Pszichokrízis

Semmi fura nincs rajta, se benne. Harminckét éves nő. A neve: Becky. Szép név. Tetszik neki is. Szép és okos, ráadásul tehetséges is. Sokáig nem tartotta magát senkinek, azt hitte: értéktelen. De végül rájött: stabil, önálló, ügyes és talpraesett. Tökéletes a formája, kissé izmos, és nem Barbi alkat. Az egyetlen hibája, hogy alacsony, de ebből sosem származott hátránya, és ezt a kisebbrendűségét magas sarkú cipők viselésével kompenzálta. Haja félhosszú, mahagónira festett. Szemei zöldes- kékesek, bőre fehér, és utál napozni. Nem szereti a meleget, sem a napsütést. Inkább az esős napokat kedveli. Biztonsági őr egy telephelyen. Elhagyott épület, sosem volt bent. Számukra, kollégáinak és neki, egy bódét állítottak fel őrhelyként.

Volt egy kapcsolata, ami tulajdonképpen hat évig tartott. Azóta – már öt éve szingli- és hát nagyon érdekesen szervezi meg életét. Nem tartja magát sem kevesebbnek, sem többnek senkinél, de van valami felpezsdítő benne mégis, amit szeret önmagában: minden a saját akarata szerint történik.

Néha randizgat. Valamiért könnyen ragadnak rá a pasik. Jelenleg kb 13- 15 van körülötte. Érdekes – szereti, hogy a középpontban van. És tetszik, mert mind a szexet akarják tőle. Teszteli őket. Ki meddig bírja randi nélkül, melyik ponton telik be a pohár, amikor már se sms, se hívás nem érkezik. Meglátása az, hogy elég kitartóak. Sok pasi sok mindent megad a szexért. Hát ő pénzért nem csinálja. Képes kezében tartani a dolgokat. Büszke önmagára.
Este van. Dolgoznia kell ma, beosztották szombat éjszakára. Nehéz lenne kihagynia a lehetőséget, hogy valakivel hét végén ne randizzon. Albérletben lakik a belvárosban. Tetszik a hely neki – valahogy nem kívánkozott el innen soha. Csak egy szobája van, egy kis fürdője, meg egy pici főzőfülkéje. De nem nagyon főz. Úgyhogy ennél nagyobbra igazából nincs is szüksége.

A kis szobájában nagyon kényelmes az ágya, és erre igényes is: az álma mindig legyen szép és nyugodt… Ha- ha- ha… ez viccesen hangzik. Készülődik. Tusol. Nem tudja, kire essen a választása, melyik pasit hívja el éjszakára unaloműzőnek… Jó, szóba jöhet az 1-es. Ja, mert számozza őket igazából… 1-es, ő a fekete Saheed. Nigériából jött, van egy felesége ott, egy meg itt. Érdekes dolgok. Végülis a muszlim vallás megengedi, hogy egy pasinak négy felesége legyen. Semmi kifogása. Ő meg boszorkány, és akár hat férjük vagy feleségük is lehet nekik… Szereti ezt a vallást. Nincs szabály, nincs törvény. Csak egy van, hogy: ne árts senkinek! A tükörbe néz, közben elmosolyodik. Mi az, hogy ártani? Ártani vagy büntetni? Ártani azoknak lehet, akik nem bűnösök. Büntetni azokat, akik ártottak. Na, elég a filózásból! – leinti magát. Felveszi a formaruháját, majd a telefonjára pillant. Ma senki nem kereste. Ez vicces. Történnie kell valaminek! Jó, akkor itt van a 2-es. Ő Francis… nézi a telefonkönyvét: Robert 1, Robert 2, John, Pete, Bill, stb. Nem tudta eldönteni, kit hívjon be a szolgálati helyére. Talán Francis… a 2-es. Elmesélte egyszer, hogy egy lány megerőszakolásáért körözték, ő elmenekült erre az időre Olaszországba. Megúszta. Ah!… 40 éves nagy vagány pasi! Elmosolyodik. Tetszik az ötlet, talán ő az, akit magához hív. Valamikor elkapott valami hülye fertőzést tőle, folyása volt, több héten át kezelte magát, mire meggyógyult. Azóta igazán figyel a részletekre. Nos… talán jó lesz ma estére, ma éjjelre a pasi…

