TRIO-TIX

– Alex!… Alex!… egy pillanat, meg kell néznem az oldalszobában, azt hiszem, olvas… Alex!- szólította türelmetlenül a kamaszkorból kilépő unokáját Lola néni. Csoszogva igyekezett megkeresni a fiút, hogy ne várassa a vonal végén izgalmában toporgó barátját.
– Itt vagyok, Nagyi… – szólt közömbösen Alex a padlásról, aki épp egy csodálatos üveggolyóba bámult hunyorogva.
– Gyere már, fiam, Nick keres telefonon.
Abban a pillanatban ledobta az imént még varázslatos színekben játszó üveggolyóját, és hatalmas lépésekkel iramodott lefelé.
– Halló… szia Nick…- fújtatott a kagylóba.
– Szia! Megvan! Sikerült!
– Jééééééééé!- ujjongott Alex fülsiketítő üvöltéssel- Megyek! Most! Rögtön!
Lecsapta a kagylót és mégcsak rá sem pillantott nagy izgalmában a csodálkozó nagymamára, aki nem tudta hová tegye ezt a nagy sietséget.
– De Alex… mi ez?!- csoszogott a fiú után, aki a szobájába rohant.
– Nagyi, mennem kell…
– De hát arról volt szó, hogy itthon töltöd a szülinapodat! Mikor jössz vissza?… Egyáltalán hová mész?…
– Anyához… nem, nem… apához… – habozott a fiú, és közben egy puszit lehelt nagyi arcára. – Készítsd a tortát, tedd bele a 18 szál gyertyát. Itt leszek. Azzal sarkon is fordult, és kiszaladt a házból. Mire a nagyi az ajtóhoz ért, már felbőgött Harley- Davidsonja, és mégcsak a nagyi hangját sem hallotta, hogy: – Vigyázz magadra, kisfiam!

A mezei út úgy két kilométeren át tartott, port vert maga után a motor. A gidres- gödrös út nem engedte száguldani a fiút, de most nem bosszankodott ezért. Lekötötték gondolatai, s a sikerélmény hevében csak barátjára tudott koncentrálni. Régen még eltűnődött a múltján, hogy miként kerülhetett ide az isten háta mögötti tanyára. A tanév jól telt, tetszett neki a nagyvárosi élet, de amikor vakációra kellett menni, az unalmas napok teljesen letörték. Anyja és apja ugyanabban a városban élt, ahol ő tanult, nem együtt, hanem külön. Mindketten új családot alapítottak, de az ő számára már nem volt hely egyiküknél sem. Rossz volt elfogadni ezt az állapotot, de mára már sikerült. Szülinapozni hárman szoktak: nagyi, papa, meg ő. Nagypapa a közeli tóhoz járt horgászni. A szívéhez nőtt a táj, a csend, a nyugalom. Nem úgy, mint az ő esetében… hiszen ő inkább a nagyváros nyüzsgésében talált önmagára. Nick a szobatársa volt, és ő nem ismerte a szüleit. Állami gondozásban nőtt fel, a családot számára Alex és nagyszülei jelentették, hiszen néha ott tölthette a vakációt.
Végre kiért a motorral a főútra, és ráhúzott a gázra, száguldott, akár a gondolat. Alig tíz kilométerre volt a város, nem is ez a távolság, hanem a belvárosi forgalom akadályozta a haladásban.

Végre megérkezett. A lépcsőket kettesével szedte fölfelé.
Nick már lázasan várta barátja érkezését.
– Hello… nos, mesélj!- robbant be az ajtón Alex.
– Gyere, ülj le!
Leültek mindketten a számítógép elé.
– Megtaláltad őket?- kíváncsiskodott türelmetlenül Alex.
– Nem csak megtaláltam, hanem kapcsolatba is léptem velük.
– Őrület!

Alex is tudta, hogy léteznek valahol, meghatározatlan helyen, de azonosított adatokkal: Hannah Loise: 1983. aug. 4, Barbara Roy: 1983. febr. 15, Diana Dave: 1983. okt. 7, David Attlock: 1983. szept. 20., Roland Mattheus: 1983. márc. 7.
Azt már ellenőrizték, hogy ezek a személyek ezekkel az adatokkal eltűntek, miután egy osztálykirándulás alkalmával a Sziklás hegység egy szakadékába zuhant az autóbusz. Mind meghaltak, mindenkit sikerült azonosítani, kivéve ezt a négyet- és mindez két éve történt.
– Képzeld- kezdett a mesélésbe Nick, és közben ujjai szaladtak a billentyűzeten- tegnap azon az oldalon feljött egy segélykérés: Segítség! Bajban vagyunk!- ennyi volt, nem hívtalak fel. Ma ugyanebben az időben újra ugyanaz a szöveg: Segítség! Bajban vagyunk! De ma sikerült válaszolnom! Megkérdeztem, hogy kik ők . Leírták a neveket, figyeld!

