Szerencsés nap

Bartnak szerencsés napja volt. Ahogy kinyitotta a postaládát, sokadik nap után talált egy levelet. Várta ezt a pillanatot, mintha ezer év telt volna el az egyhangú várakozással, s ez a nap valahogy meghozta gyötrő szenvedése gyümölcsét. Irigykedett azokra az emberekre, akik elé özönlenek a levelek, amikor kinyitják postaládájukat, akik nem írnak, de mindig válaszokat kapnak.

Őmaga nem volt ez a fajta. Írni írt, de válaszra nem méltatta senki. Bart ki akart törni megszokott életviteléből, de nem tudott. Sok- sok nap, sok- sok tépelődés után úgy döntött, feladja. De legbelül mégsem tette ezt, hanem kitartóan várta a csodát. Arra várt, hogy egyszer betoppan hozzá valaki, és felkínálja a megoldást, hogy valaki kiemeli a szürke, kőkemény hétköznapok összesűrűsödő, nyákos képzetéből. Hitte, mert hinni akarta. Egyetlen levél címzettjétől száz megoldást várt, és egyetlen levél érkezésétől napokig- hetekig reménykedett, és ha a múló napok nem hoztak megoldást, mély és hosszantartó depresszióba zuhant. Ez volt Bart.

S amikor már jóideje nem talált kiutat, önmagában, önmagával kereste azt. A belső énjét hívta segítségül. Amaz pedig tárgyilagosan, és nem részrehajló módon bánt Barttal. Ígyhát minden oka megvolt haragudni rá. És kibékíthetetlenül összeférhetetlen modorából nem egyszer származott baja… s hogy személyesebbé tegye a jelenlétét, nevet is adott neki: Liza.
Most, hogy kivette a levelet, szaporán szedte a lábait a lépcsőn. Válaszolt a nagy Ő! Ez igen! Berontott a szobába, s hirtelen mozdulattal fel akarta tépni, de valaki csengetett az ajtón. Majd elájult a meglepetéstől, amikor Bob bácsi állt ott mosolyogva, ölelésre nyíló karokkal. „Ez őrület!”- bosszankodott, mert ennél kellemetlenebb vendéget álmában sem képzelhetett volna el… Bob bácsi alig tudott totyogni már, de sokat beszélt, s ha egyszer vendégségbe jött, pár napig élvezni lehetett társaságát.

Bart alig húzta el száját mosoly helyett, és még be sem tessékelte jóformán, a jó öreg máris leüléshez készülődött, s ezzel együtt megnyílt az emlékezés kiapadhatatlan forrása, aminek folytán be nem állt a szája.
– Jaj, de eltelt az idő! Úgy megnőttél, kisfiam!
Bart énje, Liza, máris kedvet kapott az élcelődéshez: „ Ami azt illeti, volt ideje nőni 40 éven keresztül…”
„ Hallgass, Liz! Épp elég bajom van enélkül is!”
– Kedves Bart fiam, még mindig nem nősültél meg?
„ Dehogynem, velem házasodott össze…”- kuncogott Liza.
A férfi türelmetlenül fogott neki az ebédkészítéshez, bevett szokás, hogy a jó öregnek fel kell szervírozni a két fogásos kaját.
– Nem – felelt egykedvűen.
– Egy lány sincs ezen a környéken?- folytatta a kellemetlen kérdezősködést az öreg.
– Nincs.
„ Akkor én mi vagyok?”- suttogott Liza sértődötten.

A férfinak folyamatosan a levél járt az eszében, s egyelőre fogalma sem volt, mikor lesz lehetősége elolvasni azt. Addig is táplálgatta a reményt, hogy valami igazi biztató lesz benne, a fiatal, barbitestű, gyönyörű hölgy magához hívja, és csodálatos szerelem alakul ki kettőjük között, amitől aztán egyszerre megváltozik a világ. Akkor majd sem Bob bácsi, sem Liza nem kell, csak egyedül a szőke hajú, kék szemű Terry, aki betölti az életét, rendbejön általa minden, sikeres lesz, és csodálatos dolgok történnek majd vele. Ódákat fog zengeni róla, könyveket ír szerelmükről, a nagy csodáról, arról, hogy élni érdemes! S már megfogalmazta magában a hálás szavakat:

„Miattad kezdtem el élni, miattad írok, most már igazán érzem magamban az alkotásvágyat, annál is többet, mert én most igazán alkotok! Fontos vagyok! Értékelem Bob bácsit és magamat is, mert a szavai újabb felismerésre ösztönöznek. Hisz az életet a mindennapjaink alkotják, s a mindennapok történése által vagyunk… Ha értékelem magam, mások is értékelnek, ha bízom magamban, több önbecsülésem lesz… Köszönöm, Terry!!! Még akkor is köszönöm, ha te nem Terry vagy, hanem valaki más…” – itt megállt, és kifújta magát. Látszólag elcsüggedt pillanat tört része alatt…

„ Mi van?”- kérdezett Liza a lelkesedésből letörtté váló férfit fürkészve.
– Ha nincs Terry… akkor…
Nem szólt többet. Leroskadt a fotelba. Elvette a levelet, s miközben Bob bácsi falánkon kanalozta befelé a levest, s tele szájjal is mepróbálta a forradalom tűzvonalát feleleveníteni, Bart remegő kézzel vette ki a fehér lapot a borítékból.
„ Hello! Terry vagyok, magas, szőke hajú, kék szemű, barbialkat. Szeretnék veled levelezni, de nem tudom, mit vársz el tőlem.”

„ Ennyi?”- kérdezett Liza csalódottan.
– Ennyi…
„ De hát nincs veszve semmi, ugye Bart?”- próbált reményt ültetni újra a férfiba.
– Nincs…
„ De ő az, aki neked kell! Ő álmaidban él, és rég óta vágysz rá…”
– Nem ő az, tudod, jól…

Liza semmit nem értett, a maga naivságában igazából nem fogott fel semmit. De érezte, hogy magához öleli Bart, és látta, hogy arcán leperegnek a könnycseppek. Letörölte volna, de nem tehette… Úgy érezte, döntött már a férfi. .. és hogy mellette áll…

Értékeld az oldalt!