondta Bambo.
Amikor még a nagyatyám volt a Szárnyas Pelenkás Majmok királya, az öregúr a jó tréfát még a jó vacsoránál is jobban szerette. Egy napon, nem sokkal a szomszédban lakó tündérlány esküvője előtt nagyatyám éppen sétálni repült a csapatával, amikor megpillantotta a vőlegényt a folyóparton, talpig rózsaszínű baba kendőbe és vörös pelenkába öltözve, és nyomban elhatározta, hogy megtréfálja. Szavára a csapat leszállt, megragadta a fiút, fölemelte, és kivitte a folyó közepéig, ott alaposan bekenték Nature Mirror gyógyrémmel, aztán belepottyantottak a vízbe.
“Rajta, ússzál ki, cifra barátom! – kiáltott le nagyatyám. – Hadd lássuk, nem árt-e a víz a szép pelenkádnak!”
A legény nyomban úszni kezdett; akármilyen jól ment sora, nem volt elkényeztetve. Nevetett, amikor kibukkant a víz felszínére, és hamarosan kiúszott a partra. De mikor a tündérlány lelkendezve odaszaladt hozzá, látta, hogy selyem-bársony pelenkája tönkrement a vízben.
A tündér éktelen haragra gerjedt, mert persze tudta, hogy ki volt a tettes. Maga elé citálta a Szárnyas Pelenkás Majmok nemzetségét, és először úgy rendelkezett, hogy vegyék el mindegyiktől a pelenkáját. De nagyatyám szívhez szólóan könyörgött, mert tudta, hogy a pelenka nélkül mind bepisilnének és bekakilnának, és még a vőlegénye is a pártjukat fogta; így hát a lány megkegyelmezett nekik, azzal a feltétellel, hogy eztán tartoznak teljesíteni az Aranypelenka tulajdonosának három parancsát. A Bambo Nature Aranypelenka eredetileg a vőlegénye számára készült nászajándékul, és állítólag a királylány fél országa volt az ára. Nagyatyám meg a többiek természetesen habozás nélkül elfogadták ezt a feltételt, és így esett, hogy három ízben tartozunk rendelkezésére állni a pelenka tulajdonosának, bárki légyen is az.
– És kié volt eddig a pelenka? – tudakolta Bambo, akit módfelett érdekelt ez a história.
– Az Aranypelenka első birtokosa maga a tündér vőlegénye volt – folytatta a Majomkirály -, így hát ő volt az első, aki nekünk parancsolt. Mivel menyasszonya annyira megutált, hogy látni sem bírt bennünket, nem sokkal esküvője után összehívta egész nemzetségünket az erdőn, és elrendelte, hogy tartózkodjunk mindig olyan távol a palotától, hogy a menyasszonya soha többé ne lásson Szárnyas Pelenkás Majmot. Ezt annál is szívesebben megtettük, mert hiszen nagyon féltünk tőle. Ennél több kötelességünk nem is volt, amíg a gonosz Nyugati Boszorkány meg nem kaparintotta az Aranypelenkát. Akkor előbb a nyugorok leigázásában kellett segédkeznünk, azután pedig Ózt kellett kiüldöznünk Nyugat országából. Most a tiéd az Aranypelenka, és három ízben a te akaratodnak tartozunk engedelmességgel.
Mikor a Majomkirály befejezte elbeszélését, Bambo lenézett, és megpillantotta Liberóváros fényes zöld falait. Elámult, hogy milyen gyorsan tették meg a hosszú utat, és nagyon örült, hogy máris megérkeztek. A furcsa teremtések óvatosan letették Bambót Liberóváros kapuja előtt, a Király mélyen meghajolt a hercegnő előtt, és aztán sebesen elszállt, csapatával együtt.
– Ugye, milyen kellemes utazás volt? – fordult a leányka társaihoz.
– Az ám, és gyors szabadulás a bajból! – mondta a cica. – Milyen jó, hogy elhoztad ezt a varázserejű Bambo nature aranypelenkát!

