Pierre és Sofie

  1. rész

Ez a történet az ezernyolcszázas évek vége felé játszódik. Valahol közép Amerika magasságában járt a korvett gőzös, amelyik Argentínába indult, amikor először találkoztak a hajó fedélzetén.

A férfi, erős, kisportolt, és a harmincas évek közepén járt. A hölgy a húszas évei vége felé.

A lány elfordult a férfitól, aki szóba szeretett volna állni. A férfi naponta látta őt a hajó fedélzetén. Nem tudta megszólítani, mert a nő azonnal hátat fordított, amint észrevette amaz közeledését.

Ezen a napon a lány nem fordult el, támaszkodott egy oszlopnak, majd amikor Pierre közelebb ment, látta, hogy a nő sír.

– Kezét csókolom asszonyom!
– Hagyjon békén! Nem vagyok asszony!
– Ó bocsánat kisasszony!
– Mondtam, hogy hagyjon békén!
– Nem akarom bántani!
– Olyan mindegy!
– Ne mondjon ilyet!
– De miért?
– Nézze semmi olyan, nem történhetett, amiért sírnia kellene!
– Elhagyott a vőlegényem!
– Mondtam én!
– Mit mondott?
– Nézze kisasszony! Maga nagyon szép, és vonzó, és az élet még maga előtt áll.
– Nem érti? Elhagyott! Elcsalt erre az útra, de itt meg kiderült, hogy nem szeret. Dobott érti? Nekem meg annyi pénzem sincs, hogy vissza tudjak menni Európába.
– Nézze kisasszony! A világ bármely táján meg lehet élni, csak akarni kell.
– Csak nem látok semmi alternatív megoldást az életemre!
– Értem én kisasszony! De ne csüggedjen el! Mit mondjak én? Nekem kellene sírnom!
– Mi a baja? Mi történt?
– A feleségem rosszul lett, és pár nappal az indulás után meghalt. Épp a nagybátyához mentünk volna Buenos Airesbe, mert azt ígérte, hogy segít, mert van pénze.
– Ó értem. Sajnálom!
– Hát én is. Hiába vagyok erős, hiába értek sok mindenhez, nem tudom, hogy mire viszem így a nagybácsi nélkül. Nem tudom, hogy kapok munkát.
– Benne vagyunk a slamasztikában!

Pierre, és Sofie naponta találkoztak a fedélzeten. Sokat beszélgettek, és elmondták egymásnak életük történetét, mintha mindig ismerték volna egymást.

A férfi nem volt vonzó a nő számára, de mivel ismerték egymást, sokat találkoztak. Sokat beszélgettek, és mint régi ismerősök megosztották titkaikat.

– Mondja, szerette a feleségét?
– Ó igen! Nagyon!
– Akkor most fáj az elvesztése?
– Fáj. Bár az igazság az, hogy eléggé elhidegült tőlem. Beteges volt, és én sokat dolgoztam. Késő este hazaestem, vacsoráztam, és a fáradtságtól estem az ágyba. Keveset fizettek, és sokat dolgoztattak, de így is nehezen éltünk.
– Ismerem, amiről beszél.
– A hajójegy árát is nagyon nehezen kuporgattuk össze.
– Gyerekük nem volt?
– Nem. Még nem volt.
– Valami jó is van ebben azért.
– Igen. De azért nagyon hiányzik.
– Megértem. Nálam meg itt a hajón derült ki, hogy magával hozta a ribancát.
– Ilyen is van?
– Sajnos.
– Mindegy, kedves Sofie, legalább van időnk beszélgetni.
– Az van. Ez a korvett a maga 35 km-es 20-22 csomós sebességével nem valami gyors.
– Hát nem.

Aztán nagyokat hallgattak. Nem közeledtek egymás felé, de mindent elmondtak egymásnak. Jó volt kibeszélni magukból minden bánatot.

Egyik éjjel aztán a gőzhajó kazánja kilyukadt, és a gőz belecsapott a tűztérbe. Gőzrobbanás történt.
Pierre ösztönösen kapaszkodott bele egy a már sodródó padba, ami a hajóról elszabadult.

Sötét éjjel volt, és nem látott semmit. Kapaszkodott, majd félig rácsúszva elszenderedett a kimerültségtől.

Már hajnalodott, amikor felébredt. Akkor látta meg a nőt, aki a pad másik végébe volt kapaszkodva. Odacsúszott, és segített neki is felkapaszkodni.

