Töretlenül

Bella megszólított.
– Ne haragudj, hogy csak így az utcán… bocsánat… de beszélnem kellene veled.
Megfordultam, és mosolygósan néztem rá:
– Milyen rég láttalak. Hogy vagy?
– … Nem túl jól… beszélnem kellene veled- ismételte meg, és szemeimet fürkészte.
– Jó, persze, holnap ráérek.
– Nálad lehetne?- tette hozzá gyorsan, megelőzve a választás lehetőségét.
– Hogyne… persze… egyedül vagyok otthon Jadaval.
Jada a macskám. Ezt tudja Bella.
– Délután négy óra megfelel?
– Persze… hogyne…- kissé bizonytalanul bólintott rá, és közben kerülte tekintetem-
… lehet máskor is…
– Nem, ez így jó lesz. Akkor megyek is, holnap találkozunk, köszi, Esther.

Amilyen gyorsan érkezett, olyan gyorsan tűnt el. Elkeveredett a délelőtti zsúfolt forgatagban. Én folytattam bevásárló utamat, betértem a plázába. Azon gondolkodtam, hogyan talált rám. Lehet, hogy követett? De hisz megvan a számom, felhívhatott volna. Egyik betegem volt Bella. Kedves, bájos teremtés. Pár évvel ezelőtt szorongásos tünetekkel fordult hozzám, akkoriban megviselte a szakítás, de aztán túljutott rajta. Legalábbis, reméltem, mert egyszer csak nem jött a terápiára. Egyébként, lehet, hogy már meg sincs a számom. Vajon mikor is kezeltem őt? Nem tudtam végig gondolni, mert betértem a ruhás üzletbe, és feltűnően kacsingatott rám egy rózsaszín blúz apró fehér virágokkal. Megdobbant a szívem, valahogy egy különleges feelingem támadt. Anyám egyik szoknyáját díszítették ilyen apró minták. Lekaptam a ruhatartóról vállfástól, és jobban szemügyre vettem, megtapintottam az anyagát, nézegettem a fazonját. Tetszett. Bementem a próbafülkébe. Nem szerettem ruhát próbálni, legtöbbször méret alapján vásároltam. De ezt valahogy magamon akartam látni, kíváncsi voltam, hogyan áll rajtam. Úgy döntöttem, megveszem.

Végre hét vége van – gondoltam, s közben mosolygott a lelkem. Boldog voltam és elégedett. Szombatonként imádtam otthon lenni. Az egész heti tevékenység után kicsit lazulni, élvezni az otthon nyugalmát, a békét, mi átölel, a hobbimmal foglalkozni, olvasni, Jadaval törődni. Bár mostanában keveset játszik. Inkább elnyúl az ágyon, és alszik. Most már idősebb, komolyabb. Komolyabb? A macska? Megint mosolyogtam magamban. Nem siettem haza. Kivártam türelmesen a dugót, a kocsisort, és lassan letértem a főútról, onnan már nyugodtan haladhattam otthonom felé. Rögtön az eltérő után laktak Walterék, kedves család. Mindig vetettem egy pillantást portájukra, ami gyönyörűséges. Ilyenkor nyáron tele s tele van virággal. Walterné ebben éli ki magát. A kertészkedésben. Én is igyekeztem a magam módján, de inkább szakembert fogadtam, ő jobban ért hozzá, s én a látványban szerettem gyönyörködni, nem a foglalatosságban. Nem panaszkodhattam, az én kertem is rendezett volt, csodaszép.

Az automata garázskapu kinyílt, lassan begurultam a kocsival. Aztán kiszedtem cuccaim, s indultam befelé. A medencében már melegedett a víz az udvaron, délután majd úszom – gondoltam, s felmentem a lépcsőn a teraszra. Aztán az üveg tolóajtót elhúztam, s beléptem a hallba. Jada nagyon várt, rögtön lepattant a kanapéról, s rohant felém. Háromszínű, aranyos teremtés. A kedvencem.
Kicsomagoltam, aztán bepakoltam az élelmiszereket a hűtőbe, Jadanak kaját raktam ki, hátha éhes, de úgy láttam, nem érdeklődik annyira, hozzám dörgölőzött, a lábamhoz simult kényesen, aztán megszaglászta az eledelét, falatozott belőle, majd ott hagyta, és utánam somfordált. Lehajoltam, megsimogattam, beszéltem hozzá:
– Nem vagy éhes, Jada? Unatkoztál? Ne aggódj, most két kerek napot fogunk együtt tölteni. Végig ketten leszünk.
Közben eszembe jutott Bella. Holnap négyre jön. Hát nem baj… majd elmegy… vajon mi baja lehet? Kiújult a szorongása? Majd kiderül.