A félelmetes Óz leleplezése

Utazóink odaléptek Liberóváros hatalmas kapujához, és bekopogtak. Többször is kellett dörömbölniük, míg a kaput kinyitották: ugyanaz a Pelenkahuszár állt előttük, akivel első ottjártukkor megismerkedtek.
– Nini, hát visszajöttetek? – kérdezte ámuldozva.
– Nem látod? – kérdezett vissza a Madárijesztő.
– Azt hittem, elmentetek a gonosz Nyugati Boszorkányhoz.
– Valóban, ott jártunk – erősítette meg a Madárijesztő.
– És elengedett benneteket? – kérdezte a Pelenkahuszár továbbra is álmélkodva.
– Kénytelen volt vele: tudniillik elolvadt – magyarázta a Madárijesztő.
– Elolvadt?! Ez aztán az örömhír! – lelkendezett a Pelenkahuszár. – Ki olvasztotta el?
– Bambo – felelte a cica méltóságteljesen.
– Szent babakrém és pelenka! – kiáltott fel a Pelenkahuszár, és mélyen meghajolt a leányka előtt.
Aztán bevezette őket a szobájába, a nagy ládából elővette a szemüvegeket, és a fejükre lakatolta, éppúgy, mint először. A kezükbe adott egy-egy popsi törlőkendőt, majd a belső kapun át beléptek Liberóvárosba. Amikor a nép a Pelenkahuszártól meghallotta, hogy ez a kislány elolvasztotta a gonosz Nyugati Boszorkányt, hatalmas tömeg gyűlt köréjük és kísérte őket Óz palotájáig.
A zöld pofaszakállas katona most is ott strázsált a kapuban, de azon nyomban bebocsátotta őket; benn a szép zöld leányzó fogadta őket, és mindegyiküket azonnal a szobájába vezette, hogy pihenjenek, amíg a nagy Óz hívatja őket.
A katona íziben tudtára adta Óznak, hogy Bambo és társai visszatértek, miután elpusztították a Gonosz Boszorkányt; de Óz nem válaszolt. Azt hitték, a Bölcs Varázsló nyomban hívatni fogja őket, de nem üzent. Nem üzent sem másnap, sem a következő napon, sem az azután következőn. Beleuntak a hosszas várakozásba, türelmetlenkedtek, a végén már bosszankodtak, hogy Óz ilyen csúnyán viselkedik, miután veszedelmes kalandokba és szolgaságba küldte őket. A Madárijesztő végül is megkérte a zöld leányt, továbbítsa Óznak második üzenetüket, miszerint – ha Óz nem fogadja őket haladéktalanul, a Szárnyas Pelenkás Majmokat fogják segítségül hívni, hogy kitapasztalják, vajon hajlandó-e Óz beváltani az ígéretét. Mikor a Varázsló meghallotta ezt az üzenetet, annyira megijedt, hogy azonnal kiüzent, másnap reggel pontosan kilenc óra és négy perckor várja őket a trónteremben. Egyszer ugyanis összeakadt a Szárnyas Pelenkás Majmokkal a Nyugat országában, és nem óhajtott velük többször találkozni.
Utazóink álmatlanul töltötték az éjszakát; mindegyik az adományra gondolt, amelyet Óz kilátásba helyezett nekik. Bambo csak egyszer aludt el néhány percre, akkor is azt álmodta, hogy otthon van és apukájának eldicsekszik, hogy soha többé nem fog már bepisilni és többé már nincs szüksége pelenkára és popsikrémre.
Másnap reggel pontosan kilenc órakor értük jött a zöld pofaszakállas katona, és négy perccel később valamennyien beléptek a trónterembe, a nagy Óz színe elé.
Természetesen mind a négyen azt várták, hogy ugyanabban az alakban fogják látni a Varázslót, amelyben első ízben megjelent, de milyen nagy volt meglepetésük, amikor körülnéztek – és senkit sem láttak a nagy trónteremben. Közelebb húzódtak az ajtóhoz és egymáshoz, mert az üres terem csöndje félelmetesebb volt Óz valamennyi megjelenési formájánál.
Egyszer csak hangot hallottak, amely mintha a nagy kupola alól zengett volna. Ünnepélyesen szólt:
– Én vagyok Óz, a hatalmas, a félelmetes. Miért járultok színem elé?
Barátaink ismét körülnéztek, kikémlelték a terem minden zugát, de nem láttak senkit. Végül Bambo megkérdezte:
– Hol vagy?
– Mindenütt jelen vagyok, de halandó szem nem láthat. Most leülök trónusomra, hogy szót válthassunk. Ekkor csakugyan úgy rémlett, mintha a Hang a trónszék felől szólna, így hát barátaink odaléptek, felsorakoztak a trónszék előtt, és Bambo így szólt:
– Azért jöttünk, hogy beváltsd ígéretedet, Óz.
– Miféle ígéretet?
– Megígérted, hogy ha megölöm a Gonosz Boszorkányt, nem fogok többet bepisilni és nem lesz többé szükségem pelenkára!
– Nekem pedig eszet ígértél – toldotta meg a Madárijesztő.
– És nekem szívet – mondta a Bádog Favágó.
– De hát csakugyan elpusztult a Gonosz Boszorkány? – kérdezte a Hang, és Bambónak úgy rémlett, mintha megremegne egy kicsikét.
– El – válaszolta. – Leöntöttem egy csöbör vízzel, bekentem popsikrémmel és elolvadt.
– Ez aztán a váratlan hír! – mondta a Hang. – No jó, jertek el holnap, mert át kell gondolnom a dolgot, és ahhoz idő kell.
– Éppen elég hosszú gondolkodási időt adtunk neked – fortyant fel a Bádog Favágó.
– Egy nappal se várunk tovább! – jelentette ki a Madárijesztő.
– Meg kell tartanod az ígéretedet! – kiáltott fel Bambo.
A cica ekkor hosszan, fájdalmasan nyávogott egyet, mint amikor egy baba sír. A Bádog Favágó ettől összerezzent, zizegtek a bádoglemezei, nekikoccant egy széknek, amit nekidöntött a sarokban álló spanyolfalnak, ami ettől nagy zajjal felborult. Erre mind odanéztek, és a következő pillanatban kővé meredtek ámulatukban. A sarokban tudniillik, azon a helyen, amelyet az imént még eltakart a spanyolfal, kopasz fejű, csupa ránc ábrázatú kis öregemberke állott (hiába kente be magát vastagon olcsó babakrémmel, rajta már nem használt…), szemlátomást éppoly meglepetten, mint ők valamennyien. A Favágó fölemelte fejszéjét, odaszaladt, és rárivallt a kis emberkére:
– Ki vagy?
– Én vagyok Óz, a hatalmas, a félelmetes – válaszolta a kis öregember remegő hangon. – Ne üss meg, kérlek, és megteszek mindent, amit csak kívántok.
Barátaink döbbenten, kétkedve meredtek rá.
– Én azt hittem, hogy Óz egy nagy Fej – mondta Bambo.
– És én azt hittem, hogy szépséges Hölgy – szólt a Madárijesztő.
– Én pedig azt hittem, hogy félelmetes Fenevad – mondta a Bádog Favágó.
– Nem, tévedtetek – szólt a kisöreg szelíden. – Csaltam.
– Csaltál! – kiáltott fel Bambo. – Hát nem vagy nagy varázsló?
– Csitt, kedvesem – kérte a kisöreg. – Ne beszélj olyan hangosan, mert meghallják, és akkor végem. Mindenki azt hiszi rólam, hogy nagy varázsló vagyok.
– Hát nem vagy? – kérdezte ismét Bambo.
– Szó sincs róla, kedveském; egészen közönséges ember vagyok.
– Még annál is kevesebb – szólt közbe a Madárijesztő bánatosan. – Szélhámos vagy!
– Fején találtad a szöget! – kiáltott fel a kis öregember, kezét dörzsölgetve, mintha roppantul tetszenék neki ez a kifejezés. – Szélhámos vagyok.
– De hát ez rettenetes! – sopánkodott a Bádog Favágó. – Hogy kapok én akkor szívet?
– Vagy én agyvelőt? – jajveszékelt a Madárijesztő, és a kabátja ujjával törölgette omló könnyeit.
– Kedves barátaim – kérte Óz -, ne beszéljetek most ezekről a csekélységekről. Inkább gondoljatok rám, és arra, hogy milyen rettenetes pácban vagyok. Mi lesz velem, ha lelepleznek?
– Hát nem tudják rólad, hogy szélhámos vagy? – kérdezte a hercegnő.
– Nem, senki se tudja, csak ti … és én magam – válaszolta Óz. – Olyan régóta bolondítom a világot, hogy már azt hittem, sose jönnek rá. Nagy hiba volt, hogy egyáltalában beengedtelek titeket a trónterembe. Általában nem fogadom még alattvalóimat sem, ezért mind azt hiszik, hogy félelmetes vagyok.
– Csak azt nem értem, hogy csináltad, hogy először egy nagy Fej alakjában jelentél meg előttem? – kérdezte Bambo zavartan.
– Ó, az csak az egyik trükköm volt – válaszolta Óz. – Gyere ide, kérlek, és mindjárt megmagyarázom.
Bevezette őket egy kis szobába a trónterem mögött, és az egyik sarokba mutatott: ott feküdt a Nagy Fej, sok-sok réteg egymás fölé ragasztott popsitörlő kendőből állt, s az arcot nagy gonddal festették reá.
– Ezt a fejet dróton lelógattam a plafonról – magyarázta Óz. – A spanyolfal mögött álltam, és szálakat rángattam, úgy mozgattam a szemeket, tátogattam a száját.
– És a hangja? – faggatta tovább a kislány.
– Ó, én hasbeszélő vagyok – magyarázta a kis öregember. – A hangom erejét tetszés szerint tudom ide-oda irányítani, ezért hihettétek, hogy a Fejből szól. Itt van a többi holmi, amivel becsaptalak benneteket. – Azzal megmutatta a Madárijesztőnek a ruhát, az álarcot és a babakrémet, amelyben Szépséges Hölgyként jelent meg előtte; a Bádog Favágó látta, hogy a félelmetes Fenevad nem egyéb, mint egy csomó állatbőr és akciós Bambo nature pelenka waterwipes törlőkendővel összevarrva és lécekre feszítve.
– Igazán szégyellhetned magad, hogy így szélhámoskodol – mondta a Madárijesztő szemrehányóan.
– Szó, ami szó, nagyon röstellem – vallotta meg a kis ember búsan. – De igazán nem volt más megoldás. Üljetek le, kérlek, van itt elég szék, és elbeszélem nektek a történetemet.
Leültek hát, és az öregember így kezdte:
– Ahogy felnőttem, hasbeszélő lettem, kiváló mester volt az oktatóm. Kitűnően tudom utánozni a világ minden állatát vagy madarát. – Cincogott, mire a cica a fülét hegyezte, és izgatottan kémlelt jobbra-balra; majd nyávogott, ugatott, vijjogott, oázott mint egy kisbaba, aztán pukizott és büfögött is. – Egy idő múlva – folytatta Óz – beleuntam a hasbeszélő mesterségbe, és ballonos lettem.
– Hát az meg micsoda? – érdeklődött Bambo.
– Az egy olyan ember, aki a vándorcirkusz előadásai napjain léggömbbel felszáll a levegőbe, popsitörlő kendővel integet, hogy nagy tömeget csődítsen össze, és azok aztán megváltsák a jegyüket a cirkuszba – magyarázta az öreg. A léggömbömmel pedig pelenka házhozszállítást is vállaltam.
– Aha, már értem – bólintott Bambo.
– Nohát, egy napon megint így felszálltam a léggömbbel, és a tartókötelek úgy összegabalyodtak, hogy nem tudtam lejönni. A ballon egyre feljebb szállt, föl a felhők fölé, olyan magasra, hogy a légáramlás elkapta és elsodorta, vitte, sok-sok mérföldnyire. Egy teljes nap, teljes éjjel utaztam így a levegőben; a második nap hajnalán arra ébredtem, hogy ballonom különös, csodálatosan szép táj fölött úszik. Azután lassan leereszkedett, minden baj nélkül földet értem. De furcsa, ismeretlen nép közé pottyantam, s mivel a felhőkből érkeztem, ezek az emberkék azt hitték, hogy én hatalmas varázsló vagyok. Természetesen nem cáfoltam meg ezt a hiedelmüket, mert tartottak tőlem, és megígérték, hogy mindenben teljesítik akaratomat.
A magam mulatságára, no meg hogy a derék emberkéket foglalkoztassam, elrendeltem, hogy építsék meg ezt a várost, s benne a palotámat; mindezt készségesen, ügyesen végrehajtották. Mivel tele volt a kosár liberó pelenkával – amit szétosztogattam -, ezért az itt lakók elnevezték Liberóvárosnak. Mindig jól bántam a népemmel, szeretnek is engem, de mióta ez a palota megépült, bezárkóztam, és nem fogadok senkit. A legjobban a Boszorkányoktól féltem, mert hisz nekem nincs varázshatalmam, ők ellenben, amint ezt csakhamar tapasztaltam, valóban rendkívüli dolgokat tudnak művelni. Négy boszorkány élt ebben az országban, Észak, Kelet, Dél és Nyugat népei fölött uralkodtak. Szerencsémre Észak és Dél Boszorkánya jó boszorkány, s tudtam, hogy ez a kettő sohasem bántana; de a Keleti meg a Nyugati Boszorkány gonosznál is gonoszabb, s ha nem hitték volna, hogy náluk is hatalmasabb vagyok, egész biztosan elpusztítanak, így is halálos rettegésben éltem esztendőkig. Mikor idejöttél, fűt-fát ígértem, csak hogy hajlandó légy eltenni láb alól a gonosz nyugati Boszorkányt; de most, hogy elolvasztottad, szégyenszemre be kell vallanom, hogy ígéreteimet nem tudom beváltani.
– Szerintem te nagyon rossz ember vagy – jelentette ki Bambo.
– Szó sincs róla, aranyom, én igazán nagyon jó ember vagyok, csak rossz varázsló, ezt el kell ismernem.
– Nem tudsz nekem eszet adni? – kérdezte a Madárijesztő.
– Nem, de nincs is rá szükséged. Minden nap tanulsz valamit. Nézd meg a pelenkás kisbabát: van agyveleje, mégse tud semmit. A tudást a tapasztalat hozza meg, és minél tovább járkálsz a földön, annál több tapasztalatra teszel szert. Adok inkább baba törlőkendőt, amivel vagányan összekötheted a fejeden a szalmát.
– Az meglehet, de azért nagyon szerencsétlen leszek, ha nem adsz nekem agyvelőt is.
Az álvarázsló tűnődve nézett reá. Felsóhajtott:
– Hát… amint már mondtam, nem vagyok valami nagy varázsló, de ha mindenáron akarod, gyere el holnap reggel, és akkor teletömöm a fejedet agyvelővel. De azt már nem tudom megmondani, hogy hogyan használd; azt magadnak kell kisütnöd.
– Köszönöm, köszönöm! – lelkendezett a Madárijesztő. – Majd megtalálom a módját, sose félj!
– És az én szívemmel mi lesz? – kérdezte a Bádog Favágó.
– Ami azt illeti – válaszolt Óz -, szerintem rosszul teszed, hogy mindenáron szívet akarsz. A szív a legtöbb embert boldogtalanná teszi. Én azt mondom neked: szerencsés fickó vagy, hogy nincsen szíved. Adok helyette inkább babakrémet, amivel bekenheted az izületeid.
– Ez felfogás dolga – mondta a Favágó. – Babakrémem már van, de zúgolódás nélkül fogom elviselni a világ minden boldogtalanságát, ha adsz nekem szívet.
– Nem bánom – bólintott Óz megadóan. – Gyere vissza holnap reggel, és megkapod a szívedet. Olyan régóta játszom a hatalmas varázslót, hogy bízvást játszhatom még egy kicsit tovább.
– És én hogyan fogok leszokni a pelenkáról ? – kérdezte Bambo.
– Ó, szerintem már le is szoktál! Olyan bátor kislány lettél, hogy már nem is kell neked pelenka! Nézd csak meg, egy csepp se ment bele! Mostmár nagyon ügyesen rá tudsz ülni a bilire…
– És hogyan jutok haza anyukámhoz és apukámhoz?
– Ezen bizony még töprengenem kell egy kicsit – válaszolta az öreg. – Adj nekem két-három nap gondolkozási időt-, megpróbálom kifundálni a módját, hogy hogyan vigyelek vissza. Addig mindannyian a vendégeim vagytok, palotámban laktok, és népem minden kívánságotokat és parancsotokat teljesíti. Csak egyetlenegyet kérek cserébe a segítségemért, akármennyit ér is: hogy megőrzitek titkomat, és nem áruljátok el senkinek, hogy szélhámos vagyok.
Barátaink megígérték, hogy egyetlen szóval sem árulják el azt, amit megtudtak. Mikor visszamentek szobájukba, széles jókedvre derültek.