Alex lázasan olvasta az eltűnt személyek neveit, és az eltűnésük helyének koordinátáit.
– Ez lehetetlen!- kételkedett Alex- ha azon a helyen vannak, miért nem találták meg két évvel ezelőtt?
– Igazad van… én sem értem.
– Mást tudtál meg még?
– Nem, semmit…
– És az is fura, hogy ott, azon a helyen módjukban áll interneten kommunikálni velünk…
– Értesítenünk kell a rendőrséget- szólt Nick.
– Igen, de mégis mi a fenével magyaráznánk meg a heckerkedés? Nem gondolod, hogy törvénybeütköző dolgot cselekedtünk?… Szerintem nézzük meg mi magunk azt a helyet. Nincs túl messze… azt az ötven kilométernyi utat hamar megtesszük.
Kicsit gondolkozott Nick, de aztán rávágta:
– Gyerünk!
Az út felfelé vezetett, s a Harley- Davidson makacsan dacolt a hágóval, az erdei út hipe- hupás, csuszamlós talajával.
– Itt helyben is lennénk…- tette le a bukósisakját Alex.
Ahogy elcsitult a motor zaja, s néhány lépést tettek a sziklafal felé, kísérteties csend lett úrrá mindenen…

– Biztosan jó helyen járunk?
– Biztosan. Itt van a halottak emlékeit őrző kőtábla is…
– Jó, akkor várjunk kicsit, hátha feltűnnek rövidesen.
Leültek a kőtábla mellé. Alex felhúzta térdeit, és könyökét ráhelyezte. Egy fűszálat letépett, és rágcsálni kezdte, majd kiköpte minden csipegetés után. Fejét a kőtáblára fektette, dús, barna haját meglebbentette a szél, s homlokáról széthulltak a fürtök. Karakteres arcának fiatalos üdeséget kölcsönzött barna, sima bőre. Szemei barnák, kissé ferdevágásúak, ez kölcsönözte egzotikus jellegét. Fogai elő- elővillantak, miközben rágcsálta a fűszálat. Nick az állait térdei közé helyezte, úgy bámult előre. Az ő haja egyenes vonalban hullott a füléig, világos színe ellenére nem tűnt szőkének. Bőre is inkább hajlott a fehér, mint barna felé. Szemei barnák, és fürkészők, arca lányos, bársonyos, ajkai csokorként duzzadtak. Alkata vékonyabb társáénál, de cuccaik cserélgetésénél nem vevődött észre a méretkülönbség.

– Meddig várjunk még?- eltűnődve, nyugodt kiejtéssel kérdezett Nick.
– Nincs értelme a várakozásnak, gyerünk, haver, itt egy árva lélek sincs.
Feltápászkodtak mindketten, kilazították végtagjaikat.
– Még sötétedés előtt hazaérünk… jó ez az öreg Harley…
– Hé, Nick… – suttogott Alex a motorhoz igyekvő társának- gyere ide!
Leguggolt a tábla mögé és kilesett onnan. A fák közt valami zöldes fényt pillantott meg, ami úgy tűnt, nem mozdul. Nick odaosont és ő is figyelte a furcsa jelenséget. A zöld fény folyamatosan villogott, egy idő után bántóan hatott a szemükre. Néhány perc után hunyorogni kezdtek, Alex önkéntelenül is az otthoni üveggolyóra gondolt.

– Meg kellene néznünk közelebbről- bujtotta a kíváncsiság.
– Nem is tudom… talán várnunk kellene, vagy eliszkolni…
– Nem mondod komolyan…- és gondolkodási időt sem hagyva társának, a villódzó fénynyaláb felé indult.
Nick nyugtalanul lesett ki a kőtábla mögül, aggódva figyelte társa tétova lépteit, aki a fény közelében megállt, visszanézett egyenesen Nick szemébe, aztán tett még egy lépést, és eltűnt.