Csörög.
– Hello, Baby!- beleszól kedvesen.
– Hello, rég nem hallottam a hangod!
– Bejössz ma éjjelre a melóhelyemre? Egész éjjel ráérek…
– Hát persze, Becky!… ott leszek.
– Ok., várlak.
Egész jól érezte magát. Sminkelt, és indult. Elég messze volt a munkahelye, de egész úton hallgatta a zenét.
Leváltotta a kollégáját, aki egyébként egy nagyon rendes pasi volt. A szokásos, unalmas formaság, ami a szolgálat átadásánál történik. Hátradőlt a fotelon és tovább hallgatta a zenét, amikor egyedül maradt. Itt soha nem történik semmi. Úgyhogy nyugisan elvan. Francis- ra gondolt, hiszen várta, és bírta a pasit.
Kicsit elbóbiskolt, és azon kapta magát, hogy kopognak. Nézett kifelé, látta, hogy barátja arca rátapad az üvegre.

– Helló, Édes! – mosolygott, átölelte, ő megcsókolta. Tetszett az illata.
– Régen láttalak! – mondja, és leül a másik székre.
– Igen, már ideje volt találkoznunk.
Beszélgettek egy ideig, semmitmondó mesélésekbe kezdtek, és nevetgéltek jókat a történeteken. Ahogy nevetgéltek, egyre közelebb kerültek egymáshoz, összeért lábuk, kezük, arcuk, végül megcsókolták egymást. Aztán elkezdődött az előjáték, s már-már vágyaik megélésébe váltott át a hév, amikor valami fura gondolat kúszott át a lány agyán.

Beugrott egy kép, amikor kiskorában megerőszakolta egy férfi. Sosem gondolt rá, már rég kigyógyult ezekből a nyavalyáiból – most mégis beugrott.
– Valami baj van? – kérdezte Francis, s pillanatra megállt a keze a lány hátán.
– Semmi… semmi… csak gondoltam, jobb lenne hátul az épületben, meglehet, hogy ellenőrzésem lesz…
– Értem… oké… menjünk…

Az udvart belepte a sötét, a romos épület alig volt pár méterre tőlük. Csókolt a férfi vadul, és keze már bejárta Becky egész testét. Őrült kép suhant át újból a fejében. Azt a pasit látta, aki 10 éves korában megerőszakolta egy játszótéren. Egy félreeső helyen játszott, és ő ott állt pár méterre tőle. Egy csokit nyújtott felé, ő oda szaladt, örült, hogy végre egy egész csokit kap valakitől. De ahogy oda ért, elkapta a karját, befogta a száját, leráncigálta a bugyiját. Egyik kezével leszorította karjait, és befogta a száját, a másikkal betolta a farkát. Tudja, emlékszik, nagyon fájt! Sírt a fájdalomtól. Nem tudja, meddig tartott, de amikor végzett, azt mondta a férfi, nehogy elmondja valakinek, mert akkor megöli. Mondta azt is, hogy vérzik, de ne féljen, mert elmúlik. Valami ronggyal leitatta róla a vért. Aztán elengedte. Nagyon félt, ezért senkinek nem mondott semmit. Ötödik gyerek volt a családban, senki nem figyelt rá, senkinek nem tűnt fel semmi. Teltek- múltak az évek, s ő megpróbált normális életet élni, mintha semmi nem történt volna… Sikerült feldolgoznia, sikerült elfelednie… De most valahogy beugrott az a kép…