– Istenem! Hát maga él?
– Na és maga?
– Nem bíztam abban, hogy túlélem.
– Egyelőre nincs gond, de érzem a sodrást. Sodródunk.
– Vajon merre?
– Az végül is mindegy. A víz nem hideg, úgy látom sérüléseink nincsenek, Ha később kisüt a nap, körülnézek.
– Hogyan.
– Hát csak így. Bár ha megbír a pad, felállok.
– Jó erős masszív pad ez. Bár jobb lett volna ott maradni a hajón.
– Ne mondjon ilyet.
– Jól van. Hát ilyen nincs is. Épp felmentem a fedélzetre, a robbanás lesodort.
– Én is épp oda igyekeztem, nem tudtam aludni.
– Örülök, hogy itt van.
– Én is magának.

Később kisütött a nap. A pára feloszlott. Körülnéztek. Megláttak egy kis zöld részt.

– Az talán szárazföld lesz!
– Messze van, nagyon messze, mondta a nő.
– Az mindegy. Megpróbálok abban az irányba fordulni a paddal.
– Jó. Hamarosan éhesek, és szomjasok leszünk.
– Igen, ez igaz. De most ne gondoljon erre, az életünk a tét.
– Csak mondja, hogy mit csináljak.
– Jól van kedves. Próbáljon feljebb mászni. A pad már irányban van, én majd tolom. Az erejét tartalékolja, hátha kell majd. Pihenjen.

A hölgy a kimerültségtől hamar elaludt. A nap meleg sugarainak most nagyon örült.

Pár óra múltán felébredt. Körülnézett. Az a zöld határozottan közelebb került. Egy sziget.- gondolta.

– Felébredt?
– Igen. Aludtam egyet a kimerültség miatt.
– Gondoltam. Közben felraktam a pad tetejére.
– Észrevettem, köszönöm! Meg is száradt a ruhám.
– Már nem vagyunk messze attól a zöldtől.
– Egy sziget?
– Igen.
– Lakatlan?
– Valószínű.
– Megmenekültünk. De most meg éhen, és szomjan halunk.
– Még nem.
– Van reménye?
– Van. Nem adom fel soha.
– Az igen! Tetszik.
– Köszönöm!
– Mennyi idő kell még?
– Úgy számolom két óra.
– Ha lesz víz, és ennivaló. Élünk.
– Gyümölcs van. Ez még közép Amerika. A nagy hegyek is azt jelzik, lehet víz.
– A hegyek?
– A sziget nem nagy, de háromezres csúcsok vannak. Vulkánikusak, és lehet földrengés is, de nem gyakori. Úgy láttam messzebbről, hogy a teteje fehér, a csúcsoknak. Akkor lesz édesvíz. Gyümölcs van. Élni fogunk. Ha partot fogunk, csinálok hajlékot a padból. Nem tudni milyen állatok vannak a szigeten. Védeni kell magunkat.
– Nekem ez az egész zavaros. Hogy fogunk innen elkerülni, vagy valaha el tudjuk hagyni a szigetet?
– Csak ha hajó jön erre. Kutatni fognak utánunk.
– Értem.

Hamarosan hullámverést hallottak. A sodródás a sziget felé most már érezhetően felgyorsult. Hamarosan kikötöttek. A férfi kihúzta a padot, majd elfordította. Ez alatt fogjuk tölteni az éjszakát. Körülnézek.

A parttól kicsit beljebb, kókuszpálmák sora nőtt. A férfi ügyes mozdulattal felmászott, majd egy darab ággal levert két gyümölcsöt.
Hamarosan meglékelte, és az egyiket átnyújtotta a nőnek.

– Igya meg, de ne dobja el. A belseje ehető. A nő mohón itta ki a kókusztejet.
– Köszönöm!
– Semmiség. Még jó, hogy a késem a zsebembe volt.
– Mindig ott hordja?
– Igen.

A férfi gyors mozdulatokkal, a homokba egy mélyedést húzott, majd föléhúzta a padot. Alig elhelyezkedtek, már aludtak mind a ketten a kimerültségtől.

A nap már melegen sütött, amikor Sofie felébredt.

– Jó reggelt kisasszony!
– Jó reggelt! De nagyot aludtam.
– Kellett is. Készítettem oda magának gyümölcsöket, megeheti őket, nem mérgezők!
– Jöjjön, felezzük meg!
– Köszönöm, én már ettem!

