Szakmabeliek

A tépelődés egyenletes fájdalommá vált. Végre megértette, hogy az egyetlen menekülés: az utazás. Valahová el kell mennie, csak itt ne maradjon a titokzatos telefonálgató zaklatásai között. Ő mindent megtett annak érdekében, hogy elismert újságíró legyen. Egészen eddig. A fegyvercsempészetről szóló cikke után viszont már káosszá vált az élete, képtelen volt a homályos igazságban védelmet szerezni.

Arccal a tükör felé fordult, és mindenképp céltudatosnak akarta látni magát. Ehelyett egy aszott, bizonytalan, segítségre szoruló arc meredt rá. Sápadtságát a napok óta tartó álmatlanság okozta, a szemei sarkában meghúzódó szarkalábak mélyedéseibe belevésődött a fáradtság. Ajkai erősen zárták össze fogsorát. Rövid haja csapzott volt és kócos. Elfordult, nem bírt szembenézni magával… bármennyire akarta a határozottságot, a bizonytalanság elképesztő méreteket öltött.

Tenny ki akart szállni ebből az egészből, de késő volt. Már csak ilyen az újságírás: ha belecsöppentél, felelsz minden leírt betűdért. A telefon jellegzetes csiripelő hangja összerezzenést váltott ki a lányból. Már nem is merte felvenni a kagylót … de idegesítette a szűnni nem akaró csörgés. Olyan szemekkel nézett rá, mint robbanni készülő bombára. Félelmetessé vált számára az amúgy veszélytelen tárgy. Pár másodpercig tartott a feszült helyzet, aztán elhallgatott a telefon. „ Talán csak én túlzom el a dolgokat!” – nyugtatta magát, miközben a bútordarabok, a lakás barátságos légköre békét sugallt. Leült a fotelba, előtte a halom irat. Nem túl érdekes, nem túl értékes, közéleti problémákról szólók. Kicsit hátradőlt, s a másodperc töredéke alatt álmodott is, ahogy elnyomta a többnapos fáradtság. De egyszerre felriadt a telefon hangjára. Rémülten ugrott fel, s újból felmérte magában helyzete súlyosságát. ezúttal viszont erőt vett magán, és a kagylóhoz közeledett. Két ujjal, lassan emelte fel, mintha vírusokat hordozna a készülék.
– Kinyírlak te szemét!- hallatszott az ismerős hang, s a lány tüstént lecsapta, még mielőtt meghallgatta volna a részleteket.

Remegő kézzel szedte össze az itt- ott heverő cuccait, bepakolta a kezébe adódó első szatyorba, aztán maradék pénzét farzsebébe gyűrte, a haját hátra simította, s kilépett az ajtón. Bár kint sem, bent sem érezhette magát biztonságban, mégis nagy megkönnyebbüléssel fújta ki magát a szabadban. Odakint mit sem sejtő alakok fel- alá rótták az utat, teljes nyugodtsággal, higgadtan, gyanútlanul. Egyedül Tenny kereste minden arcban a fürkésző tekintetet, hisz minden békés külső mögött valahol egy gyilkost vélt felfedezni, egy vérszomjas, megbosszulásra vágyó hidegvérűt… Szaladt az utcán, de nem tudta mitévő legyen, nem tudta, hová meneküljön, minden és mindenki megbízhatatlanná vált. S ahogy így eszeveszettül rohant, szembeszaladt valakivel, aminek folytán kiesett kezéből minden. A férfi rögtön a csomag után nyúlt és udvariasan bocsánatot kért.
– Elnézést, hölgyem!

Tenny felnézett. Egy kellemes, nyugodt, kimértnek tűnő úriember mosolygott rá.
– Semmi baj…- vette át a szatyrát, és visszamosolygott.
– Hová siet?- kérdezte a férfi ráérősen.
– Hát… nem is tudom…
– Nem hívhatnám meg egy kávéra?
– Talán nem ez a legmegfelelőbb pillanat- utasította el – nagy pácban vagyok.
– Nem nagyobban, mint én- rezzenetlen arccal felelt a férfi.
– Azt maga honnan tudja? Az életemről van szó!
– Az én helyzetem se különb.

Egyre érdekesebbé vált az imént szerzett sorstárs állapota, s már nem csak emberi, hanem szakmai kíváncsiságával is érdeklődést mutatott Tenny:
– Nos, akkor egy csónakban evezünk…
– Önnek is megbízása van?
– Nem… nem… engem követ valaki, és ki akar nyírni.
– Az én ügyem is hasonló.
– Tán csaknem újságíró?…
– Nem… én mesterlövész vagyok…
– Valakit meg kell ölnie?

A férfi komor arccal állt.
– Nem egy újságírónőt kell kinyírnia? – alig hallhatóan suttogta…
– De igen…
Egy ideig elhűlten nézték egymást, aztán megszólalt a férfi:
– Jobb lenne felszívódni…
– Maga merre megy?
– Ki az országból…
– Én is…
– Akkor induljunk… még elérhetjük a 20 órás járatot…

Értékeld az oldalt!