Szerelem a koronavírus idején

Szerelem a koronavírus idején

Az öregember idegesen tekergette a rádió keresőgombját a különböző állomások között. Mindenütt ugyanazt hallotta, mindenhol a vírus gyors terjedéséről beszéltek. Aggódott, magáért, de unokájáért is nagyon. Próbált megnyugodni, arra gondolt, ő már sok mindent megért, gyerekként a világháborút, fiatalemberként az ’56-os forradalmat, ezt is csak át fogja vészelni valahogy. Ám most mindenképp rá volt szorulva egyetlen hozzátartozójára, a jogi egyetemen tanulmányokat folytató Aradi Annabellára, akit nagyon szeretett. Lánya és veje pár éve tragikus hirtelenséggel egy autóbalesetben meghaltak, azóta ők ketten voltak a család, s noha a lány külön élt, rendszeresen járt hozzá, bevásárolt neki, porszívózott nála, néha még orvoshoz, bankba is elvitte. A lány egy egyszobás kicsi lakásban élt, a konyha is csupán hat-hét négyzetméter lehetett, egy helyiségben volt a fürdő és a wc. Persze voltak mások is, akik segítettek az öregembernek, de leginkább a szeretett unokájára támaszkodott. Egyszer csak azt érezte, mintha megéhezett volna. Felkelt az ágyról, a szemetes szőnyegen át eljutott az előszobáig, onnan óvatosan tapogatódzva kibotorkált a konyhába. A konyhaszekrényben az ujjaival kikereste a celofános meggyes befőttes üveget, lecsavarta annak tetejét, két ujjával belenyúlt… s hát igen, sajnos jól emlékezett… csupán két szem megy maradt benne. Azokat megette. Felnyitott egy marhapörkölt-konzervet, óvatosan megmelegítette, majd jóízűen megette azt is. Egyre fogyott az élelmiszer. S vajon mi lehet most a boltokban? Odament a hatalmas vezetékes telefonjához, s bepötyögte a kívülről ismert tizenegy számjegyet.

-Szervusz Nagypapi! Hogy vagy? – hallotta a lány mindig eleven hangját. – Nagyon örülök, hogy tudunk beszélni, jól vagyok, de egyre éhesebb. Te hogy vagy? – Hát tudod, negyedéven elég sok tárgyunk van, ami magolós, nem is kell a tanároknak olyan sokat magyarázniuk Skype-on, s már unom, hogy alig megyek ki – mondta a lány, s rápillantott laptopja monitorjára a gazdagréti lakótelepen lévő lakásának kicsi szobájában. – Azt mondod, máris elfogyott a kaja? De ugye nem az a sok alma, amit a múltkor vittem Neked? – Nem, bár már az almából is fogy, egyszerre mindig kettőt vagy hármat eszem… de a kenyér, tojás, konzervek is fogynak, ugye el tudsz jönni valamikor? – Hát persze, nagypapi! – mondta mosolyogva a lány, de a következő pillanatban elállt a lélegzete, s hirtelen megfagyott a mosolya, mert csak most eszmélt rá, mit is mondott. Soha nem gondolt a nagyapjára idős öregemberként, pedig már 88 éves volt. Úgy segítette őt a tanulásban, anyagilag is, a mindennapi dolgokban is, hogy képtelen volt rá mint veszélyeztetett idős emberre gondolni eddig a pillanatig. Most viszont rádöbbent, hogy ha nem is nagy, de némi kockázatot mégis rejt rá nézve, ha meglátogatja. – ööö elmegyek, persze, de inkább, mi lenne, ha lediktálnád most, mit hozzak, s leteszem a cuccot a kapud mögé, ahhoz mit szólsz? – Jaj, nem kell engem félteni annyira! Meg aztán nem szedtél össze semmilyen fertőzést, gondolom, s annyira hiányzik már, hogy megsimogassam az okos kis buksidat! – Nagypapi! – a lány hangja ugyanolyan kedves maradt, de sokkal megfontoltabb is lett egyszersmind – ezt most nem lehet. Mindent megveszek, a zacskót berakom a kapu mögé középre, ott biztos megtalálod!

Az öregember, mert józan felfogású ember volt, belátta, hogy ez lesz a jobb, s másnap már jókat lakmározott a pásztortarhonyából unokája jóságára gondolva.

Aznap viszont a lány kapott még egy, nagyon is váratlan telefonhívást.
-…azt hittem, Skype-on vagy Viber-en hívsz majd, hogyhogy már itt vagy? Hogy tudtál hazajönni? –kérdezte meglepve, de örömmel.

-Örményországba stoppal jöttünk, majd onnan már én egyedül Grúziába szintén stoppal, onnan meg volt még haza repülő, lehet, hogy az utolsót csíptem el, ami még leszállhatott a reptéren. Ezek tök jámbor országok-mondta az Iránban szolgálatot teljesítő katonatiszt, aki már karácsony óta nem járt idehaza. – alig várom, hogy lássalak már élőben. Csókolom addig is a drága kis barátnőmet.

– Én is várlak! – vágta rá Annabella hangosan. Csak… …. hát…hát… szóval… biztos, hogy ez lehetséges most? Találkozhatunk mi most? Nem kellene most valahova ellenőrzésre menned? – kérdezte a lány aggodalommal. Nem is magamat féltem…tudod…

-Vonuljak karanténba, kedvesem? Mi a seregben nagyon jó kezekben vagyunk, amilyen leterheltségnek mi ki vagyunk téve, egyből kiderült volna, ha valaki beteg. Szóval, mikor találkozunk?

A találkozóra a budai parkban került sor, nem mesze a Déli pályaudvartól. Egyből, már nagyon messziről észrevették egymást. A lány csodálattal nézte a szeretett férfit, aki magabiztosan mosolygott vissza rá. Egyre közelebb értek egymáshoz, szinte futottak. Hatalmas ölelések, csókok követték a régen várt találkozót.
– Nagyon örülök, hogy itt lehetek végre, nagyon szeretlek-mondta a harminc felé járó katonatiszt, és magához szorította a lányt szenvedélyesen.

– Én is szeretlek – mondta Annabella, s úgy döntött, nem kérdezi meg ismét, miért választotta a férfi az annyira távoli helyszínt, ahonnan évente csak kétszer-háromszor tud hazajönni, s ami jelen pillanatban veszélyes terület. – De féltelek is, ugye nem mész vissza hamar? – szemével kérlelően nézett rá, de csak egy rövid pillanatig, mert úgyis megszokta már, hogy mindig az történik, amit a férfi szeretne. Széles vigyor volt csupán a válasz erre a kérdésre. Percek teltek el, mire a férfi hozzátette:
– Úgy látom, most Te is elég jól vagy – mondta, s arra gondolt, nem valószínű, hogy a lány hisztizni fog. De a lány nem így értette. – Olyan jó, hogy Te is aggódsz értem, mert én is aggódtam ám… – s megcsikizte ujjával Péter tenyerét-csak jött a sok hír arról, mennyi fertőzött van Iránban.

Vacsorára a lány csirke mellett sütött ki. A katonatiszt jóízűen megette. Sokat beszélt arról, mennyire hiányolja a lány főztjét, kedves beszédét odakint. Elmondta azt is, olyan szép lányt, mint Annabella, egyet sem látott Iránban. Udvarolt a lánynak. A beszélgetés ezután a lány tanulmányaira terelődött, hogyan tudja a tárgyait interneten tanulni, hogyan fog majd tudni vizsgázni, a hogy mikor járt utoljára abban az ügyvédi irodában, ahol némi munkát szokott vállalni. Péter is beszámolt arról, mennyire más az iráni mentalitás, milyen nagyon különbözik az európaitól.

Felhőtlen volt az ég, a telihold besütött az ablakon. A férfi határozott volt, mint mindig, amikor magáévá tette a lányt. Annabella szerelmesen ölelte a férfit, jól esett neki, hogy párja izmos karját, vállait érezheti a testén, hogy férfiasan szőrös mellkasa az ő mellein nyugszik. A férfi szerelmesen vad volt, s ezt a lány borzasztóan élvezte, így lettek egymáséi. Egy órával később a hold sugarai gyengéden cirógatták mindkettejük arcát, mintha azt figyelnék, ahogy Annabella és Péter egymás karjaiban édesen alszanak.
Másnap reggel a férfi boldogan ébredt: idehaza volt, szülőhazájában, amellett a nő mellett, akit a kedvesének mondhatott. Hangtalanul kiment az előszobába, ahol bőröndje volt, s kivett belőle valamit. Egy órával később, amikor Annabella a konyhában a reggelizőasztalnál ült, hátulról váratlanul a nyakába akasztotta: egy gyönyörű narancssárga zafír nyakláncot, ami egy szívet ábrázolt arany vagy aranyozott láncon. A lány felsikoltott örömében a meglepetéstől, s rögtön odaszaladt a tükörhöz, nézegette magát balról is, jobbról is, közben a párja kezét megfogta, arcát többször megcsókolta. Több fényképet is készített róla a férfi telefonjával. Azt mondta, úgy gondolja, egy ilyen vonzó nő megérdemli ezt a szép ékszert. Forró csókokkal búcsúzott, amikor elindult a munkahelyére a Magyar Honvédséghez.

Aznap délelőtt polgári jogot hallgatott a lány laptopján, az előadó a szerződésen kívüli károkozásról beszélt. Nagyon leterhelt volt a hálózat, így sokszor kellett jobban odafigyelnie a lánynak, hogy miről is van szó, mert a prof hangja időről időre elhalkult, mintha egy hordóból jött volna. Továbbá azt is gondolta, hogy a konkrét eseteket, amiket példának hoz fel a tanár, túlságosan is részletezi, hogy ennyire nem kellene már belemenni a részletekbe, úgy kezeli őket, mintha nehéz felfogásúak lennének, pedig egyszerűen csak nem látják egymást. Az sem esett jól neki, hogy évfolyamtársaitól, barátnőitől távol van, na persze a nyakláncot is szívesen megmutatta volna másoknak is. Közösségi oldalán persze kirakta azt a fényképet, ahol a nagy álló tükörtől balra áll rózsaszín blúzban, s magát csodálja a tükörben.

Nem sokkal az előadás befejezése után jött egy telefon. Péter volt az. Nagyon komoly volt a hangja.
– Te, ezek itt nem cicóznak, nagyon nagy itt a fegyelem, nekem biztosan hatósági karanténba kell mennem. Két hétre. S ugye tudod, hát persze, hogy tudod… ne haragudj rám! – te sem mehetsz el otthonról. – A lányban megállt az ütő. Annabella nem is magát féltette, hanem kedvesét, s el sem tudta képzelni, hogy viseli gondját az öregembernek, szegény nagyapjának így.

– S ezt csak úgy mondod??? Nem is gondoltál arra, hogy a munkahelyeden fel fog tűnni, honnan jöttél haza, természetesen a hazádnak szolgálatot tenni? – sírós volt a hangja. – Persze hogy Orbán Viktortól kitüntetést fogsz kapni, büszke lehetsz rá!! De engem nem is féltesz – ordította – nem is, engem, hanem hogy megyek így el a majdnem teljesen vak nagyapámhoz, erre nem gondoltál?? – Ez most egy teljesen új helyzet, nekem is, neked is és mindenkinek. Itt most nem lehet okosnak lenni. Senki sem tud az lenni. Csak azt tettem, ami az adott pillanatban a legjobbnak tűnt. De még azt sem lehet tudni, nem lesz-e teljesen más minden a következő pillanatban – mondta a férfi, őszinte sajnálattal a hangjában. – Ki fognak menni hozzád, lezárják a lakást…

A lány sírt. Nem tudta magában összeegyeztetni azt a nagy örömöt és a bánatot, ami ugyanattól a férfitól eredt ugyanazon a napon. Lázasan járt az agya, hogyan is tudná megszervezni nagyapja számára az ételszállítást. Több barátnőjét is felhívta, de mindegyik túl elfoglalt volt, s persze nem akarta kiadni, elmondani az igazi okát annak, miért nem tud elmenni az öreghez. Kezdett teljesen elcsüggedni. Nem hibáztatta már a barátját, de az öregember miatt aggódott.