Szombat van. Nem feledkeztem meg Belláról. Susanne, a bejárónőm, kitakarított szépen még hét közben. A rendelési időmben szokott jönni, amíg a belvárosban tartózkodom. Szeretem az otthoni időmet pihenéssel tölteni, hogy közben ne zavarjon senki. Szeretem a munkám, de néha fárasztó. Úgyhogy az otthoni időmet feltöltődésre szánom. Sikerül is. Így, negyvenhat évesen, elégedett vagyok sorsommal, életemmel. Néha gondolok arra, hogy talán jó lenne egy társ, de aztán mindig elcsitul bennem gyorsan ez az érzés.

– Szia Jada- húzódik széles mosolyra a szám, amikor megjelenik a gyönyörű, tarka macskám az ajtómban. Ő azonnal felpattan az ágyra s arcomhoz bújik. Selymes szőrén végig simítom kezem. Mindig melegséggel tölt el közelsége. Annyira szeretem- szeretem őt.
Mosolygósan kelek fel, minden ragyog körülöttem- legalábbis így érzem.

Nem igazán szoktam betegeket fogadni itthon, a lakásomon, de Bella más. Akár barátnők is lehetnénk, de azért van valami ledönthetetlen korlát közöttünk. Magam sem jöttem rá, mi az. Lehet, hogy nem is vele van gond, hanem velem. Lehet, hogy ő megfelelő módon közelít, de én valahogy nem tudom bizalmamba fogadni. Egyszerűen, nem megy.
Délután pihenten, beöltözve vadonatúj blúzomba, s hozzá illő egyenes szabású, fehér szoknyámban vártam őt. A hajamat felcsatoltam, szerény sminkemmel még üdébbé varázsoltam arcomat. Aztán sétálgattam az üvegajtó belső oldalánál, elnéztem a fák enyhén színesedő lombozatát, s nyugtáztam: lassan őszbe fordul az idő.

Pontosan négykor fordult be az udvaromba az olajzöld Jeep. Bella szállt ki belőle, haja csapzott, ruházata slampos, egy rojtos rövidnadrág, s elnyűtt póló lógott rajta. Mintha fogyott volna jó pár kilót, mióta nem találkoztam vele. Sietett, zaklatottnak látszott, s ezt akkor se tudta palástolni, amikor hozzám lépett, és szemembe nézve, erőltetett mosollyal köszönt:
– Szia Esther… köszönöm, hogy időt szakítasz rám.
– Gyere beljebb, Bella- félreálltam a kijáratból, hogy a szobába tessékeljem – Foglalj helyet- folytattam, s a sarokban lévő fotelra mutattam. Vagyis, szándékosan nem ültem szembe vele, ezt tanultuk az egyetemen- a páciens és a terapeuta közötti megfelelő szögben való elhelyezkedés fontos, még a megvilágítás is. Az ablakon beáradó fény épp ráesett.

Én az íróasztalomnál helyezkedtem el, előttem a laptopom, korábban átnézegettem Bella Johnson kórlapját. Igaz, csak szorongásos depressziót állapítottam meg nála, enyhe nyugtatókat írtam fel.
– Kérsz egy italt?- próbáltam oldani a feszültséget.
– Igen, kérek- szólt, és zavartan a szemembe nézett.
– Martini?- kérdeztem, miközben a bárpulthoz mentem, és a készletet mustráltam.
– Aha- válaszolt.

Töltöttem egy pohárba, és kezébe adtam. Rózsaszínre festett körmeim csillogtak, akár a pohár, ahogy rászóródott a fény. Az ő ujjain a körmök tövig rágva, bizonytalan tisztaságú ujja véletlenül a kezemhez ért egy pillanat töredékéig. Rossz érzésem támadt, és már tudtam, hogy sokkal rosszabb állapotban van a tőlem pár évvel fiatalabb nő, mint múltkor. Barátnő? Ugyan!- hessegettem el a gondolatot, és kezdtem szánalmat érezni iránta, amit egyébként a szakmában ki kell zárni. Hülyeség az egész egyébként. Attól, hogy pszichiáter vagyok, vannak érzelmeim, gondolataim, és igen is, vannak szimpatikus és undok betegeim.
– Mesélj, Bella- biztattam.