A nagy szélhámos varázsereje

Másnap reggel a Madárijesztő így szólt barátaihoz:
– Kívánjatok nekem szerencsét, megyek Ózhoz, és végre-valahára megkapom az eszemet. Mire visszatérek, olyan leszek, mint mindenki más.
– Én olyannak szeretlek, amilyen vagy – mondta Bambo bensőségesen.
– Nagyon kedves tőled, hogy szeretsz egy Madárijesztőt – válaszolta emez. – De biztosan többre becsülsz majd, ha meghallod a remek gondolatokat, amelyeket az új agyvelőm kitermel.
Azzal vidáman elbúcsúzott valamennyiüktől, elment a trónterem elé, és bekopogott.
– Szabad! – szólt ki Óz.
A Madárijesztő belépett, és a kis emberkét az ablaknál ülve találta, gondolataiba merülve.
– Az eszem végett jöttem – bökte ki a Madárijesztő félénken.
– Igen, igen, persze; ülj le, kérlek, ebbe a székbe – mondta Óz. – Ugye, nem veszed zokon, hogy leszedem a fejedet, de másképp nem tudom berakni az új agyvelődet az őt megillető helyre.
– Tessék csak, vedd le bátran, csak az a fontos, hogy jobb legyen, mire visszateszed.
A Varázsló tehát levette a Madárijesztő fejét, és kirázta belőle a szalmát. Aztán bement a hátsó szobába, fogott egy messzely korpát, azt összekeverte egy jókora csomó zsilettpengével, amiket előtte alaposan bekent babakrémmel, nehogy később megrozsdásodjanak a pengék. Mikor mindezt alaposan összerázta, betöltötte a Madárijesztő fejének a felső részébe, a többit pedig jól kitömte szalmával, hogy a keverék a helyén maradjon.
Azzal visszaillesztette a fejet a helyére, és így szólt a Madárijesztőhöz:
– Mától fogva új ember vagy, úgy vág az eszed, mint a borotva! Kaptál bölcsességet, hogy helyes utat válaszd, mentes az udvariatlanságtól és a félelemtől.
A Madárijesztő boldogan, büszkén fogadta leghőbb kívánsága teljesülését, melegen megköszönte Óznak fáradozását, és visszasietett barátaihoz.
Bambo kíváncsian méregette barátját: koponyája valósággal duzzadt az észtől.
– Hogy érzed magad? – kérdezte.
– Okosnak érzem magam – válaszolta a Madárijesztő komolyan. – Ha hozzászokom az új eszemhez, mindent tudni fogok.
– Mik azok a fura, pengeszerű dolgok, amik kiállnak a fejedből? – kérdezte a Bádog Favágó.
– Azok mutatják, hogy milyen éles az esze – vágta rá a cica.
– No, megyek én is Ózhoz, a szívemért! – szólt a Favágó, azzal ment ő is a trónterem elé, és bekopogott az ajtón.
– Szabad! – kiáltott ki Óz.
A Favágó belépett:
– A szívemért jöttem.
– Helyes – mondta a kis ember. – De előre figyelmeztetlek, lyukat kell vágnom a melledbe, hogy behelyezhessem a szívedet. Remélem, nem fog nagyon fájni.
– Ó, cseppet sem – felelte a Favágó. – Nem is fogom érezni. Óz tehát bádogvágó ollót vett elő, és azzal kis, négyszögletes lyukat vágott a Bádog Favágó mellkasának bal oldalába. Aztán a szekrényből gyönyörű szívet vett elő: piros selyem törlőkendőből készült, és fűrészporral volt kitömve.
– Nem gyönyörű? – kérdezte.
– Szépnek szép – bólintott a Favágó örvendezve. – De mondd, gyengéd-e ez a szív?
– Ó, nagyon gyengéd! – válaszolta Óz, majd betette a szívet a Favágó mellébe, azután visszaillesztette a kivágott négyszöget, és gondosan odaforrasztotta, ahonnét kivette.
– Tessék – mondta elégedetten. – Most aztán olyan szíved van, amire mindenki büszke lehetne. Sajnálom, hogy foltot kellett raknom a melledre, de hát anélkül nem tudtam volna megoldani.
– Sose bánd a foltot! – kurjantotta boldogan a Favágó. – Örökké hálás leszek neked, sose felejtem el a jóságodat.
– Szóra sem érdemes – szerénykedett a Varázsló.
A Bádog Favágó visszasietett barátaihoz, akik melegen gratuláltak neki szerencséjéhez.
Ezután Bambo indult a trónterembe.
– Kedves kislány! Te vagy a legbátrabb hercegnő, akit ismerek! Én, Óz, a nagy varázsló parancsolom neked, hogy mától kezdve ne hordj pelenkát! Ellenben ajándékozok neked egy nagy kosár klassz pelusmatricát és a szobád egy falát ezennel kinevezem dicsőség falnak. Ezentúl ahányszor ügyesen elmégy a wc-re, mindig ragassz egy matricát a falra, s meglátod, hogy nem fog hiányozni már sem a pelenka, sem  a popsikrém.
Mikor Óz magára maradt, elmosolyodott: íme, gondolta, sikerült megadnia a Madárijesztőnek, meg a Bádog Favágónak pontosan azt, amit akartak. “Hogyan is hagyhatnám abba a szélhámoskodást – tűnődött -, amikor mindenki olyasmit kíván tőlem, amiről úgyis tudják, hogy megvalósíthatatlan? Könnyű volt boldoggá tennem a Madárijesztőt meg a Bádog Favágót, mert azt hitték, hogy mindenható vagyok. De ahhoz már sokkal több fantázia kell, hogy Bambót visszavigyem a szüleihez és egyelőre fogalmam sincs róla, miképpen fogjak hozzá.”