Bementek az épületbe, sötét volt bent, törmelékek a földön. A lámpával világította be a helyet.
– Gyerünk, Becky, gyere már! Kívánlak nagyon!
A tangájához ért, és lecsúsztatta lábain. Mintha a férfi kezét érezte volna testén. Beugrott a kép újra! Ő meg vadul csókolta, és keze szüntelen rajta csúszkált ide-oda… Mintha a férfi keze lett volna… Megfordult és lehajolt, ő épp be akart hatolni testébe, amikor hirtelen mozdulattal megragadta a lány a kezénél lévő kőtömböt, aztán hatalmas lendülettel fordult vissza, és vágta homlokon. Ő összecsuklott egyből, és fejéhez kapott. Becky fogta a lámpát, arcába világított. Csorgott a vére, végigfolyt rajta. Mintha a férfi arcát látta volna…

Szétnézett, és a sarokban egy feszítővasat vett észre. Elkapta, és teljes erejéből a mellkasába döfte. Ő nyögött egyet, mintha valamit mondani akart volna – de ő nem akarta hallani – úgyis azt mondta volna, amit régen… De hol maradt a csoki? A csokit soha nem kapta meg! Aztán kihúzta belőle a vasrudat, s miközben azt üvöltötte: – Hol a csoki, te gazember?! – újból beledöfte. Akkorra már vérben fürdött az egész ember. Áááá, ez nem hasonlított a horror filmekhez! Ez más volt!

Fellélegzett. Úgy érezte, most már kvittek lettek. Zihálva ült le a sarokba, és dermedten nézte a tetemet… Eltartott pár percig, míg gondolkozni kezdett újra.
Ugyanúgy tisztult ki minden, mint ahogyan elborult. Egyre élesebben tört rá a valóságtudat.
– Mit tettem?! – Elborzadva nézte a vele szemközt lévő hullát. A lámpával rávilágított. Remegés fogta el, pánikszerű roham. Megöltem egy embert!
Úristen! Mit tegyek?!

Első gondolata az volt, hogy el kell tüntetnie a hullát valahová. Ebben az elhagyott, romos épületben nem volt túl nagy valószínűsége annak, hogy keresni fogják. De akkor is el kellett tüntetnie a nyomokat. Forgott az agya, hamar kitalálta, hogy jó lesz a pince. Csak épp meg kellett találnia a lejáratot. Nem sokáig keresgélte, egy rozoga ajtót kinyitott, és bevilágítva látta, hogy lépcsők visznek lefelé. Visszaszaladt, gyorsan megfogta a hulla lábait, és vonszolta maga után. A lépcsőnél elengedte, és mivel nem mozdult, belerúgott, az huppanva esett le valahol.

Az őrhelyére ment, ott minden barátságosan fogadta, ami megnyugtatta. Csak ahogy belenézett a falra akasztott tükörbe, észrevette, hogy véres az arca, meg a ruhái. Hű, ez gáz! Mentő ötlete támadt: Barbie. Ő a szomszéd csaj. Felhívta mobilon. Nála volt egy tartalékkulcsa arra az esetre, ha valamiért be kell mennie a lakásába.

– Helló, Barbie! Felkeltettelek?
– Helló… – érezte a hangján, hogy most ébredezik.
– Figyelj, épp járőröztem, és megbotlottam, elestem. Csupa sár a ruhám. Szükségem van a váltóra, de az most kellene!
– Jól van… jól van… – szólt az álmos hang… beviszem kocsival… Ugye nem sérültél meg?
– Nem… nem … dehogy…