Ő belekortyolt az italba, lenyelte. Hátradőlt a zöld fotelomba, keresztbe tette lábait, vett egy mély lélegzetet, és megszólalt:
– Tudod, legutóbb, most már négy éve, szakítottam a párommal. Lelépett, emlékszel, ugye?
– Igen, persze- mondtam, és fürkészve lestem szavait, ugyanis egyáltalán nem jutott eszembe a története.
– Azért nem ártana, ha felfrissítenénk egy kicsit…- tettem hozzá.
– Aha… hát jó… – mosolygott újból erőltetetten- szóval George lelépett a kurvával. Tíz évig éltünk együtt- persze, mindig is voltak félreértéseink… és akkor nagyon megtört ez az eset. Akkor fordultam hozzád.
– De aztán rendbejöttél, nem igaz?
– Ja… igen… – nevetett fel – …hogyne…
– Jól van, Bella, közben jegyzetelek. Egyeztessük az adatokat, rendben? Születési dátum: 1979.július 11. Anyja neve: Caroline Windson. A nő bólogatott.
– Akkor stimmel. Ó, bárcsak én is fiatalabb lehetnék… te még negyven sem vagy.
– Nem látszik rajtad a korod, ne aggódj, Esther.
Gyanakvón néztem rá:- Hiszen nem is mondtam, hány éves vagyok!
– Persze… – nevetett Bella-, de velem egykorúnak tűnsz, te mondtad, bárcsak ennyi lehetnél…
– Ó, igen… – nyugodtam meg.

– Nos, mesélj, kérlek- komolyodtam el.
– Megismerkedtem egy pasival, s ezzel együtt helyreállt az életem – tudod, még akkor, amikor már nem jártam hozzád kezelésekre. Úgy három éve – elrévedt tekintete a pohár karimáján játszó mutatóujjára tévedt.
– Az jó…- néztem rá bizakodva.
– Nem annyira… – mondta-, mert ez a pasi is elhagyott – sóhajtott.

Nem válaszoltam rá, de közben végigfutott bennem az összes tanult ismeretem és tapasztalatom. Ez tipikus szenvedélybeteg, társfüggő személyiségzavar. Fogadom, hogy mindkét pasi alkoholista volt. És Bella is az! Valami trauma érhette gyerekkorában, de erről nem mesél. Most már emlékszem, hogy idilli módon tárta fel a gyermekkorát, szeretetben nőtt fel, szülei biztosítottak számára mindent, amire csak szüksége volt.
– Mesélj- biztattam.
– Tudod, megismerkedtünk egy lokálban, kedveskedett- s én épp nyitott voltam az új kapcsolat befogadására. Egy ideig rendben ment minden közöttünk, de aztán egyre többet ivott, egyre többet maradt távol, és amikor hazajött, megvert- nem egyszer. Aztán, egyik nap már nem tudtam bemenni a munkahelyemre, annyira szétrugdosott. Azóta nem dolgozom. Végül összecsomagolt és elment. Két hónappal ezelőtt.

Csend lett. Behúzta egyből a maradék italt, és felém tartotta poharát: – kérhetek még egyet?
– Persze…- készségesen álltam fel, és töltöttem még egy adagot.
– Akkor hát… ugyanazok a tünetek?- kérdeztem egy idő után.
Bólintott.
– Felírom a gyógyszert – döntöttem végül- úgy éreztem, nem tehetek többet érte. A függőség veszélyes betegség, és tapasztalatom szerint, energiát fektetni bele, időpocsékolás. Tudom, a múltjában kellene kutakodnom, de itt már régen rossz a helyzet, Bella is alkoholista lett, ahogy elnézem. Múltkor is ajánlottam a terápiát, de megszakította. Most is azt tenné. Pár gyógyszer. Megoldja pillanatnyilag a helyzetét. Az ilyen szinte semmivel se különb egy sorozatgyilkosnál… csak épp nem másokat, önmagát gyilkolja. Önromboló magatartást folytat. A következő kapcsolata sem lesz különb az eddigieknél… Nem értik ezek az emberek. Valahogy nem értik meg, hogy önmagukon kell változtatni, a saját gondolkodásukon. Bosszantó, hogy a pszichiátertől várják a megoldást. Mintha azok tudnának dönteni helyettük. Idióták!