Teljesen váratlanul és hihetetlen módon jött a segítség, s persze először egyáltalán nem az jutott eszébe, hogy segítséget is kaphat. Csörgött a telefonja, számkijelzés nélküli hívás volt. Az ilyet sokszor nem vette fel, de most, ebben a helyzetben igen. Egy ismerősnek tűnő, de régen nem hallott hang szólt bele. – Olasz Bálint vagyok. Érdeklődni szeretnék, hogy hogy vagy ebben a járványos időszakban? – Nagyot dobbant a lány szíve, hirtelen azt sem tudta, hol van éppen. A középiskolai latintanára volt a férfi. Akit nagyon kedvelt, mondhatni talán azt is, hogy egy kicsit szerelmes lett belé az évek során. Halkan, remegő hanggal válaszolt: – Köszönöm a kérdésed, nagyon jól vagyok, éppen itthon vagyok, ezer éve nem hallottam felőled, miből gondoltad, hogy felhívsz most, hogy veszélyben lennék? – árulta el, vagy legalábbis sejtette kicsit a helyzetét a kérdésével is már, amit egyébként nem akart volna. – Erről majd mindjárt ejtek szót, ha tényleg szeretnéd, de ha jól vagy, akkor előbb azt…-a férfi hangja is bizonytalanná vált, hallatszott, hogy nagyon izgul – …szóval hát te mondtad, azt mondod, …már ezer… ha ezer év is eltelt …. ezer éve már annak, ahogy mondod… ha már ezer év is eltelt azóta, hogy beléd szerettem, akkor éppen itt az ideje, hogy azt is elmondjam, hogy még mindig odavagyok érted… De amit még nem tudsz, Aradi Annabella, amit még nem árultam el neked, hogy soha, semmikor, senkit nem szerettem meg annyira mélyen, szenvedélyesen, mint téged! Pedig elképzelheted, elég sok nőbe voltam eddigi életem során alaposan belegubancolódva… Persze össze kellett volna már szednem eddig is a bátorságomat, hogy jelentkezzek, de sosem sikerült… Most jutottam el oda, hogy annyira féltelek már, hogy ennyien megfertőződtek már ebben az országban, és más országokban is, hogy úgy gondoltam, nem érdekel, mit mondasz nekem, ha elküldesz is, hogy ne hívjalak, nem akarsz hallani, akkor is megkérdem, mi van veled, hogy vagy. – mondta. A lány csak hallgatta, de nem teljesen fogta fel e szavakat. A tanár úr az érettségi utáni szünetben tartott neki külön magánórákat, hogy az egyetemi tanulmányokra jobban felkészítse őt, a jogi latin órákra, akkor tegeződtek össze. Akkor még nem közeledett felé, pedig ő akkor is nagyon tetszett a lánynak. Később, már az egyetemi évek elején visszament az iskolába egy februári szalagavató bálba, de a férfi akkor sem mutatott különösebb érdeklődést iránta, pedig titokban remélte, hogy így lesz. Csak később írt neki a messengeren, hogy egy találkára elhívja, s akkor először igent mondott, de aztán félt attól, barátja ezért megharagudna, úgyhogy lemondta a találkozót. Azt, hogy a latintanár érezhet valamit iránta, a szülinapjára küldött rózsacsokorból gondolta, de ott sem volt egyértelmű, hogy mit érez a férfi, még a kiléte is némileg homályban maradt, mert nem is írta alá az üdvözlő lapot, a köszöntés alá csupán annyit írt, hogy Vale! S most hallja a férfi hangját, beszélhet vele… – hát, nagyon kedves tőled. – mondta a nő tétován kicsit. – Jaj te drága – folytatta a férfi – mert akárkinek vagy is drága, de drága vagy, szóval, hogy a kérdésedre válaszoljak, csupán egyetlen nap volt, csupán egyetlenegyszer néztem utána a fészbukon, hogy ki az a férfi, aki miatt évekkel ezelőtt nem találkoztunk, s ott láttam, merre is dolgozik a világban. Ezért aggódtam felőled… hülye helyzet, de így van. S most azt szeretném kérdezni, hogy mi van veled? Borzasztóan érdekel minden.

A lány érezte az őszinte aggódást, törődést a férfi hangjában, de persze nem is akarta kiadni, hogy mennyire nyomasztja őt a barátjától hallott dolog, ugyanakkor annyira tehetetlen volt a rá szakadt helyzetben, hogy kiöntötte lelkét a férfinak, bármennyire is elképzelhetetlen lett volna ez számára korábban, hogy ennél akár sokkal kevesebbet is megosszon ezzel a férfival, aki erre a legnagyobb természetességgel a következőt mondta: – Semmi gond, ha lediktálod, mit kell venni az öregnek, leszállítom neki. Ekkor a lány, noha zavarban volt, mert jócskán cikinek érezte a helyzetet, részletesen el is mondta, miket szeretne a nagypapája a boltból, részletesen kiemelve, hogy pl. a zacskós tej nem jó, csak dobozosat vegyen, kenyérből csakis szeleteltet, s két tíz-, nem pedig egy húszdekás vajat, mert noha az utóbbi olcsóbb lenne, a nem látó öregember a két kicsi vajból az egyiket nagyobb eséllyel tapogatja ki a hűtőben. A tanár mindent gondosan lejegyzetelt, bár kicsit elgondolkodott rajta, nem fogja-e ezek után őt Annabella palimadárnak, futóbolondnak nézni, de titokban bízott benne, számíthat a lánytól némi viszonzásra. Így másnap a bevásárlás során mindenből kétszer annyi vett, mint amennyit a lány kért, s a dupla mennyiséget elhelyezte, beengedte a kertkapu benső oldalán a földre. Alapjában mégis az lebegett a szeme előtt, hogy segít egy szerencsétlen öregemberen, aki szívszerelmének a rokona. A sikeres akció végén pár perc töprengés, helyzetelemzés és önelemezgetés után felhívta a lányt. – Jaj de jó, nagyon köszönöm, a nagyapám nevében is. Aztán szépen lassan a kettejük ügyére terelődött a szó. De tényleg, nem haragudtál meg rám akkor, amikor nem voltam veled sokáig őszinte? – Hát tudod, ha most itt lennél velem szemben, farkasszemet néznénk, hogy lássam, tiszta-e a lelkiismereted- mondta-a férfi. – De erre e járványos helyzetben most nincsen lehetőség- tette hozzá. A lány elgondolkodott. Ma van a második napja kéthetes magányának, a karanténnak, s ekkor megkeresi őt az az ember, akinek jelentkezését titkon olyan sokáig remélte. Mit is mondjon most? De mit fog szólni Péter, aki most szintén be van zárva a lakásába? Végső soron, ha jobban meggondoljuk, a saját fogsága Péternek köszönhető… – Hát, szóval, az nem úgy van, mert le tudok ám én nézni a másodikról a földszintre, ha eljössz ide… – mondta játékosan. – Igen, én pedig felmászom a lefolyón hozzád, vágta rá a tanár, nem is igazán gondolta át, mit mond. Annabella hirtelen szintén elbizonytalanodott, habozott, mit is mondjon erre. Az ötlet felvillanyozta, de félt, a hatóságoktól is, de kedvesétől is, mégis azt mondta incselkedve: – ha fel tudsz mászni, gyere! – de abban a pillanatban rádöbbent, hogy nem szeretné veszélyeztetni a férfi egészségét. Hiszen ő már nem is olyan fiatal, és mi van akkor, ha mégis elkapott valamit az Iránban járt barátjától? De Bálintot már nem lehetett megállítani. Éjjel fél kettő volt, amikor a kihalt lakótelepen a negyvenes éveiben járó latintanár felmászott a lefolyócsövön az erkélyekbe kapaszkodva a második emeleti panellakásba.

Az erkélyen pár pillanatig szótlanul nézték egymást, mintha nem hinnék el, kit látnak, kivel futottak össze ebben az annyira abszurd helyzetben. – …de biztos, hogy vállalod a kockázatot? – kérdezte a lány. – Most mondhatnám azt, viccelődhetnék olyasmivel, hogy kockázatot mindig csak a nő vállal, de az nem lenne igaz, nem lenne őszinte – mondta a férfi – vállalom. Ez a mondat helyre tette a lányt valamennyire, nyugalmat adott neki. Ugyanazt a reális gondolkodású, két lábbal a földön járó embert látta maga előtt, aki az iskolában a latint tanította neki. Ott is mindig visszajelezte, ha valamivel nem elégedett, mégsem bántotta vagy alázta meg őt sosem. – Olyan jó, hogy itt vagy – mondta, és átölelte a férfit. – Na akkor, bele tudsz nézni a szemembe? – kérdezte nevetve. A lány erre finoman megrázta a fejét. – Szóval akkor nem tiszta a lelkiismereted?… vagy inkább nagyon erőt próbáló helyzet ez – javította ki magát Bálint. – Ahogy hallottad, senkit soha nem szerettem meg annyira, mint téged, de hogy most is szeretlek-e? Nem tudom, mert nem is ismerjük egymást. Csak úgy ismertelek mint tanár a diákját. De nagyon, borzasztóan kíváncsi vagyok rád, mindenre, hogy mit szeretsz, miket tanulsz, mit reggelizel, mindenre. Én is annyi mindent megmutatnék az életemből, hogy milyen könyveket olvasok, megnézném veled ugyanazokat a filmeket, amiket láttam s tetszettek, s kíváncsi lennék, Te vajon mit gondolsz erről meg arról a szereplőről… Elvinnélek téged azokba az országokba, ahol jártam s tetszett, na persze nem most, hanem ha elmúlik ez a förmedvény… persze csak akkor, ha szeretnéd, mert nem tudhatom, tényleg nem, mennyire komoly ez most részedről, hogy én itt lehetek? – ezt az utolsó mondatot már bent a szobában mondta. – Én mesélhetek, nagyon szívesen – mondta a lány – nem tudom, mit nyomoztál ki rólam? Mert ugye nyomoztál utánam? Az a rózsacsokor annyira szép volt és annyira kedves volt tőled! Nagyon felforgattad a gondolataimat vele… -mondta a lány. – A lakcímedet az internetes tudakozóból, a telefonszámod alapján nyomoztam ki. – mondta a férfi. – Mást nem nagyon… na még azt, hogy miután elújságoltad nekem, hogy beléptél a Fiatal Jogászok Országos Szervezetébe, az egyetemi szervnek te lettél az elnöke, s büszke is voltam rád! Vagyis ezt sem én, egy barátom nézett ennek utána a facebookon, akinek meséltem rólad. – De azt azért még kinyomoztad, annak utána néztél, hogy Iránban dolgozik a barátom, ugye?-vágta rá – de nem is baj, csodálkoztam volna, ha nem deríted ki. Tudod, ő mindig odakint van, alig találkozunk – mondta szemét lesütve, majd hozzátette – Te nem terveztél külföldre menni, önmagadat megvalósítani? – De terveztem… úgy nagy általánosságban elmondhatom, nem vagyok más, mint az átlagos férfi, semennyivel sem vagyok jobb sem… de ami a konkrét kérdésed illeti, terveztem, hogy Nápolyba megyek a nyáron egy hónapra, a kora-középkori olasz és a latin kapcsolatát tanulmányozni, de… most már nem lesz belőle semmi –vetette oda lemondóan, miközben a lánynak a csodálattól, tisztelettől, elismeréstől kerekre nyílt szemeit figyelte- talán majd jövőre összejön, még a szóbeli beszélgetésre sem hívtak be, pedig nem volt sok jelentkező az ösztöndíjas helyekre. Tudod-e Aradi Annabella – s volt valami eltökéltség a férfi szavaiban, ahogy a lánynak a vezetéknevét is kimondta a keresztneve előtt – egy férfinak mindig kell, hogy legyen egy küldetése, akkor is, ha mosogatásból él, mindig kell, hogy hajtsa valami egy előre kiszemelt cél felé, vagyis nem várhatod, s ez tudom, nem fog megörvendeztetni, nem gondolhatod, hogy egy férfi úgy fog szeretni, ahogy te szereted őt. És ez nem jelenti, hogy a férfi kevésbé szeret téged. .. Itt mélyen a lány nagy, barna szemei közé nézett színleletlen szeretettel – Istenem, mennyire szép vagy te- sóhajtott fel. – Te is szép vagy – mondta a lány, amire a férfi kicsit elvigyorodott. Nem voltam nagyon … nem viselkedtem hülyén azon a szalagavatón három éve – kérdezte s szemérmesen lesütötte a szemét. – Nem- vágta rá határozottan a férfi-én nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, az én hibám, hogy el sem hittem, egy ilyen csodaszép fiatal lánynak tetszhetek is… Mindig úgy gondoltam rád, hogy nagyon bátor, nagyon nyitott és közvetlen voltál akkor… de ha jobban belegondolok, jobb is így, hogy így alakult, mert egy középkorú férfinak nem nehéz vonzódnia egy ilyen szép és fiatal lányhoz, szóval érthető, hogy utána, amikor hívtalak, nem mondtál igent… -nem merte folytatni azzal, ami az eszében járt, hanem hirtelen másra terelte a beszélgetést a férfi – Még mindig bedolgozol ott abban az ügyvédi irodában? Ha jól emlékszem, azt mondtad, férfisovinizmus uralkodik az irodában, s egy nőnek nehéz lenne karriert csinálni? –Igen-mondta a lány, de az ilyen jó embereket, az ilyen klassz férfiakat, mint te vagy, szeretem – mosolyodott el. – Képzeld, a nagypapám most pont négyszer annyi idős, mint én, te pedig a duplája lehetsz az én életkoromnak, azaz épp a mértani közepünk vagy most – terelte ő is más irányba a beszélgetést. – Nem, mondta a férfi – én már 47 is elmúltam, pontosan egy negyed század van közöttünk. De most már, hogy ennyit epekedtem utánad, elmondhatom, na nem azt, szigorúan nem azt, hogy téged szeretlek, de azt igen, hogy az őrületig oda vagyok érted, Aradi Annabella. De nehogy azt hidd ám, hogy a rossz tulajdonságaidat nem veszem majd észre, ha hagyod, hogy észrevegyem őket, de úgy gondolom, a hisztidet, a depidet is tudnám kezelni. – A hisztimet, depimet? – csattant fel a lány – nem mérgesen, inkább elismerően, csodálattal. – Honnan tudod, hogy hisztizni szoktam, naaaa honnan? – S hosszú haját a tanár arcába libbentette. – Onnan tudom, hogy nő vagy – vágta vissza a tanár – de te is tudsz rólam sok mindent, például azt is… -itt megállt, de pár percen belül másodszor már nem sikerült neki, hogy elterelje a beszélgetést másik irányba. Ott voltak szemben egymással, farkasszemet néztek, és pontosan tudták, mire gondol a másik, de azt még inkább, hogy mire vágynak. A férfi először egy hosszú, nyelves csókot adott szerelmének, utána elkezdte a nőt kicsomagolni a ruhákból. – Hű, micsoda nyaklánc – gondolta magában, mikor az ágy melletti kisasztalra tette – az én fizetésemből nem hamar jönne ilyesmi össze. Aztán levette a lány vékony pulcsiját, nyakát minden oldalról szenvedélyesen megpuszilgatta, lehúzta róla a blúzt, s továbbra is mélyen, nagy-nagy szeretettel a szemébe nézve, kigombolt a melltartóját. – Fordulj meg – mondta, mire a nő azonnal engedelmeskedett. Erre a férfi elkezdte ujjainak a végével nagyon finoman simogatni a lány mellbimbóit, amitől mindkettőjüknek nagyon jó lett. Utána eljátszadozott körmeivel is, csak szépen, finoman, s a lány nagyon élvezte, fel-feljajdult a gyönyörtől. Valahogy ennyire finom, gyengéd Péter sohasem volt vele, ennyire nem figyelt oda rá. A sóhajok egymást követték, mígnem a nő saját maga tépte le bugyiját.