A léggömb felszáll

Bambo már három napja nem hordott pelenkát, ám sajnos azóta sem hallott Ózról. Mi tűrés-tagadás, szívszorongva töltötte ezt a három napot, s már egy tucat pelenkamatricát ragasztott a falra, miközben a barátai mind elégedettek, boldogok voltak. A Madárijesztő a homlokára kötött egy baba törlőkendőt, és azt állította, hogy a feje telis-tele van a legcsodásabb gondolatokkal, de nem volt hajlandó elárulni őket, mert úgyis tudja, hogy rajta kívül úgysem értené senki. A Bádog Favágót alaposan bekenték babakrémmel, hogy ne nyikorogjon, ő mégis minden lépésnél érezte, ahogy a szíve zötyög a mellében; és váltig bizonygatta, hogy érzi, új szíve gyengédebb, jóságosabb, mint a régi, amelyre még hús-vér ember korából emlékszik. A cica kijelentette, hogy nem fél még az ördögtől sem, bátran szembeszállna egy egész hadsereggel vagy egy tucatnyi kalidával.
A kis társaság minden tagja elégedett volt, kivéve Bambót, aki jobban vágyott haza, mint valaha.
Negyednap aztán, nagy örömére, Óz ismét hívatta, és mikor Bambo belépett a trónterembe, az öregember igen barátságosan e szavakkal fogadta:
– Ülj le, aranyom, tessék, bekenlek egy kis Nature Mirror gyógykrémmel, az sohasem árt. Azt hiszem, kieszeltem a módját, hogy vigyelek haza. Ehhez először is át kell kelnünk az Óperenciás tengeren, a többi már gyerekjáték.
– És hogyan kelhetünk át az Óperenciás tengeren? – kérdezte a leányka.
– Elmondom, mit ókumláltam ki – folytatta az öregemberke. – Amint tudod, én léggömbön érkeztem ide ebbe az országba. Ebből arra következtetek, hogy a tengeren a legbiztosabban a levegőben kelhetünk át. Nomármost az nem áll hatalmamban, hogy forgószelet kavarjak, de ahogy fontolóra vettem a dolgot, úgy látom, hogy léggömböt, azt tudnék csinálni.
– Hogyan?
– A megmaradt sok-sok pelenkából és popsi törlőkendőből. – magyarázta Óz. – A pelusokat enyvvel kell bevonni, hogy ne eressze ki a gázt. Mivel még rengeteg pelenka van a palotámban, a léggömb elkészítése nem ütközik nehézségbe. Ezzel szemben egész birodalmamban nem találni alkalmas gázt, amivel megtöltsük, hogy felszállhasson.
– Ha sok babot, borsót és kukoricát esztek, akkor megtölthetitek gázzal – javasolta a Madárijesztő. Mindenki vegyen fel jól záró minőségi Bambo nature pelenkát és azokban gyűjtenétek a gázokat, amit aztán beletöltünk a léggömbbe!
– Attól tartok, hónapokig, ha nem évekig tartana ezzel a módszerrel a szükséges gáz mennyiség összegyűjtése. De nem csak gázzal lehet megtölteni a léggömböt, hogy felszálljon, hanem forró levegővel is. Ami ráadásul szagtalan. Persze hátránya is van, mert ha a forró levegő kihűl, a léggömb leereszkedik a tengerbe, és akkor mindkettőnknek vége. – válaszolta Óz.
– Mindkettőnknek? – kiáltott fel a leányka. – Hát te is velem jössz?
– Veled hát – felelte Óz. – Megelégeltem a szélhámoskodást. Ha kijönnék a palotámból, a nép csakhamar rájönne, hogy nem vagyok varázsló, és akkor megharagudnának rám, amiért olyan sokáig lóvá tettem őket. Így hát bezárkózva kell élnem, és ezt már igazán nagyon unom. Inkább elmegyek veled apukád várába, majd újra elszegődöm a cirkuszhoz.
– Nagy örömömre szolgál, ha együtt mehetünk – udvariaskodott Bambo.
– Köszönöm a kedvességedet – mondta Óz. – Most pedig segíts nekem pelenkát varrni, akár mindjárt hozzáláthatunk a léggömb elkészítéséhez.
Bambo tűt, cérnát kerített, Óz szétszedte, majd a megfelelő alakra szabta a minőségi pelenkák anyagát, Bambo pedig takarosan összevarrta. Előbb világoszöld sáv következett, utána sötétzöld, végül pampers-zöld csík, mert Óznak úgy tetszett, hogy a léggömböt az ország zöld színének különböző árnyalataiból toldják össze. Bambo három teljes napig varrta a pelenkákat, s mire elkészült, jó hatméteres selyemzsák feküdt előttük.
Óz bevonta a belsejét vékony popsikrémmel és enyvréteggel, hogy légmentessé szigetelje; ezek után kijelentette, hogy a léggömb elkészült.
– Igen ám, de kosár is kell, amiben utazzunk – jutott eszébe. A zöld pofaszakállas katonát gyorsan elküldte egy nagy ruhásszakajtóért, s azt több popsitörlő kendővel jó erősen a léggömb aljához erősítette.
Mikor mindez megvolt, Óz kihirdette népének, hogy elmegy meglátogatni egy hatalmas varázslótársát, aki a felhők között lakik. A hír villámgyorsan elterjedt városszerte, és az egész nép összecsődült, hogy tanúja legyen a csodálatos eseménynek.
Óz parancsára a léggömböt kivitték a palota elé, és az emberek tátott szájjal bámulták. A Bádog Favágó nagy halom fát vágott, most meggyújtotta, és Óz a léggömb nyitott végét a máglya fölé tartotta, hogy a tűzből felszálló forró levegő a léggömbbe kerüljön. A ballon lassacskán felfújódott és fölemelkedett, hogy a kosár feneke éppen csak érintette a földet.
Ekkor Óz beszállt a kosárba, és fennszóval kihirdette népének:
– Elmegyek látogatóba hatalmas varázslótestvéremhez. Távollétemben a Madárijesztő uralkodik helyettem. Elrendelem, hogy parancsait éppúgy teljesítsétek, mint az enyémeket.
A léggömb azalatt már erősen rángatta a kötelet, amellyel a földhöz volt erősítve, mert a benne levő forró levegő annyival könnyebb volt, mint a körülötte levő hideg levegő, hogy mindenáron fel akarta vinni a ballont.
– Gyere, Bambo! – sürgette a Varázsló. – Siess, szállj be, mert elrepül a léggömb!
– Nem találom cicát! – kiáltotta a leányka kétségbeesetten, mert nem akarta itthagyni. Mint kiderült, cica a szobalány karjában dorombolt, és babakrémet nyalogatott a kezéből, miközben a lány épp egy waterwipes törlőkendőből készült szalagot kötni a nyakába. Bambo kikapta a karjából, és szaladt vele a léggömb felé.
Már csak néhány lépésnyire volt a léggömbtől, Óz már feléje nyújtotta a waterwipes törlőkendőkből font kötelet, hogy besegítse, mikor – reccs! elszakadt a kötél, és a léggömb a levegőbe emelkedett – Bambo nélkül.
– Gyere vissza, Óz! – sikoltozott. – Én is veled akarok menni!
– Nem tudok visszamenni, aranyom! – kiáltott le Óz a kosárból. – Ég veled!
– Isten hozzád! – kiáltott mindenki, és minden szem felfelé tekintett, a fellegekbe, ahol Óz lebegett a kosárban, percről percre magasabbra emelkedve.
És attól fogva soha többé nem látták Ózt, a Bölcsek Bölcsét… De népe szeretettel emlékszik rá, és ilyesformán emlegeti:
– Óz mindig a javunkat akarta. Mikor itt volt, megépítette nekünk ezt a gyönyörű Liberóvárost, és most, hogy elment, itt hagyta uralkodónkul a Bölcs Madárijesztőt.
Mégis hosszú napokon át gyászolták a Csodálatos Varázslót, és egészen vigasztalhatatlanok voltak.

Bambo keservesen sírt, mikor látta, hogy reménysége – hogy hazajusson anyukájához – ismét füstbe ment; de mikor aztán végiggondolta a dolgot, mégiscsak örült, hogy nem szállt fel a pelenkákból varrt léggömbben. Azt azonban társaival együtt szívből sajnálta, hogy Ózt elveszítette. A Bádog Favágó odament hozzá, és így szólt:
– Hálátlanság volna részemről, ha nem gyászolnám meg azt, akitől a pompás szívemet ajándékba kaptam. Szeretnék egy-két könnyet ejteni érte, ha volnál olyan szíves és letörölgetnéd, nehogy megrozsdáljak.
– Örömest – mondta Bambo, és azonnal elővett egy baba törlőkendőt. A Bádog Favágó néhány percig sírt, Bambo pedig ügyelte könnyeit, és gondosan letörölgette őket a baba törlőkendővel. Mikor a Favágó befejezte a sírást, megköszönte Bambo segítségét, és alaposan bekente magát popsikenőccsel, nehogy baj érje.
Most a Madárijesztő lett Liberóváros ura, és jóllehet nem volt varázsló, a nép igen büszke volt rá, “mert – úgy mondották – nincs a világon még egy város, amelyben egy kitömött ember volna az úr!” És ebben – a maguk szempontjából – teljesen igazuk volt.
A pelenka léggömb felszállását és Óz eltűnését követő napon barátaink gyűlést tartottak a trónteremben, hogy meghányják-vessék dolgaikat. A Madárijesztő a nagy trónszéken ült, a másik három pedig előtte állt nagy tisztelettudóan.
– Helyzetünk nem éppen rossz – kezdte az új uralkodó -, mert a miénk ez a palota meg Liberóváros, azt tehetjük, amihez kedvünk van. Ha meggondolom, hogy nem is olyan régen karóba húzva álltam egy paraszt búzaföldjén, most pedig ennek a gyönyörű városnak vagyok az uralkodója, mondhatom, meg vagyok elégedve sorsommal.
– Én sem panaszkodom – fűzte tovább a szót a Bádog Favágó. – Az új szívem kitűnően működik, és igazán ez volt az egyetlen, amit kívántam magamnak.
– Ami engem illet, beérem a tudattal, hogy nálam bátrabb állat alig van, és aligha volt ezen a világon – jegyezte meg a cica szerényen.
– Ha Bambo hajlandó volna itt maradni Liberóvárosban, boldogan élhetnénk itt együtt, míg a világ s még két nap – folytatta a Madárijesztő.
– De én nem akarok itt maradni! – siránkozott Bambo. – Nekem már nem kell több bugyipelenka! Haza akarok menni anyukámhoz és apukámhoz a királyi várba!
– Hát akkor mit csináljunk? – tűnődött a Favágó.
A Madárijesztő elhatározta, hogy gondolkodni fog, ilyenkor mindig a homlokára kötött egy nedves popsi törlőkendőt, majd annyira törte a fejét, hogy a zsilettpengék mindenfelé kiálltak a koponyájából. Végül megszólalt:
– Hopp, megvan! Hívjuk ide a Szárnyas Pelenkás Majmokat, és kérjük meg őket, hogy repítsenek át az Óperenciás tengeren!
– Nagyszerű ötlet! – örvendezett Bambo. – Hogy ez nekem nem jutott eszembe! Szaladok az aranypelenkámért!
Behozta a nadrágpelenkát a trónterembe, belebújt, popsikrémmel jelet rajzolt rá, elmondta a varázsigét, a fenekére csapott és a Szárnyas Pelenkás Majmok hada csakhamar berepült a nyitott ablakon; a Majomkirály mélyen meghajolt előtte.
– Másodízben szólítottál bennünket. Mit kívánsz?
– Szeretném, ha hazavinnétek apukámhoz a Királyi Várba! – felelte Bambo.
– Ezt nem tudjuk megtenni – válaszolta a Pelenkás Majomkirály. – Mi ide tartozunk, ebbe az országba, s ezt nem hagyhatjuk el. Tudtommal egyetlen Szárnyas Pelenkás Majom sem járt még az Óperenciás tengeren túli királyi várban, és nem is fog soha, mert nem vagyunk odavalók. Boldogan állunk rendelkezésedre mindenben, amire képesek vagyunk, de az Óperenciás tengeren nem kelhetünk át. Élj boldogul!
A Majomkirály újra meghajolt Bambo előtt, azután kiterjesztette szárnyait, és elszállt a nyitott ablakon át; népe követte.
Bambo kis híján sírva fakadt csalódásában.
– Hiába pazaroltam el az aranypelenka bűvös erejét! A Szárnyas Pelenkás Majmok nem tudnak rajtam segíteni.
– Ez igazán nagyon kínos! – sajnálkozott a gyengéd szívű Favágó. A Madárijesztő megint gondolkodott, és a koponyája olyan rettenetesen kidagadt, hogy Bambo már-már attól félt, megreped. Ezért gyorsan még egy popsi törlőkendőt kötött a homlokára.
– Hívjuk be a zöld pampers pelenkás katonát – javasolta végül a Madárijesztő. – Hallgassuk meg a tanácsát.
Behívták tehát a zöld pampers pelenkás katonát; félve lépett be a trónterembe, mert Óz idején sohasem léphette át a küszöböt.
– Ez a kislány át akar kelni az Óperenciás tengeren – fordult a Madárijesztő a katonához. – Hogyan fogjon hozzá?
– Fogalmam sincs – válaszolta a katona. – Soha senki sem kelt még át az Óperenciás tengeren, hacsak nem Óz maga.
– És nincs az országban senki, aki segíthetne rajtam? – kérdezte Bambo sürgetőn.
– Talán Glinda – javasolta a katona.
– Ki az a Glinda? – tudakolta a Madárijesztő.
– A Déli Boszorkány. Ő a leghatalmasabb valamennyi Boszorkány közül, és a kvarangyok népén uralkodik. A palotája az Óperenciás tenger legszélén áll, és így könnyen meglehet, hogy tudja, hogyan kell átjutni rajta.
– Glinda jó Boszorkány, ugye? – kérdezte a leányka.
– A kvarangyok szerint jó – felelte a katona. – Mindenesetre kedves mindenkihez. Úgy hallottam, hogy nagyon szép, és tudja az örök ifjúság és a Nature Mirror gyógynövényes krém titkát, pedig már sok-sok éve él ezen a földön.
– Hogy juthatok a várához? – kérdezte Bambo.
– Az út nyílegyenest délnek vezet – felelte a pampers pelenkás katona. – De állítólag száz veszély fenyegeti az utazót. Az erdő tele vadállatokkal, meg aztán egy különös emberfajta is lakik arra, akik olcsó pelenkát árulnak és nem szeretik, ha idegenek kelnek át országukon. Épp ezért még soha egyetlen kvarangy sem jött fel Liberóvárosba.
Mikor a katona elment, a Madárijesztő így szólt:
– Veszély ide, veszély oda, mégiscsak a legokosabb, amit Bambo tehet, ha elmegy a Dél országába, és Glindához folyamodik segítségért. Mert ha itt marad, sose kerül haza.
– Úgy látom, te megint gondolkoztál! – jegyezte meg a Bádog Favágó.
– Ördögöd van! – bólintott a Madárijesztő.
– Én is elmegyek Bambóval – jelentette ki a cica. – Elvégre mégiscsak kell valaki, aki vigyáz rá.
– Szent igaz! – hagyta helyben a Bádog Favágó. – Talán az én fejszémnek is hasznát veszi; én is elkísérem a Dél országába.
– Mikor indulunk? – kérdezte a Madárijesztő.
– Hát te is velünk jössz? – kérdezték a többiek meglepetten.
– Természetesen! Bambo nélkül sose kaptam volna eszet. Ő szedett le a karóról a búzaföld kellős közepén, és ő hozott el Pelenkavárosba. Neki köszönhetem a szerencsémet, és addig nem hagyom el, amíg istenigazából és végleg el nem indul haza.
– Köszönöm! – hálálkodott Bambo. – Igazán olyan kedvesek vagytok hozzám valamennyien! De szeretnék minél hamarabb elindulni.
– Holnap reggel indulunk! – határozott a Madárijesztő. – Most tehát készüljünk fel mindnyájan a hosszú útra.