Bella bólintott újból, s kiitta a pohár tartalmát. Én felé nyújtottam a receptet, és igyekeztem elnyomni a felkavart érzéseim okozta gondolatvihart az agyamban.
– Szükséges kontrollra jönnöm?- kérdezte, miközben felállt.
– Persze, gyere vissza két hét múlva.
Kikísértem az ajtóig, s végignéztem, ahogy lesétál a lépcsőn, elmegy a medence mellett, beül kocsijába, és távozik az udvaromból.
Jada békésen pihent a fal mellett, nyújtózkodott a nyárvégi, lombokon átszűrődő napsugárfürdőben.

Leültem a lépcsőre, s megtámasztottam magam, hátrébb csúsztatva karjaim. Szembe néztem a nappal. Mélyet lélegeztem a friss illatból. Valóban elégedett lehetek. Szüleimtől hatalmas vagyont örököltem, s nem voltam hajlandó ezt megosztani senkivel… csak Jadaval. Egyedül.

Jól bántak velem, mindenem megvolt, egyetemet végeztem, olyan munkám van, amit szeretek. Ezt a birtokot is tőlük kaptam. De már nem tudom, hol vannak. Miután megvásárolták nekem ezt a birodalmat, elhagyták az országot. Azóta se kaptam hírt róluk. Pedig annyira-annyira hálás vagyok nekik… mindenért. Apám talán ügynök lehetett, igazi foglalkozását nem tudtam meg soha. Anyám nem dolgozott, ő csak engem pátyolgatott, leste óhajaimat, kívánságaimat… szegény anyám… Egy lágy fuvallat megérintette arcomat, s én éreztem a légben parfümöm illatát… bőröm illatát… ez megint kellemes érzéssel töltött el.

Bella teljes erejéből csapkodta a kormányt, miközben szitkokat ordítozott a zárt utastérben.
– Bassza meg! Bassza meg!
Rálépett a gázpedálra, s nyomta eszeveszetten. A farmra vezető úton nem kellett tartania attól, hogy összeütközik valamivel, nem járt arra senki. Az a két pohár Martini a fejébe szállt hirtelen, s érezte is vezetés közben. De azóta már elég sok utat tett meg. Ő nem volt alkoholista, nem szokott hozzá az italhoz. De túl akart járni Esther eszén. Bella Missouriban lakott, onnan ment Illinoisba, felkeresni Esthert, a híres pszichiátert.

Dühösen érkezett otthonába. A farmon lévő ház pincéjébe rontott be, ahol egy megcsonkított férfiszerű lény hevert a földön. Karok, lábak nélkül, meztelen testén vérző sebekkel, kék-zöld-lila foltokkal, sebhelyekkel, de még életben. Csak szemei árulták el félelmét, ahogyan meglátta az ajtóban Bella alakját. A nő kezében egy üveget tartott, amit hirtelen mozdulattal vágott a falhoz, s a kezében maradt darabbal a férfi felé közeledett. Az félelemtől torzult arccal nézett rá, tudta, hogy mi fog következni. A nő megragadta a karját, egy rándítással hasra fordította, nyakára lépett, s az üveget mélyen a hátába véste, s a frissen nyílt sebből mélyvörösen kezdett folyni a vér. A látványtól megnyugodott Bella. Elnézte, ahogy lassan szétárad a testen a meleg, enyhén ragacsos folyadék. Beletenyerelt, szétmázolta, aztán orrához emelte kezét, s elégedetten szívta be friss szagát. A férfi csendben lapult. Miután kiélvezte magát a nő, a falra szerelt szekrénykéből alkoholt és ragtapaszt vett elő. Lefertőtlenítette a sebet, és leragasztotta. Aztán kiment, és szó nélkül becsapta az ajtót maga mögött.

Nyikorgott a falépcső lépteitől, ahogy az emeletre tartott. Ismerős hangok… hányszor kapta fel riadtan fejét a szobájában fekve, ágyhoz kötözve. Nem is akart emlékezni rá, de most is ott élt, ahol átszenvedte a keserű éveket. Benyitott a poshadt levegőjű helyiségbe, ami átjárta immár az egész házat. Saját szobáját deszkákkal beszegezte, hogy többé ne juthassanak eszébe ott töltött kínjai. A Kevin szobáját rendezte át sajátjának, de benne hagyta a fiú játékait. Fogta a kék kisautót, kezébe vette, forgatta, végig görgette kerekeit tenyerén, aztán leült az ágyába. Meredt maga elé, s egy idő után összeszorított fogakkal vágta falhoz az autót. Felugrott, és dühében lesöprött mindent a polcról, belerúgott a félig leszakadt szekrényajtóba, ami ezúttal csattanva esett a földre. Üvöltött, mint csapdába esett állat, aztán görcsös sírásba fulladva dőlt ágynak.