A majdnem telihold közönyösen nézte, ahogy az április eleji hajnalon Aradi Annabella és Olasz Bálint szenvedélyesen szeretkeznek órákon át, és néha halkan, de elfojtott örömmel súg hol egyikük, hol másikuk valamit szeretője fülébe.

Már délelőtt tíz óra is elmúlt, amikorra mindketten felébredtek. Szótlanul nézték egymást, apró, szelídke mosollyal az arcukon, szemeik nevettek. – Hát itt vagy – gondolták mindketten. Még így sem aludtak nagyon sokat, s biztosan fáradtak is lettek volna, ha nem hajtotta volna őket belülről valami hatalmas erő. Olyan erő, amit eddig egyikőjük sem tapasztalt, sem a fiatal lány, de az őszülő hajú férfi sem. Megfogta a lány kezét, s gyengéden az ajkához érintette.

Szép lassan felkeltek, de még nem ültek le reggelizni, s a tanár még az ágyban volt, amikor csengettek a lakás ajtaján.

–Jó napot kívánok, Patkós József százados vagyok, ellenőrzésre jöttem – mondta az állig védőruhába bugyolált rendőr. – Ugye Aradi Annabella? – tette hozzá szárazon. A lány szívverése elállt. Erre nem számított, mi lesz most? Tudta, vendéget nem fogadhat, de mivel nem számított fertőzöttnek, nem vádolhatják bűncselekménnyel, de a szabálysértés is azt jelenthette volna, kicsapják őt a jogi karról. –Várjon egy picit – hárított – azonnal felöltözöm. De már ruhában volt, s a rendőr nem várt, hanem határozottan betolta a lakás ajtaját, s azon volt, hogy odabent szétnéz. – Nem hagyta el a lakást tegnapelőtt óta? – kérdezte szigorúan. – Nem – válaszolta egykedvűen. – Van valaki, aki gondoskodik magáról? – Hát még nem is nagyon foglalkoztam ezzel, elég sok kaja van itthon, legalább egy hétre elég. – De maga két hétig nem jöhet ki a lakásból – s a százados határozott léptekkel haladva már a szoba küszöbénél volt. Annabellában megállt az ütő. Hirtelen úgy érezte, bepisil mindjárt. Önkénytelenül is bement a szobába. – Sokan nem értik meg, miért kell elkülönítve maradniuk, magyarázta a százados nyugodt hangon a berendezésen széttekintve. Meg aztán mindenféle bejelentést is kapunk mi a rendőrségen, sokan éjszaka sem tudnak aludni, s egészen hajnalig fent vannak, tudja-e? Maga jól alszik? – vetette oda a lánynak. – Igen, nem panaszkodhatok, hebegte, miközben Bálint egészen a rózsaszínre festett falnak húzódott a heverő alatt, és most örült annak igazán, hogy nem nőtt különösebben magas termetűre. De a lány nem tudta a férfi hollétét. Úgy érezte, ez a pillanat most az utóbbi hónapok, évek érzéseit összesűríti: hányszor gondolt arra, vajon merre lehet a tanár, hogy van, szereti-e őt tényleg, s most egy rendőrtől félti, s rosszul esett neki, valamennyire őt is bajba sodorja saját magán kívül. De Patkós úr lassan távozni készült: – Viszontlátásra – mondta, és sietett tovább a következő címre. Ólomnehéz lábakkal, szemeit a padlónak szegezve visszabotorkált a szobába. – Hol vagy? – jajdult fel a lány a félelemtől. Erre a férfi először a mutatóujját dugta ki az ágy alól szándékosan és játékosan. Annabella azonnal lehajolt, benézett, s elnevették magukat. – Jaj, te hülye! – ordított fel a lány megkönnyebbülten, egy pillanatra elfeledkezve arról, hogy egykori tanárához beszél. – Azt azért nem mondom, hogy érted még a börtönbe is szívesen mennék – egyenesedett fel a férfi – de azt mindenképpen ki merem jelenteni, hogy nem bántam meg, hogy ide feljöttem hozzád, ide a második emeletre. – Hallottad, amikor jött? – kíváncsiskodott a lány. – Hát persze, számítani lehetett rá. Nekem lassan dolgoznom kell, ezzel elővette táskájából, az ágy alól, a laptopját.

Pár másodikos diák gyűlt össze, hatan a tizenhat fős csoportból, Tacitust olvastak, szerencsére mindenki elolvasta az óra előtt, jól felkészültek a digitális órára. Annabella odahúzódott a tanár közelébe, pedig lassan neki is kezdődtek volna az órák, és átszellemülten, némileg csodálattal hallgatta, ahogy a tanár magyaráz, vagy kérdezgeti a gyerekeket. Aztán belemélyedt a jegyzeteibe, a polgári jogba. Hamarosan kezdődött az ő virtuális szemináriuma is, Olasz Bálint közben kiment a konyhába, így nem zavarták egymást. A férfi hallotta azt is, amikor a lány kap egy telefont, s picit idegesen, szaggatottan beszél. Próbált nem odafigyelni, próbált továbbra is a diákjaira koncentrálni.

Az ebéd harmadik fogása közben – Annabella megtanulta anyukájától, hogy ha főz, három fogást főzzön – a férfi gyengéden megsimogatta a lány kezét. Jól esett neki. Úgy érezte, kitüntetett helyzetben van. Valamilyen fokon áldozata lett az eddig sosem tapasztalt járványnak, de ezzel együtt neki kijutott az az öröm is, hogy a csodált férfi itt lehet a lakásában. A tisztelet, a szeretet, az újdonság varázsa ott volt, a szenvedély áramlott kettőjük között. Egymás szemébe néztek, s néhány másodperc múlva elnevették magukat. – Na, ugye, hogy megy ez?-vetette oda Bálint. Jó lány vagy te! Aztán elgondolkoztak mindketten. Vágytak egymást hallani, vágyták, hogy a másiktól kapjanak megerősítést arra, ami éppen történik. – Tudod, azért sem ígérhetek semmit, mert nem pusztán téged nem ismerlek, hanem magamat sem ismerem igazán – mondta a tanár. Olyasmit mondani, hogy ezek után mindig, hogy soha senki más, csak te – folytatta, s közben jobb kezével magához húzta a lányt erőt, szeretetet, bátorítást adva neki – az bizony felelőtlenség, megalapozatlan dolog lenne. De azt elmondhatom –folytatta nem egész egy pillanat múlva – hogy soha, senkinél nem éreztem még ezt a fellángoló nagy szenvedélyt. Semmikor. S azt se tudom, miért épp akkor. Mert amikor ott beszélgettünk a szalagavatón, s olyan nagyon rám voltál kattanva, Aradi Annabella, akkor nem estem beléd. Hát most nem vagyok éppen lovagias, hogy erre utalok, bár te már kérdeztél engem tegnap. Amikor megpusziltál az arcomon, s azt mondtad, nagyon tetszik, hogy úgy lebarnultam a szolitól. Hanem amikor bő egy évvel később a messengeren megbeszéltük a találkozót, utána éreztem, hogy… nincs rá jobb kifejezés, mint az, hogy szeretlek… S pontosan mit is éreztem? Hogy jó ember vagyok. Vagyis most is magamra gondolok. Jó dolog jó embernek érezni magunkat. Én nem akarlak téged felelőssé tenni az érzéseimért. Sem a pozitívakért, sem a negatívakért. S az előbbiből volt több, utána is, még az elutasításod után is. Valahogy annyira nagyon fel voltam villanyozva Tőled, miattad… De persze én sem várok tőled semmit. Vagy te mit gondolsz, kell neked egy olyan férfi, aki az apád lehetne? – tette hozzá, s ezt az utolsó mondatot, melyet kérdésnek fogalmazott meg, már bizonytalanabbul ejtette ki. A nő reakciója meglepte némileg. – A számba akarod adni, hogy nem kellek neked? – emelte meg a hangját – Feljössz hozzám és megdugsz, utána még mondjam is ki helyetted, hogy ennek a kapcsolatnak nincs is jövője?? – a két karjába temette a karját az asztalon. – Nem muszáj itatnod az egereket – mondta a férfi. – Nem akarok a szádba adni semmit, azt mondasz nekem, amit akarsz, és én is azt mondok, amit szeretnék. Megsimogatta a gyönyörű nő hátát. Együtt döntjük el, van-e jövőnk. S ezt még most nem tudhatjuk, de szeretnénk tudni. Hosszú hallgatás következett ezek után, de ez a hallgatás tartalmas volt, mindkettőjüknek járt az agya, képek, ötletek ugrottak be, emlékek jöttek elő. – Neked akkor még nem is volt soha feleséged? – kérdezte a nő. – Nem – válaszolt röviden a férfi.