Gyorsan levetkőzött, levetette magáról mindenét, a cipőjét letörölte a ruhájával. Melltartóban és tangában állt. Mindenféle gondolat cikázott át az agyán, letörölte az arcát, és megigazította a sminkjét, megfésülködött. Nemsokára megérkezett Barbie. Ahogy meglátta ruha nélkül, elmosolyodott:
– Mi lett veled, baszus?
Közben átnyújtotta a szatyrot, és Becky gyorsan magára kapta a ruháit.
– Hát ilyen sötétben… tegnap jó eső volt, nem igaz?
– Ja, persze… – mosolygott még mindig .
– Nagyon köszi! És ne hari, hogy felkeltettelek!
– Dehogy… dehogy… majd kialszom magam…

Maradt még keveset, de nem ült le, elment hamar.
– Hátramegyek a pincébe. Mit csináljak most azzal az idiótával?! – szaladt az épületbe, megkereste a pince lejáratát, aztán óvatosan merészkedett lefelé. Tele volt törmelékkel, dohos szag bűzlött, és az a jellegzetes vérszag áramlott mindenhol, ami a hullából eredt. Nem tudta, mihez kezdjen. Ideges volt, és nem akarta, hogy a ruhái megint összekenődjenek. Így hát óvatosan fogta meg a hullát, majd pár méterrel odébb hurcolta, egy rejtett sarokba, és köveket, kőtörmelékeket szórt rá.

Már hajnalodott, lassan a szolgálata végéhez ért. Visszament az őrhelyére, és leült. Bekapcsolta a rádiót, és hallgatni kezdte a zenét. Nem volt benne megbánás, sem bűntudat, elmúlt a félelme is. Kitisztultak gondolatai. Tudta, hogy normális ember ő, csak épp baleset történt, s ez bárkivel megeshet…

Nemsokára reggel lett, átadta a szolgálatot. Nem történt semmi különös. Az emberek is ugyanolyan közönyös tekintettel néztek rá, mint máskor, ugyanúgy közlekedtek a járművek, mint máskor, és otthon sem volt semmi, mindent úgy talált, ahogy hagyta, illetve, ahogyan Barbie hagyta… Mindez megnyugtató érzéssel töltötte el. A fürdőbe rohant, és beállt a zuhanyzó alá. Mindenét lemosta alaposan, utálta volna, ha egyetlen vércsepp is rajta marad. Sokáig állt ott, és a meleg víz, ahogy végigfolyt rajta, úgy érezte, nem csak kívülről tisztít, hanem belülről is kimos minden szennyet belőle. Most már igazából megnyugodott, és megnyugtatta magát: baleset volt.

Kávét főzött, leült a fotelba. Keresztbetett lábait a kisasztalon helyezte el. Hátradőlt, elnyomta az álom… álom… mindig álmodik. Csak néha voltak szép álmai, máskor rémálmok gyötörték valamiért. Nem egyszer ébredt heves szívdobogásra, vergődött verítékezve az ágyban. Most is alig aludt néhány percet, iszonyatos képek törtek rá álmában, és szorongás közepette riadt fel. Újból eszébe jutott a tette, és szörnyű érzés volt szembesülni a tudattal. De valahogy lenyugtatta magát, kézbe vette a telefonját, keresgélni kezdett a nevek között. Megtalálta annak a számát, akire most igazából szüksége volt, a 9-es. Ő az, akinek képes kiönteni a lelkét, aki mindig mellette áll, bármi is történjen. Ő az, akit párszor elküldött a francba, de mindig visszajött, ha épp szüksége volt rá…

Ügyfélfogadásokkal foglalkozik. Muszáj felhívnia őt, és elmondania neki a történteket. Rácsörög. Egyből felveszi:
– Halló!
– Szia, Becky! Rég hallottam a hangod! Hogy vagy?
– Jól vagyok, kösz, gondoltam, kicsit összefuthatnánk.
– Rendben… persze… mikor érsz rá?
– Este. Este szolgálatba megyek, el tudsz jönni?
– A régi helyeden vagy, nem igaz?
– Igen…igen…
– Ok. Este oda megyek.
– Ok, Várlak!
Kinyomta a telefont, és fellélegzett.