Bágyadtan ébredt, fáradtabban, mint ahogy lefeküdt. Gépies mozdulatokkal ment a konyhába, ahol legyek zsongtak a mosogatóba penészedett edények fölött. Kinyitotta a hűtőajtót, orrába csapott a kiáramló bűz. Kivette a tejet, s gyorsan bevágta az ajtót. Müzlit és tejet öntött egy edénybe, aztán megint a pincébe tartott. A földön, hasra fekve feküdt a lény, s riadt tekintettel, remegve emelte fejét a nő felé.
– Ne félj, Kevin- csitította Bella- nem bántalak. Látod, én megbocsájtottam neked. Hoztam reggelit. Egyél, kedvesem. Arca elé tolta a tányért, s a férfi, mint a kutya, habzsolni kezdte az ételt. Elnézte, míg kinyalja a tányért, aztán elvette előle. Elment az ajtóig, de aztán visszafordult, és nagy lendülettel belerúgott áldozatába.
– Te mocskos szemét! Nem fogod beérni ennyivel! A kurva kibaszott anyádat, te állat!- üvöltötte, és kiszaladt. Kettesével szedte a lépcsőket felfelé, s berontott anyja szobájába, aki nyomtalanul tűnt el valamikor, és soha nem tudhatta meg, mi történt vele. A régi stílusú fésülködőasztalhoz szaladt, leült, s a tükörbe nézett. Látta feldúlt önmagát.
– Nyugi- nyugi, Madeline, semmi baj… nem fog bántani senki téged. Senki, soha… Nyugi, Mad. – mondogatta magában csendben, aztán halkan dúdolni kezdett egy ismeretlen dallamot.

Miután hat éves korában a nevelőszüleihez került, Madeline igazi csoda volt szülei számára. Azt mondták, az isten küldte őt, az angyalian bájos, szőke copfos kislányt a néma kisfiúk nővérkéének. Illinoisból vitték át Missouriba, egy gyönyörű farmra. Jól bántak vele eleinte. Kevin, aki- bár némán jött világra valamiféle születési rendellenesség folytán, ő lett a család szeme fénye pár év múlva. Madeline- t mellőzni kezdték, aztán elnyomták, s ahogy felcseperedett Kevin, még inkább a középpontba került. Mostoha apja tíz éves korától molesztálni kezdte a kislányt, s utána rendszeresen megerőszakolta. Csak úgy, amikor anya épp mással foglalkozott. Tizenöt éves korában el akart szökni otthonról, de megtalálta az apja, és visszavitte a farmra. Onnantól nem mehetett sehová, bezárták egy szobába. Hat éven át tartották fogságban. Egyik nap Kevin is bement az apjával. És miután elélvezett az, a néma fiát is biztatta a közösülésre. Onnantól felváltva jártak be hozzá, hol az egyik, hol a másik. De volt, hogy egyszerre ment mindkettő. Anyját rég nem látta, a hangját se hallotta. Sokszor napokig tartották ágyhoz kötözve. Nem tudja pontosan, mennyi időn keresztül folyt, ő félig halott volt már. Csak emlékezett. Sokszor. Néha homályosan, álomszerűen, máskor élesen élt meg minden percet. Jada is eszébe jutott sokszor. Jada…

Egyszer csak történt valami. Minden ugyanúgy indult, mint máskor, amikor együtt érkeznek: egyszer apa, utána Kevin. De akkor Kevin ellökte az apját. Az meg dühében hasba rúgta.
Kevin ettől ingerültté vált, s felkapta a széket, amit az apja fejéhez vágott. Mad látta, ahogy összeesik, s esés közben a díszagancsba csattan a feje. Utána lecsukott szemmel huppan a földre élettelenül. Fejét elönti a vér, s egyre vastagabb csíkban folyik szét feje körül.
Kevin ijedten kapkodott. Még azt is elfelejtette, hogy nem kötözték az ágyhoz a lányt. S ebben az óvatlan pillanatban, Madeline, összeszedve minden erejét, felugrott, s a pisivel telt vödröt Kevin fejébe húzta. Ezzel időt nyert, mert az elveszítette egyensúlyát, s mire lekapta a fejéről a vödröt, a lány a székkel tarkója felé sújtott teljes erőből. Kevinnek esélye sem volt támadni. Akkor történt meg az, hogy megfordult a kocka. Megkötözte Kevint, és kínozni kezdte. Aztán a pincébe zárta. Nem derült ki, hogy hová lett az anyja, Caroline… de nem is érdekelte. Az öreget megetette a disznókkal, és bejelentette Kevin eltűnését. Övé lett a farm, ahová valójában senki se tért be soha. Egyetlen állatot sem tartott, macskát se… csak Kevint, de őt mindörökre!