Nagyjából így teltek a következő napok, látszólag nem volt változatos a napirendjük, mert vagy beszélgettek vagy szeretkeztek, amikor ráértek, s amikor nem jött a rendőr, mert akkor Bálint mindig elbújt. Azonban számukra ez az élet így nem volt kicsit sem monoton, mert az eszmecsere és a szex közben egymást jobban megismerték. Kerítettek időt másra is, például Bálint nagy érdeklődéssel olvasta Annabella készülő szakdolgozatát, melyet gazdasági jogból írt, a magyar cégek helyzetéről és esélyeiről az EU-ban. Megdicsérte a lányt az okos gondolataiért.

– Rengeteg jó könyvet olvastam mostanában, olyanokat is, amik a párkapcsolatokról szólnak, neked is tetszenének – mondta a lány. Levette a könyveket a polcról, s megmutogatta őket a férfinak. Bálint érdeklődve belelapozott, sőt, elkezdte olvasgatni az egyiket. – Aha, itt azt olvasom, hogy a nő szava mindig az adott pillanatra vonatkozik. Vagyis nem lehet számon kérni azt sem, ha a nő meggondolja magát. Te is jól felültettél engem, amikor azt mondtad, eljössz a randira. Te drága kis felültetős! Te felültetős kis drágaság!-mondta nagyon aranyosan kedveskedve. Tudod-e, hogy utána elkezdtem írni neked egy levelet… harmincegy oldal jött össze, de kézzel írva az nem olyan sok ám. -Egy levelet, kérdezte Annabella – s miért nem küldted el? – Nem akartalak zaklatni vagy magamból hülyét csinálni – a férfi egy pillanatnyi hallgatás után folytatta – de most itt vagyok, s magam számára is rejtély, hogy lesz, tegyél engem próbára, hogy mennyire tudlak szeretni! – Kíváncsi lennék, hogy miket írtál nekem, elhozod majd valamikor? – Dehogy mutatom meg, most, hogy itt vagyok, mindent személyesen elmondhatok neked… meg aztán nem biztos, hogy mindaz pont úgy aktuális még, ahogy írtam. S van, amin biztos megsértődnél… -Például min, min sértődnék meg, na halljam!-szólt a lány kissé követelőző hangján. Így volt ez nála, sokszor nagyon nagy tisztelettel fordult a férfi felé, és kifejezte elismerését, köszönetét olyasmi iránt is, ami pedig természetese volt, máskor pedig olyasmin is felkapta a vizet, vagy kiprovokált olyat is, amit nem lett volna muszáj. Bálint megpróbálta ezt kezelni, kacérkodóra vette a figurát. – Például az a megfogalmazás, amit utólag kissé bántam, még amikor úgy volt, hogy elküldöm neked, hogy is volt… ja, hogy pont egy menstruációs ciklusnyi idő kellett neked arra, hogy eldöntsd, nincs velem randi. A lány értetlenkedő arckifejezésének láttán hozzátette – négy hét telt el pontosan október 15-e és november 12-e között.

Lassan rádöbbentek, hogy átestek a ló másik oldalára. Még tíz-tizenegy napig össze lesznek biztosan zárva, tehát bármit is tesznek, együtt maradnak, együtt kell maradniuk. Erre eredetileg nem igazán gondoltak, hogy a szolíd, ismerkedős, randizgatós, találkozgatós formához képest merőben más, amikor úgy élnek, mintha házasok lennének, sőt, fizikailag is összezártan.

Az egyik délután a lány elkámpicsorodott, szája sírásra kerekedett. Szomorúan azt mondta, mikor az ujjai a nyakláncára tévedtek – Micsoda ronda egy kis dög vagyok én… de nem fejezhette be, mert a férfi szenvedéllyel teli csókot nyomott mindkét ajkára. – Dehogy vagy te ilyen, ez egy természetes helyzet, hogy ezt gondolod, de ezzel te nem vagy rossz, s mélyen a lány barna szemeibe nézett, közben próbálta elfelejteni, mire gondolt ma, mi járt az eszében, amikor hallotta a konyhából, hogy a lány huszonöt percig beszél a barátjával. – Ez egy új helyzet neked. Itt kell megállnod a helyed, és szerintem minden férfi örülne neki, ha a párja egy új élethelyzetben olyan kvalitásokra tenne szert, amik erősítik, gyarapítják őt, nem gondolod? Egy hosszabb pillanatig a nő kifejezéstelen szemmel nézett rá, majd hirtelen megkérdezte: – Hogyan mondod? Az én barátom még örülhet is neki, hogy itt vagyunk mi édes kettesben? S ha esetleg mégis inkább azt gondolná, vagy azt fogja gondolni – sóhajtott – valami olyat, hogy te csak ki akartál használni engem… – a kérdés túl komoly volt ahhoz, hogy Bálint viccelődve válaszoljon, ezért így szólt: – Itt az egyik könyvedben azt olvasom, hogy ez a házaspár… szóval ők, ha bármikor rajta kapják a párjukat, hogy megsértődik valamin, hogy egy olyasmi jön elő benne, ami fájdalmat okoz, akkor megpróbálják azt a végletekig felnagyítani, eltúlozni úgy, hogy a végén humoros lesz, nevetnek rajta, kikarikírozzák. – Ezen a lány elgondolkozott. Még sokáig beszélgettek, és a vége az lett, hogy hangosan kacagtak már. – Csak csendesen, – mondta a lány – még a végén meghallják a szomszédok.

Aznap éjjel is nagyon jó volt. Bálint egyetlen mozdulattal fellebbentette a takarót, s kezeit gyengéden Annabella hálóinge alá tolta. A bugyijánál érezte, hogy a lány iszonyúan lucskos. – Annyira kíváncsi voltam rá, hogy mennyire tudsz nedvesedni, de jó, hogy most már ezt is láthatom – lihegte, de inkább suttogta szenvedéllyel, aminek a lány nagyon örült, kíváncsian várta a folytatást, ami nem is maradt el. –…de lenne még valami, amire kíváncsi lennék – tette hozzá sokatmondóan a férfi. Lehúzta a lány bugyiját, s fejét a csípőjéhez tolta. Módszeresen és kitartóan haladt, volt már tapasztalata abban, hogyan kell csinálni. Hosszú percek teltek el, mire meglett mindennek az eredménye, amikor is a lány hangja mintha kissé megváltozott volna, kezeit a férfi vállára rakta, torkaszakadtából sikoltott, majd elkezdett remegni, ami nagyon felerősödött. Bálint nevetett, kacagott, hahotázott, Annabella arcát csókolgatta, nem tudott betelni a dicséretekkel, – te édes, te drága, annyira aranyos vagy mondta, s nagyon lassan, de megnyugodtak, jóízűen pihegtek. A lány a hátán feküdt, a férfi felkönyökölve nézett a szemébe, a holdfényben látta a lány tekintetét. Ő úgy látta, hogy a férfi nem alakoskodik, s hogy nem vár el semmit. Ennek nagyon örült a lány, hogy amire készül, az egyáltalán nem valamiféle elvárásnak való megfelelés, mert eddigi barátaival ez sosem így volt. Ebben a másodpercben jutott csak mindkettejük eszébe a gondolat, kitalálták egymás szeméből, s elnevették magukat. Most a férfi feküdt a hátára, önmagát teljesen a nőre bízta. Kíváncsian várt… Még másnap reggel is beleremegtek a has-, a láb- és a fenékizmai, amikor visszaidézte a történteket. S csupán a következő este merte félénken megosztani szerelmével, hogy egy idősebb barátjának a lány profilképén először az ajkai tűntek fel…

– Szervusz kisunokám, mivel töltöd a napjaidat, úgy örülök, hogy hívsz! – Tudod, nagypapi, úgy tűnik, a több idő kevesebbre elég csak… de nincs is több időm, annyira leköt minden… Nem akart beszélni egyik férfiről sem a telefonban. Péter, a katonatiszt hazajötte is titok kellett, hogy maradjon, illetve a tanár megjelenése a lakásában megint csak nem tudódhatott ki. Régebben persze beszélt a férfiról a nagyapjának, felolvasta a tőle kapott szerelmes verset, meghallgatta rokona véleményét, de ennek már több mint egy éve volt. Finoman az élelmiszerellátásra terelte a szót – Van még elég kaja, nagypapi? – Persze, nagyon köszönöm, hogy a múltkor olyan sok mindent hoztál, alig tudtam elrámolni mindet. Viszont az olajos hal, amit a múltkor nem kértem, most valahogy annyira hiányzik… tudnál hozni nekem két dobozzal? …de egy is elég lenne! – A lány hirtelen nem tudta, mit is válaszoljon, mert nem árulhatta el, hogy még az sem teljesen világos számára, hogyan fogja pótolni a gyorsan fogyó saját készleteit. – Ne aggódj nagypapi, megoldjuk-mondta, s talán életében először kellett ennyire a nyugalmat magára erőltetnie – majd szólok, ha megérkezik a csomag, most szia, vigyázz magadra!

Bálint hallotta a beszélgetést és elgondolkozott, hogy hogyan is hálálhatná meg a lány vendégszeretetét, aki már ötödik napja eltartja őt. De elgondolkozott azon is, milyennek is látja most a szeretett nőt. Tényleg szereti-e? Tényleg elképzelhető egy kapcsolat huszonöt év korkülönbséggel? Vagy ha nem, miért nem? Csomó minden volt, amiről a lány beszélt, de ő nem értette meg előszörre, miről is van szó. De Annabella sem értette őt mindig, vagy nem ismert, nem is hallott olyan hírességekről, akik a férfi számára teljesen evidencia-számba mentek. Azt mondta szerelmének: – Legyél mindig önmagad! Arra lennék kíváncsi, ki is vagy, hogy tényleg, istenigazából ki vagy, azt szeretném tudni. Ne keresd azt, hogyan felelhetnél meg nekem vagy bárki más férfinak, legyél olyan, amilyen lennél, Aradi Annabella! Tényleg, azt még nem is nagyon tudom, hogy lehet becézni ezt a szép nevet, ami neked van, nem kérdeztem meg az iskolában sem soha. …azt tudom, hogy nem nagyon becézed, de hogy lehet becézni Téged? – Lehet Annának is és Bellának is becézni, de én nem szeretem őket, mert ezek önálló nevek is, és én Annabella vagyok – felelte a lány. – Te ugye meglehetősen magadba forduló ember vagy, Aradi Annabella, máskor pedig pont az ellenkezője? – Csak akkor vagyok magamba forduló, ha meg akarok valakinek felelni – mondta a lány kicsit gúnyos hangsúllyal, a férfi korábbi megjegyzésére visszautalva. – De most azt kellene megoldanunk, hogy kapjon a nagypapim kaját. – Két út lehet elképzelhető – válaszolta a férfi – vagy szólunk valami barátnak, ismerősnek, vagy megkeressük az önkormányzatot. Hanyadik kerület is, tizenkilencedik? Azt hiszem, ott ismerek valakit! – tette hozzá bizakodóan.