Este ugyanazokkal az előkészületekkel foglalatoskodott, mint máskor, ha munkába készült. Próbálta törölni agyából a kellemetlen történéseket. Nem akarta, hogy szerepeljen gondolataiban! Különben sem tartotta lényegesnek már az egészet. Meg nem történtté akarta tenni az eseményeket.

A szolgálat átadása rutinos volt, megszokott. Érdekes hely az ott, soha nem történik semmi – ha csak olyasvalami nem, amit ő maga ki nem eszközöl… Áááá, hülyeség!- intette le magát. 9- es biztosan megért. Ő mindig megért engem.

Kis idő telt el, lehunyta szemeit. Kopogott az ajtón 9-es. …mintha 2-es arca lenne… Basszus! Áramütésként érte az egész! De gyorsan átváltott. Tudta, hogy nem lehet ő!
– Gyere be… vártalak…- mosolyogva állt fel ajtót nyitni.
– Becky, édes, annyira hiányoztál! – átölelte a lány derekát, és hosszasan csókolták egymást. Miután végre kibontakoztak egymás karjaiból, próbálta elmesélni, ami a múlt éjjel történt.
– Tudod, néha az ember csinál hülye dolgokat…
– Igen, Becky, mire gondolsz pontosan?
– Nem is tudom… néha az ember nem tudja elválasztani a múltat a jelentől. De ugye ez nem bűn?
– Gyere, bújj hozzám, Édes!- megfogta kezét, magához húzta, átölelte. – Nem bűn, Becky!- suttogta a fülébe.
– Megnyugszom veled – mosolygott, és nagyot sóhajtott.
– Kívánlak!- szólt váratlanul kilences, aztán kezét végigsimította testén, megmarkolta a mellét, érezte, hogy felgyorsul lélegzete, erőteljesen hozzá simult.

Valahogy váratlanul érintette Beckyt, nem ez volt a célja vele. Mégis jól esett, hogy ebben a pillanatban valaki szereti, valakinek szüksége van rá.
– Gyerünk, Baby, ott hátul senki nem lát, senki nem jön rá…
Kimentek, és arra a helyre irányította, ahol múlt éjjel… ahol múlt éjjel megtörtént a baleset.

Ahogy egy megfelelő sarkot kinéztek maguknak, a barátja hevesen fogott bele az aktus kezdeményezésébe. Benyúlt a blúza alá, kivette melltartójából a mellét, csókolta a mellbimbóját, a nyakát, a testét, majd lecibálta a nadrágját, félretolta a tangáját, és ujját a hüvelyébe csúsztatta. Eleinte nem tiltakozott, de később valami egészen fura érzés töltötte el. Nem akart gondolkozni, de minduntalan eszébe jutott az, hogy nem kapta meg a csokit… Már érezte, hogy a háta a falnak simul, a férfi hímtagja a hüvelyébe ki- bejár, miközben két karjában tartotta lábait. Az érzés erősödött benne, s a méhébe nyilallt a fájdalom, amit akkor érzett, amikor az a gazember megerőszakolta. Nem sokáig tartott az aktus, kilences gyorsan elélvezett, utána leengedte Becky lábait a földre, aki felhúzta nadrágját, és várta, hogy megkapja a csokiját. Barátja állt, és mosolygott önelégülten.
– Hol a csokim?- kérdezte félénken.
– Milyen csoki?- nevetett hahotázva.
– A csokim, te állat!- üvöltötte, és felindultságában felkapta a lába alatt heverő vasrudat, amivel fejbevágta.

Kilences egyből összeesett. A lány csak verte, ütötte, rugdosta kifulladásig. Nem is tudta, mit érezett akkor ott újra, amikor végre feloldódott a hév benne. Mert amikor már mozdulatlanul feküdt a talajon vérbe fagyva barátja, és ő már nem bírta szusszal a verést, a falnak dőlt. Csupa vér volt mindene, arcába fröcskölt, kezei, lábai, mindene úszott a vörös latyakban. És minél inkább telt az idő, annál hihetetlenebbnek tűnt az egész. De egyet tudott: el kell tüntetni a hullát. Fogta a két lábát, odahúzta a pincéhez, és legurította.