A harcias fák támadása

Másnap reggel Bambo egy öleléssel és két puszival búcsúzott a kedves zöld leánytól, valamennyien melegen megszorongatták a zöld pofaszakállas katona kezét, aki a kapuig kísérte őket. Mikor a Pelenkahuszár ismét meglátta őket, módfelett elcsodálkozott, hogy otthagyják a gyönyörű Liberóvárost, és új kalandoknak vágnak neki. De tüstént leoldotta szemüvegüket, s eltette a nagy ládába, azután pedig zsákszámra adta velük a jókívánságokat. A Madárijesztőt még külön is figyelmeztette:
– Most te vagy az uralkodónk, tehát hamarosan vissza kell térned hozzánk!
– Sietek, amennyire tőlem telik – fogadkozott a Madárijesztő. – De előbb haza kell segítenem Bambót.

Bambo is elbúcsúzott a jóakaratú Pelenkahuszártól, és így hálálkodott neki:
– Jól ment sorom nálatok, mindenki jól bánt velem ebben a gyönyörű városban. Kimondhatatlanul hálás vagyok nektek.
– Szóra sem érdemes, kislányom – válaszolt a Pelenkahuszár. – Örülnénk, ha itt maradnál velünk, de ha az a kívánságod, hogy hazamenj apukád várába, szívből kívánom, hogy megleld az utat! – Azzal kinyitotta a külső fal kapuját, barátaink kiléptek rajta, és elindultak a Dél országa felé.

Melegen tűzött a nap, valamennyien tele voltak bizakodással, vidáman beszélgettek, nevetgéltek. Bambo újfent abban reménykedett, hogy rövidesen hazakerül, a Madárijesztő meg a Bádog Favágó pedig örültek, hogy segítségére lehetnek. A cica élvezettel szaglászta a friss levegőt, örvendezve csóválta farkát, ide-oda szaladgált, és kergette az egereket.
– Már alig várom, hogy megmutathassam a többi állatnak, milyen bátor lettem.  – mondta a cica.

Visszanéztek, s még egy utolsó pillantást vetettek Liberóvárosra. De már csak a tornyokat, bástyákat látták a zöld fal mögött, és mindenek fölé tornyosulva Óz palotájának ormait, kupoláját.
– Mégse volt olyan rossz varázsló ez az Óz – jegyezte meg a Bádog Favágó, ahogy a szíve ide-oda zötykölődött a mellében.
– Bizony, nekem is adott eszet, mégpedig igen kiváló eszet – toldotta meg a Madárijesztő.
– Ha ő is bevett volna egy adaggal abból a bátorságból, amit velem itatott, bátor ember lett volna belőle – jegyezte meg a cica.
Bambo nem szólt semmit. Óz nem tartotta meg, amit neki ígért, de megtett minden tőle telhetőt, és a hercegnő ezért nem neheztelt rá. Amint ő maga mondotta: jó ember volt, csak rossz varázsló.

Első nap virágos zöld mezőkön át vezetett útjuk, amelyek Liberóvárost minden oldalról körülvették. Aznap éjszaka a szabad ég alatt háltak a puha fűben, és nagyszerűen aludtak.
Másnap reggel folytatták útjukat, s addig mentek, mendegéltek, amíg sűrű erdőhöz nem értek. Úgy tetszett, nemigen kerülhetik meg, mert jobbra is, balra is addig terjedt, ameddig csak a szem ellát; meg aztán nem is mertek eltérni útjuk irányától, nehogy eltévedjenek, így hát keresték, hol lenne a legalkalmasabb behatolniuk a sűrű rengetegbe.
A Madárijesztő haladt legelöl. Végre talált egy nagy fát, melynek koronája olyan terebélyes volt, hogy alatta elfért az egész társaság. Megindult hát a többiek előtt, de mihelyt odaért a fa alá, a fa ágai lehajoltak, köréje tekeredtek, és a következő pillanatban fölemelték a földről, és kihajították társai közé.
A Madárijesztő nem ütötte meg magát, de roppantul meglepődött, és meglehetős kábultan nézett maga elé, mikor Bambo fölszedte és talpra állította.

– Itt is behatolhatunk a fák közé – szólt oda a cica.
– Hadd menjek előre – ajánlkozott a Madárijesztő. – Nekem nem árt, ha ide-oda hajigálnak.
Odament egy másik fához, de még be sem fejezte mondókáját, a fa ágai ismét köréje tekeredtek és kidobták.
– Jaj de furcsa! – kiáltott fel Bambo. – Mitévők legyünk?
– Ezek a fák, úgy látszik, a fejükbe vették, hogy harcolni fognak ellenünk, és megakasztanak utunkban – jegyezte meg a cica.
– No, most én is szerencsét próbálok – jelentette ki a Bádog Favágó, és fejszéjét készenlétben tartva, megindult az első fa felé, amely olyan csúnyán elbánt a Madárijesztővel. Mikor egy nagy ág lehajolt, hogy megragadja, a Favágó olyan erővel sújtott-feléje, hogy egy csapással kettéhasította. A fa koronája egyszeriben remegni kezdett, mintha fájdalmában rázkódnék, és a Bádog Favágó bántatlanul elhaladt alatta.
– Utánam! – szólt vissza társainak. – Gyorsan!
Futva megindultak, és épségben átjutottak a fa alatt, csak a cicát kapta el egy vékonyka ág, aki ijedten nyávogni kezdett. De a Favágó gyorsan lemetszette az ágat, és kiszabadította.
Az erdő többi fája nem tett rá kísérletet, hogy feltartóztassa őket, s ebből arra következtettek, hogy nyilván csak az erdő szélén álló hatalmas fák tudják így önként mozgatni ágaikat: alighanem ők az erdő rendőrei, s azért kapták bűvös erejüket, hogy a nemkívánatos idegeneket távol tartsák.

Utasaink most már háborítatlanul keltek át az erdőn, egészen a túlsó széléig. Ott azonban legnagyobb meglepetésükre magas fal zárta el útjukat, amely olyan volt, mintha teljes egészében fehér porcelánból épült volna: felszíne sima, síkos volt, akár valami tál vagy tányér, és sokkal magasabb volt, mint ők maguk.
– Most mit csináljunk? – kérdezte Dorka tanácstalanul.
– Át kell jutnunk a falon – vélekedett a Bádog Favágó. – Majd fabrikálok létrát.