Aznap este filmeket néztek. A férfi megmutatta egyik kedvenc filmjét, ahol a kormánya cserbenhagyja a távoli országba küldött és politikai gyilkossággal megbízott ügynököt. – Ennek az embernek az a legnagyobb gondja, hogy megmutassa, őt nem lehet csak úgy félreállítani – mondta Annabella – persze a feleségéhez is nagy örömmel visszatér, de a fő mozgatórugója, hogy bebizonyítsa, ő is valaki, s felülmúlja az állami vezetést, a politikai gépezetet. Persze nem ő lövi le az áldozatát, de mégiscsak ő idézi elő, hogy agyonlőjék. S meghal saját maga is, inkább, mintsem hogy éljen. Ha ez a küldetéstudat, amiről a múltkor beszéltél, akkor én inkább mégse lennék férfi. Olyan ez, mintha nektek, férfiaknak az egész élet egy játék lenne, ki az ügyesebb, ki mikor győz. S persze sportszerűek vagytok, betartjátok a szabályokat, de valahogy semmi nem igazán fontos. Ezek után a lány is kikereste egyik kedvenc romantikus filmjét, s azt is megnézték együtt. Bálint már látta, de nem árulta el. Utána feltette a lány a kérdést: – Számodra mit tanít meg, mit mond el ez a film, azon túl, hogy szórakoztató is? – Számomra arra mutat rá – jött a válasz azonnal, hogy a nők mennyire nem féltékenyek egymásra, mi férfiak pedig mind azok vagyunk. Mindkét férfi vehemensen féltékeny, s azt hiszi a főhős, a két nő sem szívesen találkozik majd egymással, de ők sokkal szolidabbak, megértőek. – Annabella hosszú percekig nézett szeretőjére, mintha azt várta volna, még mond valamit a férfi, majd szépen lassan hozzáfűzte: – Nekem az tetszik a filmben nagyon, hogy ez a férfi fiatal suhanc korában is és öregember korában is tud és akar küzdeni a nőért. Nem erőszakosan, hanem erőteljesen, erő van benne. A film közepén nem küzd úgy. De miért is nem? Becsapják őt a lány szülei, nem adják oda neki a férfi leveleit. Milyen érdekes, hogy ma már ez szinte elképzelhetetlen, ma sokkal szabadabbak a fiatalok, függetlenek a szüleiktől, persze akinek vannak. De vajon most mi lesz? – terelte a lány a szót az aktualitásokra. – Hogy fogják bírni az emberek a bezártságot, ez a járvány még rengeteg ideig eltarthat. S persze a középkorban, amikor a járványok beszorították az embereket, még sokkal rosszabb volt, de akkor kevesen voltak igazán szabadok. De most hogy lesz? Ezt a két hetet kibírjuk, de utána? Utána sem lehet csak úgy ide vagy oda menni. S nem fognak az emberek ez ellen fellázadni? – Nekem is volt egy párom, akiről azt hittem egy időben, hogy nem tudja, hol is él, nem tiszta az elméje, de aztán nem volt vele olyan komoly gond – terelte kicsit másra a szót Bálint, talán azért is, mert érezte, nem tudna semmi megnyugtatót vagy megerősítőt mondani a lány felvetésére. Igen – kanyarodott vissza a látott filmre – tényleg, a végén, idős emberként még nehezebb a dolga, mint fiatalként, még jobban kell szeretnie, de már van ennek alapja, van közös múltjuk, és van, amire ő emlékezik, de a párja nem. A következő nap estéjén megint filmeket néztek, először Annabella javaslatára, egy járványról szóló amerikai filmet. Utána Bálint mutatta meg, mit látott mostanában: – Na, ha megnéztük ezt a filmet, akkor most következzen a koreai filmművészet gyöngyszeme – s elkezdték nézni azt a horrorfilmet, melyet a férfi pár héttel korábban látott. Az elején még kíváncsian figyelt a lány, de később, amikor a képkockákon az látszott, hogy egy bezárt vasúti kocsiban a minden józanságot elveszítő utasok egymást véres húscafatokká marcangolják, megnyomta a leállítás billentyűt, s kedvese felé fordult: – Bocsáss meg, de ezt nem tudom nézni, ez nekem sok. Nyugodtan nézzed tovább, s azt is megértem, ha számodra ez a fajta művészet örömet okoz, de én ezt nem tudom tovább nézni. – Bálint erre így válaszolt: – Teljesen megértelek, drága Annabella, s nagyon köszönöm, hogy ennyire őszinte voltál velem és felvállaltad az érzéseidet. Mindamellett hadd tegyem hozzá, hogy szerintem az általad javasolt film sokkal borzalmasabb volt. Mert az a film jóval közelebb áll a valósághoz, most, 2020-ban az a borzasztóbb az én felfogásom szerint. Ez a film attól válik kevésbé embert próbálóvá, hogy tudjuk, semmi köze nincs a valósághoz, s jelenlegi ismereteink szerint nem is válik valósággá, nem jöhet olyan betegség, hogy az emberek így viselkedjenek, ennyire kivetkőzzenek magukból. Ugyanakkor hadd köszönjem meg még egyszer, hogy feltártad előttem érzéseidet, nagyon kíváncsi voltam, hogyan reagálsz. Csak pár hete láttam a filmet, most én sem akarom tovább nézni. Azt még nem is mondtam, hogy tanulok koreaiul. –Itt Bálint egy pillanatra elgondolkodott, majd egy apró sóhajt elnyomva hozzátette – …Ja de azt sem mondtam még, hogy … akárhogy is folytatódjon a mi történetünk, de a latintanulás szempontjából mindig is számíthatsz rám… mert azt sosem fogom sikernek elkönyvelni, hogy 2016 nyarán olyan hamar, olyan rövid idő után abbahagytad a tanulást. – Az nem a te hibád egyáltalán – szakította félbe Annabella – én jöttem rá, hogy túl nehéz a nyelv. – Oké értem, de még elég sokáig meggondolhatod magadat, van olyan, hogy valamit nehéznek gondolunk, aztán mégis meg tudunk vele küzdeni. Például tavaly ősszel volt osztálytalálkozónk, és több osztálytársam, akik bukdácsoltak angolból, mostanra nemcsak, hogy bonyolult szerkezeteket is megtanulnak, de szabad idejükben, hobbiból angoloznak, pedig régen utálták, kimondottan utálták, és te nem utáltad a latint, csak egy bizonyos pont után nehéz volt már. – Jó, ezt hagyjuk most, mondta a lány… De a koreai, az tök szuper, tökre büszke vagyok rád… nem mondtad még, de egyébként tudtam – mosolyodott el a lány – Honnan tudtad? – érdeklődött a férfi – Onnan tudom, hogy az irodában mi is foglalkozunk azokkal az államközi szerződésekkel, amik ezt lehetővé teszik, hogy ingyen tanuljatok a keleti nyitás jegyében, na nem én személyesen, de láttam a papírokat, és a te nevedet is, s már akkor nagyon jól esett ilyet látni. – S akkor azt is tudod, hogy az órák a Pátkaiban vannak, ugyanott, ahol az a szalagavató volt 2017-ben? – Na ezt nem tudtam, nevette el magát a lány –…de csak most február óta – folytatta a férfi – tavaly ősszel még a Belvárosban voltak, s el is csodálkoztam, mikor megtudtam az új helyszínt… na de a koreait is csak online tanuljuk már pár hete, mindjárt neki is állok leckét csinálni – s elővett a férfi egy köteg nyomtatott papírlapot – magyarra kell pár bekezdést fordítanunk. – A lány belekukkantott a lapokba, hosszan nézte őket, mielőtt megszólalt – és ezeket a hieroglifákat te könnyen megtanultad? – Nem olyan nehéz az írása a koreainak, a kínai jóval nehezebb lenne…– És ez itt mit jelent? – kíváncsiskodott Annabella –Itt arról van szó, hogy valaki az öccsének születésnapjára töltőtollat vesz, mert az öccse ezt jobban szereti, mint a golyóstollat… – Csacsiság – szakította félbe a lány – melyik fiatal használ töltőtollat golyóstoll helyett? Na jó, nem tudom, lehet, Koreában tökre másképp van… de furcsa.

Nem telt az életük akadálymentesen. Az egyik nap Bálint kapott egy telefonhívást igazgatójától, hogy sürgősen töltse fel az iskola honlapjára jelszóval védve a hó végi dolgozatot, amit úgyis megcsinált még március 15-e előtt az iskolában és pendrájvon hazavitt. Hirtelen nem jutott más az eszébe, csak az, hogy nem találja a pendrájvot, ami azért lehetett nagyon furcsa, félelmei szerint, mert többen látni szokták, hogy napjában többször is megtapogatja táskájának azt a zsebét, ahol a pendrájvot tartja, hogy meggyőződjön róla, nem veszett el a fontos anyagokat tartalmazó szerkezet. Szerencsére olyan nagy volt a fejvesztettség a gimnáziumban, hogy nem kötöttek bele a latintanártól hallottakba. A rendőr látogatásait a pár megszokta már, amikor pedig egyszer-kétszer tanítás közben érkezett a lakásba, utána a tanár az internet kiszámíthatatlanságára hivatkozott tanulóinak. Viszont egy csütörtöki napon nem várt helyzet fogadta őket. –…örülök, hogy meg tudja oldani az étkezést – mondta most már kicsit barátságosabban a rendőr, mint az első napon – nem tudom, ajánlhatok-e éttermet a közelből bankkártyás fizetéssel? – A lány udvariasan meghallgatta a rendőrt, aki már épp nyitotta is a lakásajtót, hogy távozzon, amikor megszólalt a férfi telefonja a szobában. – Annabella azonnal eldöntötte, hogy most pedig lelki erőt erőltet magára, bármi legyen is, bement a szobába, közben gyorsan átcikázott az agyán, nem fogja magyarázni a rendőrnek, miért volt a telefon az ágy alatt, mert az úgyis csak gyanút keltene. Persze nem keltene – gondolta – ha nagyon természetes lenne, de átlátta, nem tud az lenni. Az jutott először az eszébe, hogy téves hívásnak álcázza a dolgot. Ez abszolút nem kelt gyanút a telefonálóban, de gyanút kelthet a rendőrben. Ha viszont egy kedélyes látszatcsevegésbe kezd, amit aztán hamar lezár, azt a rendőr biztosan beveszi, de szerelmét, és ezzel magát is, iszonyúan nehéz helyzetbe hozza, annál is inkább, mert nem tudhatja, az illető mennyire bizalmas, közeli viszonyban van Bálinttal. Két másodpercen belül cikáztak át ezek a gondolatok az ilyesmi helyzetekhez hozzá nem szokott fiatal lány agyában, s elhatározta, ha nehéz is lesz, végig csinálja. – Halló tessék –mondta nyugalmat erőltetve magára. – Olasz Bálintot keresem – szólt egy női hang a telefonból – Elnézést, ez téves hívás lesz – mondta – s letette a telefont. A százados, akinek éppen az járt a fejében, mit fog mondani aznap a feleségének, aki bő egy hete nyüstöli már, váltson pályát, mert nem megy, hogy alig van otthon, s közben annyi veszélynek teszi ki magát is, a háromgyerekes családot is, nem szúrt szemet a rövid párbeszéd. Köszönés után kilépett az ajtón. Arról is teljesen elfelejtkezett, hogy előtte a konyhában látott egy Iphone-t.

Külföldi tájakról nézegettek fényképeket az interneten. A lány több olyan helyen is megfordult már, ami emlékezetes maradt számára, főleg Péterrel utazgattak a Közel-Keleten és Egyiptomban. Mesélt a sivatagok szépségéről, fényképeket mutogatott, a piramisok is lenyűgözték. Bálint mutatott fotókat Skóciáról, elmesélte, mennyire várta, és hogy örült, amikor sikerült megmásznia a Ben Nevist, a szigetország legmagasabb csúcsát, s hogy milyen pazar látvány nyílik a hegyről, egészen addig, amíg minden ködbe nem vész, és a legtetején még nyár közepén is hó van. Beszélt a lánynak Grúziáról is, hogy van ott egy hely, ami nagyon hasonlít a visegrádi Dunakanyarra, s hogy milyen közvetlen emberek a grúzok, és hogy sehol másutt nem evett olyan finom sajtot, mint ott. – Valahogy mindennek sokkal igazibb az íze… Bár te arra nem is emlékezhetsz, hogy idehaza is más íze volt a juhtúrónak a hetvenes évek végén, mint annak, amit most juhtúrónak csúfolnak. – Nem emlékszem, de anyuék mondták és nagypapi is… de én is kóstoltam olyan paradicsomot Izraelben, ami valahogy sokkal finomabb volt… – Olyan jó téged hallgatni – mondta, majd hirtelen témát váltott: – Nagypapi azt mondta, neked kapuzárási pánikod van. – Bálint nem válaszolt erre semmit, mintha meg sem hallotta volna. Olyan oldalakra ment, ahol Erdélyről írtak és mutogattak képeket, s elmesélte, mennyire emlékezetes maradnak a számára a hatalmas sziklák a Békás-szorosban, amikre olyan jó felnézni alulról. Mesélt a segesvári óratoronyról is, Torockó szép kis házairól, a brassói felvonóról, a kolozsvári temetőről. Elmondta, az erdélyi útjuk után döntött úgy, hogy leveszi a nagy kék T betűt a kocsi hátsó ablakáról. –Te nagyjából akkoriban szerezhetted a jogsidat, amikor én a kocsit vettem és elkezdtem vezetni – kérdezte a lányt. – Igen, tizennyolc voltam – mondta Annabella. Imádok vezetni, de valahogy mégis rossz érzés, mindig anyuékra gondolok – tette hozzá szomorúan.