A hölgy mohón, és nagy falatokat tömött magába.

– Mondja már miért nem vagyok szomjas?
– A gyümölcsök lédúsak. De volna egy kérésem.
– Igen?
– Tegeződhetnénk?
– Miattam, jól van. Szia Pierre!
– Szia Sofie! Végre. Tudja tegeződve is meg lehet adni a tiszteletet, de magázódva mindig úgy érzem, mintha távol lenne.
– Értem. Látom, dolgozol!
– Ma este már egy védettebb helyen alszunk.
– Nagyon ügyes vagy! Látom indákkal fonod be a fadarabokat. Mi készül?
– Létra!
– Fán alszunk?
– Az a legbiztonságosabb!
– Na jó, de a fán ott hol?
– Csinálok egy hajlékot. Láttam itt nagy pampafüvet, tépek belőle bőven. Olyan ágyat csinálok, hogy kényelmes lesz.
– Az tetszene. Látom a létra is inkább lépcső.
– Miattad!
– Köszönöm!
– Ha kész leszek, és marad időm, akkor felmászok a fára, és körülnézek. Arra a nagyon magasra ni!
– Nem félsz a magasban?
– Soha. Nem az erőmben bízok, de ügyesen szoktam csinálni.

Dél környékén a férfi újra gyümölcsöket hozott. Jót ettek. Aztán a munka folyt tovább. Késő délután már nem épült tovább.

– Nah, mára abbahagyom, az éjt el tudjuk tölteni.
– Látom jó kis fészket csináltál!
– Igyekeztem, majd minden nap tovább építem. De most megyek körülnézni.

A férfi liánból egy hurkot kötött, amit a lábára tett, és így könnyen felmászott.

– Látsz valamit?
– Igen! Egy hajóroncs. De nem a mi hajónk, egy régebbi.

A férfi lecsúszott óvatosan, összeszedte a fáról levert kókuszokat. Hamarosan ettek, és ittak.

– Amíg kókusz lesz éhen, és szomjan nem halunk. Holnap aztán megnézem a hajót. Most lassan feküdnünk kell. Hamarosan leszáll az éj.
– Jövök.

Ezen az éjszakán is nagyot aludtak. Hideg nem volt, és a reggeli napsütés hamar felébresztette őket.
Sofie, bár együtt aludtak, testileg nem akart közeledni Pierre-hez, bár a férfitól mindent megkapott, aki most hatalmas területeken húzta ki a füvet, és hamarosan egy kis veteményes kert lett, amit a vitorláson talált szerszámokkal meg is művelt. Hamarosan Gabonát, borsót, kukoricát, tököt, dinnyét vetett.

– Mit gondol kikelnek ezek a magok?
– Nézze száraz helyen voltak, remélem ki fog kelni.
– Mi a terve?
– Ha lehet hagyok annyi magot, amennyit lehet, és csinálok nagyobb kertet.
– Látom már be is kerítette.
– Igen. Jól jött az a sok szerszám ott a hajón, találtam.

3 hónap telt el. A fán épült kis házukon már tető volt. Pierre ide is füvet használt. Nem ázott be nagyobb esőkor sem, bár sok eső nem esett erre. Bambuszból készített vízgyűjtőt, amikor esett sok összegyűlt belőle. A gabonák már gyönyörűen álltak, és látszott, hogy lesz aratás. Sofie pedig rendben tartotta a veteményes kertet. Hatalmas dinnyék teremtek. Találtak egy kis erecskét, amin a hegyekből hólé csordogált, de nem volt alkalmas az ívásra. Viszont abból locsolták a növényeket.
Az első aratás után Pierre sok magot félretett, de így is maradt bőven, amit kosarakba tett, és lefedte azokat.
Aztán egyik délután búza, árpa, és rozs magból, két kis cipót sütött. Nem mutatta meg Sofienak, csak este.

– Sofie!
– Itt vagyok a kertbe!
– Vacsora van!
– Köszönöm! Mi ez?
– Kenyér!
– Istenem! – és a lány arcán könnycseppek gördültek alá.
– Meglepetés!
– Megleptél. A lány átölelte a férfit, és megcsókolta.
– Hogy én ezt milyen rég vártam!
– Tudod, nem a virágok, és az orchidea volt az, amire vágytam.
– A kenyér?
– Igen! Hogy én hogy untam már a sok gyümölcsöt.
Nagyot nevettek.
Most csókolóztak. Később egymáséi lettek. Boldogok voltak.