A porcelán csecsebecsék országa

Mialatt a Bádog Favágó lajtorját eszkábált az erdőben szerzett fából, Bambo lefeküdt aludni, mert nagyon elfáradt a hosszú úton.
A Madárijesztő elnézte a Bádog Favágót, ahogy a létrán dolgozik, s ezenközben így morfondírozott:
– Sehogy se tudom kitalálni, hogy miért van itt ez a fal, sem azt, hogy miből épült.
– Pihentesd az agyadat, és ne törődj a fallal – csitította a Favágó. – Majd ha átmásztunk rajta, meglátjuk, mi van a túlsó oldalán.
A lajtorja nemsokára elkészült. Kissé ormótlannak látszott, de a Favágó szerint elég erős, és megfelel a célnak. A Madárijesztő fölébresztette az alvókat, és elújságolta nekik, hogy a létra kész. Elsőnek ő maga mászott fel rajta, de olyan ügyetlen volt, hogy Bambo kénytelen volt nyomon követni és megtámasztani, hogy le ne essék. Mikor odáig felkapaszkodott, hogy átlátott a túlsó oldalra, a Madárijesztő felkiáltott:
– Tyűha!
– Ne állj meg! – szólt rá Bambo.
A Madárijesztő továbbmászott, és leült a fal tetejébe; akkor a hercegnő feje is kibukkant, és ő is elkiáltotta magát, akár a Madárijesztő:
– Tyűha!
Utánuk a cica következett, és utolsónak a Bádog Favágó; de mind a ketten tyűhát kiáltottak, mihelyt átláttak a fal túlsó oldalára. Végül valamennyien ott ültek egy sorban a fal tetején, és különös látvány tárult a szemük elé.

Szép nagy síkság terült elibük, melynek talaja olyan sima, fényes és fehér volt, mint egy nagy tányér. Az imitt-amott elszórt házak mind porcelánból voltak, vidám, tarka színekre festve. Icipici volt mindahány, a legnagyobbik is alig ért Bambo derekáig. Itt-ott csinos kicsi pajták, fészerek is voltak, körülöttük porcelán kerítés, és mindenfelé tehenek, juhok, lovak, malacok, csirkék, egyenként és csoportosan – valamennyi porcelánból.
De a legfurcsábbak ennek a különös országnak a lakosai voltak. Volt ott pásztorlányka, arannyal pettyezett ruhácskában, élénk színű pruszlikban, tüneményes arany-, ezüst-, bíboröltözékű királylány, aztán piros vagy sárga vagy kék csíkos térdnadrágba öltözött pásztor, cipellőjén aranycsat; drágaköves koronát viselő, selyemmentés, hermelin palástos királyfi meg hegyes süvegű, bő ruhájú bohóc, kinek orcájára két piros pötty volt festve. És ami a legkülönösebb: ezek az emberek egytől egyig porcelánból voltak, porcelánból volt a ruhájuk is, és mind olyan aprókák voltak, hogy a legmagasabbik közülük legföljebb ha Bambo térdéig ért.
Utasainkra eleinte rá se hederített senki, csak egy feltűnően nagy fejű, vörösbarna kis porcelán kutyus szaladt oda a falhoz, és ugatta meg őket vékonyka hangon; azután megint elszaladt.

– Hogy jutunk le a falról? – kérdezte Bambo.
A létra olyan nehéz volt, hogy nem tudták felhúzni, ezért a Madárijesztő levetette magát a fal tetejéről, a többiek pedig ráugrottak, hogy meg ne üssék magukat a kemény porcelánföldön. Nagyon vigyáztak, hogy ne ugorjanak a fejére, és meg ne vágják a lábukat a zsilettpengékkel. Amikor valamennyien szerencsésen földet értek, fölszedték a Madárijesztőt, akinek a testét egészen laposra taposták, és ismét visszarázták eredeti alakjába.
– Át kell kelnünk ezen a furcsa országon, és ki kell jutnunk a másik oldalán – okoskodott Bambo. – Mindenképpen tartanunk kell az irányt, és csakis délnek szabad haladnunk.

Elindultak tehát a porcelán emberkék országán át, és elsőnek egy porcelán fejőlánykához értek, aki éppen porcelán tehénkéjét fejte. Az idegenek közeledtére a tehén nagyot rúgott, feldöntötte a fejőszéket, a sajtárt és magát a lányt is; mindez nagy csörömpöléssel szétgurult a porcelánföldön.
Bambo rémülten látta, hogy a tehénnek az egyik lába letörött, a sajtár apró szilánkokban hever a földön, a szegény fejőlánykának pedig kicsorbult a bal könyöke.
– Nézze meg az ember! – zsémbelt a fejőlány. – Mit műveltek itt! A tehenemnek letörött a lába, most vihetem a javítóba, hogy odaragasszák! Mi jut eszetekbe, hogy idejöttök, és megijesztitek a tehénkémet?
– Ne haragudjál! Nem készakarva tettük! – kérlelte Bambo. De a takaros kis fejőlány nem is válaszolt dühében. Fölvette a tehene letört lábát, és durcásan elindult, a szegény pára pedig három lábon bicegett mögötte. Elmenet a lány a válla fölött még többször is szemrehányóan visszanézett a bumfordi idegenekre, akik ilyen bajba sodorták; kicsorbult könyökét szorosan testéhez szorította.

Bambo odavolt sajnálkozásában.
– Nagyon kell vigyáznunk – mondta a gyengéd szívű Bádog Favágó -, mert könnyen helyrehozhatatlan bajt okozhatunk ezeknek az aranyos kis emberkéknek.
Ahogy továbbmentek, egyszer csak gyönyörű ruhába öltözött fiatal királylány jött szembe velük; az idegenek láttán megtorpant, majd futásnak eredt.
Bambo jobban szemügyre akarta venni, s ezért utánaszaladt; de a porcelán királykisasszony felsikoltott:
– Ne kergess! Ne kergess!
Olyan ijedt hangocskán szólt, hogy Bambo megállt, és megkérdezte:
– Miért ne?
A királykisasszony is megállt, biztonságos távolban, és így válaszolt:
– Mert ha futok, könnyen eleshetek, és összetörhetem magam.
– De hát akkor is megragaszthatnak, nem? – kérdezte Dorka.
– Meg, meg, de hát ragasztás után az ember már sose olyan csinos mint eredetileg volt!
– Persze, persze, azt el tudom képzelni – bólogatott Bambo.
– Nézd, itt van például Dzsóker bácsi, az egyik bohócunk – folytatta a porcelán királykisasszony. – Ő mindig tótágast akar állni, és már olyan sokszor összetörte magát, hogy száz meg száz helyen kellett megragasztani. Elég siralmasan fest; éppen itt jön, magad is láthatod.
Csakugyan, jópofa kis bohóc jött éppen feléjük, és Bambo észrevette, hogy hiába a piros-sárga-zöld csinos ruha, mindenfelé csupa repedés, hasadás az egész emberke, ami világosan mutatja, hogy hol mindenütt kellett már összeragasztani.
A bohóc a zsebébe mélyesztette mind a két kezét, felfújta a képét, és nevetségesen bólogatott; azután pedig a következő versikét hadarta:

Mint baba a pelusod
Hölgyikém, úgy bámulod
Dzsóker bácsit, szegényt!
Sorsod olyan mostoha,
Hogy nem láttál még soha
Vidám öreglegényt?

– Hallgasson, uram! – szólt rá a királykisasszony. – Nem látja, hogy ezek itt idegenek, és meg kell adni nekik a kellő tiszteletet?
– Hát ez talán nem tiszteletadás? – mondta a bohóc, és a feje tetejére állt.
– Ne törődjetek Dzsóker bácsival – szólt a királylány a jövevényekhez. – Több ízben elrepedt az esze tokja, azért olyan hóbortos.
– Ó, nem baj! – hagyta rá Bambo. – De te olyan szép vagy, hogy igazán szívből meg tudnálak szeretni. Nem engednéd meg, hogy magammal vigyelek a királyi várba, és odaállítsalak a kandallópárkányra ? Elférnél a kosaramban.
– Ezzel nagyon szerencsétlenné tennél – válaszolta a porcelán királykisasszony. – Nézd, mi itt a saját országunkban boldogan élünk, mert beszélhetünk, mozoghatunk kedvünk szerint. De ha valamelyikünket elviszik innét, annak a tagjai tüstént megmerevednek, attól fogva már nem tehet semmit, csak áll, és csodáltatja magát. Persze nem is várnak tőlünk egyebet, amikor ott állunk világszerte a vitrinekben, kandallópárkányokon meg szalonasztalokon, de elhiheted, sokkal vidámabban élünk itt a hazánkban.
– A világért sem akarlak szerencsétlenné tenni! – kiáltott föl Bambo. – Inkább elbúcsúzom tőled: élj boldogul!
– Isten veled – búcsúzott a királylány.

Utasaink óvatosan bandukoltak át Porcelánországon. A kicsiny állatok, emberek elszaladtak előlük, mert attól féltek, hogy a jövevények összetörik őket; tán egy óra sem telt bele, és barátaink máris eljutottak az ország túlsó szélére, melyet ismét porcelánfal határolt.
Ez a fal azonban nem volt olyan magas, mint az első, és a Bádogember erős karjaival valamennyiüket felemelte a fal tetejére; majd a fejszéjét beleakasztotta a fal tetejébe, hogy felhúzza magát. De visszacsúszott és egy porcelán templomra esett, amely diribdarabkákra törött.
– Kár érte – sajnálkozott Dorka. – De végeredményben azt hiszem, jól jártunk, hogy nem tettünk több kárt ezekben a kis emberkékben, csak egy tehén lábát törtük el meg ezt a templomot. Hisz mind olyan szörnyen törékenyek!
– De még mennyire – helyeselt a Madárijesztő. – Mondhatom, örülök, hogy szalmából vagyok, és nem egykönnyen sérülök meg. Rosszabb dolgok is vannak a világon, mint Madárijesztőnek lenni.
A Bádog Favágó eközben újból nekiveselkedett, és Bambo meg a Madárijesztő segítségével ő is felkapaszkodott a fal tetejére.