Visszafojtott lélegzettel figyelte a fejleményeket, de abban a pillanatban, ahogy barátja eltűnt, előugrott rejtekhelyéről, és ő is a fény felé rohant.
– Alex!- ordította.
Csend és határtalan nyugalom töltötte be a tájat.
– Alex!- üvöltötte, térdre rogyott, és két kezét hajába túrta, majd görcsösen húzta ujjait végig az arcán.
A film megszakadt. Valami történt, de az tudattalan állapotában, mert amire emlékezett, az a zöld fény volt, s ami most mellette van, az egy új világ, véget nem érő síkság és narancsszínű homok, az ég pedig egy üveg, amelyen keresztül látni 2-3 égitestet.
– Te jó ég!- hüledezett Nick, amikor magához tért. Ebben az új és ismeretlen világban, egy ismerős hang rázta meg a csendet:
– Niiiiick! Gyere már, Nick!
– Itt vagyok! Ne üvölts úgy, a francba! Ösztönösen két fülére helyezte tenyerét, és a hang irányába fordult.
– Te drága jó haver!!!- ölelte át Alex a barátját.

– Elég már!- szólt rá Nick és lefejtette barátja karjait magáról. Sokkal kétségbeesettebb volt annál, hogy ölelkezésbe kezdjen – Hol a francban vagyunk?!
– Nem tudom… – válaszolt őszintén Alex- Sajnálom, haver…
– Azzal semmire se megyünk… inkább azt mondd meg, hogyan kerülünk ki innen.
– Csak tudnám hol vagyunk….Olyan hirtelen történt az egész… – feltápászkodott Alex, és jobban körülnézett, de így se lett okosabb. Kezét társa felé nyújtotta:
– Gyere, Nick… valahol csak kell lennie valaminek…
Óvatosan lépkedtek a narancsszínű homokon, és bámultak az üvegen át a külső világba, amely sötét, és távolról sem otthonias képekkel meredt rájuk.
– Mitől van világos, ha ott fent sötét az ég?- kérdezett Alex.
– Én nem erre szeretnék választ kapni, hanem arra, hogyan juthatunk ki innen.
– Nick… kicsit úgy érzem magam, mintha színpadon lennénk. Mintha figyelnének valahonnan bennünket.
– Ugyan, Alex! Ne képzelődj! Nem figyel senki! Találjuk meg a kijáratot!

Alig ejtette ki ezeket a szavakat a fiú, előtermett a homokból három ember. Szó nélkül hozzájuk rohantak, vállon ragadták őket, és betuszkolták egy üregbe. Ott kinyilt egy ajtó, megjelent egy lift, beszálltak és ereszkedtek lefelé. A két fiú halálsápadtan, ellenállást nem tanúsítva, engedelmeskedett a fogvatartóiknak. Az idegenek konok némasággal szorították közre, amikor kiszálltak a felvonóból. A szubtropolisz fénye megzavarta a látásukat. Az élet zajlott odalent: épületeken villódzó reklámok, hangtalan autók közlekedtek az utcán, a járókelők ügyet sem vetettek rájuk. Bevezették az egyik épületbe, és egy tágas, mozaikkövekkel kirakott teremben magukra hagyták. Körülnézve, látták, hogy kamerák figyelik őket.

– Helló, fiúk!- szólalt meg egy erőteljes férfihang, és bekapcsolt a falnagyságú hologram. Borotvált fejű, tagbaszakadt, izmos férfi jelent meg a képernyőn.
– A keresett személyek bajban vannak… – a beszélgetés lényegére tört – Szeretnétek segíteni rajtuk?
Hirtelen azt is elfelejtették, hogy egyáltalán kik után kutatnak, nem hogy segítsenek rajtuk.
– Halljátok, fiúk?
– I… igen… – válaszolt Alex.
– Helyes! A következő utasításig várjatok!- azonnal eltűnt a kép és a hang is.
– Mi az, hogy igen?!- méltatlankodott Nick.
– Arra válaszoltam, hogy halljuk, amit mond…- próbált magyarázkodni Alex – hisz azt sem tudjuk, hol vagyunk, kik az eltűnt személyek, és hogyan kell segítenünk… -kétségbeesésében a kamera felé fordult és beleüvöltötte: – Megmagyarázná valaki, hogy mi folyik itt?????