– Na hallod nem nagyon kerestek minket.
– Hát nem, de ugyan ki is keresett volna?
– Most hogy mondod.
– Nézd. A parton azt az 5 méteres máglyát azért raktam, ha hajót látnánk, meggyújtanánk. Dobáltam rá bőven gyantás gallyakat, hamarosan nagy tűz, és nagy füst lenne.
– Értem.
– Itt a házunk előtt mindig ég a tűz, és a kemencében is. A tűz mellett gyantás fáklyák. Csak betartod a tűzbe, és begyújtod a máglyát.
– Értem. Ezt meglátják, és küldenek csónakot. Megmenekülünk.
– Vagy nem.
– Ezt hogy mondtad?
– Mindegy.

Pierre sokat vesződött a kertel, és hamarosan már nagy kertben gazdálkodtak. Volt mindenük. Két naponta kenyeret sütöttek, megvolt mindenük, ami csak kell.

– Te Pierre!
– Mond kedves!
– Gondolkodtál már azon, hogy mihez kezdesz, ha megmenekülünk?
– Igen.
– Az érdekelne.
– Semmi jót nem tudok mondani. Itt mindenem megvan, de a világban nem így működnek a dolgok.
– Én is erre gondoltam. Én most boldog vagyok veled. Mindenem megvan. Aztán, ha megmenekülök, mihez kezdek. Pénzem nincs, vagyonom nincs, semmim sincs. Ha véletlenül megmenekülnék, talán bordélyházba kerülnék. Vagy egy gazdag pasi kitartottja lennék.
– Hát értem. Én boldog vagyok most veled. Más nem érdekel.
– Én is boldog vagyok veled.

Megcsókolták egymást, és kerteztek tovább. Ami magot megmentettek a vitorlásról, abból mindből volt egy kisebb terület. Gabonából meg már nagy.

Már két éve éltek boldogan, és ették a tenger, és az őserdő nyújtotta ételeket, és gyümölcsöket, amikor egy reggelen Sofie meglátta a hajót. Pierre épp felfedezőútra indult, nem volt a közelben.
Sofie gépiesen ugrott a fáklyákhoz, majd megmerevedett.

– Én itt boldog vagyok. Meg van mindenem. Még ruhát is font nekem Pierre. Semmiben nem szűkölködöm. Néhanapján hús is jut a fazékba. Azt csinálom, amit a legjobban szeretek. Kertészkedem. Boldog vagyok. Visszatette a fáklyát a helyére.

Várt. A hajó eltűnt a távolban, akkor odalépett a fáklyákhoz, egyet meggyújtott, és meggyújtotta a tűzet.

Pierre már messziről kiabált.

– Láttál valamit?
– Egy hajót!
– Nem vettek észre?
– Nem, mert a tüzet csak akkor gyújtottam meg, amikor eltűntek szem elöl.

Pierre odalépett kedveséhez, és szenvedélyesen megölelte. Megcsókolta.

– Nagyon jól tetted!
– Igen, és nem kell többé máglyát raknod. Soha.
– Mindig együtt?
– Mindig.

 

2. rész

10 év telt el.
A Közép-Amerikai kis szigetre kivetődött Sofie, és Pierre mostanra már otthonosan mozogtak, és pazarul berendezkedtek. Már annyi földet elvettek az őserdőtől, hogy önfenntartóak voltak, de még eladni is tudtak volna gyümölcsöt, gabonát. A tengerből sok halat kifogtak, és lisztbe forgatva kisütötték. Finom csemege volt számukra.

Boldogan éltek, itt mindenkitől távol.

– Te Sofie!
– Mond Pierre!
– Boldog vagy itt a szigeten?
– Boldog vagyok.
– Ennek örülök!
– De azért jó lenne, ha lehetnének állataink.
– Vidámabb volna, az biztos.

Ezen aztán nagyot nevettek.

– Te Pierre! Gondolsz a jövőre?
– Igen.
– Aggódsz?
– Nem. Istenben bízom, hogy megsegít, hogy nem hagy el.
– Nekem is csak benne van bizodalmam. De azért jó lenne, ha csupa jó dolog történne velünk.
– Ahogy eddig?
– Igen! De nagyon szeretnék azért valamit.
– Mi az kedves?
– Két betű csak.
– Sejtem. KV?
– Igeeeen –nevetett Sofie.
– Sajnos az itt nem őshonos.

