Szökés

Kár volt ekkora őrültségre vetemednie. Most már mindegy- gondolta, de tudta, hogy nem az. Megvakarta füle tövét- valószínűleg idegességében- és megbökte a mellette kuporgó társát.
– Hé, Betti!

A lány felhúzott lábakkal ült, és oldalra billent, ahogy oldalba vágta a másik.
– Mi a franc esett beléd?! – förmedt rá dühösen.
– Meg kellene szöknünk…- próbálkozott Liz.
– Hülye vagy! A fejedbe húzom a bilit, ha kiejtesz még egy szót!
Liz elhallgatott hát. Leugrott a priccsről és a cella vasrácsához lépett. Alig néhány órája érkezett, de máris rühellni kezdte ezt a helyet. Társa már hónapok óta a börtön lakója. Szűkszavú, ideges természete csak fokozta a megszökés döntését benne.
A lány visszalépett, és felugrott előző helyére.
– Ha te nem akarsz jönni, legalább segíts nekem!
– Te mindig ilyen hülye vagy?!
– Csak szeretnék kijutni…
– Pénzed van?
Na, ez egy jó fordulat! Felcsillant Liz szeme. Tudta ő, hogy a pénz a lelke mindennek! Mégiscsak beleviszi a tökfej társát.
– Van!
– Gyere!

A priccset halk mozdulattal odébb tolták. Egy lyuk tátongott a helyén, amit egy falmintázatú kartonnal takartak el. Liz szája tátva maradt a csodálkozástól, és most már hálát adott a sorsnak meg a fegyőrnek, hogy ezzel a némberrel zárták össze.
– Te csináltad?
– Nem, a társam, akit tegnap végeztek ki…. Siess, tegyük vissza a vacakot a helyére…

Az őr lépteinek kopogása hallatszott. „ Hű, ez aztán nagy mázli!”- gondolta Liz, mert ennél nagyobb küzdelem sehol sem folyik a szabadságért, mint a börtönben… Nem beszélve, hogy a szabadság egyenlő az élettel. Csakhogy valaki áthúzta az egyenlőségjelet. Túl későn foghatott neki, vagy túl rövid időt adtak… A kopogás távolodott.
– Miért végezték ki?
– Gyilkosság…
– Hány éves volt?
– 26.
– És te?
– 24. De hagyjuk a francba már!- dühödött fel Betti. Felugrott és megmarkolta a rácsot. Liz utánament, vállára tette a kezét. Meg akarta nyugtatni, hiszen bármilyen kevéske jel felkelthette volna az őrök figyelmét, és ezzel annyi is a tervnek. Betti elfogadta a segítséget, és halkan zokogva sírta ki magát a cellatársa vállán.
– Megpróbáljuk…
– Rendben…
– A pénzed a ruhákra meg az utazáshoz kell.

Liz feldobódva, izgatottan várt. Betti aggodalmaskodóan letört volt. Az éjszaka és az alkalom egyszerre érkezett. Óvatosan tették arrébb a fekvőalkalmatosságot. Elsőként Betti préselte be magát a lyukba, őt követte Liz. Sötét, szűk volt a járat. A vezetékek közt kevés hely kínálkozott a hasoncsúszáshoz. De megfeszített erővel tolták előbbre magukat, rettegve a hátuk mögött hagyott pokol visszaütésétől. Elérték végre a szellőzőnyílást. Óvatosan emelte le a rácsot Betti, majd kibújtak. A folyosó üres volt, félhomály borította. A lányok a falhoz lapulva settenkedtek kifelé. Liz rögtön felismerte a helyet, hisz tegnap itt vezették be, úgyhogy a főbejárathoz közeledtek. Aggódni kezdett: besétálnak az őrök markába. Micsoda őrület! Betti határozott mozdulatokkal lépkedett, mint aki tudja, mit csinál. Ő vakon bízott benne- más választása úgysem volt. Amikor az utolsó akadályhoz értek, Betti leemelte a rácsot a szellőzőről, és kint találták magukat a szabadban.

Már nem volt nehéz tovább jutni, de tudták, hogy követhetik őket és egyáltalán nem érezhetik magukat biztonságban. Menekültek, szaladtak kifulladásig. A városban kialudtak a fények. Reggel lett. A két lány csapzottan, szakadt ruhákkal húzta meg magát egy kihalt utca végén, és miután rendbeszedték magukat kissé, elindultak göncöt vásárolni.
Miután hamis iratokat sikerült beszerezniük néhány ismerős által, megvolt az úticél. A repülő felszállásakor már nyugodtnak érezték magukat. Egymással szemben ültek. Liz megszólalt:
– Sosem menekültem volna meg nélküled… tudod, én is ott végeztem volna, ahol ti… mert halálra ítéltek…

Értékeld az oldalt!