– Önök a Trio- Tix nevű bolygón vannak – szólalt meg egy rendkívül bársonyos női hang, és hiába figyelték, hogy honnan érkezik, nem jöttek rá- mindenhonnan, a falakból… -A bolygónk népességét a Thei bolygó emberei alkotják, akik bevándorlásukat 400 famával ezelőtt kezdték meg. Mára a Thei felrobbant, megsemmisült. A Föld nevű bolygóról származó embereket teleportációval hoztuk ide. Élettelen állapotukból kigyógyítottuk. Szerettek volna visszatérni, de a teleportáció a visszaküldésre nem alkalmas. Űrhajóval próbáltuk visszaküldeni őket, de kijutva a mesterséges védőrétegünket alkotó légterünkből, az űrhajó felrobbant, a tartalékhajóval a bolygónk egy másik, veszélyes területére jutottak el, pontosan arra a helyre, amelyet getrodok uralnak. Ott nincs elegendő víz és táplálék emberek számára. A mieink közül senki nem vállalkozik a getrodok földjére lépni.Ezért megpróbáltunk a Földről hozni önkénteseket a kimentésre, szintén teleportációval.

– Szóval nekünk kell megmentő akciót folytatnunk a hogyishívjákok földjén?!- kétségbeesett tehetetlenséggel nézett Nick a kamerába.
– Nem kötelező!- válaszolt a hang – de a getrodok földjén nincs esély a túlélésre.
A két barát egymásra nézett, és egymás tekintetéből kiolvasták a félelmet, de a szándékot is, hogy segíteniük kell bajba jutott embertársaikon.
– Rendben. Elmegyünk a getrodok földjére – jelentette ki határozottan Nick – De mondják, ha bennünket képesek voltak ide hozni, hogy nem képesek arra, hogy kimentsék a bajbajutottakat?
– Ez nem olyan egyszerű! A Földre irányított szerkezet csak arra a zónára lett beprogramozva. Famák telnek el, míg sikerül egy szerkezetet megépíteni. Nekik ehhez nincs elegendő levegőjük.

Alex és Nick beszálltak az űrsiklóba, és perceken belül a kijelölt helyen voltak. Itt már minden más volt: hideg, sötét, és a talaj sötétkék árnyalatban csillogott. Fejlámpájuk körbevilágította a teret, ahogy kiszálltak a járműből. A roncs csak néhány méterrel állt arrébb, onnan kellett kimenteniük társaikat. Időközben már felvették egymással a kommunikációt, és megegyeztek, hogy a kis csapat indulhat is feléjük. A levegő ritka volt ugyan, de az űrruha viseletét nem tette szükségessé. Jóformán körül sem néztek, feltűnt a négy emberi alak, ahogyan közelednek az űrsiklójuk felé.
Félelem és öröm töltötte el őket. Várták, hogy megérkezzenek társaik, várták, hogy eltűnhessenek a szörnyek elől, amiket egyszerűen csak getrodoknak hívtak.

Már épp csak néhány méter választotta el egymástól őket, mire feltűnt egy hatalmas, három méter magas dinószerű lény.
– Gyerünk, gyerünk!- üvöltött a két fiú, de nem kellett biztatni a társaikat, már ők is felfogták, hogy életveszélyben vannak, szaladtak az űrsikló felé.
A hatalmas szörny , prédára lelve, akart lecsapni rájuk. A verseny majdnem eldőlt a getrod javára, hiszen másodpercen múlt csupán, hogy Alex a kibiztosított fegyverrel rácélozzon és lőjön, mielőtt elkapja valamelyiküket. Időt nyertek. Megsebesült ugyan a getrod, és még dühödtebb iramba kezdett ettől. Lélekszakadva estek be sorra az űrsiklóba a menekülők, de nyomukban volt a sebzett fenevad.
Az időzítés jó volt Nick részéről, mert azonnal becsapódott az ajtó az utolsó után.
– Indíts!- ordított Alex, közben elveszítette egyensúlyát, mert a szörny nekirohant a járműnek.
Nem várakoztak sokáig, az űrsikló a magasba emelkedett.

A szubtropoliszban lelkesen várták érkezésüket. Mindenki örült mindenkinek. Szíves vendéglátásban részesítették, mindenképp maradásra akarták bírni, de ők a másik lehetőség mellett döntöttek: űrhajóval visszatérni a Földre.
Amikor már a landoláshoz készültek, tudták, hogy senkinek nem beszélnek erről. Csak feltűnnek a mentőcsónakban annál a tónál, ahol a nagypapa szokott horgászni…

– Csak épp észre ne vegyen nagypapa…- aggodalmaskodott Alex. – De semmi baj, srácok, úgyis elkészült eddig a tortám, most megünnepelhetjük együtt végre a szülinapomat!

Nagyi az ajtóban állt, amikor feltűnt a társaság.
– Mondhattad volna, kisfiam, hogy vendégekkel érkezel! Gyorsan felrakok még néhány terítéket… na, gyertek! Vártalak már!

Értékeld az oldalt!