Pierre, hogy kedvében járjon kedvesének, magvakat pörkölt meg, és próbált belőle főzetet csinálni. Nem sok sikerrel persze, de egyik reggel mégis sikerült.

– Sofie! Itt a reggeli!
– Jövök már! Mi ez?
– Kávé? – kérdezte Pierre.
– Ez nagyon jó! Meleg és forró. Kár, hogy nincs benne egy kis cukor.
– Méz van.
– Az nem jó!

Pierre most meg napokat töltött juharfa kereséssel, és sikerült is találnia nem egyet. Aztán mikor elérkezettnek látta az időt, megcsapolta a fákat.
Másnap már főzte a tűzön a szirupot. Közben kóstolgatta.

– Itt a kávé! – mondta egyik reggel Pierre.
– Jövök!
– Ó! De hát ez nagyon finom! Fantasztikus vagy!

Pierre fáradozása eredményeképp csókot kapott jutalomért. Boldoggá tette, hogy kedvese számára sikerült teljesíteni kívánságát.

Könnyedén éltek, és boldogan. Aztán egyik nap Sofie fájlalni kezdte a hasát.

– Fáj a hasam!
– Sajnálom kedves.

Sajnos a hasfájás nem javult. A férfi elbújt, és a fák közt a földre borult.

– Istenem! Te benned bíztam! Nincs másban bizodalmam, csak te segíthetsz rajtunk. Ahogyan akarod, úgy legyen a mi életünk. Nincs szükségünk másra, csak az egészségre. Kérlek, ne hagyj el minket! Ne fordulj el tőlünk. Kérlek, találj mentséget számunkra, és adj kegyelmet.

A férfi felállt, és visszament a lakófájukhoz. Sofie keserves nézése láttán tudta, nem történt változás. Hirtelen elhatározással épített egy nagy máglyát a partra. Csak hordta, és hordta a fát, a gyantát. Ha meggyújtom nagy lánggal ég majd, és füstölni is fog.

– Istenem! Itt a máglya, ha ezt akarod felhasználni, hát legyen úgy!

Pierre a nap nagy részét azzal töltötte, hogy a látóhatárt leste.

Sofie állapota nem javult.

Akkor egyik nap a távolban, mintha hajót látott volna. Futott a máglyához, és meggyújtotta. Hamarosan hatalmas tűz, és füstfelhő lett. Erre aztán a hajón is felfigyeltek. Hamarosan csónakot küldtek a szigetre.

– Istenem! Most megmenekültünk, köszönöm Neked! Kérlek, hogy segíts minket!

A hajóorvos megoperálta Sofiet. Vakbél.- mondta nyugodt hangon. Aztán el is ment. Pierre köszönömjét még épp meghallotta.
Később a kapitány is meglátogatta Pierret.

– Jó napot!
– Kapitány! Köszönöm, hogy felvett!
– Ugyan semmiség. Hogyan tovább?
– Úgy tudom, hogy Argentína az úti cél.
– Igen.
– Oda tartottunk a gőzössel is.
– Tudom.
– Ha sikerül felvenni a kapcsolatot volt feleségem nagybátyjával, akkor talán lesz munkám.
– Munka az van. A kormány sok embert vár a pampákra. Főleg olyanokat, aki ért a mezőgazdasághoz. Márpedig maga ért hozzá!
– Igen!
– Ne féljen lesz munka. Az ország exportterméke a mezőgazdaságból van. Megváltoztak az idők, sok év telt el, mióta maguk kivetődtek a szigetre.
– Bizakodásra ad okot. Bár bizonyítványom az nincs, mert mindenem odaveszett.
– Ne féljen, majd segítek!
– Köszönöm! Előre is köszönöm kapitány!

A hátralevő út Sofie lábadozásával telt.