Miközben hátra dőltem, éreztem a sikeresség dicsfényét. Nevelőszüleim tizenkét éves koromban vettek magukhoz. Új nevet kaptam: Esther. Örültem ennek. Mintha ezzel együtt újraszülettem volna. Mindig is dúsgazdag családban szerettem volna élni, hiszen a biológiai anyám és apám szegény volt. A gyámhatóság amúgy is el akart helyezni msáoknál, de csak húzták- vonták az időt. Pedig az a házaspár, aki gyakran látogatott, és ajándékokkal halmozott el, elbűvölő volt. Aztán egyik éjjel, amikor apa és anya kiütötték magukat a droggal és alkohollal, rájuk gyújtottam a házat.
Egyszer csak bevillant valami. Egy ismerős érzés.
– Bassza meg!- kiáltottam el magam, mire összerezzent Jada, s felugrott helyéről.
Sokkot kaptam akkor. Nem emlékszem mindenre. Legközelebbi emlékem a puha fehér ágynemű a nevelőszüleimnél. Jók voltak hozzám. Szerettem őket. És megint agyamba villant egy érzés. Olyan furcsa… de miért?

Két hét múlva, szombaton, készülődni kezdtem Bella fogadására. Most egy mentaszínű, feszülős blúzba, és egy fekete nadrágba öltöztem, körmöm csak egy árnyalattal volt világosabb a blúzomnál. Hajamat kiengedtem, s szokás szerint, kisminkeltem magam. Szandálom is mentaszínű, középmagas sarokkal. Jadat az ölemben cirógattam, vártam Bellát. Azon gondolkodtam, hogy szólnom kell a kertészemnek, segítsen leengedni a vizet a medencéből. Közben meghallottam az útról beszűrődő motorzajt, s közeledni láttam a Jeepet. Bella kiszállt a kocsiból, s intett egyet felém, mosolygott.
– Szia, Esther!
– Szia!- intettem, s közben óvatosan a földre tettem Jadat. Egy pillantást vetettem blúzomra, s egy macskaszőrt vettem észre rajta, amit mutató- és hüvelykujjammal levettem róla, s szélnek engedtem.

Amikor közelembe ért Bella, udvariasan intettem, hogy kerüljön beljebb. Már ismerte a járást, helyet foglalt.
– Kérsz inni, Bella? Jobban vagy már?
Ő bólintott, de láttam, hogy sokkal zavartabb, mint bármikor. Egy virágos, pántos, kétes tisztaságú ruhában érkezett, ami combközépig ért.
– Történt valami?- kérdeztem aggódva. Felálltam, és öntöttem egy adag Martinit. Hozzá léptem, és oda nyújtottam. Ő elvette tőlem, s közben megint hozzám ért a keze. Mintha szándékos lett volna… Nem értettem, miért, de kirázott tőle a hideg.
– Talán csak annyi…- mosolygott, hogy jobban alszom…
– Hát ez jó hír- lélegeztem fel, az íróasztalhoz lépkedtem, s leültem székembe.
– És az általános állapotod milyen?- érdeklődtem.
– Huh…- nevetett Bella-… jobb… sokkal jobb…

Kissé gyanússá vált ez a színlelt válaszolgatás. Tulajdonképpen úgy festett, mint a mosott szar. Ápolatlan, testszagú, zsíros a haja, és olyan koszos a ruhája, hogy valószínűleg a fotelomat is ki kell cseréltetnem… a francba… és soha többet nem fogadom ezt a szennyes, ócska kurvát a házamban- dühöngtem magamban.
– Hol van Jada?- kérdezte váratlanul.
– Nem tudom… kint… valahol kint… – válaszoltam gépiesen, s még végig sem gondoltam, hogy ugyan miért is érdeklődik a macskámról, már nekem szegezte kijelentését:
– Nem! Jada te vagy!
Elhűlten néztem rá. Nem! Ezt senki nem tudhatja!
– Te vagy Jada!- ismételte meg.
– Ezt… ezt honnan veszed?
– Csak… tudom… maradjunk ennyiben- Bella felállt, és az asztalom sarkára tette a poharat, majd billegve lépkedett kifelé. A teraszon megállt, lehajolt a macskámhoz, megcirógatta, és lassan távozott. Beült a kocsijába, és elhajtott.