Már meztelenek voltak, amikor Bálint reagált kedvese felvetésére: – Nem bántam meg semmit az életben, viszont egyszerre, azaz hirtelen valami megváltozott, nem tudom, hogy mitől és miért. Kábé harmadikos lehettél, amikor minden úgy összezavarodott bennem. Valami elkezdett nagyon hiányozni. Én inkább úgy mondanám, ez egy belső válság volt. Akárhogyan is gondolok vissza a korábbi életemben, mindig azt hoztam ki mindenből, amit lehetett, amire az akkori szintemen képes voltam. Tehát ha úgy vesszük, soha semmit nem mulasztottam el, tiszta lehet ilyen szempontból a lelkiismeretem. De valami mégsincs rendjén… – Itt hosszan megcsókolta Annabellát. Karjaiba vette, s ráfektette az ágyra. Megfordította. Nagyon finoman elkezdte csókolgatni a lányt. Először a combjait hátulról, belülről, nevetett, amikor látta, mennyire érzékeny erre a szeretője, aztán ajkaival feszes popsijához közeledett, megpuszilta, kicsit a nyelvét kinyújtotta, majd hirtelen más jutott az eszébe: mindkét kezét felemelte és egy rövid pillanat múlva hatalmasat csapott a lány mindkét fenekére. – Jaj, ez fájt! – üvöltött fel Annabella – nem gondolod, hogy meg kellett volna kérdezned, én mit szólok a szado-mazo szexhez? –Bocsáss meg, te drága, igen, önző voltam, az vagyok – mondta a férfi – karjaiba vette a nőt a derekánál, fejét maga felé fordította, és cinkosan rámosolygott… Ebben a hangulatban lettek egymáséi, majd a gyönyörteli beteljesedést követően a halk hangon elmondott szerelmi vallomása után a férfi hangosabban kérdezte – Most egy kicsit másra terelem a beszélgetést, ha nem haragszol… Annyira érdekelne, s remélem, nem bántódsz meg e kérdésen, hogy vajon akkor mit szóltál volna, tegyük fel, ha úgy lett volna, hogy ha akkor ott a szalagavató után összejövünk, s az első éjszakánk után elárulom, hogy borzasztóan élvezem a veled töltött órákat, de engem vár otthon a feleségem – kérdezte Bálint. Majd választ sem várva hozzáfűzte: – hát igen, a szerelemben nem lehetünk teljesen önzetlenek. Pár másodperc után így folytatta – Igen, értem én, hogy ott van a lovagod, mert biztos ez jár a fejedben. Csak ismételni tudom magamat: azt csinálsz, amit szeretnél! – Erre Annabella lesütötte a szemét, egész picit elsápadt, mozogtak az ajkai, majd kibökte – Azt hogy képzeled, hogy egyik este veled, másik este vele? – És azon elgondolkoztál-e már Aradi Annabella, eljátszadoztál-e már a gondolattal, hogy egyszerre mindkettőnkkel, na? – emelte meg a hangját játékosan a férfi a mondat végén. – Erre a lánynak elállt a lélegzete – Hogy képzeled?? te… te azt szeretnéd?? – Azt kérdeztem, te már eljátszottál-e a gondolattal? … na most nem szabadulsz a válasz elől, Aradi Annabella, mondta kacéran a férfi. Arra vagyok kíváncsi, benned milyen vágyak vannak, voltak. De a lány nem válaszolt. Fejét a párnába fúrva duzzogott. Néhány perc után a férfi odafordult felé: – Tudod-e, hogy azt élvezem ezekben a napokban a leginkább, hogy annyira szabad vagyok, egészen szabad. S neked is ezt a szabadságot próbálom… de most ez hülye kifejezés lesz, hogy én biztosítom a szabadságodat… nem akarom azt korlátozni semmilyen szinten. De belegondolok abba is, ha nem az lennék, aki vagyok, hanem olyan valaki, aki egy másik nézőpontból tekint rád, és nagyon szeret téged, mondjuk az édesapád vagy az édesanyád – itt mélyen és ünnepélyes komolysággal a lány szemébe nézett és megsimogatta a combját, nem érzékien, hanem támogatóan, erőt és támaszt nyújtva neki – akkor mit gondolnék, hogy mi jó neked, minek örülnék, mikor mondanám azt, hogy na a kislányom jó úton van, jó irányba tart az élete… Elképzelem azt is, hogy apád szemébe kell, hogy nézzek, s őszintén el kell mondjam neki, hogy mik a szándékaim veled… Téged is látlak, hogy mennyire kivirulsz, de persze te tudod, hogy mennyire jó velem. – Nagyon jó veled, – vetette közbe a lány kacagva – Arra tudok csak gondolni, – folytatta a tanár – hogy soha nem éltem még át ilyet senkivel, folyamatosan egészen emelkedett lelkiállapotban vagyok, és hogy mennyire jó embernek érzem magamat…, ilyen sem volt még eddig sosem! Most nagyon könnyű a jelenben élnem, amikor minden pillanatot habzsolok – megint a lány combjához nyúlt, de most erotikusabb mozdulat volt a mozdulata – nem kell keresnem, hogy hogyan is éljem meg a pillanatokat, de egyszersmind nagyon jónak is érzem magamat, magunkat… Egy pillanat szünetet tartott, majd folytatta. – Csak az jutott eszembe, hogy a rossz fának nem lehet ennyire jó gyümölcse, ahogy a Bibliában írják, abban a könyvben, ahonnan a legtöbb jót tanulhatom… erről még nem is beszéltem neked, hogy hívő ember vagyok, szeretnék lenni… Ha az Újszövetségben négy evangelista ír Jézusról, azokról a csodákról, amiket tett, s ha négyen is írnak róla, az nem lehet kitaláció. És ha az mind igaz, amit Jézus Krisztus ott tanít, de ha csak a töredéke igaz annak, akkor azt nekünk meg kell értenünk, fel kell fognunk, hogy mi vár ránk majd odaát, az egy sokkal jobb világ lesz… Kicsit úgy vagyunk, olyan ez az élet, mint a magzatnak az élet az anyaméhen belül, csak valami sokkal tartalmasabbat és hosszabbat készít elő, ahol sokkal több módunk van megnyilvánulni, cselekedni és fejlődni – Erről még nem is meséltél – vágott közbe Annabella – így mostanában nem is nagyon hallottam senkit szólni Istenről… amikor kisebb koromban voltam templomban, ájtatos öreg nénik vettek részt a miséken, és nekem nem úgy tűnt, hogy nagyon kutatnák, mi lehet a Biblia igazsága. – S ha az Isten annyira hatalmas és mindenható, akkor hogyan lehetséges, miért hagyja, hogy most annyi ember meghaljon ebben a járványban, hogy percenként a Földön több ember is éhen haljon? – kérdezte a lány. – Az, hogy van egy szerető isten, nem azt jelenti, hogy nincs az életünkben kihívás, megpróbáltatás… Nem értheti ezt pontosan senki, de például meg kell azt is tanuljuk, hogy egymásra hagyatkozzunk, egymást segítsük, támogassuk, ne csak kritizáljuk, hogy összefogjunk, így tudnak változni, alakulni az emberek. – Még sokáig beszélgettek, s mindketten azon csodálkoztak el, annak örültek nagyon, hogy mennyire értik egymás gondolatait, elképzeléseit, még ha nem is gondolnak mindent ugyanúgy.

Annabella szinte minden nap beszélt Péterrel, kérdezte őt, érdeklődött hogyléte felől. Saját magáról kevesebbet beszélt, mint máskor szokott. A telefonját igyekezett mindig ott felvenni, ahol távol volt Bálinttól, hiszen Péterrel látták is egymást telefonjukon. Nem laktak messze egymástól, de a hatóság a férfinél is rendszeresen megfordult ellenőrizni. Nem tudta volna megmagyarázni, mi változott meg a lányban, de érezte, hogy valami nem teljesen ugyanaz. Az izgalmaknak tulajdonította. Annabella azt mondta, ami mostanra már teljesen igaz is volt, hogy valaki a kispesti önkormányzattól szokott kimenni, hogy bevásároljon a vak nagypapájának. De az utóbbi napokban már előfordult, hogy nem érzett a lány magában elegendő erőt, hogy felvegye a csörgő telefont, csak később hívta vissza a fiatal férfit. Egyre jobban közeledett a hatósági karanténra kiszabott idő vége, s egyre kevésbé tudta, hogy is lesz majd ezután. Ami nem is olyan régen még egy nagyon izgalmas időszaknak ígérkezett, tele változatosságokkal, az mostanra egyre fenyegetőbben kezdett a vége felé közeledni. Teljesen abszurd elképzelés, gondolta, de már többször kapta magát azon, hogy úgy gondol erre a két hétre, mint valami vakációra. Ugyanakkor nem akarta sem Pétert, sem Bálintot elveszíteni. Pontosan látta, hogy a katonatiszt nem tudná elfogadni egy másik férfi feltűnését a színen, s azt sem tudta, vajon a tanár még mennyi ideig lenne képes megbékélni azzal, hogy nem szakít Péterrel. Nem tudta magáról elképzelni azt sem, hogy állandóan bujkál egyik szeretőjével a másik elől, annál sokkal több erkölcsi tartás volt benne. Lassan kezdte jobban érteni Bálintot, kezdett valahogy rádöbbenni, hogy a tanár pontosan látja, ahhoz, hogy ebből a helyzetből kilábaljon, neki előbbre kell tudnia lépni, önállóbbnak kell lennie, függetlenebbé kell válnia. Így fordult Bálinthoz: – Az a mese, a történet, amivel köszöntötted a nőket a napjukon a fészbukon, az mi is volt? – Bálint némi gondolkodás után, pár billentyű leütése után így szólt: – …Á igen, arra emlékeztem, hogy valami pásztor van benne, a Libapásztorlány története. Miért kérded? – Nem is tudom… valahogy úgy gondoltam, tanulságos a történet, még ha ez csak egy mese is csupán. – Igen, jó kis történet – válaszolt a férfi. – Én türelmes leszek veled, ha kell, Annabella – szőtte tovább a szót. – Persze, hogy fiatal vagy, de én így is bízom benne, hogy egymásra találunk. Mondhatnám azt, ahogy tavaly télen tettem, hogy kihátrálok, s azzal annyiból nekem is könnyebb, hogy nem tartozom felelősséggel se érted se kettőnk jövőjéért. De nem akarom ezt mondani. Hogy te mit mondasz, az a te döntésed lesz… majd.

Nyugodtan és egymást megértve és elfogadva fejezték be ezt a beszélgetést. Másnap viszont ezzel a váratlannak tűnő kérdéssel fordult a lány a szeretőjéhez: – Bemutatsz majd a barátaidnak? – Ha lennének barátaim, bemutatnálak nekik – válaszolta a férfi. – S arról, hogy eddig milyen nőket szerettél, beszélsz majd nekem? – érdeklődött tovább Annabella. – Ha meg akarnám játszani, hogy micsoda erős férfi vagyok, kibújnék a válaszadás elől, valami olyasmivel, hogy „ami volt, az elmúlt”. De nem lennék őszinte, ha ezt mondanám, csak megpróbálnám uralni a helyzetet, s ezzel némileg megfosztanám magunkat attól, hogy jóbarátok legyünk. Úgyhogy, ha kíváncsi vagy, mesélek.