– Megijesztettelek? – mondta Sofie.
– Meg.
– Azt mondta az orvos, hogy pár nap, és helyrejövök.
– Az jó. De volna egy kérdésem.
– Ki vele!
– Mi lesz velünk?
– Együtt maradunk, ha akarod.
– Akarom hát. Attól féltem, hogy nem akarsz velem élni.
– De akarok veled élni. Szeretlek!
– Én is szeretlek! Mióta megismertelek, szeretlek.
– Ne félj! Mi összetartozunk. Van reményed?
– Az mindig van.
– Ez a lényeg. Amíg te reménykedsz, én bízok benned. Hűséges leszek hozzád.
– Összeházasodunk?
– Igen!

Reménnyel telve, és bizakodva várták a hajóút végét. A kapitány biztosított számukra kabint, és sok ruhát is kaptak, és cipőt. Kényelmesen utaztak.

Aztán egy kora tavaszi nap megérkezett a hajó Argentinába. A hajótörötteket a híre megelőzte. Várták őket.
Hozzájuk lépett egy öltönyös finom úri ember.

– Jó napot! Maguk miatt jöttem!
– Tessék mondani! – mondta Pierre
– Nekem Patagóniában vannak birtokaim. Földbirtokos vagyok. Az ország nagyon fejlődik, de hiány van szakemberekben. Nekem a kapitány azt mondta, hogy azon a szigeten, az őserdő szélén maguk hatalmas birtokot alakítottak ki. Kellene az okos, és ügyes ember. Felfogadnám a birtokaimra kormányzónak. Lakást, és jó fizetést tudnék biztosítani.
– Elvállalom!
– Köszönöm! A hölgynek milyen végzettsége van?
– Kertészeti főiskola, nemesítésből írtam a diplomamunkám, Cambridgeben.
– Nagyon jó. Jártam arra. Szükségem lenne egy olyan tanult emberre, aki kitalálja, hogy mit érdemes ültetni. Akkor a hölgy lenne a főnöke, ha nem bánná……Mr
– Szólítson Pierrenek! Nem bánnám!
– Engem Sofienak! Még nem vagyunk összeházasodva törvényesen.
– Azt akkor már a birtokon fogjuk megtartani. Feleségem örülni fog. Na meg a négy fiam. Jó fizetést adok! Jó fél óra, és indul a vonatunk. De addig is felszállhatnánk, a poggyászt az inas fogja rendezni.

Így történt hát, hogy a vonat hamarosan Patagónia felé vette az irányt. A vonaton első osztályú kiszolgálást kaptak. Úgy érezték, hogy vége a nyomorúságnak, és elkezdődött valami új dolog, ahol emberszámba veszik az őket.

Pierre titokban nagy dobásra készült. A szigeten kitenyésztett olyan búzát, ami sokkal jobban terem. A tenyerét dörzsölgette, mint aki biztos a dolgában.
Sofie elmosolyodott. Kávé. A kávé lesz a nagy dobás. Azok, akik megengedhetik maguknak, nagy pénzeket fizettek Európában az arab kávéért. Hát ő most hozatni fog kávécserjét Afrikából, és olyan ültetvényt csinál, hogy a gazdája zsebei tömve lesznek pénzel.

Így tervezgettek, aztán megérkezett a vonat. Az állomáson lovaskocsik várták őket. Pierre a kis zsák búzáját most is saját kezűleg vitte. Oda nem adta volna senkinek semmi pénzért.

A birtokon mindenki felsorakozva várta őket. Aztán kiszálltak a kocsikból, és a földbirtokos az emelvényre lépett, miközben kezével terelte Pierret, és Sofiet.

– Emberek! Mától a hölgy az első számú vezető! A neve Sofie! Mától ő felel mit vetünk, mit ültetünk. Pierre pedig, miközben megfogta a férfi vállát szintén vezető lesz. Ő a földekért, a termésért felel majd. Mindenki köteles engedelmeskedni, és én megbízom bennük! A földeket továbbra is lovakkal műveljük. Akik az állatokkal foglalkoznak, azok a jószágkormányzóhoz tartoznak, de mindig időben legyen meg minden munka, és ezt Pierre irányítja majd.
– Emberek! – szólt most Sofie. Nagy terveink vannak, és kávécserjét is fogunk ültetni, és sok gyümölcsöt. Ami földet nem tudunk művelés alá vinni, ott gyümölcsfákat, és cserjéket ültetünk. Amit művelés alá viszünk, azt Pierre irányítja majd. Oda gabonát, kukoricát, és mindazt, amit eddig is vetettek. Bármi probléma van, kérem, hogy azonnal keressenek meg minket. Mindenről tudnunk kell, ami itt történik.

