Sejtelmes emlékek

– Bárcsak tudnám, mi tart vissza, hogy megtedd a lépést- fordult kérdő fürkészéssel a lány felé Stuart.
A sötét bőrű lány a földet nézte némán. Hosszú haja eltakarta arcát. Nem tudott, vagy nem akart válaszolni.
– Tudod, hogy vannak érzelmeim- próbálta megértetni magát a fiú, akinek tökéletes alkata, férfias szépsége messze meghaladta azonos nemű társaiét. Szavai, kiejtése, modora, viselkedése, kiegyensúlyozottságot kölcsönzött.

A lány felemelte fejét, lassan felé fordult, és arcán legördültek a könnycseppek.
A férfi magához ölelte, letörölte könnyeit, és megcsókolta homlokát.
– Ne sírj, Clara, rendben lesz minden- nyugtatta. – Haza kísérjelek?
A lány csak hüppögött, jobb mutatóujját az orrához emelte, felitatva a nedvet.
– Soha nem tudnálak bántani, szerelmem… bármit is teszel…- suttogott a lány fülébe.
Clara átölelte a fiút, és azt kérdezte: – Soha?
Stuart mosolygott, és megismételte: – Soha.
– Ne kísérj haza, Stuart. Menj csak… Most szeretnék inkább egyedül lenni.
A fiú megcsókolta a lány haját, aztán sarkon fordult és elment.

A tenger homokos partján állt Clara, s a messzibe tekintett. Arcát megérintette a szellő, lenge ruhája meglebbent combján. A láthatatlan búrán túl a nap lenyugvóban vöröslött.
Lépkedett csendesen a mesterséges talajon, és valóban olyan érzése támadt, mintha homok csiklandozná lábujjait.
– Ez biztosan valódi homok- suttogott a lány.
Azt mesélték, hogy a harc vereséggel zárult. Az androidok kialakították a megfelelő légkört, hogy emberekkel telepítsék be a Föld azon részét, amelyet arra a célra jelöltek ki. A búrán túli világban egy humanoid se volt képes a túlélésre. Mindenki elpusztult. Növény, állat és ember egyaránt. Clarat néhány társával együtt elhozták a szigetre. A droidok emberi külsővel, szuperintelligenciával, érzelmekkel rendelkeztek.

Clara nagyon is szerette Stuartot, de nem tudott a lánykérésre igennel felelni.
– Te annyira tökéletes vagy, Stuart… az a baj, hogy annyira tökéletes vagy… – sóhajtott, és elindult a nagy épület felé, ami az életterét is jelentette. Csak különleges esetekben hagyhatta el bárki is azt.

Tíz éve élt az androidok közt. Ők nevelték, ők etették, ők tanították mindenre. Erőszakot nem alkalmaztak a fémemberek, de tudatosították a lányokban, hogy kötelező gyereket szülni, mert új, intelligensebb fajt akartak létrehozni az ember és android gének keveredésével.

Gondolataiba mélyülve haladt a lépcsőn felfelé a lány. Főként üveg és fém alkotta az épület egészét kívül- belül. Megszokta a csendet, a csillogást, a makulátlan tisztaságot, s ez mind jó érzéssel töltötte el. Már alig emlékezett szüleire, és a kinti világra. Lehet, hogy még ennyire se szabadna…

Szobájában az ismerős tárgyak némi megnyugvással töltötték el, de belül mégis zaklatottnak érezte magát. Ledőlt az ágyra, s megérintett egy gombot a láthatatlan falú képernyőn. Stuart hologramja jelent meg, aki mosolyogva szólt hozzá:
– Mi újság, Kedvesem?
– Ne haragudj, kérlek…- szólt a lány halkan, zavartan.
– Semmi baj…
– Tudod… te annyira tökéletes vagy…- mondta Clara – hogyan lehetne házasságban élni egy tökéletes példánnyal?
– Példánnyal? – kérdezett vissza az android.
– Bocsánat… – nézett a sarokba Clara.
– Semmi baj… – mosolygott megint Stuart.
– Miért mondod, hogy semmi baj? Hiszen megbántottalak.
– Én szeretlek téged, Clara. Így nem haragudhatok rád.
– Én is szeretlek… csak adj időt nekem. Még nem készültem fel.
– Persze, megértelek… ahogy akarod, Drágám…

Clara kikapcsolta a jelátvivő rendszert. Csak azt érezte, hogy nagyon nincs rendben semmi. Évek óta nem felejtett. Akkor is, ha kevésbé emlékszik a kint töltött időre, de emlékszik. Akkor is, ha tudja, társainak férjeik vannak, és boldogságban élnek… hogy gyerekeik születnek, és nem törődnek a múlttal.