Az internetes hírportálokat is együtt böngészték estefelé, mindketten saját laptopjukat nézték, de egyszerre, s együtt szörföltek ugyanazokra az oldalakra. A sok-sok információ zavarbaejtő volt. –Mostanában már nincs is arról szó, ami a múltkor még annyira felkapott információ volt, hogy a vércsoport is befolyásolja a betegségnek való kitettséget – mondta Annabella – nekem A-s a vércsoportom, s érdekelne, ez rontja-e az esélyeimet, azt mondták, az A vércsoportúak vannak leginkább kitéve a fertőzésnek. Neked milyen a vércsoportod? – Nekem B – mondta mosolyogva a férfi. Nem tud itt senki semmit pontosan, csak elképzeléseik vannak. Pedig az orvostudomány, azaz a biológia eléggé egzakt tudományág, egzaktabb, mint a nyelvészet. Annak annyira örülök, hogy az angol miniszterelnök jobban van, legalábbis kijött az intenzívről! Ha egy ilyen komoly pozícióban lévő férfi, aki nálam nyolc évvel idősebb, apaságra adja a fejét, az megnyugtató, hogy számomra se esélytelen, hogy apa legyek. – De már a múltkor megbeszéltük, hogy semmiről nem vagy elkésve – vágta rá Annabella, s egy röpke pillanatra elgondolkozott azon is, azt vajon miért nem említette meg a férfi, hogy a brit miniszterelnök és kedvese közt is kábé annyi a korkülönbség, mint kettejük közt, talán ezt nem tudja? –Tudod, mi jut most eszembe? – kérdezte Bálint nevetve – Emlékszel, hogy mit mondtál, amikor azt mondtam az órán egyszer, hogy még meg akarok tanulni portugálul és arabul? – Biztos azt mondtam, hogy menni fog neked – így a lány. – Nem – kuncogott a férfi – bár az is elég érdekes lett volna, ha így biztatsz ott az órán, de te azt mondtad, hogy „Még elég fiatal hozzá” – s nevetett ezen is, s kacéran, nevető szemekkel nézett a fiatal lányra. – Azt egyébként vettem észre, hogy az angolokat kedveled – vágott vissza Annabella némileg csipkelődve. – Hogy érted? – kérdezte a férfi. – Igaz ugyan, hogy nem a miniszterelnök fotója a képernyőkímélőd, de angolnak angol. – célozgatott a lány. Bálintnak a számítógépén ugyanis egy gyönyörű angol modell képe volt a képernyő hátterében. A férfi eldöntötte, hogy most nem mond semmit, ha kérdez a lány, válaszol, ha nem, nem fog mentegetőzni, ugyanis nincs miért. Viszont a lány folytatta – Nagyon érdekes kérdések ezek, konkrétan a pornográfia és a prostitúció – kezdett bele – hogy mennyiben a nők keltik ezeket életre, s mennyiben a férfiak viselkedése generálja mindezt. – Pár másodpercig hallgatott, majd folytatta – mert a férfiak mondhatják, hogy a legtöbb nőt senki nem kényszeríti, hogy áruba bocsássa a testét, pénzért fotózkodjon, filmezzék, vagy lefeküdjenek vele. De már ez sem teljesen igaz, azaz sok ellenpélda is van, sajnos. De ha csak azokat az eseteket nézzük, ahol látszólag nem kényszerítik a nőt… annyiból mégiscsak kényszerről van szó, hogy az egész világ férfiközpontú, a férfiak az erősebbek. Ahhoz, hogy egy nő érvényesüljön, el kell fogadtatnia magát egy felettessel, vezetővel, egy férfival. Az a lány is ott a monitorodon, lehet, hogy azért csinálja ezt, mert az apja nem szerette igazán, nem fogadta el, ez egy kirívó eset, és ő még nem is vetkőzik le teljesen. Ő egy gazdagabb országban él. De sok nőnek, főleg a szegényebb földrészeken, nincsen más kiút… nem kényszeríti senki őket, de mit csináljanak? Törjenek be? Raboljanak bankot? Áll, fel a kezekkel, pénzt vagy életet? Szerintem minden férfinek, aki csak egy fillért is áldoz ilyesmire, figyelembe kellene vennie, hogy segít fenntartani ezt a nők számára annyira megalázó dolgot. Vagyis igenis a kereslet generálja ezt, mert a kuncsaftok az erősebbek. – Bálint csak hümmögött, és el kellett ismernie, hogy igaza van szíve szerelmének. – Na és még egy kérdés akkor – mondta a lány közepesen erős hangon. – Meg szabad kérdeznem, pusztán csak érdeklődésből, hogy ki volt az a nő, aki a múltkor keresett? Tudod, amikor az ellenőrzés volt. – Persze, hogy szabad, a nagynéném volt – válaszolta Bálint – elmagyaráztam neki utána, hogy sok a téves kapcsolás mostanában. – Hány éves a nagynénéd? – kérdezte a lány kissé hitetlenkedve. – Túl van a nyolcadik ikszen, de huszonöt vagy harminc évet is letagadhatna a korából. – Hát a hangja alapján is egészen biztosan ¬– mondta a lány. Ebben a pillanatban viszont Annabellát hívta a nagyapja: – Szervusz kisunokám, jól vagy? Tudod annyira ügyes vagy! Vagy pedig… tényleg olyan nagy most a baj. Mert én azt az osztályvezetőt, aki utánam nézett, hogy kiszállítsák nekem az ételt, már többször próbáltam hívni, vagy mással felhívatni, de soha nem értük el, és soha vissza sem hívott, mintha nem is léteznék. Most pedig rá hivatkozik, aki az ennivalókat hozza, hogy az ő utasítására jön. Annyira köszönöm ezt neked, Annabella, nem is tudom, hogy köszönjem ezt meg neked, és persze alig várom, hogy találkozzunk végre! – A lányban vegyes érzések bukkantak fel most is, mint olyan gyakran máskor is. Egyrészt nagyon örült, hogy szeretett nagyapjának gondját viselik, másrészt nagyon nem tudta, mit is mondjon. Úgy érezte magát, mintha szembesítették volna őt a valósággal, hogy hatósági karanténban egy férfit rejteget a lakásában. Hatalmas nagy gombóc volt a torkában, csak hebegett, habogott. Bálint, aki nagyjából kitalálta, miről is lehet szó, súgta neki a szavakat nagyon halkan, de finoman mosolyogva: – Macskássy úr polgármester szeretne lenni 2023-ban, de ezt ne mondd senkinek!

Aznap este ismét filmet néztek. – Annyira megnéznék most veled egy krimit, Annabella, de lájtos krimi lesz ám – mondta Bálint. – Rendben van, de én nem szeretem a gyilkosságokat – szúrta oda Annabella – úgyhogy ha tudsz olyan krimit mutatni, amiben nem ölnek meg senkit, akkor jöhet! – Na várj csak, mondta Bálint – ez itt az egyik kedvencem, ennek a sorozatnak egyik utolsó, ha nem a legutolsó epizódja. Leültek megnézni a történetet. A csőd szélén álló német vállalkozó elrabolja egy sikeres üzletember lányát, egymilliós váltságdíjat követel érte, de a két nyomozó lefüleli őt. – Hát itt valóban nem hal meg senki, – mondta a lány. Kicsit vicces is, hogy egy ennyire abszurd ötlet eszébe juthat egy ilyen komoly, tapasztalt embernek. Ugyanakkor viszont a családjának is feltűnhetett volna, hogy valami nincs rendjén. Mikori a film? ’98-as, akkor már pont éltem, köszi, hogy megmutattad!

A film után megint a hírportálokra tévedt a tekintetük. Aggasztó volt látnia a lánynak, hogy már hatvannyolcezer fertőzött van Iránban. Viszont utána egy videót is meghallgatott. – Te, itt ez az ember azt mondja, nem is biztos, hogy olyan komoly a baj, mintha csak egy egyszerű influenzajárvány lenne, meghallgatod te is? – Bálint is odafordult, az elejétől kezdve együtt meghallgatták. – Ismerem ezt az orvost, okos is, de most valószínűleg nincs igaza… nem ennyire egyszerű a dolog. A szavaiból az világlik ki, hogy szándékosan felnagyítja a világ a gondokat. Nem mondja ki a szót, de odaérthető, hogy azt mondja: összeesküvés. Mindig felmerül ez a szempont, amikor a gazdaság összeomlása fenyeget, és most bizony fenyeget. Ezzel pedig nagyon csínján kell bánni. Úgy gondolom, – itt kicsit elgondolkodott, magába mélyedt – ez olyan dolog, mint az okostelefonok kérdése. Vagy legyen mondjuk, akármilyen telefon! Itt Európa közepén majdnem mindenkinek van… s azon kevés ember közül, akinek nincsen, a túlnyomó többségnek a szegénység miatt nincsen. Viszont lehet, hogy vannak páran, akik annyira nagyon gazdagok, hogy megengedhetik maguknak, hogy ne legyen telefonjuk. Az összeesküvés kérdése is ilyen: akik hisznek benne, nagyrészt iszonyúan buta emberek. Viszont lehetséges, hogy vannak páran, akik nem buták, hanem észrevesznek olyasmit, amit mások nem. De nem hisznek nekik, különösen, ha az „elmélet” szót is odatesszük az „összeesküvés” szó mögé, ez a két szó már tényleg olyan, mintha egy szitokszó lenne. Itt éppenséggel azért nem hiszem, hogy igaz lenne, hogy bizonyos hatalmi körök felnagyítják a problémákat, mert sem az orvosok erőfeszítéseit, sem a meghaltak tragédiáját nem söpörhetjük a szőnyeg alá: ezek nagyon is valós dolgok, nem becsülhetjük az előbbit, és nem bagatellizálhatjuk az utóbbit. Ezt az orvost egyébként már hallgattam, nagy patrióta, ő a Szkíta Íj Egyesület vezetője, s ebből az alternatív gondolkodásmódjából kifolyólag volt is már problémája, eltávolították az állásából, vagy nem kapta meg az előléptetést a kórházban…

Tele volt a fejük a sok beszélgetéstől, meg aztán a bezártság sem tett jót nekik. Bálint függőlegesen a falnak feszülve csinált fekvőtámaszokat, Annabella is tornázott.

Az ágyban nagyon jó volt. A nő bő nyálasan szopta a férfit. Nyelve hegyével finoman, érzékien nyalogatta a párja makkját, majd utána az egész makkot bekapta a szájába, Bálintnak beleremegett a hasizma a gyönyörbe, pedig még messze volt a csúcstól. Utána a lány az egész hímtagját a torkáig leengedte, nyelvével eljátszadozott. Viszonozni szerette volna mindezt a férfi. Az jutott eszébe, amit még sosem tettek meg, hogy egyszerre csinálják. Ez azért sem volt nehéz, mert a lány csak egy kicsivel volt alacsonyabb a férfinél, akinek a combja nem volt hosszú, tehát ha hatvankilences alakban lefeküdtek, mindkettejüknek ott volt a szája, ahol kellett. Odaadóan, hol finomabban, hol intenzívebben nyalták-falták egymást, nagyon jól esett Annabellának is, Bálintnak is. Érezték, megbíznak egymásban, most, hogy mindent megosztanak egymással, odaadják magukat teljesen a párjuknak. Gyengéden simogatták egymás popsiját. Hatalmasat élveztek a végén. A lány mindet lenyelte, az utolsó cseppig.

Egyre csak fogyott az idő. Mind a nőnek, mind a férfinek egyre gyakrabban tévedtek a gondolatai arra a kérdésre, hogy lesz majd Annabella hatósági karanténkának a lejárta után. Rengeteget beszélgettek egymással, mindent megosztottak, de ebben a kérdésben megmaradtak mindketten a saját gondolataik, vagy talán úgy is mondhatjuk, gondjaik között. Mint ahogy megszületni és meghalni is csak egyedül tud az ember, azaz ezek a fontos események igazán személyesek. A lány, úgy érezte, egyre több bátorságot szedett össze, hogy felvállalja a helyzetet katonatiszt barátja előtt. Felvállalni, de mit is? Hogy összejött a volt tanárával? Hát igen, határozottan érezte, szereti a férfit, mégis gyötörték kétségek. Szabadabbnak érezte magát Bálint mellett, mint a katonatiszt mellett, de valahogy Péter keménységében, ellentmondást nem tűrő viselkedésében igazi erő is volt. Leginkább az volt ellentmondásos, s ez egyre jobban tudatosodott benne, hogy noha Bálint jóval idősebb volt nála, ami még önmagában talán nem is lett volna baj, de ezzel együtt egyszersmind olyan volt, mintha nála fiatalabb, tapasztalatlanabb lett volna, az élet dolgaihoz nem állt olyan határozott komolysággal. Mindenre okosan válaszolt, mindenről lehetett vele beszélgetni, de valahogy nem érezte biztosan, hogy megvan benne az erő az élet nehézségeinek leküzdéséhez. A múltkor is, amikor régebbi barátnőiről beszélt, arról, ahogy volt menyasszonya elhagyta őt, kicsit egy szerencsétlen ember benyomását keltette. Persze, hogy ő kérte a férfit, meséljen csalódásairól, de akkor is feltűnt neki, hogy a férfi nem biztos, hogy teljesen ura az életének. Bálintnak sem volt olyan könnyű szembenézni az egyre közelebb érkező jövővel. Hosszú időn át nem volt kész rá, hogy igazán beleálljon a hódító férfi szerepébe, valahogy nem tudta összeegyeztetni a korábbi tanár-szerepével, bármennyire is érezte, ez a lány más érzéseket hív elő belőle, mint akármelyik eddigi nagy szerelem az életében. S utána jött ez a két hét, amikor csak úgy ott voltak egymásnak, nem kellett, de nem is volt lehetséges semmilyen közeledés vagy távolodás, nem kellett hódítania, persze hódított, remélte, hogy sikerült meghódítania, magához édesgetnie a lányt, de nem volt igazi választásuk, együtt kellett lenniük, akármi is legyen. S most nemsokára szembe kell néznie egy riválissal, aki a szeretett nő korosztályába tartozik feltehetőleg, hogy fog ez neki menni? Hogy lesz ura a helyzetnek? Mennyire tud teljesen önmaga lenni? Arról nem is beszélve, hogy mennyire lesznek meg együtt jól, ha igazán hosszú távú lesz ez a kapcsolat? Ötven év múlva, ha megérik mindketten, már nagyon jól ellesznek… de mi lesz huszonöt év múlva? Meg fogja-e tudni adni a nőnek akkor is, amire szüksége van és szüksége lesz az ágyban?