Aztán harmadnap már vetettek. Mindenki örömmel dolgozott, mert mindenki megélt abból, amit a munkájáért kapott. A földbirtokos nem volt fukar.

A kávécserjék hamar megérkeztek. Hamar el is ültették. Meg is eredtek. Pierre, és Sofie nagy elánnal vetették bele magukat a munkába.

Aztán egy szép tavaszi délutánon összeházasodtak. Boldogok voltak, és örültek, hogy ide keveredtek.

Egyik nap délután a földbirtokos hívatta őket. Kávéval kínálta őket.

– Hogy haladnak?
– Az a húsz tő kávé, amit sikerült szereznie, azt egy év alatt 500 tőre szaporítom. A következő évben már lesz annyi, hogy nem kell többet kávét venni a boltban. Saját kávé, saját pörkölés, saját őrlés..
– Jó lesz, bár nem olyan drága a kávé, de saját kávét inni mégis más. – Mondta a földbirtokos.
– Nálam meg a duplatermő búza fog megszaporodni annyira, hogy a következő évben már nem ültetünk más búzát.
– Azt nagyon várom. Már most látni, hogy az a búza erősebb, és szebb, mint a mi Argentin búzánk. Úgy nézem jól tűri a mi meleget, és csapadékszegénységet. Azt sajnálom csak, hogy azon a hajón, amiből megmenekültek, utazott a nővérem nagyobbik lánya, és férje.
– Csak nem? Csak nem maga az? Csak nem maga, az én Marym nagybátyja?
– Maga pedig az a Pierre? Elmondaná mi történt?
– Sajnos Mary a hajó indulása után pár nappal rosszul lett, és meghalt. Amúgy is beteges volt.
– Sajnálom, nagyon. Akkor tehát magát vártam. Tudja idáig nem mertem megkérdezni.
– De jó, hogy ide cseppentünk!
– A hivatalos jelentés szerint senki sem élte túl. Vagyis hát maguk mégis. Ha jó dolguk volt eddig, ezután jobb lesz. Végül is rokonok vagyunk. Meg fogom magukat becsülni. Tudja rengeteg pénzt örököltem, és nagyon olcsón vettem meg ezt a birtokot. Felfogadtam jó pár embert, cselédházakat építettünk, és gazdasági épületeket. Itt Patagóniában, Dél-Amerika alsó csücskében nagyon sok a legelő. Jó minőség van, most adtam el tízezer marhát, és vagy hetvenezer birkát. Nagyon sok pénzt kaptam, ezüstben, és aranyban fizettek, és az építkezés most is folyamatos. A munkások özönlenek ide dolgozni. A mezőgazdaság olyan exportot biztosít az országnak, hogy csak fejlődünk, fejlődünk. A lakosság 30 év alatt megduplázódhat! Az emberek elégedettek. Gondoltam is, hogy ki kellene találni valami mulatságot aratás utánra, amikor a munka megengedi, és télre is kellene több ilyen, hogy megtörjük vele a téli tespedtséget.
– Ezt nyugodtan rám bízhatja! – mondta Sofie.
– Köszönöm! A költségekre bőven biztosítok anyagiakat, valamint vághatnak juhokat, borjúkat, és innivalót is fogok rendelni bőven. Maguk pedig költözzenek át az új udvarházba! Nemrég lett kész!
– Az nagyon szép, köszönjük!
– Megérdemlik.

Aztán szépen éldegéltek, és a kávécserjék ontották a kávét. Hamarosan a környező földbirtokosok is meglátogatták őket. Mindenki akart ebből a cserjéből, és mindenki akart ebből a kávéból.
A búza is ontotta termését. A következő évben már ezer zsák búza lett. Hagytak annyit, amennyit ők maguk is megőröltek, de már sok ment exportra. A földbirtokosnak jó összeköttetései voltak. Vitték a csodabúzát.

Aztán egy hideg, januári szürke napon, megszületett Pierre fia. Nagy volt az öröm. Boldogan, és elégedetten élték életüket. Később még két fiú, és két lányuk született, de ez Argentinában nem számított nagycsaládnak.

Az Argentin népesség ötven év alatt a hétszeresére nőtt 1916-ra. Argentina a világ tíz leggazdagabb országa közé került.

Pierre, és Sofie nagy boldogságban éltek.

 

 

Értékeld az oldalt!
Secured By miniOrange