Úristen! Az érintés… Úristen, Jada!… Jada… Jada voltam tizenkét éves koromig. De az új szüleim nem akarták, hogy emlékezzek a múltra. Segítettek nekem mindent felülírni. Csak, amikor zsarolni kezdtem őket, akkor tűntek el életemből örökre.
Ki lehet ez az őrült nőszemély? Ki lehet, aki emlékszik rám? Veszélyforrásnak számít, kétségtelen, ki kell iktatnom. Két hét múlva visszajön… s akkor… akkor…
– Bocs, Jada…- szólalt meg Bella az ajtóban.- Itt felejtettem valamit…

Zavarba jöttem. Hiszen nem is hozott semmit. De mire észbe kaptam volna, már a földön hevertem bevert fejjel. Egyet lökött rajtam, hasra fordulva, félig eszméletlenül tűrtem, hogy gúzsba kösse hátamnál kezemet. Aztán felrángatott a földről, s betuszkolt a kocsiba.
Jó ideig zötyöghettünk, mire valahogy magamhoz tértem. S akkor, hirtelen árasztott el a szóözön:
– Figyelj, te ribanc! Mondd, ki vagyok én?
– Nem tudom…- feleltem.
– Volt neked egy ötéves húgod, amikor felgyújtottad a házat!
Torkomon akadt a szó.
– Emlékszel, Jada? Emlékszel, hogy én vagyok Madeline? A kishúgod?
Valami beugrott hirtelen… az érintés… hogy elrántottam a kezét, amikor kapaszkodni akart belém… igen… hogy csak engem vegyenek örökbe.

– A tűzben belöktél a pincébe, amikor menekülni akartam veled. Ezért kerültem a farmra. Miattad! A szüleinket meggyilkoltad! Gyilkos vagy, Jada! Gyilkos vagy!
Hidegzuhanyként érintett Mad összes szava.
– és… és hogyan menekültél meg?
– A tűzoltók kimentettek… de anyáékat már nem tudták… téged elvittek a nevelőszüleid, engem kórházban ápoltak sokáig. Csak később kerültem a farmra.
– Hová viszel? – kérdeztem elhaló hangon.
– Eljössz, és megnézed, ahol felnőttem, ahol nap, mint nap megaláztak, vertek, és erőszakoltak.

A szívem dübörgött, vadul lüktetett. Fülem bedugult, zúgott a fejem, éreztem, hogy az ájulás határán vagyok. Tudtam, hogy pár évvel ezelőtt is csak azért keresett meg, hogy bosszút álljon, csak akkor valamiért leállt. Veszettül féltem, de valahogy kezdtem észhez térni, és kezdtek a kockák helyükre kerülni az agyamban. Percről percre villantak be a kiesett emlékek. Idáig hordoztam magamban a megválaszolatlan kérdéseket. Madeline megtalált. Ügyesebb volt nálam.

– Tudod, min mentem keresztül?!- ordított, s közben bökdöste oldalam, és hadonászott. – Nem, ezt te nem tudod! Soha nem fogod tudni, mert nem élted át!
Megállt az autó. Madeline kiszállt, átjött hozzám, s kiráncigált a kocsiból. Gyerünk!- lökdösött maga előtt, be a házba, aztán le a lépcsőkön. Amikor a pincébe vezetett, elszörnyülködtem a látványtól, és öklendezni kezdtem. A sarokba fordultam, és kidobtam a taccsot. Hátrakötözött kezem miatt meg se tudtam törülni a szám, végig folyt hányásom a blúzomon, s bűzölögve vegyült bele az emberi ürülékszagba.