A ház úrnője süteményt sütött a közelgő ünnepekre: zserbót és csokis kuglófot. A férfi kivette a részét a házi munkából, takarított, mosogatta az edényeket. Tojásokat is festett a lány, színező lapokat tett forró vízbe, majd behelyezte a főtt tojásokat. Aztán hamar eljött a húsvét vasárnap, majd a húsvét hétfő is. Bálint meg akarta locsolni a lányt, de csak a saját parfümjével tudta, abba nem ment bele Annabella, hogy egy pohár vízzel nyakon öntse, még egy kicsike pohárral sem szeretett volna kapni a vízből. Annabellának, és Péternek is, másnap, kedden járt le a két hét. De ha Bálint eleget akart tenni a szakemberek által diktált elvárásoknak, neki még legalább egy napig, szerdáig ott kellett maradni a lakásban, s ettől természetesen Annabellának is kitolódott a határidő. Ebbe a körülménybe két hete még nem gondoltak bele, legalábbis nem úgy, mint most. Vagyis küszöbön volt számukra a szabadság, szabadok lehettek hamar, de mire is? Annabella nem nagyon tudott mit mondani a katonatisztnek, amikor az szerdára találkát akart vele megbeszélni. A férfi így ragaszkodni kezdett hozzá, hogy ő megy el a lányhoz. Bújjon el Bálint az ágy alá? Na nem, az megalázó lenne, mindketten tudták. Nem maradt más, csupán az, hogy Annabella valahogy hárítsa a találkozót. Ám ez nem csupán benne váltott ki feszültséget, hanem egy lehetetlen helyzetbe hozta volna őt. Hiszen ha annyira örültek egymásnak a férfi hazaérkezte után, akkor hogyhogy most újabb két hét távollét, különválás után valami problémát fog a férfi gyanítani, ha a lány nem repes az örömtől, hogy találkozzon vele. Ez is egy olyan kérdés, amibe sokáig nem gondoltak bele, illetve Bálint nem akarta felhozni, nem firtatta. Egy dologban szabad utat engedett viszont a kíváncsiságának a férfi: – Nem ő volt az… emlékszel, amikor az érettségit írtad, és megkértél, hogy írjam meg neki az sms-t, mert elfelejtette, hogy te épp akkor írtad a latint, odaadtad a telefonod, hogy írjam meg, majd a vizsga után felhívhat? Ez volt az a fiú? Annabella vagy nem akart válaszolni vagy elfelejtette már, mi is volt az érettségijén, de a lényeg, hogy Bálint e kérdésre nem kapott soha feleletet.

A kérdéses keddi nap délutánján Péter már többedszerre telefonált türelmetlenül, délelőtt munkahelyi és hivatali teendői voltak. Annabella igyekezett vele nagyon kedves lenni, tulajdonképpen várta is volna a találkozást a fiúval, kíváncsi is volt rá, de nem tudta, hogyan is magyarázza meg a helyzetet. – El nem tudom mondani, mennyire örülök, hogy jól vagy, épen, egészségesen – mondta a lány erőltetetten – most, ma délután még nekem nem jó… De már nem lehetett elkerülni a találkozást. A férfi ott állt a ház előtt és csöngetett. Mázsás kő nehezedett a lány szívére, leült a konyhai kisszékre, fejét lehajtotta. Hányingere volt. Lehet mondani, hogy hosszú hónapok óta nem érezte magát ennyire rosszul, azaz inkább kellemetlenül, mint most. Hamarosan kopogtak az ajtón.

– Hát szia, ölelte át hatalmas öleléssel a fiatalember barátnőjét. A lány szemében zavart mosoly játszott. – Kerülj beljebb… – mondta nagyon izgatottan. – Bemutatom kedvenc latintanáromat a suliból, Olasz Bálint, ő pedig a barátom, Zsoldos Péter. – Jó napot, nyújtott egymásnak kezet a két férfi, a katonatiszt és a tanár. De nem ment tovább a színjáték. Még ha akarta is volna Annabella, akkor sem sikerült volna neki, de nem is igazán tett rá kísérletet, hogy elfojtsa az érzéseit. Közelebb húzta egy kicsit a két férfit egymáshoz, és mindkettejüket átkarolta a derekuknál, szemét enyhén lesütve, de aztán fel-felpillantva a férfiak arcába. – Már azt hittem, idehozattad az öregedet. – nevetett gúnyosan Péter. – Szabadjon megjegyeznem, hogy nekem egy napom még hátra van, s noha nem is voltak sosem tüneteim, de nem akarnám ezt a szép szál legényt megfertőzni – mondta Bálint, és három lépést hátrébb lépett. A katonatiszt elfehéredett. Világossá vált számára, hogy miről van szó. Elengedte ő is a lányt. – Aha, csak nem… – Maga az a latintanár – majd hirtelen Annabellára nézett, száját furcsán összehúzva – nem ő az, aki miatt tavalyelőtt nem akartál… – Meglepő, hogy itt találkozunk, ezt igazán elújságolhattad volna, hogy van társaságod! – Ne haragudj – sírta a lány… – És magának hogy jutott eszébe ide jönni? Lecsukatom – üvöltötte. – Én ezt a nőt szeretem, – mondta Bálint nyugalmat erőltetve magára ¬ –szeretem és ezért aggódtam érte. De meg kell jegyeznem, hogy érted is aggódtam – tette hozzá. – Hát az aggodalomra nincsen semmi szükség, olyannyira nincs, hogy ugye megmondod neki, hogy hordja el innen, amije csak van azon nyomban? – Nézett az asztalnál ülő és fejét még mindig lehajtó lányra a katonatiszt. – Természetesen elmegyek innen, ha ő ezt kéri tőlem – nézett a nála egy fejjel magasabb katonatiszt szemébe rezzenéstelen arccal Bálint – ám ahogy mondtam, nekem ma még itt kell maradnom járványügyi okokból! – Nagyon jól éreztem magamat vele – sírta Annabella – nem tudom, hogy mi lesz, hogy lesz, azt sem tudom, mit akarok, de jó vele… Jó veled, – nézett mosolyogva Bálintra. A katonatiszt pár lépést tett a konyha felé szótlanul, majd bement oda némán. Ez alatt Bálint némi biztató mosollyal viszonozta Annabella kedves tekintetét, gyengéden meg is simította alkarját a szövetség és a biztatás jeleként. Ebben a pillanatban csengettek. A százados volt. – Jó napot, hivatalosan is közölni szeretném, amit úgyis tud, hogy maga szabad a mai naptól, mindjárt leveszem ezt a piros papírt az ajtóról, de … ahogy látom … hamar lett társasága, nem kell magát félteni – s érdeklődve méregette a két férfit. – Hát akkor én mennék is–mondta. – Várjon én is megyek – mondta Péter, és a másik tiszttel együtt kiviharzott az ajtón. Semelyikük nem hallotta azt az egészen finom zajt a csengetés pillanatában, ahogy Péter visszateszi a hosszú konyhai kést, vissza a falra, a konyhai csempére szerelt tartójába.

A szobában ültek, odakint befelhősödött az ég. Nem néztek egymásra, el voltak foglalva a saját gondolataikkal, de azok persze egymásra irányultak. A férfi még véletlenül sem akart közeledni szexuálisan a nő felé, de a beszélgetést sem erőltette. Elővette a laptopját, kinyitotta, majd azt mondta – Megnézek egy filmet. – Nem kérte a lányt, csatlakozzon hozzá, rá bízta, mi lesz. Néhány perc múlva Annabella odatelepült Bálint mellé. A régi lengyel filmben egy házaspár és egy alkalmi ismerősük szerepelt, a két férfi végig vetélkedett egymással. – Úgy emlékeztem, hogy tragédia van a film végén –mondta Bálint – nem szimpatikus a fiatal fickó, aki így stoppol, az eleve nagyon erőszakos lehet csak, az ilyeneket nem szeretem. A két férfi csak azzal van elfoglalva, hogy egymást lepipálja… – Te nem vagy ilyen – mondta Annabella – te nem akarsz mást lepipálni… te úgy gondolod, hogy másmilyen vagy. Ez némileg biztonságérzetet ad neked, de sokszor aggaszt is. Nekem az tűnt fel, hogy a házaspárnak mintha semmi mondanivalója nem lenne a másik felé, sosem akarnak együtt, kettesben maradni! A film végén a férfi örülhet annak, hogy a felesége megcsalta őt, így nem kerül börtönbe! – Borzasztó… ilyen életet biztos nem akarok magamnak!

Másnap hajnalban mindketten felébredtek. A férfi megfogta a lány kezét gyengéden, de határozottan. Még pár órára félálomba szenderültek. Reggeli után Bálint megszólalt: – El kell mennem haza a pendrájvért, meg egy csomó mindenért, s puszit adott a nő arcára. – Veled megyek – jött a válasz. – Jó – nyugtázta a férfi. – Még nem is tudom, milyen kocsid van. Az, amelyiket összetörték, amikor negyedikes voltam? – Igen, emlékszem, mennyire anyáskodóan beszéltél velem akkor – válaszolt Bálint nevetve. – Bizony nem új járgány, majdnem annyi idős már, mint ez a vonzó és gyönyörű fiatal lány itt az oldalamon – mondta kacéran – de remélem, jó szolgálatot tesz még egy darabig!

Nem így történt. A motor nem indult. A nem éppen legújabb akkumulátor nem volt hajlandó beindulni. Bálint bosszúsan verte a kormánykereket. – Gondolhattam volna, hogy a két hét sok lesz a járgányomnak, ki gondolta volna, hogy ilyesmi miatt nem fogok kocsiba ülni ennyi ideig, nem is volt már olyan hideg se. Hogy ülünk most BKV-ra, járnak most a buszok egyáltalán? – Nyugi, simította meg a férfi kézfejét szeretettel és törődéssel a lány – legfeljebb hívunk egy taxit, azok csak járnak, majd hátra ülünk! – De engem izgat, hogy mi is van most, kinyitom a motorháztetőt. –Úgysem cserélheted ki – mondta Annabella. De a férfit nem lehetett megállítani. Felemelte a csomagtartót… aztán csak hosszan nézett és nézett. – Mit csinálsz itt…? – lépett oda párjához a lány – majd hirtelen elállt a szava neki is. Ő is csak nézett. Aztán erősebben és melegen átölelték egymást. Aztán a lány leguggolt és sírva fakadt. Bálint hívta a rendőrséget telefonján.

A kiérkező szakemberek pillanatok alatt kiemelték a pokolgépet a kocsiból. A rendőrség pedig egy órán belül kézre kerítette Zsoldos Pétert, aki mindent bevallott. A bíróság megértő volt Péterrel, így a több ember életét veszélyeztető gyilkossági kísérletért a minimális tíz év börtönt szabták ki neki.

Komádi Árpád

Értékeld az oldalt!