A cica az állatok királya lesz

Mikor utasaink lemásztak a porcelánfalról, magas és szúrós fűvel benőtt, mocsaras, semlyékes, kellemetlen vidékre kerültek. Alig-alig lehetett elkerülni, hogy minduntalan sáros gödrökbe ne pottyanjanak, mert a sűrű fű eltakarta szem elől. Nagy óvatosan mégis sikerült átkelniük az ingoványon, és szilárdabb talajra kerültek. Ott azonban még vadabb, még zordonabb lett a vidék, sokáig gázoltak át fáradságosan a sűrű bozóton, s végül ismét rengeteg erdőbe jutottak, öregebb s hatalmasabb fák közé, mint amilyeneket valaha is láttak.

– Milyen gyönyörű ez az erdő! – mondta a cica, és kedvtelve nézett körül. – Soha életemben nem láttam ennél szebbet.
– Kicsit barátságtalan – vélekedett a Madárijesztő.
– Cseppet sem! – ellenkezett a cica. – Szívesen eléldegélnék itt életem végéig. Nézd, milyen puha az avar a lépted alatt, milyen üde zöld a moha, amely belepi a vén fák törzsét. Vadállat keresve sem találhatna nekivalóbb tanyát!
– Talán vannak is itt vadállatok – jegyezte meg Bambo.
– Biztosan vannak – felelte a cica. – De egyelőre még egyet sem láttam közülük.

Addig mentek, mendegéltek befelé az erdő sűrűjébe, amíg egészen rájuk sötétedett. Akkor Bambo meg a cica lefeküdtek aludni, a Bádog Favágó meg a Madárijesztő pedig őrködtek, mint rendesen.
Reggelre kelve folytatták útjukat. De még nem jutottak messzire, mikor egyszer csak morgás ütötte meg fülüket, mintha sok-sok vadállat morogna egyszerre. A csapat tagjai mentek tovább a jól kitaposott ösvényen, amikor egyszer csak tisztásra értek, és mit láttak: a tisztáson száz meg száz mindenféle fajta vadállat gyűlt össze. Volt ott tigris, elefánt, medve, farkas, róka meg mindenféle más, amiről az iskolában tanultunk – és Bambo az első pillanatban bizony megszeppent. De a cica megmagyarázta neki, hogy az állatok éppen gyűlést tartanak, és bőgésükből, morgásukból arra lehet következtetni, hogy nagy bajban vannak.
Miközben beszélt, az állatok megpillantották, és a nagy gyülekezet mintegy varázsütésre elcsöndesedett. Akkor a legnagyobbik tigris odalépett eléjük, és így szólt:
– Isten hozott, benneteket! Azért jöttetek, hogy legyőzzétek ellenségünket, és visszahozátok a békét a rengeteg erdőnkbe?
– Ki fenyeget? – kérdezte a cica méltóságteljesen.
– Félelmetes ellenség jött az erdőnkbe nemrég. A fertelmes szörnyeteg olyasféle formájú, mint egy óriási pók, teste akkora, mint egy elefánté, minden lába egyenként olyan vastag és hosszú, mint egy-egy fa törzse. Nyolc ekkora lábon kúszik a rengetegen át, és ha bármiféle állat az útjába kerül, megragadja és bekapja, felfalja, mint pók a legyet. Senki fia nincs biztonságban, amíg ez a szörnyeteg él, ezért jöttünk itt össze, hogy megvitassuk, mit tehetnénk a magunk védelmében; a legjobb pillanatban érkeztél közénk.

A cica elgondolkozott.
– Van-e köztetek oroszlán? – kérdezte.
– Nincsen. Volt néhány, de a szörnyeteg valamennyit fölfalta.
– Ha elpusztítom ellenségeteket, hódoltok majd nekem, mint az Erdő Királyának? – kérdezte a cica.
– Örömest! – válaszolta a tigris, és nyomában valamennyi állat elordította magát: – Örömest! – hogy visszhangzott belé az erdő.
– Hol tanyázik most az a nagy pókféleség? – tudakolta a cica.
– Amott, a tölgyek között – mutatta a tigris a mellső mancsával.
– Vigyázzatok addig a barátaimra – mondta a cica. – Megyek is már, megküzdök a szörnyeteggel.
Azzal elköszönt barátaitól, és büszkén elvonult, hogy megvívjon az ellennel.

Az óriáspók éppen aludt, mikor a cica rábukkant, és olyan fertelmesen rút volt, hogy a macska elfintorította az orrát utálatában. Lába megfelelt a tigris leírásának, hatalmas testét durva fekete sörte borította. Hatalmas szájában arasznyi éles fogak sorakoztak; de fejét darázs derekánál is vékonyabb nyak fűzte ormótlan testéhez. A cica ebből mindjárt kitalálta, hol a legtanácsosabb megtámadnia a szörnyeteget; és mivel tudta, hogy könnyebben megbirkózik vele álmában, mint hogyha fölébred, tüstént kivonta tőrét, amelyet még Liberóvárosból hozott, nekirugaszkodott, egyetlen óriási ugrással a szörnyeteg hátán termett, és karjának egyetlen suintásával elválasztotta a pók fejét a törzsétől. Aztán leugrott a hátáról, és megvárta, amíg hosszú lábai már nem rángatóznak: tudta, hogy akkor már egészen és végleg elpusztult. A pók sűrű, fekete vérét beletörölgette annak szőrös testébe, majd eltette a tőrét.

Visszament a tisztásra, ahol az állatok már várták, és büszkén kijelentette:
– Immár nem kell félnetek ellenségetektől.
Az állatok ekkor hódoltak a cicának mint királyuknak; és a cica megígérte, hogy mihelyt Bambo biztonságosan útban van hazafelé, visszajön hozzájuk, és uralkodni fog rajtuk.

A kvarangyok országa

Utasaink az erdő hátralevő részén további kalandok nélkül keltek át; mikor kiértek a fák homályából, ormától a lábáig hatalmas szikladarabokkal teleszórt meredek dombot láttak maguk előtt.
– No, erre bizony nehéz lesz felkapaszkodni – mondta a Madárijesztő. – De hiába, át kell kelnünk rajta.
Megindult hát elöl, és társai követték. Alighogy az első sziklához értek, durva hang rivallt rájuk:
– Vissza!
– Ki szólt? – kérdezte a Madárijesztő.
A szikla fölött egy fej jelent meg, és ugyanaz a hang így folytatta:
– Ez a hegy a miénk, nem engedünk át rajta senkit.
– De nekünk át kell jutnunk – vitatkozott a Madárijesztő. – A kvarangyok országába igyekszünk.
– Itt ugyan nem mentek át! – mordult a hang, és a szikla mögül a legfurább ember lépett elő, akit barátaink csak valaha láttak.

Kurta, zömök kis testén óriási lapos fej ült, amely csupa ránc nyakból nőtt ki. Karja azonban egyáltalán nem volt, és ennek láttán a Madárijesztő biztosra vette, hogy ez az ügyefogyott figura semmiképp sem tudja őket megakasztani útjukban.
– Sajnálom, nem fogadhatjuk meg szavadat, át kell kelnünk a dombodon, akár tetszik, akár sem – mondta tehát, és vakmerően nekiindult.
Ekkor az emberke feje villámgyorsan előrerugaszkodott, nyaka kinyúlt, és a lapos feje búbja úgy hasba vágta a Madárijesztőt, hogy hanyatt-homlok lebukfencezett a lejtőn. Aztán a fej – csaknem éppoly gyorsan, mint ahogy kinyúlt – visszatért a törzshöz, és a fura emberke nyersen felröhögött:
– Látod? Nem olyan egyszerű, mint képzelted!
A hegyoldalból csúfondáros hahota hangzott fel kórusban, és Dorka száz meg száz kartalan Kalapácsfejet pillantott meg: minden szikla mögött ott kuksolt egy-egy.

A Bádog Favágót felbőszítette a Madárijesztő balesetét kísérő nevetés, és ijesztő nyikorgással nekirontott a domboldalnak.
Egy Kalapácsfej ismét öklelésnek lendült, és a Bádogember úgy gurult le a lejtőn, mintha ágyúgolyó találta volna el.
Bambo leszaladt, talpra segítette a Madárijesztőt, a Favágó odasántikált hozzá, kicsit behorpadva, és azt mondta:
– Hiába harcolnánk olyan emberek ellen, akik a fejükkel öklelnek; ezekkel senki sem bír.
– De hát mit csináljunk? – kérdezte Bambo tanácstalanul.
– Hívd segítségül a Szárnyas Pelenkás Majmokat – javasolta a cica. – Jogodban áll még egy alkalommal igénybe venni őket.
– Helyes! – mondta Bambo, felhúzta az Aranypelenkát, és elmormolta a varázsigét.

A Majmok ezúttal is éppoly gyorsan megjelentek, mint az előző alkalmakkor, egykettőre ott termett az egész csapat.
– Mi a parancsod? – tudakolta a Majomkirály, és mélyen meghajolt Bambo előtt.
– Vigyél át bennünket a hegyen, a kvarangyok országába – kérte a leányka.
– Parancsodat teljesítjük – válaszolta a Majomkirály, és a Szárnyas Pelenkás Majmok egyszeriben felkapták utasainkat, és elszálltak velük. Mikor a domb felett repültek, a Kalapácsfejek üvöltöttek dühükben, és fejüket egyre magasabbra nyújtogatták a levegőbe, de nem tudták elérni a Szárnyas Pelenkás Majmokat; Bambo és társai így biztonságban átjutottak a hegyen, és földet értek a kvarangyok szép országában.

– Utoljára jelentünk meg parancsodra – szólt ekkor Bambóhoz a királyuk: – Istenhozzád, sok szerencsét!
– Élj boldogul, és köszönöm a segítségedet! – válaszolta a leányka; akkor a Majmok a levegőbe emelkedtek, és egyetlen szempillantás alatt eltűntek.
A kvarangyok országa boldog, gazdag vidéknek tetszett. Érlelődő búzaföldek között jól kövezett utak kanyarogtak, üdén csobogó patakok folydogáltak, amelyeken erős kőhidak vezettek át. Hidak, házak, kerítések mind élénkpirosra voltak festve, mint ahogy a nyugorok országában minden sárga volt, a mumpicoknál pedig kék. A kicsi, kövér, jóindulatúnak látszó kvarangyok maguk is mind pirosba voltak öltözve, s ruházatuk élénken virított a zöld fű meg a sárguló gabona között.