– Ő Kevin- bökött felé a késsel Madeline. A csonka emberszerűség tekintete félelmet sugárzott.
– Már nincs pöcse – rúgta oldalba.
Jada elhűlten nézett Kevinre, majd Madre.
– Megölhetnélek – mondta. – Tudod hányszor képzeltem azt, hogy felgyújtom a szép kis otthonodat? Hogy benne égj? Tudod, hányszor képzeltem azt, hogy végig húzom a penge élét a gégéden, ami ropogva szakad szét, és spriccelve ömlik a véred, miközben a nyakad markolászod, és hörögsz, belefulladva saját vérebe? Éveken keresztül, nap, mint nap…

Életveszélyben voltam. Tudtam, hogy bármikor úgy végezhetem, mint Kevin. De nem akartam!
– Hogy találtál rám?- kérdeztem.
– Kutattam utánad… nem volt egyszerű.
– Meg akarsz ölni?- alig hallhatón kérdeztem.
– Talán…- mosolygott Mad, és látszólag jól érezte magát a helyzet magaslatán.- De az is lehet, hogy alkut kötünk – tette hozzá- hiszen a lelki békénk sokszor többet ér az igazságérzetünknél.
Kíváncsian néztem rá.

– Beköltözöm az otthonodba… és együtt fogunk élni, míg a halál el nem választ…
Riadtan kaptam fel fejem. Nem, az otthonomat nem! Azt semmiképp! Nem!
– Az otthonomba?
– Igen, oda…
Nyeltem egy szárazat.
– És Kevin?
– Kevint megölöd.
– Nem, nem teszem!
– De igen, megteszed!- parancsolón szólt rám. – Különben én öllek meg téged! – s akkor a fal mellé lépkedett, ahol a szekrényből egy pisztolyt vett elő. Kibiztosította, s a fejemnek szegezte.- Ülj rá a mellkasára, háttal a fejének – parancsolta – aztán kezembe nyomta a kést. Esetlenül fogtam a markolatot, túl szorosan kötözte össze a csuklómat. Ő beigazította a pengét Kevin nyakához, aztán megint rám parancsolt: – Vágd el a torkát!

Fejemen éreztem a pisztolyt. Nem volt választásom. Legalább nem láttam semmit. Csak éreztem, ahogy a húsba csúszik a szerszám éle, s Mad erősen nyomja fájós fejemhez a pisztoly csövét, miközben ordít: -Mélyebbre, mélyebbre, különben meghúzom a ravaszt!
A metsző mozdulat nyomában hörgés, és bugyogás hallatszott, gurgulázás, fetrengés…
– Állj fel!- szólt rám- a kést dobd el!
Szót fogadtam. Vérbe fagyva hevert Kevin teste. De legalább megszűnt a szenvedése.

– És most segítesz eltakarítani a hullát, aztán hazamegyünk hozzád- mondta Mad.
– Elengedlek, de nem teszel egy rossz mozdulatot sem, különben kinyírlak. Most már szemtanú vagyok. Te gyilkos vagy, és én ártatlan. Bármit teszel, bármerre mész, követni foglak, a nyomodban leszek. Csak vicc, hogy veled akarok lakni. Tartsd meg a házad, te gyilkos ribanc! – szembeköpött, nyála végigfolyt arcomon.

Miközben Kevin nyakát metszettem, a kötél megsérült, és meglazult karomon. Óvatosan csúsztattam ki a kezem belőle. Szemem a késre szegeződött, s amikor egy óvatlan pillanatban elvette Mad a fejemtől a pisztolyt, lehajoltam érte, s azzal a svunggal, ahogyan felálltam, úgy szúrtam nyakon Madet. A kés a nyakában maradt. S én végignéztem, ahogyan vonaglik, elesik, fröcsög a vére, szétömlik virágos ruháján, s lábain is végigfolyik… aztán elvérzik, és meghal. Beugrott egy kép: a ház porig égése. Végignéztem azt is. Most már emlékszem mindenre. A puzzle minden eleme tökéletesen összeillett. És az volt a legfurább az egészben, hogy mindez semmiféle érzelmi reakcióval nem társult. Akárhogy is… – gondoltam – az elmeháborodott Bella megölte Kevint, aztán végzett magával… nekem semmi közöm az ők életükhöz, és halálukhoz sincs… Esther vagyok és ártatlan… sietnem kell haza, Jada nagyon vár már. Különben is, bele kell javítanom Bella kórlapjába, más diagnózisnak kell szerepelnie rajta.

Kigyalogoltam a benzinkútig, és felhívtam a kertészemet, aki tüstént indult is értem. Várnom kellett rá egy ideig. Emlékszem, amikor George besétált az életembe. Az álláshirdetésemre jelentkezett. Azóta az én kertemet rendezi… persze, rendesen megfizetem, és ő hálás nekem.
Pitymallott, mikor elhúztunk Walterék háza előtt.
– Olyan csodaszép ez a kert, George, nem igaz? – kérdeztem, és közben mosolyra húzódott a szám.

Értékeld az oldalt!

Comments are closed.