– Agymosás…- suttogta…- agymosás… csak én nem felejtek… csak engem akadályoz a múltam, hogy véghez vigyem a tettet, amit elvárnak tőlem… Nem… itt nem stimmel valami. Emlékszem, hogy embertömegek harcoltak a gépekkel, s arra is emlékszem, hogy apám a karjában tartott, anyám sírt, üvöltött, amikor kitéptek az apám karjai közül.
Ahogy újabb és újabb emlékek sejlettek fel benne, átélése intezívebb érzésekkel társult.
Megint sírva fakadt, és az emlékek áradata ellepte egyszerre agyát.

Reggelig semmit nem aludt, csak emlékezett… és megtudta a válaszokat kérdéseire: nem halt ki az emberi faj, és nem mentették meg a lányokat, hanem elrabolták. Kísérleti alanyok voltak mindannyian. Felhasználták őket a jövő generációjának kifejlesztésében. Nem létezik búra, ez egy sziget, egy kísérleti állomás. Még az sem biztos, hogy sziget, lehet, hogy csak szimuláció a tenger…

Clara lerohant a lépcsőkön, szaladt a partra le, egyenesen a tenger felé vette az irányt, de falnak ütközött. Ebben a pillanatban a vállára tette kezét Stuart.
– Mi járatban vagy, Kedvesem?
A lány összerezzent a meglepetéstől hirtelen.
– Csak érezni akartam a tenger vizét.
– De hisz tudod, hogy a tenger odaát van- mutatott a távolba a férfi.
– Persze… – színlelt a lány, és Stuart szemébe nézett. Hozzá bújt, átölelte, és közben a nyakába akasztott tárgyat fürkészte. Valahogy beugrott valami megint az agyába, társított. Egy emlék vágta fejbe: kulcs a végtelenhez- egy kép- egy hang. „ Nyakukban lóg a kulcs a végtelenhez. Oda viszik a lányokat.”
– A válaszom: igen, Stuart- mosolygott Clara, elnyomva a benne feltörő emlékek keltette érzelmi vihart.
– Annyira szeretlek!- szorította magához a férfi, és megcsókolta.

Ebben a pillanatban megragadta erősen a kulcsot, ami valójában egy hüvelykujjra emlékeztető tárgy volt. Neki csapta a láthatatlan falnak, ami szikrát szórva repedt szét, és kinyílt. A lány azon nyomban átpréselte magát, mire Stuart utána kapott, már nem tudta elérni.
– Átkozott!- ordított dühében az android.
Clara a falon kívül állt – a víz tetején – hiszen az valójában száraz talaj volt.
– Azt mondtad, soha nem tudnál bántani- nevetett a lány, és mély lélegzetet vett a friss fű illatából, kitárta karjait, amikor megeredt az eső, s engedte végig folyni arcán, ruháján.

– Itthon vagyok!- kiáltotta, és megfutamodott. Tudta, hogy követhetik bármikor, tudta, hogy ha megtalálják, örök fogságba kerül. Szaladt-szaladt, míg csak bírták a lábai. Szaladt, míg egyszer csak összeesett a kimerültségtől. Egy kórházban tért magához. Karjában infúzió, mellette egy nővér és egy orvos beszélgetett halkan.

– Valószínűleg ugyanazt a sztorit fogja elmondani a rendőrségnek, amit mindig… hogy megszökött, és a végtelen kulcsát keresi… azt, hogy meg fogják találni…- mondta a nővér. Az orvos bólogatott.
– Már két embert gyilkolt meg – azt mondta, vissza akarták őt vinni – folytatta a nővér.
Az orvos mosolygott, és megvonta vállait:
– Nem engedhetjük többé szabadon. Közveszélyes gyilkos.

Értékeld az oldalt!