Viszont ott volt a másik probléma… a ruhája csupa vér. Dühös volt. -Te rohadt állat! Nézd, mit tettél a ruhámmal! -sziszegte fogai között. Tudta, hogy nincs késő még, kitisztíthatja, és megszárad reggelig. Egy fenét szárad meg! Dehogy! Mentő ötlete támadt, ott volt a régi váltóruhája a szekrényben, rossz, szakadt állapotban ugyan, de megőrizte még. Megmosakodott a szolgálati helyén, megtisztította a cipőjét, igyekezett eltüntetni minden nyomot. Bepakolta egy másik szatyorba, és hátradőlt a széken. Várta a reggelt. Borzalmas volt az egész, borzalmas volt tudnia, hogy megölt két embert, a 2-est és a 9-est. Nem értette önmagát. Normális munkája van, normálisan viselkedik – minden normális benne és körülötte. Akkor mégis mi történik? – Nem vagyok gyilkos! Nem vagyok gyilkos! – Hiába próbálta gondolatokkal elfojtani magában a félelmet, az felszínre tört, és görcsös sírásba fulladt. Összevissza gondolatok jártak a fejében, de főleg az, hogy el kell menekülnie, mert ha kiderül a tette, akkor lecsukják, vagy örökre diliházba zárják. Már tudta, hogy soha nem kerül olyan helyzetbe, amelyben bárkinek is árthatna, csak jusson el valahová, egy biztonságos helyre, ahol nem találhatnak rá…

Filmszakadás. Nem emlékezett már, hogyan és mikor került oda, ahol épp volt. Alig tudta kinyitni a szemét, iszonyú nehéz volt a fejét elfordítani, hogy érzékelje a külvilágot, hogy megtudja,hol van… és miért van ott… Csak feküdt az ágyon, kínos csend vette körül. És ebben a nagy csendben gondolatok suhantak át fején. Kórházban van. – Minden bizonnyal elkaptak valamikor… a kollégám… halványan rémlik valami… a 11-es… ott az őrhelyen, amikor leváltott, valami történt… véres voltam, és a váltóruhámat nem tudtam lecserélni… Gondolkozott. – Okos nő vagyok. Minden bizonnyal sokkolták az agyam… és minden bizonnyal kitörlődtek részletek. Megöltem három embert… Tudta, hogy mindezt nem fogja feldolgozni soha, és ezzel a tudattal sem bírt együtt élni.

Annyira nehéz volt a feje, hogy alig bírt mozdulni. De összeszedte minden erejét, és felült az ágyban. – Nem tudom, miért hagytak őrizet nélkül – de kihasználta a lehetőséget. Kábultan ugyan, de az ágya szélére állt. A lepedőt összetekerte, hurkot alakított ki, másik végét felerősítette a falból kiálló függönytartóra. Mozdulatai lassúak voltak, de tette a dolgát. Belehúzta a hurkot a nyakába, és lábával eltolta maga alól az ágyat. Nem érzett fájdalmat, és mivel reflexei igencsak lelassultak a gyógyszerektől, az ösztönös életért való küzdelme is alább hagyott.
Megszűnt körülötte a világ. Sem képet, sem hangot nem érzékelt. Lepergett élete filmje szemei előtt… aztán látta a fényt az alagút végén. Vágyott ott lenni. Közben lefektette valaki az ágyra, és mondta:
– Nincs pulzusa. Meghalt.

Furcsa volt, ahogyan róla beszélnek. Pedig ő kitűnően érezte magát… átlényegült egy alvás nélküli álomba, ami örökké tart…

Értékeld az oldalt!

Comments are closed.