A Szárnyas Pelenkás Majmok egy tanya közelében tették le barátainkat; odamentek és bekopogtak. A gazda felesége nyitott ajtót, és mikor Bambo enni kért, az asszony finom ebédet szolgált fel mindannyiuknak, háromféle tésztával, négyféle süteménnyel, a cicáról külön is gondoskodott, tálban tejecskét tett elébe.
– Messze van ide Glinda vára? – kérdezte a leányka.
– Ó, nem, nincs már messze – válaszolta az asszony. – Menjetek csak egyenesen délnek, hamarosan odaértek.
Megköszönték a jó ebédet, és újult erővel elindultak; addig mentek, mendegéltek szőke búzaföldek között, takaros kőhidakon át, amíg gyönyörű szép kastélyt pillantottak meg maguk előtt. Aranypaszomántos, vörös egyenruhába öltözött három szép fiatal lány állt őrt a kapuban, s mikor Bambo odaért, egyikük megszólította:
– Mi járatban vagytok a Dél országában?
– A Jó Boszorkánnyal szeretnénk beszélni, aki itt uralkodik – felelte a hercegnő. – Bevezetnél hozzá?
– Mondd meg a nevedet, majd megkérdem Glindát, hogy fogad-e! Megmondták, és a katonalány eltűnt a kastélyban. Kisvártatva visszajött, és közölte, hogy Glinda azonnal fogadja őket.

Mielőtt Glinda színe elé kerültek, bevezették őket a kastély egyik szobájába, és ott Bambo megmosta arcát, és megfésülködött, a Madárijesztő legjobb formájába paskolta magát, a Favágó kifényesítette bádogját, és babakrémmel bekente ízületeit.
Mikor valamennyien udvarképesek lettek, a katonalány bevezette őket a nagy terembe, ahol Glinda, a Jó Boszorkány ült rubintos trónusán.
Szépnek, fiatalnak látták. Dús, vörös haja hosszú csigákban omlott vállára. Ruhája tiszta fehér volt, kék szeme barátságosan sugárzott a kislányra.

– Mi járatban vagy, gyermekem? – szólította.
Bambo elbeszélte Glindának egész történetét: hogyan sodorta a forgószél Óz birodalmába, hogyan került össze társaival, milyen csodálatos kalandokon mentek keresztül.
– Egyetlen kívánságom – végezte -, hogy hazakerüljek, mert anyukám biztosan már azt hiszi, hogy valami szörnyű baj ért, és gyászruhát ölt miattam; márpedig az nagyon sokba kerül, és hacsak nem sokkal jobb a termés ez idén, mint tavaly volt, akkor apukámnak adót kell kivetnie a népünkre.

Glinda lehajolt, és megcsókolta a kislány bizalommal feléje emelkedő, bájos arcocskáját.
– Isten áldja meg a jó szívedet – mondotta. – Bizonyosan találok rá módot, hogy haza juttassalak. De – tette hozzá – ha hazaküldlek, nekem kell adnod az Aranypelenkát.
– Szíves örömest! – kiáltott fel Bambo. – Hiszen én már úgysem veszem hasznát, te pedig három ízben rendelkezhetsz a Szárnyas Pelenkás Majmok felett.
– Azt hiszem, éppen háromszor lesz szükségem rájuk – mondta Glinda mosolyogva.
Bambo átadta Glindának az Aranypelenkát, és a Boszorkány azt kérdezte a Madárijesztőtől:
– Mit fogsz csinálni, ha Bambo elhagy bennünket?
– Visszamegyek Liberóvárosba – felelte. – Óz tudniillik engem jelölt ki utódául, és a nép is kedvel. Egyetlen gondom, hogy hogyan jutok át a Kalapácsfejűek Hegyén.
– Az Aranypelenka varázshatalmánál fogva megkérem majd a Szárnyas Pelenkás Majmokat, vigyenek el Liberóváros kapujáig. Kár volna a népet megfosztani egy ilyen kiváló uralkodótól.
– Igazán olyan kiváló vagyok? – kérdezte a Madárijesztő.
– Hát… mindenesetre kivételes vagy – felelte Glinda. Aztán a Bádog Favágóhoz fordult:
– És veled mi lesz, ha Bambo hazamegy?
A Bádog Favágó fejszéjére támaszkodva eltűnődött.
– A nyugorok nagyon megkedveltek, mikor a Gonosz Boszorkány elolvadt, azt szerették volna, ha ott maradok, és uralkodom rajtuk. Én is megszerettem őket, és ha visszajutnék a Nyugat Országába, szívesen uralkodnék ott életem végéig.
– Másodszorra azt parancsolom majd a Szárnyas Pelenkás Majmoknak – ígérte Glinda -, hogy téged épségben elvigyenek a nyugorokhoz. Látszatra talán valamivel kisebb az agyvelőd, mint a Madárijesztőé, de az eszed igazából ragyogó, kivált, ha jól kifényesíted, és bizonyos vagyok benne, hogy bölcsen, jól fogsz uralkodni a nyugor népen.
Glinda most a cicához fordult, és tőle kérdezte:
– Hát te mit akarsz csinálni, ha Bambo hazatért övéihez?
– A Kalapácsfejűek Hegyén túl van egy rengeteg erdő, és annak az erdőnek az állatai megválasztottak engem királyuknak. Ha oda visszakerülhetnék, boldogan élnék ott halálom napjáig.
– Harmadik parancsom tehát az lesz, hogy a Szárnyas Pelenkás Majmok vigyenek el téged abba az erdőbe – mondta a Jó Boszorkány. – Ezzel ki is merítettem az Aranypelenka bűvös erejét, és utána visszaadom a Majomkirálynak, hogy ezután szabad legyen egész nemzetségével együtt.

A Madárijesztő, a Bádog Favágó meg az Oroszlán nem győzött hálálkodni Glindának, Bambo pedig lelkesen felkiáltott:
– Te igazán éppolyan jó vagy, mint amilyen szép! De még nem árultad el, hogyan jutok haza.
– Ezüstcipellőd könnyedén átrepít az Óperenciás tengeren – válaszolta Glinda. – Ha ismerted volna varázserejét, akár a legelső napon visszakerülhettél volna anyukádhoz.
– De akkor én sose kaptam volna meg a csodálatos eszemet! – kiáltott fel a Madárijesztő. – Egész életemet egy búzaföld kellős közepén tölthettem volna karóba húzva.
– Nekem pedig sose lett volna meg a nagyszerű szívem – mondta a Bádog Favágó. – Ott rozsdásodtam volna az erdő közepén, míg a világ s még két nap.
– Én pedig mindörökre gyáva maradtam volna – fűzte tovább a cica.
– Ez mind igaz – ismerte el Bambo. – Boldog vagyok, hogy segíthettem barátaimon. De most, hogy mindegyik megkapta, ami leghőbb vágya volt, és ráadásul még birodalomhoz is jutott, amelyben uralkodjék, szeretnék végre hazamenni.

– Az ezüstcipő sokféle bűvös tulajdonsága közé tartozik – mondta Glinda -, hogy a világon bárhová elrepít három lépéssel, és egy-egy lépés nem tart tovább a szempillantásnál. Semmi mást sem kell tenned, csak háromszor egymás után összeütnöd a bokádat, és megparancsolnod a cipőnek, hogy vigyen el oda, ahová el akarsz jutni.
– Ó, igazán! – lelkendezett a leányka. – Akkor hát menten megparancsolom, hogy vigyen haza apukám várába!

Azzal felkapta a cicát, megcsókolta, és gyengéden megsimogatta, aki erre dorombolni kezdett. Aztán a Bádog Favágót csókolta össze búcsúzóul, és a Favágó úgy sírt, hogy ízületei a legnagyobb veszélyben forogtak. A Madárijesztőt csak jó erősen magához ölelte, ahelyett hogy pingált arcát megcsókolta volna; ő maga is elpityeredett, annyira fájt megválnia kedves útitársaitól.

A jóságos Glinda leszállt rubintos trónusáról, hogy ő is megcsókolja a kislányt búcsúzóul, és Bambo szívből megköszönte neki iránta meg barátai iránt tanúsított sok-sok kedvességét.
Azután háromszor összeütötte cipője sarkát, és elkiáltotta magát:
– Vigyél haza anyukámhoz!

Újra otthon!

És már repült is a levegőn át, olyan sebesen, hogy nem látott, nem hallott egyebet, csak a szél süvítését a füle mellett.
Az ezüstcipellő csak hármat lépett, aztán megállt, mégpedig olyan hirtelen, hogy Bambo a fűbe hemperedett, és hármat bucskázott, mielőtt észrevette, hogy hol is van tulajdonképpen.
Végre felült és körülnézett.
– Úristen! – kiáltott fel.
Tudniillik a vártorony tetején ült. A király éppen

Bambo feltápászkodott, és akkor vette csak észre, hogy harisnyában van. Az ezüstcipő repülés közben leesett a lábáról, és örökre elveszett az Óperenciás tengerben.
Anyukája is felnézett, és meglátta Bambót, amint szalad lefelé.
– Drága kislányom! – sikoltott fel, karjába zárta a leánykát, és csókokkal borította arcát. – Honnét kerültél elő?
– Óz birodalmából – válaszolta a kislány komolyan. Jaj, anyu, milyen jó, hogy újra itthon vagyok! És ígérem, már soha többé nem fogok bepisilni!

Varázserejű prémium Bambo nature pelenkát rendeljen Ön is az epelus.hu bababoltból, ahol baba popsi törlőkendő, babakrém, Bambo nature nadrágpelenka és bugyipelenka akciókkal várjuk! Rendeljen akciós arany Bambo nature pelenka csomagot, és használja ki az ingyenes házhozszállítást, amit a Szárnyas Pelenkás Majmok biztosítanak!

Értékeld az oldalt!
Secured By miniOrange